Timothy Garton Ash
Új történetet írni Európának
(Hat dolog, amiért szeretni lehet)
Európa elvesztette a fonalat. 2007. március 25. volt a római szerződések
50. évfordulója – az Európai Gazdasági Közösség 50. születésnapja, amelyből
az Európai Unió alakult –, és Európa nem tudja, melyik történetét mondja
el. Három generáción át működött a (nyugat-) európai integráció háború
utáni közös politikai elbeszélése, de a hidegháború vége óta erodálódik
ez az alap. Az európaiak többségének fogalma sincs, honnan jövünk, és még
ennél is kevésbé van közös elképzelése arról, merre akarunk menni. Nem
tudjuk, miért van ez az EU, és mire volna jó. Haladéktalanul szükségünk
van tehát egy új narratívára.
Azt javaslom, hogy új történeteinket hat szálból fonjuk össze, amelyek
mindegyike egy közös európai célt követ. Ezek pedig: a szabadság a béke,
a jog, a jólét, a sokféleség és a szolidaritás. Ezek a célok nem korlátozódnak
Európára, de a legtöbb európai nyilván egyetért abban, hogy a mai Európára
jellemző, hogy ezeket tartja szem előtt. Ennek az igénynek persze sokszor
nem teszünk eleget. De ha ez nem mindig sikerül, az is hozzátartozik legújabb
történelmünkhöz, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Mert a mai
Európának képesnek kell lennie az állandó kritikus önreflexióra is.
Azt javaslom, hogy identitásunkat ne az „európai nemzet” történeti
módján konstruáljuk meg, amelyet egyszer gúnyosan olyan emberek csoportjaként
definiáltak, akikben az a közös, hogy utálják a szomszédaikat és hamis
képet alkotnak a saját múltjukról. És ne próbálkozzunk azzal se, hogy az
európai történelmet újból egyfajta teleologikus mítoszként adjuk elő, ahogyan
ez a 19. századi nemzetté válási folyamatokra volt jellemző. Történelmünknek
egy ilyen mitopoetikus eltorzításából („Nagy Károlytól az euróig”) semmi
jó nem sülhet ki. Működni meg aztán pláne nem fog: Ernest Renan, a kiváló
történész a nemzetet igen találóan olyan közösségként írta le, amelyet
a közös emlékezet és a közös felejtés határoz meg. Amit azonban az egyik
nemzet elfelejteni szeretne, azt a másik szeretné megőrizni az emlékezetében.
Minél több nemzet van az EU-ban, minél erőteljesebben különböznek egymástól
a nemzeti emlékezetek, annál nehezebb lesz közös mítoszokból konstruálni
meg a közös múltunkat.
Európai összetartozásunk érzését nem is egy ellenség vagy (az identitáselméletek
zsargonjával) egy „Másik” negatív kliséjével kellene kialakítanunk, ahogy
például Nagy-Britannia tette a 18-19. században egy sztereotipizált Franciaországgal
szembeállítva. A szovjet-kommunista „Kelet” összeomlása után, amellyel
szemben a negyvenes évek végétől 1989-ig Nyugat-Európa definiálta magát,
egyes politikusok és értelmiségiek Európa „Másikját” Amerikában vagy az
iszlámban próbálják fellelni. Ezek a kísérletek egyszerre ostobák és kártékonyak.
Inkább megosztják az európaiakat, ahelyett hogy összehoznák őket. Mind
a negatív képek, amelyeket másokról alkotunk magunknak, mind a mítoszok,
amelyeket saját kollektív múltunkról gyártunk, jellemzőek arra, amit euro-nacionalizmusnak
hívok – arra a törekvésre, hogy az európai szintű politikai identitás kialakításában
a nacionalista módszereket próbálják másolni.
Azt javaslom, hogy az egyetlen „Másik”, amelyet Európának definiálnia
kellene, legyen a saját korábbi mivolta: pontosabban a szerencsétlen, önromboló,
olykor kimondottan barbár fejezetek az európai civilizáció történetéből.
A Jugoszlávia összeomlását követő háborúkkal és a Koszovóban megkezdett
népirtással ez a szerencsétlen történelem az elmúlt évszázad legutolsó
éveiig is eltart. Tehát egyáltalán nem csak egy távoli múltról van szó.
A történelem ismerete és a történelmi öntudat ebben döntő szerepet játszik,
de ennek tisztességes történetírásnak kell lennie, ami minden elvetendőt
megmutat, nem pedig mythistoire-nak, mitizált történelemnek.
Számos hagyományos EU-rópai vitával ellentétben itt sem az egység, sem
az erő nem tartozik az elérendő célok közé. Az egység, akár nemzeti, akár
kontinentális egységről van szó, nem öncél, csupán egy magasabb cél elérésének
eszköze. Az erő nemkülönben. Az EU-nak nagyobb kompetenciára volna szüksége
ahhoz, hogy érvényesíteni tudja az erejét, különösen a külpolitikában,
hogy képviselni és jól felfogott célokként érvényesíteni tudja az értékeinket.
Az erős Európát, l’Europe puissance öncélnak tekinteni, amire csak azért
kell törekedni, hogy lépést tartsunk Amerika erejével, euro-nacionalizmus
volna, nem pedig európai patriotizmus.
Új narratívánk ezért az eltérő múltak felől egy közös jövőt megalapozni
képes, közös célokhoz vezető haladás (ha nem is tökéletes, de mégiscsak
haladás) becsületes, önkritikus mérlege. Hozzátartozik ezeknek a céloknak
a természetéhez, hogy nem valósíthatók meg tökéletesen (sosem lesz örök
béke vagy teljes szabadság a földön). De hozzájárul a közösség kialakításához,
ha együttesen törekszünk rájuk. A következőkben egy ilyen narratívát vázolok,
amelybe be van építve a kritika is. Ez egy első, nyers vázlat, bírálatra
és átdolgozásra szorul. Ha az, amit javaslok, nem érint elég sok európait,
akkor nincs értelme folytatni. Ha mégis, akkor talán van.
Szabadság
Európa története az elmúlt 65 évben a szabadság terjedésének története.
1942-ben csak négy veszélyesen szabad ország volt Európában: Nagy-Britannia,
Svédország, Írország és Svájc. 1962-ben Nyugat-Európa túlnyomó része szabad
volt, kivéve Spanyolországot és Portugáliát. 1982-ben az ibériai félsziget
és Görögország csatlakozott a szabadokhoz, de annak nagy része, amit akkor
Kelet-Európának hívtunk, a kommunista diktatúrának volt alávetve. Ma ezeknek
a vitathatatlanul Európához tartozó országoknak a sorában már csak egyetlen
egy utálatos kis autoriter rezsim létezik – Belorussziában. A legtöbb európai
azonban liberális demokráciában él. Ez még soha nem volt így az elmúlt
2500 évben. Ez már elegendő ok az ünneplésre.
A jelenlegi EU-tagországok nagy része nem is olyan régen még diktatúra
volt. Az olasz köztársasági elnök, Giorgio Napolitano még élénken emlékszik
Mussolini fasiszta rendszerére. Az Európai Bizottság elnöke, Jose Manuel
Barroso Salazar diktatúrája idején nőtt fel Portugáliában. Az EU külügyi
megbízottja, Javier Solana még emlékszik, hogyan szabadult ki Franco rendőrségének
karmaiból. A huszonhét kormányfőből tizenegyen, akik 2007 tavaszán gyűltek
össze a kerek-asztal körül az Európa Tanácsban, Angela Merkel, német kancellárt
is beleértve, jó húsz éve még a kommunista elnyomás alatt éltek. Tudják,
hogy mi a szabadság, mert ismerik a szabadság hiányát.
Azok, akik diktatúrában éltek, biztosan nem azért akartak felszabadulni,
hogy EUrópaivá válhassanak, hanem azért, hogy végre szabadok legyenek.
De annak a kilátásai, hogy esetleg be lehet kerülni oda, amit ma az EU
jelent, egyik országot a másik után – Spanyolországot és Portugáliát harminc
éve, Horvátországot és Törökországot napjainkban – arra készteti, hogy
átalakítsa a belpolitikáját, gazdaságát, jogrendszerét, médiáját és társadalmát.
Az EU minden idők leghatékonyabb rendszerváltó motorja. A szabadságért
és az azért folytatott küzdelem, amit ma kissé patetikusan az „Európába
való békés visszatérésnek” hívnak, évtizedekig összefonódott.
Fonákságok: Közelebbről megnézve kiderül, hogy Európa újabb demokráciái
korántsem makulátlanok, nagymérvű a korrupció – különösen, de nem kizárólag
Délkelet-Európában. A mi jobban megszilárdult demokráciáinkban is túl nagy
a pénz szerepe a politikában, a jogrendben és a médiában, akárcsak az Egyesült
Államokban. Bárhogy van is ez elvileg, a gyakorlatban a gazdag európaiak
mégiscsak szabadabbak, mint a szegények. Az EU komoly katalizátora a demokratizálódásnak,
de az EU maga nem különösebben demokratikus. Az EU-előírások igazolására
a római szerződésekben rögzített „négy szabadság” – az áruk, személyek,
szolgáltatások és a tőke áramlásának szabadsága szolgál, ugyanakkor ezek
az előírások korlátozhatják az egyének szabadságát. Végül mindez nem csak
az EU érdeme: Az Egyesült Államok, a NATO és az EBESZ szintén jelentősen
hozzájárult a szabadságjogok biztosításához Európában. Az emberi jogok
és a polgári szabadságjogok védelme a legutóbbi időkig az Európa-Tanács
és emberjogi bírósága, nem pedig az EU a hatáskörébe tartozott.
Béke
Európa évszázadokon át hadszíntér volt. Most a béke színtere. Nemzeteink
erejét nem a csatatereken, inkább a futballpályákon mérjük össze. Az európai
országok közötti nézeteltéréseket Brüsszelben ütköztetik véget nem érő
tárgyalásokon, nem fegyveres összetűzésekben. Az EU a permanens, intézményesített
konfliktuskezelés rendszere. Ha elegük van a brüsszeli huzavonákból, gondoljanak
bele az alternatívákba. Nyilván elképzelhetetlennek tartják, hogy a franciák
és a németek valaha is még egyszer háborúzzanak egymással, de a szerbek
és az albánok nemrégiben még halomra öldösték egymást. Nem elég a jószándékra
hagyatkozni az európai béke megőrzéséhez. Lehet, hogy ez már régóta, sokszor
hangoztatott érv az integráció mellett, de attól még nem kevésbé igaz.
Időnként a régi érvek a legjobbak.
Fonákságok: Nem bizonyítható, hogy az európai integráció garantálta
a békét 1945 után Nyugat-Európában. Egyesek azt vethetnék ellene, hogy
a NATO és a hidegháború hegemón rendszere biztosította ezt, és az USA volt
az európai békefenntartó; mások azt emelnék ki, hogy Európa nyugati fele
a liberális demokráciák zónája lett, és a liberális demokráciák nem háborúznak
egymással. Több tényező hatott egyidejűleg, történészek vitatkozhatnak
arról, mikor melyik nyomott többet a latban. Akárhogy is: Közép- és Kelet-Európában
1945 után nem volt béke, ezt tanúsítják a Kelet-Berlin, Budapest és Prága
utcáin felvonuló szovjet tankok és az 1981-ben Lengyelországban kihirdetett
hadiállapot. Ráadásul: Európa – az EU és szélesebb értelemben Európa megszilárdult
demokráciái kudarcot vallottak, amikor a hidegháború lezárulása után meg
kellett volna állítani a háború visszatérését a kontinensre. Egy kétes
értékű amerikai intervencióra volt szükség ahhoz, hogy véget vessen a háborúnak
a Balkánon. Mire vagyunk hát olyan büszkék?
Jogok
Az európaiak ma többnyire jogállamban élnek. Lefektetett emberi és
polgári jogokat élvezünk, és ezek ügyében bírósághoz fordulhatunk. Ha helyi
vagy országos bíróságtól nem kapunk elégtételt, európai bíróságokhoz fellebbezhetünk,
az Európai Emberjogi Bírósághoz is. A törvény előtt egyenlők férfiak és
nők, gazdagok és szegények, feketék és fehérek, hetero- és homoszexuálisok.
Nagyjából abból indulhatunk ki, hogy a rendőrség azért van, hogy bennünket
védjen, nem pedig azért, hogy a hatalmon lévők érdekeit védje, úgy táncoljon,
ahogy a helyi maffia fütyül, vagy a saját zsebére dolgozzon. Sokszor elfelejtjük,
hogy ez mennyire nem evidens. Az európai történelem túlnyomó részében az
európaiak nem éltek jogállamban. Az emberiségnek legalább kétharmada még
mindig nem. „Nálam van a fegyver, úgyhogy én mondom meg, mi a jogos”– közölte
egy afrikai közlekedési rendőrtiszt egy újságíró ismerősömmel, miközben
behajtott tőle egy teljesen önkényes „járulékot”.
Az EU jogközösség. A római és az ezt követő szerződések az európai bíróságok
munkája nyomán egyfajta alkotmánnyá alakultak. Egy tudós az európai bíróságot
„a világtörténelem leghatékonyabb nemzetek feletti bírósági intézményének”
nevezte. Az EU jog megelőzi a nemzeti jogot. Még a legerősebb kormányok
és vállalatok is kénytelenek időnként meghajolni európai bírák ítélete
előtt. Miért van az európai futballklubokban annyi külföldi játékos? A
bíróság egy 1995-ös ítélete miatt. A négy európai szabadságjognak érvényt
szerző bíráknak köszönhető, hogy a legtöbb európai ma oda utazhat, ott
vásárolhat, élhet és dolgozhat Európában, ahol csak neki tetszik.
Fonákságok: A gyakorlatban némelyek egyenlőbbek a többieknél. Például
Silvio Berlusconi. És hatalmas terei vannak a jogtalanságnak, különösen
Kelet- és Délkelet-Európában. A szilárd demokráciákban a biztonsági szervek
hatáskörét egyre növelték, időközben még a tárgyalás nélküli fogvatartást
is megengedték, és polgári szabadságjogokat sértettek meg „a terrorizmus
elleni harc” jegyében. És persze éppen az európai jog elsőbbsége és a bírák
hatalma az, amit az euroszkeptikusok – különösen Nagy-Britanniában – annyira
utálnak. Attól tartanak, hogy ez csorbítja a szuverén államok demokratikusan
választott parlamentjeinek hatalmát.
Jólét
A legtöbb európai jobban él, mint ahogy a szülei, és sokkal jobban,
mint ahogy a nagyszülei éltek. Kényelmesebb, melegebb, biztonságosabb lakásokban
laknak, táplálóbban és változatosabban étkeznek, magasabb a jövedelmük,
és érdekesebb nyaralásokat engedhetnek meg maguknak. Még soha nem éltünk
ilyen jól. Nézzék csak meg Henri Cartier-Bresson csodálatos fotóalbumát
az európaiakról, ez emlékeztet arra, milyen szegény volt még sok európai
az ötvenes években. Ha a világ országait bruttó nemzeti termékük nagysága
szerint ábrázoljuk egy térképen, és az egy főre jutó jövedelmek szerint
színezzük ki, látható, hogy Európa a világ egyik leggazdagabb kontinense.
Fonákságok: A Bond Street és a Kurfürstendamm nem tipikus egész Európára.
Még mindig vannak példák a megszégyenítő szegénységre Európa leggazdagabb
országaiban is, és akad néhány nagyon szegény ország Európa keleti felében.
De hogy a jólét mennyire tudható be közvetlenül az EU-nak, azt sem könnyű
megállapítani. Harold James gazdaságtörténész Europe Reborn (Az újjászületett
Európa) című könyvében van egy grafikon, amelyik megmutatja, hogyan emelkedett
az egy főre jutó nemzeti jövedelem a 20. század folyamán Franciaországban,
Németországban és Nagy-Britanniában. A két világháború súlyos visszaeséseiből
gyors gazdasági növekedéssel lábaltunk ki. Ugyanakkor a jólét szintje a
század első felében, amikor az Európai Gazdasági Közösség még nem létezett,
majdnem ugyanolyan mértékben emelkedett, mint a második felében. Ennek
az állandó növekedésnek az oka James szerint az új technológiák kifejlesztésében
és alkalmazásában keresendő. Az EU belső piac és a versenypolitika minden
bizonnyal hozzájárult a jólétünkhöz; a közös agrárpolitika, a költséges
EU-szabályozások és szociális kiadások biztosan nem. Az olyan országok,
mint Svájc és Norvégia az EU-n kívül is elég jól élnek. De az európai növekedés
dicső napjai már egyébként is rég elmúltak. Az elmúlt évtizedben Európa
fejlettebb gazdaságaiban lassúbb volt a növekedés, mint az Egyesült Államokban,
és sokkal lassúbb, mint a feljövőben lévő ázsiai óriások esetében.
Sokféleség
”Az Euro-törpék földjén” című esszéjében P.J. O'Rourke amerikai humorista
valamikor azt panaszolta, hogy Európában gomba módra szaporodnak „a baromira
pici országok”. „Még a nyelveik is nagyon kicsik” – sóhajtozott: „Az ember
félfogára sem elegendők”. Ez éppen az, amit a legjobban szeretek Európában.
Élvezheti az ember reggel az egyik kultúrát, városi tájat, médiát és konyhát,
aztán egy apró ugrással repülőn vagy vonaton estére már egy egészen másikban
lelheti kedvét. És egy újabban másnap. Ha azt mondom „az ember”, akkor
nem egy maroknyi kiváltságosra gondolok. Fapados gépekkel repülő diákoknak
és az éjszakai buszjáratokkal utazó lengyel vízszerelőknek szintén kijut
ebből az élvezetből.
Európa egy rongyszőnyeg, összeszőtt és sokszínű. Minden nemzeti és
nemzetiségi kultúrának megvannak a saját különlegességei és szépségei.
A legincifincibb nyelv is az élet- és gondolkodásmódok évszázadok során
kiérlelt differenciáiról árulkodik. Míg az angolok azt kérdezik „What on
earth does that mean?”, a németek úgy mondják „Was um Himmels willen soll
das bedeuten?” /Az ég szerelmére, mit akar ez jelenteni?/: ég és föld,
filozófiai idealizmus és empirizmus érhető tetten egyetlen kifejezésben.
Awantura lengyelül egy nagy, hangos, egészében mégis élvezetes, kiadós
veszekedést jelent. Az olasz bella figura kifejezésben rejlő konnotációk
arra vonatkozólag, hogyan kellene egy férfinak vagy nőnek más férfiak vagy
nők társaságában jó színben feltűnnie, egyszerűen lefordíthatatlanok. Ez
nem egyszerűen sokféleség. Ez békés, gondosan ápolt és frekventált sokféleség.
Amerika sok mindenben gazdag, Afrikában van sokféleség, de Európa kis helyen
egyesíti a sok mindenben való gazdagságot és sokféleséget.
Fonákságok: A bírálat e tekintetben tűnik nekem a legkevésbé jogosultnak.
Az euroszkeptikusok azért kárhoztatják az EU-t, hogy egységesíteni akar
olyan ősi nemzeti sajátosságokat, mint a kézzel előállított olasz sajt
vagy a birodalmi fontban mért brit marha és a pinttel mért brit sör. Az
ilyen példákból nincsen nagyon sok, és az EU-előírásoknak meg nem felelő
minden hagyományos momentum helyett támad azonnal az új sokféleségnek két
újabb példája: a brit főutakon megjelenő Caffe Neróktól az olcsó hétvégi
prágai utazási ajánlatokig. Az európaizálódás a globalizálódásnak alapvetően
sokkal kevésbé homogenizáló változata, mint az amerikanizálás.
Szolidaritás
Vajon nem a szolidaritás az Európára leginkább jellemző érték? Úgy
véljük, hogy a gazdasági növekedésnek a társadalmi igazságossággal kell
együtt járnia, a szabad vállalkozásnak a szociális biztonsággal – és vannak
erről gondoskodó európai törvényeink és nemzeti jóléti államaink. Az európai
szociáldemokraták és kereszténydemokraták egyetértenek abban, hogy a piacgazdaság
nem jelent piaci társadalmat. Nem kell a szociáldarwinista ragadozó kapitalizmus
amerikai mintára, ahol a szegények és a gyengék arra vannak ítélve, hogy
felforduljanak a csatornában.
Hiszünk az EU-n belüli gazdagabb és szegényebb országok valamint régiók
közötti szolidaritásban is, ezért vannak az EU-alapok, amelyekből az olyan
országok, mint Írország és Portugália az elmúlt két évtizedben annyit profitáltak.
És hiszünk a szolidaritásban a gazdag Észak és a szegény Dél között is
– ezért vannak nagyvonalú nemzetközi segélyalapok nemzeti és EU-szinten,
és a legszegényebb országok némelyikét elviselhetetlenül súlyosan fenyegető
globális felmelegedés ügyében vállalt elkötelezettségünk.
Fonákságok: Ebben az aspektusban maradnak el az európai realitások a
legfájdalmasabban Európa ambícióitól. Európa gazdagabb országaiban megvan
az államilag kifejezett társadalmi szolidaritásnak egy figyelemreméltó
foka, de a leginkább jómódú városokban is látni még mindig koldusokat és
hajléktalanokat, akik ott élnek és alszanak az utcán. Kelet-Európa szegényebb
országaiban a jóléti állam leginkább csak papíron létezik. Szegénynek,
öregnek és betegnek lenni az európai vadkeleten semmivel sem kellemesebb,
mint szegénynek, öregnek és betegnek lenni az amerikai vadnyugaton. Igen,
Portugália, Írország és Görögország felé hatalmas tőkebefektetések áramlanak,
az új EU-tagországokba sokkal szerényebb ez a tőkeáramlás. 2004 és 2006
között a „régi” tagországok évente átlag 26 eurót fizettek be lakosonként
a bővítésre az EU-költségvetésbe – transz-európai szolidaritásunk tehát
pontosan egy csésze kávé árának felel meg havonta. Ami pedig a világ többi
részével való szolidaritást illeti, az EU messze a gazdag Észak protekcionista
intézkedéseiben a kettős morált mérő Oxfam-mutató csúcsán helyezkedik el.
A mi agrárprotekcionizmusunk éppolyan rossz, mint az összes többi, és az
EU felelős az Egyesült Államokkal együtt a világkereskedelmi tárgyalások
Doha-fordulójának szégyenletes megtorpanásáért.
Ezek, ismétlem, csak vázlatok egy újabb európai történethez. Egy-két
témát talán még hozzátehetnénk vagy elhagyhatnánk. Kellő játéktere marad
e tömör tervezet kidolgozásának. Hat elvont tartalmi szempont felsorolása
még nem teremti meg az összetartozás erőit, a lelkesedésről nem is beszélve.
Mindez a személyiségeken, történéseken és élményeken múlik, amelyek egy
elbeszélésbe színt és életet visznek. Ezek helyenként különbözőek lesznek.
Az európai szabadság, béke és sokféleség történeteit Varsóban és Madridban
másképpen lehet és kell elmesélni a jobb- és a baloldalon. Nem kell egységesíteni
a saját történetünket – nem kell az eurozóna egységes váltópénzének megfelelő
elbeszélői verziót kialakítani. A sokféleség dicsőítéséről szóló egységes
narratíva elrendelése önellentmondás volna. Ha az alapul szolgáló váz ugyanolyan,
az élettel teli történetek Finnországban, Olaszországban, Svédországban
vagy Franciaországban nagy családi hasonlóságot fognak mutatni, akárcsak
az európai városok.
Ha ezt a hat aspektust egybefogjuk, egy olyan mintává állnak össze,
amely megmutatja nekünk, honnan jövünk és merre tartunk. A különböző aspektusok
a különböző emberekre különbözőképpen fognak hatni. Én a szabadságról és
a sokféleségről szóló történeteket találom a legizgalmasabbnak. A többit
is felfogom ésszel, de ezek a szívemet is megdobogtatják. Ezek miatt mondhatom
túlzás nélkül, hogy én szeretem Európát. Nem ugyanabban az értelemben,
ahogy a családomat szeretem, ahhoz persze semmi nem hasonlít. És nem is
ugyanabban az értelemben, ahogy Angliát szeretem (bár esős napokon annak
is a nyomába érhet). Mindenesetre jó okom van azt állítani, hogy szeretem
Európát – más szóval európai patrióta vagyok.
Ez a mi új Európa-történetünk sosem fog olyan lánglelkű hűségnyilatkozatokat
kiváltani, mint a nemzetállamok 1914 előtt. A mai Európa nem olyan –
szerencsére. A mi vállalkozásunknak nincs szüksége ilyen érzelmi hőfokra,
nem is tart rá igényt. Európainak lenni másodlagos, hűvösebb identitás
marad. A mai európaiaknak nem kell meghalniuk Európáért. Többségüknek nem
is kell Európáért élniük. Elég, ha élni hagyják.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
GARTON ASH, Timothy
A balsors édes hasznai
Európa – Századvég, 1991
„Havel és Klaus”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Belgrád és vidéke”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Közép-Európa? Az meg hol van?”
Magyar Lettre Internationale, 35
„Az iszlám Európában”
Magyar Lettre Internationale, 67
„Bársonyos forradalmak”
Magyar Lettre Internationale, 79
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|