J. G. FARRELL
ZAVAROS IDŐK
(TROUBLES)
 

A BOKSZ DICSÉRETE
Az ember önvédelmének végső forrása az ökle. Nincs még egy sport, még a krikett sem, amely elemibben angol volna, mint a boksz. Wilde azért nemzeti hős, mert megmutatta, hogy ebben a nagy sportban, amely a miénk és most már az egész világé, még mindig tudunk bajnokokat felmutatni, ha verekedésre kerül a sor. Nincs a világon még egy olyan sport, amely tisztább életet kívánna meg. Nincs még egy ilyen természetes sport. Az alantas ravaszkodás nem segít, csakis a gyors, tiszta agy, a szívós test, és a tökéletes edzés viszi előre az embert.

*

Az őrnagy azon kapta magát, hogy a nagynénje betegágya mellett ül Londonban, és nincs valami jó hangulatban. Igen hamar arra a következtetésre jutott, hogy a nagynénje nem is olyan beteg, mint ahogy vele elhitették, ami bosszantotta, és arra kezdett gyanakodni, hogy a magányos idős hölgy és az orvosa összeesküvést szőtt (az orvos küldte a sürgönyt, amely hazarendelte). És bár a nagynéni pár hónapon belül tisztázta magát és meghalt, az őrnagy soha nem tudta legyőzni a tompa bosszúságot, amit akkor érzett, amikor a távoli, halott rokonok komor, vastagon lakkozott portréi alatt felrohant a gyönyörűen fényezett lépcsőn (a Majestichez képest minden milyen tisztának látszott), és berontván a hálószobába, mindössze egy sápadt mosoly fogadta, semmi halálhörgés. Azért odaült a nagynénje ágyára, laza bőrű, májfoltos kezét a kezébe vette, de meglehetősen mogorván mondta: – Persze, hogy jobban lesz… Csak képzelődik. – Miközben a nagynénjét vigasztalta, a gondolatai folyton visszatértek Edwardhoz: „Ha egy kicsit tovább maradok” gondolta, „talán tompítani tudom a sokkot, érveket hozhattam volna neki Riponnal meg a barátnőjével kapcsolatban. Végül is ez az egész nem lehet olyan súlyos.” Ettől függetlenül ösztönösen érezte, hogy Edward és Ripon kölcsönös értetlensége óriásira nőhet, és továbbra is őrajtuk rágódott, miközben egy csésze verbéna teát tartott a nagynénje halványan nyöszörgő szájához, és ridegen ráparancsolt, hogy igyon egy kortyot. Az igazat megvallva úgy érezte magát, mint aki kisétált egy petróleummal leöntött házból, és az asztalon égve hagyott egy csupasz gyertyát. 
 Megérkezett Londonba, és szemmel láthatóan senki nem haldokolt. Mi a fenét keres akkor itt? Az orvos mostanában valahogy kerülte, és amikor találkoztak, akkor is kissé szabadkozni látszott, mintha azt mondaná, hogy az egész nem az ő hibája. De aztán elérkezett a nap, amikor az orvos visszanyerte az önbizalmát, és közölte vele, hogy a nagynénjének súlyos agyvérzése volt az éjjel. És még a nagynéni is büszkén nézett rá, bár halvány volt, mint a papír. Ez a hír elkeserítette az őrnagyot, mert kedvelte a nagynénit, és igazán nem szerette volna, ha meghal, bármennyire is szerette volna, ha nem megy az idegeire. Ám az agyvérzés ellenére a nagynénje még mindig nem mutatta a jelét, hogy „jobb létre” akarna szenderülni (ahogy minden remény nélkül ő maga utalt rá, amikor más, mindkettejük számára érdekes téma híján szokás szerint rákezdett arra a beszélgetésre, amely így indult: „Ez itt mind a tiéd lesz egyszer, Brendan…”).

Az Írországból érkező hírek unalmasak voltak és leverőek: újabb támadás egy magányos rendőr ellen, vagy fegyverfosztogatás egy bárgyú laktanyában. Ha az ember nem él éppen Írországban (mint immár a szerencsés őrnagy), hogy érdekelhetné ez az egész, amikor például Chicago utcáin nyíltan harcolnak a négerek és a fehérek? Ez például sokkal erősebben lekötötte a figyelmét. Az ír bajokkal ellentétben itt az ember azonnal tudta, melyik oldalon áll mindenki. A chicagói faji zavargásokban az emberek úgy viselték a bőrüket, mint az egyenruhát. És semmi fondorlatos taktikát nem vetettek be, mint a Sinn Feinesek, semmi akadékoskodó rajtaütés meg merénylet. Chicagóban az erőszak csupasz volt, az érzések egyenesen megnyilvánultak, semmi távoli, gyanús patrióta örökség. A fehér emberek lerángatták a négereket a villamosról, a négerek háztetőkről és sikátorokból lőttek puskával, egy négerekkel teli autó áthajtott a fehérek kerületén, és az utasai összevissza lövöldöztek. És Chicago csak egy részét jelentette annak a versenynek, amellyel Írországnak szembe kellett néznie. Mert mi a helyzet a bolsevikok gyalázatos viselkedésével? A hátborzongató gyilkosságokkal, a fajtalanságokkal, a tiszteletreméltó hölgyek és urak megalázásával? 1919 végén alig telt el nap, hogy a lapok ne hoztak volna szemtanúi beszámolót efféle rémtettekről, egy-egy ép bőrrel visszatért utazó emlékeiből. És India: az északnyugati frontvonal… Amritszár? Nem csoda, hogy mire az őrnagy szeme az írországi hírekhez ért, az ínye már élénkebb, véresebb húsok ízével telt el. Általában a kriketthez lapozott, hogy Hobbs megcsinálta-e újra a százast. Hamarosan a krikettszezon is véget ért. Esős, leverő ősznek adta át a helyét. Közelgett a karácsony.
 Az őrnagy egy nap táviratot kapott. Meglepetésére az volt aláírva: SARAH. Így szólt: LEVELET NE OLVASSA KÜLDJE VISSZA BONTATLANUL. Az őrnagy semmiféle levelet nem kapott még, alig várta, hogy megérkezzen. Másnap már a kezében tartotta, és a másik keze ujjbegyeihez ütögette. Rövid vívódás után felnyitotta.
 Semmi oka, hogy levelet küldjön (írta Sarah), és az őrnagynak nem is kell elolvasnia, ha nem akarja. De most újra ágyban fekszik egy „meg nem nevezendő” betegségben, és úgy unatkozik, hogy szó szerint elsírja magát („Néha minden ok nélkül könnyekben török ki”), és mellesleg az arcát annyira beborítják a pöttyök, hogy úgy fest, „mint egy leopárd”, és olyan csúnya lett, hogy a kis gyerekek visítva menekülnek, ha meglátják az ablakban, és mostanában senki meg nem látogatja, nincs is egyetlen barátja, amióta szegény Angela meghalt, és (erről jut eszébe) miért nem nézett be hozzá az őrnagy Angela temetésének napján… végül is ő (Sarah) nem harap, de persze feltételezi, hogy az őrnagy túlzottan fenn hordja az orrát, hogy egy ilyen, magafajta lánnyal láthassák beszélgetni, és nyilván amúgy sem tudja elolvasni az írását, mert az ágyban kaparja le, és az ujjai már „félig lefagytak”, és csupa kő melegvizes palack veszi körül, azokhoz kocogtatja „szegény lábujjait”, de gyakorlatilag amúgy is egytől egyig befagytak… és mellesleg, mellesleg őrületesen un mindent, és Kilnalough-ban egyszerűen semmit nem lehet csinálni, az ég világon semmit, és biztosan világgá szaladna, ha tudna (persze nem tud, mivel ráadásul „egy szerencsétlen, nyomorult rokkant”… és csupa önsajnálat, gondolja most nyilván az őrnagy)…
 De ebből elég, önmagáról semmi érdekeset nem mondhat. Az őrnagy biztos arról akar hallani, mi történik Kilnalough-ban és a Majesticben, és a válasz… botrány!!! Edward Spencer (gyakorlatilag) párbajra hívta ki O’Meara atyát a Riponnal való helytelen kapcsolata miatt. Mr. Noonan azzal fenyegetőzik, hogy megkorbácsolja azt a kutyakölyköt (mármint Ripont), ha nem hagyja abba a csiki-csukit Máire-rel (ugye emlékszik az őrnagy arra a hájas pudingra, akivel egyszer az utcán találkoztak?), és nem mutatja meg, hogy úriember vagy micsoda, az istenit… És hogy ez mit jelent, arról Sarah sem tud többet, mint az őrnagy… legfeljebb hogy senkit nem lepne meg, ha a fent említett hájas puding hármas ikreket várna attól a kutyakölyöktől. És ami még rosszabb, O’Meara atya megfenyegette Edwardot, hogy bepereli valamiért, amit az ikrek műveltek, ő (Sarah) ugyan nem tudja pontosan, hogy mit, de majd megpróbálja kideríteni, és akkor elárulja. Mindenesetre még most jön a java.
 Amúgy viszont biztos benne, hogy az őrnagyot az efféle provinciális ügyek aligha érdeklik most, hogy visszatért a nagyvárosba… És igaz, hogy Londonban még a lovak is bőrcipőben járnak? De persze ez csak vicc. Az angolok (úgy értve, hogy „az ellenség”) mindig olyan komolyak, hogy az ember meg se meri kockáztatni a tréfát, mert még elhiszik.
 És a legújabbat hallotta-e az őrnagy, Isten bocsássa meg (sőt, Isten bocsásson meg mindenkinek), ami végig az ő (mármint Sarah) orra előtt történt… vagyis hogy az apja egyik alkalmazottja, egy vörös képű falusi fickó, akinek valami töredékes tudása van „mattematikából”, arra vetemedett, volt olyan vakmerő, volt olyan pofátlan, hogy felkösse a gatyát, és az ő pöttyei ellenére (ami mutatja, milyen erős egyes vidékiek gyomra) konkrétan belé szeretett!!! Minden külön értesítés nélkül! Az őrnagy kétségtelenül ugyanúgy elképedne, mint ő, hogy egy ilyen falusi fickó, aki csak a tehenekhez ért (és amúgy is olyan szaga van, mint egy istállónak), ilyen eszement gondolatot vegyen a fejébe, hogy egy hozzá hasonló „komplett rokkantat” feleségül akarjon venni.
 Őkegyelme: „Eljönne velem sétálni, Miss Devlin?”
 Én: „Már hogy mennék, maga falusi mamlasz, ha nincs lábam?” És most nem tud úgy kimenni a házból, hogy ott ne találja „a vidéki pásztorfiúját”, amint az ujját a homloktincseihez kapja, és elpirul, mint egy érett paradicsom; az egész határozottan émelyítő. Valami biztosan nincs rendben az ilyen emberrel (eltekintve attól, ami rögtön szemet és orrot szúr), aki egy ilyen hozzá hasonló lányt akar feleségül venni, és nem azt a millió másikat, aki tudna neki vajat köpülni meg a ruháit mosni, a kenyerét meggyúrni, és évente egy kölyköt megszülni neki, ahogy a tyúk tojja a tojást látástól vakulásig, anélkül hogy a szeme rebbenne. És amúgy is mit gondol erről az egészről az őrnagy? Hát nincs igaza, hogy teljes képtelenségnek tartja? De a java még csak most jön.
 Az ember nem is hinné, de a „vidéki pásztorfiú” volt olyan vakmerő, hogy megkeresse az apját ezzel a „tohonya ajánlattal”, sőt azt is megtudakolta, nem lehetne-e szó akkor egy kis hozományról is, hogy megédesítse az alkut, néhány üszőről meg némi sterlingről esetleg, vagy egy pár disznóról meg egy kevés öreg tyúkról, és aztán később talán egy kis részesedésről a bankban (amire szemmel láthatóan úgy tekint, mint valami tanyára, ahol pénz terem), és így tovább, közben jócskán pirul, és úgy lóg rajta a nadrág, mint a krumpliszsák a madárijesztőn! És a legjava még hátra van!
 Akármilyen hihetetlen, de az apja ahelyett, hogy gúnyosan kikacagta volna ezt a fiatal mocsárlakót, amiért az ő szép lánya kezét kívánja, és fültövön vágta volna és visszazavarta volna a főkönyvben kapirgálni, vagy amit szokott (őtőle aztán a kazánt is fűtheti), azt mondta, Jupiterre, hogy bizonyos körülmények között az ember jobban teszi, ha minden kérőt komolyan vesz, és bár persze „se nekem, se anyádnak” soha nem jutott volna eszébe, hogy Sarah-t bármiben is befolyásolják, azért elég nagy ostobaságnak tűnne egy ilyen belevaló legényt melegebb éghajlatra küldeni, akár vidékről jön, akár nem (végül is ki lehetne fésülni és elvárosiasítani, hogy megfeleljen Kilnalough szerény követelményeinek), mielőtt igazán megdolgozhatott volna a pénzéért! Az őrnagy nem fogja elhinni, de a legjavát még mindig nem hallotta!
 A „tohonya kérő” Sarah apjának viselkedésén felbuzdulva rákapott, hogy a kapu mellett leselkedik, és ahányszor Sarah kimegy, bizalmas kacsintással üdvözli, sőt egészen odáig elment, hogy felvetette, esetleg játszhatna neki „egy kis nótát” a zongoráján, sőt mivel nyilván sikeresnek vélte a hódítást, a kezét, mint egy aszpikos homárt, ráhelyezte az ő szép, hátráló vállára, és odadünnyögte, hogy igazán adhatna „egy ölellést”. Természetesen megkapta a magáét, ha már a bajt kereste. De csak állt ott vigyorogva, piros arccal (Sarah rájött, hogy a pirulás állandó), és semmit nem szégyenkezett. Hát mit gondol az őrnagy az ő kínos helyzetéről? Nem ért egyet, hogy jobb elfogadni a vénlányság és a nyomor minden nyűgét („Tudod, anyád meg én nem leszünk mindig itt, hogy vigyázzunk rád”), semmint megadni magát ennek a félelmetes sorsnak? Voltaképp egyetlen támaszt talált ebben a dologban, méghozzá tökéletesen váratlan forrásból, nevezetesen attól a hihetetlenül öreg és elviselhetetlen dr. Ryantól, akit mindig is az ős-ellenségének tartott. Az orvos nyíltan megmondta az apjának, hogy ennyi erővel, mint a fent említett Lotharióhoz, egy gorillához is hozzáadhatná a lányát a dublini állatkertből, és ha még egyszer kénytelen lesz hallani erről a dologról, akkor elintézi, hogy minden kilnalough-i betege minden pénzügyét átvigye egy másik bankba. Úgyhogy jelenleg fegyverszünet van. De vajon meddig? Minél többet gondolkozik az apja, annál inkább férjhez akarja adni. Nem is csoda hát, hogy így legyűrte ez a „meg nem nevezendő betegség”. Lehet, hogy szegény Angelához hasonlóan ő is csak elhervad majd, és valószínűleg senkit nem fog izgatni. Az őrnagyot aztán egy cseppet sem, ebben biztos.
 És ki tudja? Talán a szüleinek van igazuk. Talán nincs is akkora különbség az egyik ember és a másik között. Végül is (néha maga is erre gondol, bármilyen bűnös is az ilyen gondolkodás), végül is annyira különbözünk az állatoktól? Márpedig az állatok nem vacakolnak annyit ezeken a dolgokon.
 Mellesleg elfelejtett elmondani valami különöset a „vidéki pásztorfiúról” (akit egyébként Mulcahynek hívnak): a hajtókáján egy sima arany gyűrűt hord. Sarah megkérdezte, mit jelent ez. „An Fáinne” felelte Mulcahy. Jaj, hát lát a szemétől, köszöni, mondta ő türelmetlenül. De mire való, ezt akarja tudni. Ó, tehát „bírja az írt”? Csak egy kicsit, felelte ő, hogy ne bátorítsa túlzott tiszteletre. Hát ez az írül beszélők köre, magyarázta Mulcahy, hogy felismerjék egymást a gyűrűről, és írül szóljanak egymáshoz, ne az idegenek nyelvén. Van egy táborhelyük is, mint kiderült: számos fiatal férfi és nő akarja tökéletesen beszélni Írország ősi nyelvét, együtt elvonulnak egy kis kunyhóban valahova a vidék mélyére, ahol írül csevegnek reggeltől estig. Hallott valaha az őrnagy ilyen csodálatos gondolatról? Be kell vallania, ez az egy Mulcahy mellett szól (bár kétségkívül ez az egy). Még őt is megkérte, lépjen be a körbe (bár a szándékai ezzel nyilván nem tiszták). Úgyhogy „a vidéki pásztorfiú” ugyan nem felel meg, sőt teljességgel ki van zárva, de legalább egy sovány érv mellette szól.
 Pár nappal később Sarah találkozott egy fiatal angollal, egy katonatiszttel a curragh-i táborból, aki a nagybátyját jött épp meglátogatni, és mesélt neki erről, hogy írül beszélgetnek az emberek. „Milyen képtelenség!” kiáltott föl a tiszt. „Milyen elragadó! Milyen eredeti!” és hozzátette, hogy Oxfordban ő is belépett egy klubba, ahol azzal foglalkoztak, hogy kihalt házakban próbáltak kapcsolatot teremteni kopogó szellemekkel.
 Á, de ez az unalmas provinciális locsogás úgysem érdekli az őrnagyot, hiszen ott van Londonban, a dolgok közepén, a birodalom, sőt az „Élet” legközepén! És ő most visszaélt az őrnagy jó természetével, hogy ilyen sokáig fecsegett magáról meg a kicsinyes gondjairól. Most nyilván azt gondolja róla, amit ő gondolt az érzelmeire apelláló tohonya kérőről, Mulcahyről. És mellesleg, mellesleg az ujjai már teljesen lefagytak, gyakorlatilag „mindjárt leesnek”, a körülötte levő melegvizes palackok jégcsapok, és a tintatartója is befagyott, és a szobája olyan hideg, hogy ahányszor kifújja a levegőt, a papír, amire ír, eltűnik a párafelhőben. Az idő egészen felháborító, hideg, vizes, rosszabb, mint valaha, és a nappalok olyan sötétek, hogy még délben is fel kell csavarni a gázégőt, hogy olvasni vagy egy kicsit varrni tudjon. Micsoda kín lehet ír nőnek lenni, gondolja most nyilván az őrnagy, Írországban élni, az egész életet Írországban leélni az állandó esőben meg a téli kétségbeesésben meg az unalomban, az unalomban! De nem, ő örül, hogy írnek született, és az őrnagy gondoljon, amit akar! Ettől még szeretettel gondol rá, és marad továbbra is híve.

Miután az őrnagy ezt elolvasta, fölállt, aztán újra visszaült. Átlapozta a zizegő paksamétát. A kávé közben kihűlt a reggelizőasztalon. Nahát, gondolta, micsoda kitűnő levél… Azonnal válaszolnom kell rá.
 Úgyhogy neki is ült, nem törődött a nagynénje halvány kiáltásaival odafentről, és hosszú, kissé mámoros választ írt, mintha ő is lázas lenne, őt is a karmai közt tartaná az unalom, szenvedélyes volna és heves, és csupa jéghideg melegvizes palack venné körül. Lényegében azt írta, hogy a pöttyök ellenére (bár nem hiszi, hogy olyan rossz volna a helyzet, mint Sarah mondja) legfeljebb ő maga állíthatná egy percig is, hogy csúnya. Ajaj, nagyon is természetes, hogy a lepke a láng körül akar keringeni, és „a vidéki pásztorfiú” (nem beszélve más fiatalemberekről) megrészegedett Sarah bájaitól; ettől függetlenül ő is egyetért dr. Ryannal („a szenilis vén pókkal”, ahogy Ripon nevezi), hogy bármilyen kiváló fickó is nyilvánvalóan Mulcahy, azért kár volna Sarah-t olyan valakire vesztegetni, aki ilyen kevéssé tudja értékelni az ő műveltségét, lelki finomságát és intelligenciáját. Nincs esetleg valami rokona Londonban, akinél egy darabig ellakhatna, hogy esélye legyen „une heureuse rencontre”-ra, amint a franciák mondják, egy olyan fiatalemberrel, aki méltó hozzá? Ha nincs, akkor pedig el kell jönnie, és őnála lakni, megfelelően gardírozva persze. Ő csak örülne, ha mindent megtehetne, ami a képességeiből telik, hogy megmentsen egy ilyen „művelt” gyöngyöt az ír disznók elől.
 De Sarah-nak addig is írnia kell, és mindent el kell mesélnie, ami a Majesticben történik. Méghozzá azonnal írnia kell. Ő addig is tűkön ül. A kíváncsiság sovány, éhező patkányai lerágják a csontjait. Ami Londont illeti, igaz ugyan, hogy a Birodalom közepe, ám semmivel nem inkább közepe az „Életnek”, mint mondjuk Chicago, Amritszár vagy Timbuktu – hiszen az „Élet” mindenütt egyenlő és egyidejű, bár valóban megbocsátható, ha valaki Kilnalough-ban, a tél közepén úgy gondolja, hogy az „Élet” tüze el van fojtva, sőt alig ég már – különösen, ha az illető egy meg nem nevezendő betegséggel fekszik az ágyban.
 Azzal száraz ajkakkal gyorsan lezárta a borítékot, és feladta. Aztán türelmetlenül leült, hogy megvárja a választ. De a napok csak teltek, és válasz nem érkezett.

     MESTERHÁZI MÓNIKA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

FARRELL, J. G.
Zavaros idők
Harmattan, 2011 
(megjelenés előtt)



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu