(KIJEV /VARSÓ) – Kijevben játszódik a jelenet, ott kell átszállnom, kénytelen vagyok a repülőtéri hotelben tölteni egy éjszakát.
Már maga az ukrán szállodák témája is bőven elég egy hosszabb tárcához. Érdemes hozzáfűzni, hogy ebben az országban nincsenek jelen a nagy szállodahálózatok. Ezért ez a hotel, ahogy sejtettem, pont azon a színvonalon állt, mint az összes többi ukrán szálloda, a víz elzárva, a csapok lejárnak, hámlik a tapéta, poloskák, banyák, a liftben egerek.
Kétféle szoba volt a szállodában: normál, mosdó a folyosón, és de luxe. A de luxe ugyanolyan mocskos és lehangoló volt, úgy nézett ki, mintha tűzvész pusztított volna, csak éppen volt hozzá fürdőszoba. Hát, mondtam magamban, Uramisten, ez pocsék, legföljebb gyalogolok két métert a mosdóig a törülközőmmel, az se rosszabb. Csak nehogy hozzáérjek valamihez, még vicces is lehet. Szóval telefonon előre lefoglaltam egy normál szobát, harmadannyiba került. Most értem oda, belépek. A maga nemében egyedülálló szag fogad, a felböfögött alkohol és valami szarszagféle keveredik benne. Az egyik banya a pult mögött áll, a másik vizet loccsant a padlóra a vödréből, és szétmázolja a sarat. Odamegyek, mondom, foglaltam szobát a nevemre.
– Igen-igen, „de luxe” apartman.
– Nem, normál.
– Minden normál szobánk foglalt, csak de luxe van.
Most már előhozakodom a végső érvvel:
– Minek nekem a luxus, amikor csak pár órát alszom? Reggel hatkor indul a gépem. Minek a de luxe? – soroltam a banyának korunk és e tárca  legfőbb kérdéseit. Ő viszont elbizonytalanodott, és egyre inkább úgy nézett rám, mint akinek nem telik de luxe-re. – Minek nekem a luxus? – kérdeztem újra. – Zacsem lukszalna komnata?
És ekkor szólt közbe a takarítónő, aki a sáros mocskot kente szét a cementpadlón. Úgy nézett ki abban a köpenyben, fejkendőben, mint egy kolhozparasztnő. Kicsavarta a fölmosórongyot, fölemelte a fejét a vödör fölött, így nézett rám csodálkozva, én meg rögtön rájöttem, hogy ő tudja! Aztán furcsálkodva megszólalt: 
– Micsoda? Hogyhogy minek a de luxe? Minek magának a luxus? Nado szebja ljubity! (Szeretni kell magunkat!)
Akkor, ott, az ukrán repülőtéren nem láttam át, mennyibe kerül majd nekem a takarítónő válasza (mert hogy kultikus lesz, azt rögtön tudtam). Azt hittem, az összes költségemet  magában foglalja a háromszoros árú szoba (mert ilyen válasz után önök közül ki venne ki egy egyszerű szobát, beismerve ezzel, hogy nem szereti saját magát? És aki nem szereti magát, azt nem szereti Isten sem, és mások sem fogják megszeretni! Ismerem a Polityka olvasóit, és tudom, hogy nagyon is „ljubját”, szeretik magukat. Rendszeresen látom önöket, kedves olvasók, a már kultikus Panoráma Intercityn, első osztály, notebook és kávé, a poznańi üzleti élet a legjobb öltönyökben száll föl Poznańban, hogy elintézze az ügyeit Varsóban, és az első, amit kinyitnak, az a Polityka, utána rendelik meg a kávét, méghozzá olyan képpel, mint akik szeretik magukat.)
Szóval úgy gondoltam, hogy a hallott válasz összes költsége csak néhány plusz hrivnya lesz a valóban kivételesen ocsmány de luxe apartmanért. Tényleg nem sok haszna volt a szobához járó fürdőszobának, mert víz nem volt. Ebben a szobában egész éjjel a legteljesebb mértékben tudatában voltam az „önszeretetnek”.
Mennyire szerettem ott – a poloskákat hajtva – magamat! De miután hazamentem, kiderült, hogy aki egyszer A-t mondott, az mond B-t is, aki egyszer megszerette magát, az tovább szereti magát. Mert ha már ott, a repülőtéren szerettem és de luxe apartmannal kényeztettem magam, akkor miért kellene most a rosszabbik bort választanom? Állok az Árkádia plázában, most a rosszabbat (olcsóbbat) vagy a jobbat (drágábbat) vegyem? A boroknál pedig általában arányos az ár a minőséggel. És – vinné el az ördög! – mint egy élő luxusszakértő, megjelenik a fejemben az öreg PR-tanácsadó kolhozparasztnő a fejkendőjében, és kissé visszhangosan megszólal:
– Oj, nye ljubis uzse szebja, szinocsek, oj, nye ljubisz… A nada! Ocseny nada… (Jaj, már nem szereted magad, fiacskám, jaj, nem szereted… Pedig kell! Nagyon kell…)

Ebbe a csapdába esett bele az egész középosztály. Amíg Nyugaton és az Egyesült Államokban (a nyakamat nem tenném rá) a középosztály teremtette meg a maga társadalmi modelljét, amelyben nado szebja ljubity, és ennek a modellnek (és a középosztálynak) a teremtménye a pláza, vagy újabban egyenesen shopping city, addig nálunk ez pont fordítva történt. Először megjelentek a plázák, ezek termelték ki a középosztályt, és már biztosan tartottak neki egy alapos kurzust önszeretetből, önmegfelelésből, illatgyertyákból, halacskás képkeretekből, Norma Akármi törülközőkből és az egész Almi Décorból a Sephorával megspékelve.
Szeresd magad! Bármerre jársz, Olvasó (tudom, hogy tudod, miről beszélek, nem  most ismertük meg egymást), minden arra biztat, hogy szeress magadba. Ne valaki másba. Ilyen holmikat nem veszünk másnak. Ilyen holmikat nem veszünk a feleségünknek. Végszükség esetén a szeretőnknek, de leginkább magunknak veszünk ilyeneket, amennyire szeretjük magunkat. Vagy amilyen rögzült komplexusaink vannak, még az ágyneműt is iparművésztől akarjuk venni. Ezek a komplexusok viszont pont azt jelentik, hogy nem szeretjük magunkat, kevésnek látjuk magunkat
Az ilyen tárgyak értékét nyolcvan százalékban a presztízs adja (e többlet nélkül olcsóbban meg lehet venni bevásárlókocsival odaát, a Tescóban), és ezt az értéket emeli sokkal magasabb szintre az ukrán dilemma, amely egyidős az emberiséggel. Luxus vagy nem luxus? Elég egy kényelmes lakás, vagy legyen ráadásul „jónevű környéken”? Mert manapság a pénz tesz arisztokratává, apránként vesszük a kolbászt, a bort, a lakást, az első osztályú jegyet a vonaton. A vásárlással több száz döntést hozunk nap mint nap, így határozzuk meg magunkat és osztályhovatartozásunkat. Bár őszintén: osztály ez még egyáltalán? Amikor bármelyik mucsai türhő eljátszhatja, hogy magasabb osztályhoz tartozik, ha a „de luxe” terméket választja? 

         MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA