SELYEM ZSUZSA: A Találunk szavakat kötetben olvastam a hajdani Mozgó Világban megjelent kritikát az első írásaidról. Nem tudtam, hogy te verseket is írtál a legelején. Ez hogy volt?

ESTERHÁZY PÉTER: Ez így, ebben a formában nem igaz. Ja, a Bata bevezetőjében van. Bata Imrét Weöres Sándornál ismertem meg, és úgy lett nekem aztán segítőm vagy mentorom. Öreg barátom. Sokat köszönhetek neki, hálás is vagyok. Csak annyi történt, hogy én ilyen egy-mondatokat írtam A4-es lapokra, és azokat mutattam meg Weöresnek. És ezeket láthatta Imre annak idején, és nevezte aztán verseknek. Olyan mondatok egyébként, amelyek később belekerültek az első kötetembe, a Fancsikó és Pintába. Hát ez most nagyon úgy mondtam, ahogy mindig.

SZS: Hogyan kezdtél el efféle mondatokat írni? 

EP: Ez rosszul elmesélhető történet, az én íróságomnak a kezdete, mert van benne valami utólag is fölfoghatatlanul arcátlan. Nekem nincsenek 12-13-14 éves koromból szövegeim, nem írtam rémdrámákat… Márton Lacinak van, azt hiszem, nem tudom hány száz oldalas ouevre-je tízéves korától kezdve. Nem is voltam különösen…, mindig el szoktam nagy élvezettel mondani, hogy az osztályban nem én voltam a legjobb magyaros, hanem a Say Pisti, és így tovább... Tehát hogy nem csináltam én azokkal a láthatóan szunnyadó képességekkel semmit. Ilyesmi mondható, hogy „A fogalmazás csak problémát okozott, de ezt utólag jó jelnek lehet tekinteni.” Tehát a vonatkozó Thomas Mann vagy Goethe idézet szellemében, hogy „Író az, akinek problémát okoz a nyelv.” Hát nekem csak azt okozott. 
És akkor valamikor 17 éves koromban – most már lassan csak kikristályosodott ez a történet, hogy hogyan is kell elmesélni –, tehát házi dolgozat, és lehetett választani, esszé vagy novella, és én a novellát választottam. Gyakorlati megfontolásokból, mert az esszének legalább hat oldalnak kellett lennie, ez meg bárhány lehetett, és a bárhány az kevesebb, mint hat.  És így három és fél lett. Ez az írás aztán nagy élmény lett nekem valóban. Mert csak úgy kitaláltam dolgokat. Kitaláltam – akkor még volt nálam cselekmény –, és nagy élvezet volt ezeket kitalálni.
Akkor ezen nagyon megnyugodtam. Tényleg megnyugodtam. Ez a rosszul elmesélhető része. Szóval ebből azt a következtetést vontam le, hogy én író vagyok. De azt nem gondoltam, hogy ettől kezdve írnom kéne. Nem is írtam. 

SZS: Azt el tudnád mesélni, hogy egy 14-15-éves fiatal embernek miért okoz problémát a nyelv: Mit éreztél? Abban a közegben, a hetvenes években…

EP: Nem a nyelv okozott problémát. A fogalmazás okozott problémát. Van egy alap-történetem, hogy osztálykirándulás volt, és erről kellett élménybeszámolót írni. És nem ment. Így forgattam, úgy forgattam, és nem. Jó tanuló voltam. Tehát nyilván meg tudtam volna írni, de valamiért nem.

SZS: Miért nem tud megírni Esterházy Péter egy beszámolót az osztálykirándulásról?

EP: Most már látom, miért. Nagyon nehéz eldönteni a hangot, hogy ki beszél, hogy hogyan beszél. Olyan kérdéseket tettem föl magamnak, vagy öntudatlanul lett problémám, ami egy normális gimnazista gyereknek, pláne, ha jó tanuló, nem problémája. Nekem problémám, hogy egyáltalán miért kezdek írni, miért lesz egy szöveg. Olyan kérdések gátoltak, amik nem normális kérdések. És akkor mentem apámhoz, hogy segítsen. Ő jól tudott fogalmazni, mondta, meséljem el, mi történt. Az nem okozott problémát. Pontosan leírtam az osztályban lévő viszonyokat, a hierarchiát, az anekdotákat, olyanokat, hogy a Keresztesi nevű osztálytársunk egy keresztesviperát talált, amiről kiderült, hogy egy sikló… És amikor a végére értem, akkor azt mondta az apám, és még csak ideges se volt, hogy na, ezt kell akkor megírnod.  De azt én nem tudtam. Mert ugyan volt élményem, de nem volt mondatom. Hát így, ez az igazi probléma, hogy van-e mondat. Voltam tizenhat éves talán? Tehát nem egészen fiatal. 
Más az, és tényleg más, valamit elmondani, és leírni. Mert amikor mondod, akkor nagyon sok lehetőséged van: kicsit nevetgélsz, megállsz, mutogatsz… Nyilván ez zavart. Azt nem láttam…, ugye mindig ez a probléma, vagy az egyik probléma, hogy hogyan találom meg a legjobb megoldást, mert csak az számít.  Minden más érdektelen. Akkor se érdekes, ha jó. Akkor se érdekes, ha nagyon jó. Azt kell tudnom, hogy ennél jobb nincs.  Mert ha ezt nem tudom, akkor nem lehet megírni. Dumálni még lehet. Kocsmában, interjúban. Papíron viszont nem lehet mást csinálni. És nyilván ez volt, azt gondolom most így észjáratva, ami engem megállított. 
Később egy-két rövidebbet írtam, meg is jelentek, hát azokat majdnem lehet prózaversnek mondani, mondjuk, de két kezemen meg bírom számolni, az Egyetemi lapokban. 

SZS: És mi volt más, amikor ezeket írtad? Hogy nem kellett egy adott műfajnak megfelelni?

EP: Nem. Hát közben ugye kiderült, kiderítettem magamról, hogy író vagyok. Ezeket meg tudtam … úgy ahogy. Viszont engem az érdekelt, hogy mi az, amit szavatolni tudok. Amiért jótállok. Később, Oravecz Héj köteténél, amik tulajdonképpen ilyen Celanon edzett, kicsi, rövid darabok, akkor éreztem ezt – ugye a korai Tandorik is jók erre –, hogy csak azt, csak annyit szabad leírni, amennyiről tudom, hogy... hogy valóságos. És azok nekem akkor az egy mondatnyik voltak. Nem nagy mondatok, tehát nem látványos mondatok voltak, semmilyen mondatok voltak. Az volt a meglepő, hogy Weöres ezeket komolyan vette. Biztató szavakkal. Azt én akkor még nem tudtam hála istennek, hogy azt hiszem, mindenkivel így beszélt. Bár nem egészen. Mert amikor később másokat mutattam neki, akkor olyanokat mondott, amit én úgy értelmezhettem, hogy tiszta dicséret, miközben mindenféle... nem kritika, hanem figyelmeztetés volt benne, amit mondjuk tíz év múlva értettem meg. 

SZS: Például mit?

EP: Például azt mondta, hogy „Nahát! Ez a mondatod a saját farkába harap!” Hát és ennek baromira örültem.  De az nem jó, ha minden mondat a saját farkába harap. Tehát hogy ez baj, vagy pontosabban ez egy veszély, hogy ez valami, amit nem biztos, hogy látok. Valóban nem láttam. Vagyis közben volt neki valamiféle zseniális, nem tudatos, didaktikai képessége. 
 Tehát voltak ezek az egy mondatok, és ezeknek nagy része aztán bekerült a Fancsikó és Pintába. A Fancsikó és Pintán ugyanez látszik, ugyanez a kicsi merevség, hogy csak annyit mer vállalni az elbeszélésből, amennyiért jót tud állni. A hömpölygésnek ott, kérem, nyoma sincs. Ez az óvatos haladás. Hogy ezt még mondhatom, de itt erről már nem mondhatok sajnálatosan semmit. Pedig talán tudnék, és érdekes is volna.

A valóság és a szöveg viszonyának kérdése és kérdésessége
SZS: Hogyan lesz ezekből a nagyon redukált és óvatosan haladó mondatokból történet? Kell-e történet? Az iskolában úgy szokták tanítani, hogy a regény az, aminek vannak szereplői, cselekménye, narrátor, ilyesmi. Cselekmény: a te szövegeidben nem annyira magától értetődik. Egyszer a diákokkal azt a kísérletet végeztük el, hogy ki-ki mesélje el A szív segédigéit. Az eredmény: mindannyian mást olvastunk ki belőle. Aki olvassa a könyveidet, azt látja, hogy a történet nem adott: a történetet ki kell találni…

EP: Igen, mert amit el akarok mondani, az többnyire nem is egy történet, hanem mondjuk inkább egy kép. És a képnek is van története, és az elbeszélésben is így van mozgás. Illetve vagy van mozgás, vagy nincs mozgás. Ez a dolog megint szerkezetfüggő. Azokban az írásokban, ahol egymás mellé rendelés van, mint az Egy nőben, vagy a Harmonia első felében, ott nagyon kicsi mozgás van. A szövegeken vagy az egyes részeken belül van a mozgás. Van mindenféle, a ciklusoknak mozgása és az egésznek is, tehát nem véletlen a rend, de azért az egy alig látható, vagy inkább úgy mondanám, hogy halk mozgás. 
Mert nem is úgy van ez, hogy innentől el akarunk jutni idáig, mert azt nem látom. Nem is tudom, hogy van-e irány, hogy azt lehetne mondani, hogy (mutatom) innentől idáig. Csak azt tudom, mert valamiket azért tudok, hogy ezt meg ezt meg ezt meg ezt akarom, hogy legyen. És el kell jutni egyiktől a másikig. De azt már nem tudom, ez az alaphasonlatom, hogy milyen sorrendben jutok ezekhez a... mondjuk, legyenek szigetek és legyen hajó, és azt sem tudom, hogy a hajónk miféle, egy lélekvesztő-e vagy egy atom-tengeralattjáró. Ez közben derül ki. Ez egy viszony vagy hozzáállás a szöveghez vagy ehhez az egészhez, ehhez a cucchoz, hogy úgy fejezzem ki magam. És vannak más hozzáállások is. Hogy triviális legyek: egy középfajú angolszász hozzáállás, hát az nem ilyen.
Ott van történet, meg többnyire el is tudja mondani, és ha belebonyolódik, annak is megvannak a hagyományai. Tweedzakót.  Egy jó tweedzakót összehozni, az nehéz, sokat kell tudni hozzá, nagyon tehetségesnek kell lenni, műveltnek, mindenféle dolgot kell hozzá tudni, és az is ostoba, aki kikezd egy tweedzakót, azzal minden rendben van, de az egy másfajta viszony, másfajta…
Ez nem történet-ellenesség. Ha van egy jó történet, annál szebb nincsen. 
Csak éppen ez nem olyan magától értődő, nem is olyan magától értődő, mint ahogy néha állítják, vagy amit mostanában szoktak mondani, és ami igazán ostobaság, hogy visszatér a történet és a nemtudommicsoda. Mintha a történet eltűnése valamilyen összeesküvés eredménye volna, gonosz, magukat időnként posztmodernnek nevező izék elsinkófálták, eltüntették a történetet. Nyilván a zenészek  a dallamot, a festők pedig  a figurákat. És el is tűntek, ugye, el is tűntek. Illetve problematikusak lettek. 
Amikor megjelent a nagy dél-amerikai nyomulás, az azért volt olyan nagyon nagy hatású, mert nekik ez nem volt problémájuk. Meséltek. 

SZS: Csak Európának probléma. 

EP: Európának probléma. Mert például kiment mögüle a közösség. Nincs mögötted, nincs legitimitása annak, amit mondasz. Nincs reprezentációs feladata. Egy mostani táblaképnek mi a legitimitása? Semmi. Bekerül a múzeumba. Amíg a templomban volt, ott volt a legitimitása. Ott tudjuk, hogy miért van. Ha lerajzolunk egy királyt, azt tudjuk, hogy miért van. Ezek mind elszálltak. De hiába eszezünk ezen, ebből még nem következik semmi. Mert hirtelen megjelenik valaki, és elkezd mesélni. És úgy mesél, hogy semmi probléma nincs vele. De az nem igaz, hogy ez valami fejlődés. Hogy ma már nem lehet történetet… Hát ki tudja? Én speciel nem tudok. Vagy hol tudok, hol nem tudok. A maga módján Darvasi például tud történeteket mesélni. Annak is megvan az ára. De egyet ő se tud. Olyat tud, hogy egyszerre nyolcvanat mesél. Mert egy történetet nem lehet, de nyolcvanat lehet. Neki megvan a képessége, a fabuláló képesség. És így tovább. Mert közben meg ez egyéni műfaj, testre szabott. Nem arról van szó, hogy egy huszadik századi magyar vagy, mert ugyan az vagy, ám főként XY vagy. 

SZS: Mit gondolsz, miért vált most ennyire nélkülözhetetlenné, vagy miért mondják, hogy ennyire nélkülözhetetlenné vált a történet? Mi változott meg? Az irodalomról beszélünk.

EP: Van is ennek egy lüktetése. Mikor beszigorodik az irodalom, például amikor nagyon visszalép a nyelvhez, vagy ami a francia újregénynél volt, zárt, geometrikus, mondjuk, mintha csak egy kamera létezne, szűk blendével, lásd nálunk Mészöly Filmjét, akkor annak megvan a visszája. Akkor jönnek a lazább beszéd- és szerkesztésmódok. Itt is... közben eltelt negyven év. El tudom, jól el tudom gondolni, hogy most ha egy fiatal meghallja ezt az állandó zsolozsmánkat a mondatról, Nádas másról se tud beszélni, mint a mondatról, én se, hogy a mondat ilyen legyen, olyan ne legyen, akkor vállat von, kit érdekel, milyen a mondat, engem más érdekel. És ebben neki igaza van. Már annyiban van igaza, hogy mondhat, amit akar, és ennek lehet következménye. A trehány mondat is lehet jó, de persze ahhoz nem elég csak trehánynak lennie... de például ezáltal lehet, nem tudom, mondjuk energiákat szabadíthat föl, szóval trehánynak se könnyű lenni...  Mint amikor jöttek a Vadak, a 19. században az akadémiai festészetre, és azt mondták, rendben van, tudnék én úgy rajzolni, de nem úgy rajzolok, hanem úgy, mintha levenném én a szemüvegemet…

SZS: De itt a vadakra jön a normakövetés…

EP: Most fordítva van valóban, hogy tüchtigen elmesélni egy történetet. Sőt, nemcsak hogy tüchtigen, ennél ravaszabb, hogy tehetségesen, fölhasználva nem egyszerűen eredményét, hanem tapasztalatát ennek az előzőnek. Ha igazán jó, akkor nem egy sima történet, hanem abban valamilyen facsar van. Ugye mindig a valóság és a szöveg viszonyának kérdése ez, kérdése és kérdésessége, és akkor ezt a dolgot valamiképpen jelzi ez az új egyszerűség is.
Ezek a mozgások azonban, azt hiszem, nem tisztán irodalmiak, hanem hát ez az egész, a médiatársadalom, amiben vagyunk, hogy csak a sikeresség számít. Ettől nem tud szabadulni az irodalom sem, beszivárog.
 Nekem ez már későn jött, hogy én itt kísértésbe jöjjek ez ügyben. Bár a kísértés mint olyan bonyolultabb, mondanám zavartan nevetgélve. De jól el tudom képzelni, hogy most egy fiatal ember eleve ezt mint valami adottat gondolja el. 
A probléma az, hogy nem úgy jelentkezik ez, hogy volna az irodalom a maga belső törvényszerűségeivel, és kívülről rátelepszik a pénz, a sikerkövetelmény, a szórakoztatóipar, hanem ezeket a szempontokat bizonyos mértékben maga is érvényesíti. Ennek a következménye az például, hogy alig beszélünk verseskötetekről. A verseskötetek nem tudják átütni sose… A hatvanas-hetvenes években egy Nagy László kötet, Juhász, Pilinszky, az nagy eseménye volt… hát nem a szervezett vasmunkásoknak, de akik vagyunk, értelmiségi olvasó féléknek. Most egy verseskötet nagyon ritkán tud túllépni valamiféle ingerküszöbön. Vagy egyáltalán, nagyon kevés olyan könyv van, egyre kevesebb, amelyről azt mondjuk, hogy jó, de nem sikeres. Fordítva, olyat még sokat tudunk mondani, hogy sikeres, de azt mondjuk rá, hogy nem jó. Valamiképpen feltételezzük, hogy ha igazán jó, akkor sikeres is. Pedig hát ez nem így van. Tudjuk jól, hogy nem így van. De lassan el fogjuk felejteni.

A közös tudás, ami lehetségessé teszi az irodalmat
SZS: Szerinted hogyan érdemes a történelemről beszélni?  Milyennek találod a magyar történelem elbeszéléseinek eddigi megoldásait? Mit lehet velük kezdeni írói szempontból?

EP: Én a magam számára, de nem csináltam még ilyet, illetve egyet, az életrajzot tartom érdekes formának. Azt életrajz mint forma, azt hiszem, lehetővé tenne egy egyszerűbb elbeszélési módot, időkezelést stb. De ez már nagyon szakmázás volna. Azt is gondolom, a színdarabírásból szerzett tapasztalataim is segíthetnek időnként, hogy egyszerűbb legyen nem is a történet, hanem a „dolog”. Például zárt jelenetekben gondolkodni. Zárt jelenteket konstruálni, és abban eléggé szabadon lehet akkor mozogni, azt hiszem.

SZS: Azért lehet a színdarabokban a zártság ellenére szabadon mozogni, mert mindenik szereplőnek megvan a saját nézőpontja, és nem válik az egyik nézőpont uralkodóvá? 

EP: Például. Amit most mondok, az persze csak rizsa. Ezen lehet eszezni, de csak akkor valóságos, hogyha az ember megpróbálja csinálni, és működik. Mert amúgy csak beszéd. 
A regénynél a legbonyolultabb a regényhangnak a megtalálása. És az bonyolult dolog. Nem azonos a narrátornak a hangjával, az az egésznek valamilyen hangja, hangzása. És azon múlik minden. Ha lehet ilyen entitásokat, különálló kis kozmoszokat csinálni, akkor azt gondolom, hogy ott az működhet, amit említettél, hogy egyszerűen a szereplők saját szempontjai érvényesülhetnek. De igazából csak a levegőbe beszélek. 

SZS:  A Harmonia Caelestisben az így-úgy ismert történelmi eseményeket hogyan mesélted el? Olyan eseményeket, amelyekről vagy nincsen, vagy igen hiányos a magyar társadalom konszenzusa? (Gondolok itt a két világháború körüli történésekre, vagy, legyen: Trianonra.)

EP: Most valami olyant nyomsz rá a regényre, amitől én távol tartanám a regényt, tudniillik a hasznosságot. Vagy félreértelek. 

SZS: Az még talán nem feltétlenül pragmatizmus, hogy az ember nyelvet és újabb szempontokat keres a történelmi eseményekhez. Az irodalom ezt még el tudja képzelni magáról.

EP: Hát igen… De így ha olvasol egy történelmi eseményről, az olyan erősen meg van határozva a konkrét elbeszélő által, hogy ott a… Bár lehetséges, hogy ez azért van, mert nekem…, mert én nem vagyok érzékeny a témák iránt. De azt is gondolom, hogy helytelenül gondolom így.  Hogy az félrevezető, a téma, ezt tartom. És ez nem egészen van így. Nagyon is fontos tud lenni, de én mégis többnyire úgy kezelem, mintha ez nem számítana. Minthogyha mindegy volna, hogy miről írnánk. Mert amiről valóságosan, és ebben aztán igazam van, amiről valóságosan (úgy értem, hogy igazam van, hogy számomra, de ténylegesen is) beszél egy regény, ami miatt fontos egy regény, annak többnyire semmi köze nincsen a tárgyához, a cselekményéhez. Hanem van egy zene, ami megszólal mögötte, és az a fontos. Például megint (sokadszorra) a Bovaryné: Kit érdekel, egy poros francia faluban egy érdektelen, lelki csipkéivel bíbelődő, időnként izgalmas delizsánszba bonyolódó mamzellnak a problémája? Hát ez tényleg tök érdektelen. Azt a regényt mégis úgy olvassuk, hogy valamit megtudunk a saját életünkről, arról a magányról, arról a rémületről, arról a mélységről, ami nyílik és záródik be és így tovább. Az érzet, hogy ez előáll, persze nem független a konkrét cselekménytől, tematikától, de én nem erről gondolkodom, hanem arról a zenéről, amiről beszéltem. És hogy ahhoz mit találok, milyen anyagot, vulgo: történetet, azt másodlagosnak tekintem. 
A téma tud túl erős is lenni, hogy elnyom minden mást, hogy az erősebben szól minden másnál. És akkor ezt figyelembe kell venni. Mert mindent figyelembe kell venni. Én például gondoltam arra, hogy milyen érdekes volna a magyar történelem hőseiről írni. Egy olyat, mint A szentek élete. És nem is adtam még föl. 
 Mit jelent az, hogy van egy elvi tudásunk a történelemről vagy általában a kultúráról, hogy van egy valóságossága mindennek? Ez mind olyan dolog, ami éppen változóban és megszűnőben van. Az a közös tudás, ami lehetségessé teszi az irodalmat. Megjelent egy újfajta típus, intelligens, intellektuális, minden, és mégsem olvas. Harminc évvel ezelőtt ilyen nem létezett, mert aki gyerek úgymond szemüveges volt, az rögtön olvasott. Gondolkodás nélkül. Most van ez az új jelenség, ezt egy ideig a statisztika körébe tudjuk tolni, hogy igen, most kevesebb az olvasó, de a szövegnek evvel nem kell törődnie. Mert elvileg feltételezheti, hogy van közösség, amelyik ezeket az utalásokat érti. Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva. Kicsoda? Milyen gyáva? Ha ilyesmit használok, akkor van, aki tudja, van, aki nem tudja. De mi van akkor, amikor előáll az a helyzet, hogy tulajdonképpen már senki nem tudja? Akkor hogyan fog működni az irodalom? A nyelv?
Én ezt nem afféle „romlik a világ”-morgásként morgom  (aporpéterezés ennek a neve, Apor Péter, 1725, bezzeg amidőn még voltak, sőt valának igaz magyar asszonyok és igaz magyar férfiak stb., mindig van egy ilyen, hogy bezzeg, mi még tudtuk, mi az a hideg, meg a tanulás, meg a munka meg a... van sok mega), szóval nem így, de érezni, hogy valami változik a kultúrában, a szerkezete. Aminek az első jele mondjuk a kép státuszának a változása volt. A kép és a szó viszonya. A szó kikerül a centrumból. Másfelől meg nő a jelentősége, mert hisz a képet aztán értelmezni lehet és félreértelmezni.  Egy új tér keletkezik, de az egy másik tér. Ha valóban így van, akkor a központban már nem a könyv vagy nem a szó fog állni, mint ahogy eddig hittük. Ez ügyben nincsen rossz érzésem, vagy ahogy mondtuk, aporpéterezésem, még azt sem mondhatom, hogy pusztán megállapítom, hogy ez így van, mert még nem tudom, mit állapítok meg, csak valamit érzékel az ember belőle. 

SZS: Viszont az elég különös, hogy az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba dolgozik képi jelekkel, későbbi könyveid viszont nem.

EP: Igen, bizonyos értelemben így van. Az valameddig eljutott, nekem a végéig. Ezért, felőlem nézve, inkább logikus, mint különös.  De mondom, az alapkérdés az az, hogy mi van, amikor nincs már ez a közös tudás. Nagyon közel vagyunk ehhez, azt hiszem. Ez mindenre igaz. Ugye, Isten, haza, család. Minddel kapcsolatban nagyon erős, nagyon éles kérdéseket kell föltennünk, nem másnak, saját magunknak. És mindenütt nagyon nagy ürességekre jutunk. Nem máshol, magunkban. 

SZS: A témához még egy kicsit. Amikor a Javított kiadással foglalkoztál, akkor egy nagyon erős, és személyesen csak rád hárulható témát kellett valamilyen módon megformáljál.

EP: Nem kevés kajánsággal hallgatlak. Nehezen teszed föl a kérdéseket. De azért, mert nehezen föltehetők a kérdések. 

SZS: Azért azt nem mondhatnánk, hogy itt a mondat a fontos. Vagy egészen másképp. A puszta ávós jelentések, azoknak az értékelései, ….itt mind nem az az érdekes, hogy milyen a mondat, hanem hogy az egész…

EP: Zsuzsa, soha nem a mondat a fontos. Akkor se, amikor azt mondjuk, hogy a mondat a fontos. A mondatból nem következik semmi. Csak hogy ha a mondat fontosságát nem tudjuk, akkor nem áll össze az egész. De még ez is írófüggő. Mert ismerünk trehány írót, aki mégis nagy író. Mittudomén Krúdy vagy Tersánszky Józsi Jenő.  Érdemes, mert jó játék, ha veszel egy Krúdy-szöveget, semmi nem stimmel, alárendelések, ami, amely, aki, tök összevissza, visszakanyarodik, és, és akkor mi van? Bár te tudnál olyan összevissza lenni! De ott is, ahol nagyon fontos, meg akik erről is beszélünk, mert innét indulunk ki, merthogy a nyelvből indulunk ki, ott se érdekes végül is, mert nem ez érdekes. Csak egyáltalán, hogy erről a végülisről beszélni tudjunk, ehhez kell. Mert én mindig is kicsiről beszélek, én mindig ebből a kőműves-izéből beszélek, hogy hogyan tegyük föl a maltert, hogy hogyan tegyük egymás mellé a téglákat, hogyan tartom a szintezőt. De végülis, amikor ott van a ház, az nem attól lesz jó. De ha az nincsen, és így tovább. 
 Ebbe azért nem megyek bele, mert részint egy mondattal elintézhető, a Javított kiadásba, mert nincs semmi, ott csak sodródtam, és aztán lett, ami lett. Miközben azért reflektálok is erre, még ott is kijön ez a dolog, vagy inkább bejön, hogy egy mondatot ki kell javítani. Mert hát persze. De ugye ott ez az egész, amiről beszélsz, az tulajdonképpen föl lett rúgva. Nem én rúgtam föl, hanem fölrugódott. Az, amikor arról beszélsz, az egészről, hogy a nyelvi jelenségek egyenértékűek a nem nyelvi jelenségekkel. Hát láttam, látnom kellett, hogy nem egészen így van. Hogy mégis volna költészet és valóság közt különbség.

Honnan tudom én a legbelső rezdüléseit a bonyolult női létnek?
SZS: A Fuharosokat, A szív segédigéinek a második felét és a Csokonai Lilit úgy találtad ki, hogy egy nő meséli el. Mikor női elbeszélő dolgozik a regényedben, más dolgokat mond, mint egy férfi? Nem általában érdekel, hogy szerinted van-e női írásmód, hanem hogy amikor női elbeszélővel dolgozol, akkor másképpen írsz?

EP: Azt gondolom, hogy… Fordítva. Engem nem nagyon érdekel a pszichológia. Nem a pszichológia szerint dolgozom. Abban az értelemben sem, hogy az én viszonyom micsoda ehhez, vagyis nem írok ki magamból fájdalmat, nem akarom az írás által jobban megérteni magamat és így tovább. Tehát én evvel nem foglalkozom, vagy ha foglalkozom, akkor nem veszem észre, vagy ha észreveszem, akkor letagadom. (Csak azért említem, mert logikailag ezek még vannak, amikor azt mondom, hogy nem foglalkozom.) Tehát amikor női szereplő beszél, akkor nem tűnődöm azon, hogy női pszichológiai szempontból ezek stimmeljenek, rám is szokták olvasni, hogy hát, ahogy Móricka elképzeli, hogy egy nő így beszél. Ehhez nem tudok hozzászólni, lehet, hogy így van. Mert hisz az ellenkezőjét is hallom, hogy honnan tudom én a legbelső rezdüléseit annak a bonyolult női létnek. Hát, mondom vihogva, szakma. Nem is ezt akarom mondani, hanem hogy nem eszerint használom. Egyszerűen, hát más megint a hang. Tehát ugyanaz a szöveg férfitől meg nőtől mégiscsak másképpen hangzik. Másképpen hangzik, más teret hoz létre. Mások a következményeik. És így tovább.

SZS: Konkrétan miben más? Például a Fuharosoknál?

EP: Például minden, ami a szabadsággal kapcsolatos. A Kis magyar pornográfiában is vannak női hangok az első fejezetben. Amikor azt mondja egy nő, hogy „szabad vagyok és független”, az egész mást jelent, egy más világot rajzol föl, mintha ezt egy férfi mondja. Ha egy férfi ezt mondja, annak nincs is jelentése. A férfiak mindig ezt mondják. Tehát nem érdekes. Egy nőtől ez másképpen hangzik. Minden, ami a szexussal kapcsolatos, az egész másképp szól, másképpen hangzik. És így tovább.

SZS: És ez vajon minden nyelvterületen így van? 

EP: Nyilván másképpen van. Hagyomány, kultúra, minden számít. Az Egy nővel például elég érdekes tapasztalataim voltak. Van ez a szigorú német emancipált fül, amelyik mint a pengősmalacot, lebarmolt, hogy … Mert ugye úgy vannak a fejezetek, hogy Egy nő (1), egy nő (2), egy nő (3). Azt felháborítónak találták, hogy én megszámozom a nőket. Ha tehát megszámozom, akkor tárgynak tekintem, ami biztos igaz is. Szóval evvel nem tudtam mit kezdeni. 
Ugyanennek a pandant-ja volt, hogy Norvégiában egy halászfaluban múlhatatlan fontosságú irodalmi estet tartottunk, és ugye irodalmi estre – körbenézek – nők járnak főleg, ott azonban szigorú halászemberek ültek. Ilyen szekrényszerű, tetovált, olyan férfi férfiak, nem mondom, hogy nagyon sokan, de a terem is inkább szoba volt. Olvasta föl egy színész norvégül, én meg ott ültem, és arra gondoltam, hogy miért kellett ezt megírnom, ha már megírtam, miért kellett hagyni, hogy norvégra lefordítsák, és ha már lefordították norvégra, miért jöttem ide, és ha idejöttem, most mért nem futok el azonnal. Olvasták ezeket a hitem szerint mulatságos szövegeket, mulatságos, könnyedén erotikus szövegeket, és egy pisszenés se, nem hogy nevetés. Ültek mereven, a só látszott a kezükön, hátul kis halak mozogtak, mert nemrég jöttek a tengerről. És akkor a végén dedikálás, már az nagy meglepetés volt, hogy mindegyik vett könyvet, ott álltak sorban, és azt mondja ott az egyik (súgja a tolmács), azt a mondatot, aminél szebbet vagy jobbat én az Egy nővel kapcsolatban még nem hallottam, hogy „Már rég hallottunk ilyen szép szerelmes történeteket”. Nem akartam annak utánamenni, hogy ez mit jelent, de nyilván – mert kérdezed, hogy mindenütt így van-e – hogy az a rettenetes sok áttétel, hogy norvégra át, meg a félreértéseknek ez a szivárványossága, ami előállhat egy szöveg olvasásakor, az ott úgy alakult, hogy… hát így.

SZS: És Csokonai Lili, amikor azt kiabálja, hogy szeretem ezeket a férfiakat („palikat”), akkor ezt egészen másképp teszi…

EP: Hát tegyük át ezt Csokonai Vitéz Mihályba, valamilyen férfiba, az szerintem nem szól semmiről. Tehát bizonyos dolgok elnémulnak. 

Azt gondoltam, hogy most, ugye okos gyülekezet, megbeszéljük
SZS: Más: próbáljuk a 89-es politikai fordulatot húsz év után végre megérteni, és jó, hogy a rendszerváltozás idején a Hitelben megjelent publicisztikáidat megint kiadták, én is újraolvastam. A „Magyarok! Véreim!” című szövegedben írtad, hogy amikor, ez azt hiszem, 1988 körül lehetett, felbukkant Habsburg Ottó, talán nem kéne elfelejteni, hogy nem éppen színtiszta hőse ő a közös magyar emlékezetünknek, ha van. És akkor csupa verzállal kijelented, hogy FÖLDET VISSZA NEM VESZEK!. Ma erről mit gondolsz?

EP: Akkor azt gondoltam, 88-ban, 89-ben, hogy akkor most tabula rasa van. Valamit újrakezdünk. Vége van ennek a diktatúrának. És most, ugye okos gyülekezet, megbeszéljük, hogy hogyan legyen. Hogy mit tartsunk fölháborítónak, mit ne. Mi számítson ordenáréságnak, mi ne. Adjuk-e vissza a földeket azoknak, akiké volt, vagy ne. Én azt gondoltam, hogy ne. 

SZS: Miért ne?

EP: Hát mert semmilyen… Az nem tesz jót, ha törvényellenesen történnek dolgok. És a törvényellenességet úgy hagyjuk. Itt ez konkrétan, ennek semmilyen történelmi valóságossága, én akkor úgy láttam, hogy nincsen, és nem is volna jó. Hogy ezen túl vagyunk már. A visszaadandó ingatlanoknak közben annyi tulajdonosa lett, hogy ezt már nem lehet. Szóval, ha ez baj, akkor se reparálható. Arról nem is szólva, hogy túl sok járt volna nekem... És hát ez nem volt nálunk, Magyarországon, komoly opció.
De ezen az írások újraolvasásának nem is ez a nagy tapasztalata, hanem az, hogy mennyire más helyzetből szóltak, mint az ugyanilyen írások most, ha megszólalnak. Hogy mennyivel több öntudat volt abban, aki ezt írta akkor. Az láthatóan azt gondolta, hogy ami ottan habzásban följött, provincializmusban, rasszizmusban, ebben-abban, az  múló dolog. Jobboldal, baloldal együtt majd mindjárt kiforrja magát, és ezeket csak úgy elpöcköli az ember. És így is beszélt ez a szöveg. Evvel a magabiztossággal, hogy ez ügyben nincsen egyedül, mert ezt nyilván mindenki, minden jóakaró hazafi így akarja. És ez meg is lesz nemsokára. Most pedig, ha szóvátesz az ember valamit, akkor csak szóváteszi, hogy le legyen magyarul írva, de semmi mást nem gondol mögé már. Hogy rendben van, most ilyen, megállapíthatjuk, hogy nem olyan nagyon jó, de hogy ez a balszerencsés vagy szükségszerű környülállások eredménye, de hogy itt majd még elindulnak dolgok. Ezt nem látom én. Akkor se látom, ha így végigmegyek a városon sétálva, de…

SZS: De?

EP: Az egész egy de. Hogy ezer és egy módja van közben a jó létezésnek, azt mondom. Nem a könnyűnek, ahogy a Désnek a dala, az a könnyű, fényes élet, mindig ezt mormolom magamban. Se nem könnyű, se nem fényes. De hogy, van egy mondat, csak nehezen mondom ki, hogy önmagában az, hogy az ember van, hogy élek, azt annyira jónak találom, hogy ahhoz képest a hazámnak az idiótaságai, azok bagatell dolgok.  Nem, nem bagatell, és nem is csupán idiótaság, hanem kiszolgáltatottság is, szegénység is, durvaság is, lepusztultság, kifosztottság, üresség, sok minden – de hogy mégis volna valami jó, amit ezek nem érinthetnének.
 
 

Bibliográfia

ESTERHÁZY Péter
Fancsikó és Pinta 
Magvető, 1976

Pápai vizeken ne kalózkodj 
Magvető, 1977

Termelési-regény.
Magvető, 1979

Fuharosok 
Magvető, 1983

Bevezetés a szépirodalomba 
Függő (1981)
Ki szavatol a lady biztonságáért? (1982)
Daisy (1984)
Kis Magyar Pornográfia (1984)
A szív segédigéi (1985)
Magvető, 1986
 

Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk 
Magvető, 1987

A kitömött hattyú 
Magvető, 1988

Hrabal könyve 
Magvető, 1990
Az elefántcsonttoronyból
Magvető, 1991

A halacska csodálatos élete 
Magvető, 1991

Hahn-Hahn grófnő pillantása 
Magvető, 1992

Egy kékharisnya följegyzéseiből 
Magvető, 1994

Búcsúszimfónia 
Helikon, 1994
Magvető, 2001

Egy nő 
Magvető, 1995

Egy kék haris
Magvető, 1996

Harmonia c?lestis 
Magvető, 2000

Javított kiadás 
Magvető, 2002

A szabadság nehéz mámora 
Magvető, 2003

Utazás a tizenhatos mélyére 
Magvető, 2006

Rubens és a nemeuklideszi asszonyok 
Magvető, 2007

Semmi művészet
Magvető, 2008

Esti 
Magvető, 2010

„Danilo Kiš halhatatlansága” 
Magyar Lettre Internationale, 1 
„Az elrabolhatatlan Európa” 
Magyar Lettre Internationale, 2 
„Örökségünk: a félelem” 
Magyar Lettre Internationale, 4 
„Posztmodern barbarizmus” 
Magyar Lettre Internationale, 6 
„Problemsz of dö rájter tudéj” 
Magyar Lettre Internationale, 11 
„Ha minden jól megy” 
Magyar Lettre Internationale, 14 
„A ritmus” 
Magyar Lettre Internationale, 17 
„Holnap folytatjuk” 
Magyar Lettre Internationale, 20 
„J'accuse” 
Magyar Lettre Internationale, 30 
„Ki nem történet-elvű itt? ” 
Magyar Lettre Internationale, 31 
„Ach, Enzensberger!” 
Magyar Lettre Internationale, 34 
„Esterházy vacsora” 
(Papp Gábor Zsigmond filmje)
Magyar Lettre Internationale, 37 
Nem akarok sokat, csak mindent” 
 (Eve-Marie Kallen interjúja) 
 Magyar Lettre Internationale, 39 
„A Töttössy-szöveg” 
Magyar Lettre Internationale, 47 
„Attól féltem, hogy most már mindig komoly embernek kell lennem”
(litera-nagyvizit)
Magyar Lettre Internationale, 48

„Kis magyar pornográfia oroszul”
(Okszana Jakimenko interjúja)
Magyar Lettre Internationale, 56

„Azt hiszem, inkább szó-író vagyok”
(Majse Aymo-Boot interjúja)
Magyar Lettre Internationale, 69
 

SELYEM Zsuzsa
Szembe szét. Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában
Koinónia, 2004

„Archeológia és prímszámtechnika a Tizenhét hattyúkban”
Kalligram. 2000. 4

„Egy egyenlet két ismeretlennel”
„Csütörtök, péntek”
 in: Böhm Gábor (szerk.)
Másodfokon. 
Tanulmányok Esterházy Péter Harmonia caelestis és Javított kiadás c. műveiről
Kijárat, 2003

„Egy javított nő”
In: Egytucat. Kortárs magyar írók női szemmel
JAK - Kijárat, 2003

„Hétszerhét a tízszertízből. Magyar próza 1970-2005”
 Magyar Lettre Internationale, 63

„Posztkom román és magyar nőirodalom”
Magyar Lettre Internationale, 71