Vörös István

MÁCHA KÍSÉRTETEI

avagy

A többnyelvűség mint irodalmi kánon

 

                                                                       Žilka Tibornak

 

Azoknak szól ez az írás, „akik néha kötelességüknek tartják, hogy zavarba jöjjenek” [1]. A zavar, a nemtudás, a kétség nagyon fontos eleme a megértésnek, az egészíti ki a magabiztosságot, a tudást, adódik hozzá, mint só a liszthez, hogy a tészta íze élvezetes legyen. Az így létrejövő megértés, ha szabad hinnünk hasonlatunknak, élvezetes. Maga az élvezet.[2]

            Válogatnánk az olvasókban? Dehogy, csak a címzettekben, ahogy egy nyílt levél válogat. Azokat szólítjuk meg, akik az irodalomról való tudományos igényű gondolkodás koordinátáit némileg meg szeretnék változtatni, legalábbis pilléreit újakkal kiegészíteni. Talán ennél szélesebb újragondolásra is szeretne csábítani kísérletünk. Csábításának eszköze pedig nem lesz más, mint maga az élvezet, a szellemi élvezet - a leíró és közreadó reményei szerint legalábbis.

            A 19. század eleje óta az egynyelvűség paradigmájában élünk. Nyelvében él a nemzet, mondták azóta már annyian[3], de ez azt is jelenti, egynyelvűségében. Pedig nagy kérdés, hogy így van-e? Nem állítom, hogy a 19. századi nacionalizmusfogalom kibontakozása előtt az emberek többnyelvűek voltak, vagy hogy a többségük az volt. A társadalom, a világ felépítése volt többnyelvű.[4] Vagy lehet, hogy a kisebb mobilitás miatt az egymás mellé szorult egynyelvűségek már többnyelvű világnak tűntek?

            Jelenleg egynyelvű kultúrtörténeti paradigmában mozgunk[5], a cseh irodalom történetéről, a magyar irodalom történetéről beszélünk, de ezeket a kifejezéseket, mint munkahipotéziseket csak nagy csúsztatások árán lehet fönntartani: Mért tartozik a magyar irodalomhoz a latin nyelvű Anonymus vagy Janus Pannonius, illetve a csehez pl. Kosmas latin nyelvű krónikája? Mért a magyar kultúra része Széchenyi Naplója, vagy a csehé Franz Kafka művészete?  A cseh vagy a szlovák irodalom-e Ján Kollár cseh nyelvű költészete, a magyar vagy a szlovák kultúrához tartoznak-e Pavol Országh Hviezdoslav magyarul írt versei?

            Lehet, hogy eljárt az irodalmi nemzetfelfogás 150-200 éven át megszokott fogalma fölött az idő? Bár az időt inkább hagyjuk békén[6], hogy mi fölött jár, és mi fölött nem, nem tudnánk biztosan megmondani. De némi derridai értelemben vett zavartsággal azért megkockáztathatjuk, hogy az irodalmi hatásokat egyetlen nyelvhez, egyetlen kultúrához kötő leegyszerűsítő családfái nem elegendőek a nagyobb fajsúlyú művek megértéséhez.

            Jelenleg ott tartunk, hogy a 21. század egyik legfontosabb kihívása térségünk számára önképünk újragondolása. Ami nem kell a korábbi értékekről való lemondást jelentse, inkább újakkal való kiegészítésükhöz kéne elvezessen. Európaiságunk tudatát azonban nem lehet pusztán az egynyelvűség paradigmáján belül elképzelni.[7] Ha le tudunk mondani provincializmusunkról, talán épp ez lesz az a lendület, ami Európát is új irányba mozdítja el. Mely letérést jelenthet arról a kényszerpályáról, ami világviszonylatban a provincializmus felé vinné.[8] Ahhoz hogy a jövő másféleségére a jelenben felkészülhessünk, másképp kell látnunk az egyszer már megértett múltat.

            Mácha művének felfedezése, elfogadása és továbbgondolása az egyik legkomolyabb feladat elé állította a cseh irodalom- és befogadástörténetet, előbb az elutasítással és a meg nem értéssel kellett megküzdeniük a szakszerű és az amatőr befogadóknak, aztán elszabadult a Mácha-kultusz, és az elemezések olyan mértéket öltöttek, hogy az akár tehertétel is lehetne a következő nemzedékek számára. Bár amennyire érzékelni tudom, nem az. Mácha költészete pro és kontra paradigmatikus kérdést jelent a cseh irodalomtörténet és önértés számára. Az életművet paradigmává válása át is formálta. Mint arra Josef Jedlička fölhívja a figyelmet, ez a folyamat elcsehesítette e költészet több forrásból eredő sokszínűségét: „Megint csak a mi hazafiasságunk vezetett ahhoz, hogy a Május cselekményét egy észak csehországi halastóhoz helyezzük el, pedig a helyszín minden kétséget kizáróan egy itáliai tó”[9].

Mácha épp avval vitte előre a cseh irodalom folyamatát, hogy lekapcsolta frissében kialakult provincializmusáról. Holott ez a provincializmus a lényege volt. Túl nagy ár egy nemzet fönnmaradásáért? Érdemes-e provincializmussal fizetni egy nemzet létéért? És akkor ez szükségszerű ítéletet jelent-e? A közép-európai nemzetek, ha a nyelvbe zárkózó továbbélést választották, szükségszerűen és örökre provincializmusra ítélték-e magukat? Ezeket a kérdéseket 1967-ben Milan Kundera vetette föl az Csehszlovák Írószövetség kongresszusán mondott vitaindító felszólalásában.[10] Az ő válasza akkor erre a kérdésre: nem. Nem örök és nem szükségszerű ez az ítélet. Keresi a provincializmusból kivivő utakat. Viszont saját életével, ha tetszik, más feleletet adott ugyanerre a kérdésre. Amikor a 80-as években franciául kezdett esszéket írni, majd a Halhatatlanság után már regényeit sem csehül írta, határozottan kiállt a többnyelvűség, a többidentitású európaiság mellett.

            Persze nem biztos, hogy Mácha döntése, amikor verseit már nem németül, hanem csehül kezdte írni, ellentéte Kunderáénak. Ez a két döntés csak a cseh nyelv irányából szemlélve ellentétes egymással. Az írók szempontjából mindkét esetben a többtradíciójúságba való belépést jelenti, vagy az ott való helyük megerősítését, véglegesítését. Művészi továbblépést, vagy legalábbis a továbblépésre lehetőséget biztosító horizont-tágulást.[11] Annál is inkább, mert mind a ketten a szabadságot választják ezzel a döntésükkel, a nyelvi, művészi és gondolkodói szabadságot. Kundera nem a cseh kérdéstől akar elszakadni, melyet francia nyelvű műveiben is nagyon hevesen föltesz[12]. A cseh kérdés persze nem egyetlen kérdés, hanem kérdések csokra. Az első, pontosan föltett kérdés elkerülhetetlenül hozza a következőket. Mi is ezen az úton járunk, hiszen a cseh kérdés egy magyar bohemista számára elkerülhetetlenül a magyar kérdés fölvetését jelenti, a kettő együtt pedig az európai kérdés már.

            Mácha választása másfelől nem pusztán egy nagyobb kultúrájú nyelvtől egy kisebb felé való elmozdulás, hiszen a német ekkoriban csak másodsorban tekinthető a régió lingua francá-jának, de ugyanilyen mértékben nevezhető az elnyomás nyelvének is.[13] Ugyanannak a nyelvi ébredésnek a keretében kezdi kiszorítani a latint[14], ami a csehet is mozgásba hozza. A német sem a többnyelvűség nyelveként mozdul ekkoriban, hanem a saját egynyelvűségének bevezetésre tesz kísérletet, ráadásul hatalmi támogatással, azért nem veheti át hosszú távon a kiszoruló latin, mint második nyelv szerepét a cseh nemzeti ébredés folyamatában.

            Machánál a nyelvi kérdés nem mellesleg mint a szabadság kérdése jelentkezik, illetve, és ez már a dolog esztétikai oldala: a szabadság jelenik meg mint nyelvi kérdés. Nincs annál nagyobb szabadság, mintha az író a nyelvét is megválaszthatja.[15] Azt mondhatná erre valaki, hogy szép kis szabadság, ha kettőből választhatunk. Pedig ez a választás alapvető képlete. A választás minősége nem feltétlenül nő attól, ha minél több lehetőségből lehet választani. Vagy olyan sok, hogy az már áttekinthetetlen, vagy alapvetően kettőre redukálható: az igenre és a nemre. „Sokak szemében a szabadság azt jelenti, hogy az építőmesternek jogában áll aláásni az általa emelt épületet, a halnak pedig, hogy a vízből a partra ússzon. Aki így gondolkodik, az a szükségszerűben kényszert, a rendben megfosztottságot lát. Ez esetben maga az élet ténye is sértően végzetszerű, a fogsággal felérő állapot, ellenkezik a személy választási igényével. Holott a választás természetéhez tartozik, hogy nem légüres térben zajlik. Választani csak alternatívák között lehet.”[16] A nemzet előtt levő alternatívák persze sosem teljesen azonosak az egyén alternatíváival, de összefüggés azért érzékelhető, az kell, hogy legyen köztük. Régiónkra nézve ezt a folyamatot a következőképp írhatjuk le: „…az etnikumból vagy népcsoportból nemzetté válásnak általában két nagy szakaszát különböztetik meg. (…) A kulturális önszerveződés szakasza általában a gazdasági modernizáció kezdeti fázisával esik egybe, s szorosan összefügg a helyi elit és az idegen hatalom, illetve a helyi elitek egymás közötti érdekkonfliktusával.”[17] Ezek a csoportalternatívák és elitharcok kívül állnak Mácha választásának horizontján, legfeljebb annak háttérét adják inkább. Az ő választása kulturális, és belesimul több más választásába. A cseh nyelvet választja, és ezzel a szabadságot, a szabadsággal együtt az európai horizontú kulturális figyelmet is, amelyet viszont lehetővé épp a német nyelvtudása tesz. Byronnal is német fordításban ismerkedik meg, mint erről a saját kézírásában fönnmaradt szövegmásolatai tanúskodnak (Dodatky k literárním zápisníkům), melyeket kicsit borges-i módon ott olvashatunk műveinek összkiadásában: Stellen aus Byrons Korsar.[18] Az összképhez hozzátartozik, hogy Mácha csehnyelvűsége sem egyszerűen ennek a nyelvnek és kiépülőben levő kultúrának a horizontjára szorítkozik, hanem, mint számos kortársánál, nála is fontos a szláv kölcsönösség, megtanul lengyelül, jegyzetfüzetében (Zápisník) Miczkiewicztől eredetiben idéz[19], érdeklődik a szlovén nyelv és irodalom iránt, utazásai során Ljubjanában személyesen találkozik Prešerennel.[20]

            A 21. századból visszanézve mindebben nem elég a cseh nyelv választásának helyességét konstatálnunk, hanem magának a választás tényének a helyességét is észre kell vennünk. Nem pusztán a cseh nyelv ilyen magas fokú használata fölött érezhetünk örömöt, hanem magának a választásnak a lehetősége fölött is. Mácha az alternatívák költője egy olyan közegben, mely hamisított kéziratok eredetiségének tévképzetéhez köti identitásának fontos határpontjait.[21] Valami nemlétezőhöz, melyről görcsösen állítja, hogy létezik. Lehet, hogy a cseh nemzeti ébredésnek nem is annyira szelleme van, hanem sokkal inkább kísértete? „A kísértet a szellem paradox megtestesülése, (…) nem tudjuk, hogy éppen ez van-e, létezik-e, hallgat-e egy névre, és megfelel-e egy lényegnek. Nem tudjuk: nem tudatlanságból, hanem mert ez a nem-tárgy, ez a jelen nem lévő jelenlévő, a távollévőnek vagy az eltűntnek ez az ott-léte nem enged többet tudnunk. Legalábbis annál többet nem, amit a tudás neve alatt tudni vélünk.”[22] A korabeli irodalmi önértés ennyire kísérteties, egy feltámadó szellemiség kísértetével kell együtt élni, mint irodalmi és kulturális háttérrel. „Irodalmi nyelv híján a közép- és kelet-európai felvilágosodás csak „előirodalmat” hozhatott létre, olyan kultúrtörténeti és eszmetörténeti vagy éppen a nemzeti társadalom szempontjából felbecsülhetetlen értékű műveket, amelyek azonban az „irodalomelőttiség” stádiumában leledzenek, ha irodalmon a ma is esztétikai élményt nyújtó olvasmányokat értjük.”[23] Ha egész pontosak akarunk lenni, akkor ezek a kísértetek, nem valami már nem levőnek az utóképei, hanem sokkal inkább valami még alig-alig levőnek az előképei. És így Mácha vadromantikus kísértetvilága nem annyira egy korstílus csehre alkalmazása, hanem szellemi értelemben nagyon is realizmus, mondhatnánk a hrabali kifejezéssel: totális realizmus. De talán kevésbé anakronisztikus (kevésbé kísértet-szerű), ha kitartunk előbbi kifejezésünk mellett, sőt terminus technicusszá emeljük: nagyon-is-realizmus.  Persze ezt a fogalmat nem mint valami univerzális ütőkártyát szeretnénk érvényesíteni, ódzkodunk a realizmus fogalmának mindent magába nyelő értelmezésétől. Realizmusnak azt neveznénk ebben az összefüggésben, amikor az ábrázolt világ és az ábrázolási mód struktúrája hasonlóságot, egylényegűséget mutat egymással. Tehát a mélyebb rétegek letapogatását értjük rajta. Nevezhetnénk ezért ezt a valóságvizsgálati módot ultrahang realizmusnak is. Vagy, hogy tovább göngyöljük képünket, és visszajuttassuk Máchához: denevér realizmusnak, hiszen a természetben épp a denevér az, mely ultrahang segítségével tájékozódik. Mégpedig a sötétben. Ha tehát nem világos helyzetekben el akarunk igazodni, akkor elkerülhetetlenül alkalmaznunk kell az ultrahang realizmust: a valóság át nem látható részeinek kiismerésére. Így tehát az, ami később korjellemző erejűnek tűnhet, megeshet, hogy első látásra vagy hallásra maga is kiismerhetetlennek mutatkozik, mert nem a láthatót, hanem a mögötte lappangót mutatatta meg. Mácha világirodalmi szempontból a romantika egyik legjelesebb alakja lehet, de cseh összefüggéseken belül a denevér realizmus tipikus (és talán egyetlen?) példája. Egy szellemi értelemben kísértetek lakta korban neki épp ezáltal sikerül eligazodnia. És megérthetjük kortársainak gyanútlan ellenállását is vele szemben, akik szerették volna a denevért kiiktatni az irodalom sokkal emelkedettebb[24] és nemesebb vadak számára fönntartott csarnokából. Ezek a máchai bevallott szellemek és kísértetek túlságosan brutálisan hatottak a kísérteteket dédelgető és őket nem kísértetként kezelő szellemi közegben. Derrida ezt a dilemmát a sisakrostély-hatásnak nevezi, és így definiálja lényegét: „nem látjuk azt, aki néz minket”[25]. Lehet, hogy ebben az értelemben mégis Mácha a kor igazi kísértete? Ő látja a többieket, de őt nem látják azok? „Mácha nagysága épp abban rejlik, hogy bátor és erős mert lenni a kétségbeesésben is: nem hunyta le a szemét olyan ellentétek előtt, mint amilyenek a világ és belső világ, az élet és a vágy, a valóság és az ideál között feszülnek; nem kisebbítette őket mesterségesen, nem igyekezett rózsaszínre festeni azt, ami fekete, nem töltötte ki köddel és párával a szakadékokat, nem áltatta magát illúziókkal, és nem áltatott másokat sem.”[26] Éppen azért nem szorult ilyesmire, hiszen tudott és mert látni ott, ahol kortársai nem láttak láthatót, vagy a hazugságuk szépségébe olyan kedvtelve vesztek bele.

            De tegyük föl a kérdést, nem vesztünk-e el túlságosan saját magyarázataink és gondolataink kísértetei mögött, látjuk-e még mindettől a valós művet? Tényleg ilyen az? Nem egy saját magát kergető értelmezési spirálba keveredtünk, mint már annyian? Ugyanezt a dilemmát Stanley Fish a következőképpen fogalmazza és válaszolja is meg egyúttal: „Mivel legutóbbi előadásomban azt állítottam, hogy az interpretáció játékteréből nincsen módunk kilépni, ezzel látszólag azok félelmét igazolom, akik a rögzített jelentés szükségessége mellett érvelnek: szerintük ugyanis, amennyiben minden interpretáció, akkor nincs semmi, ami korlátozhatná ezt a tevékenységet(…).

Az interpretációt – tévesen – olyan tevékenységnek tekintik, amelynek korlátokra van szüksége, holott az interpretáció éppenséggel a korlátozások egyfajta rendszere.”[27] De hát mik ezek a korlátok? Nem egy van. És az interpretáció során szükségszerűen létre is jönnek. Ami nekünk itt fontos, hogy a kérdéseinket pontosan tegyük föl. A pontos kérdezés elsődleges az irodalommal kapcsolatos vizsgálódások során, de – ellentétben a filozófiával – nem kevésbé fontos, hogy ezekre a pontos kérdésekre csaknem annyira pontos válaszokat képesek legyünk adni. Itt azonban már több tere lehet a bizonytalanságnak. A rossz kérdésre válaszoló előtt viszont nincs alternatíva.  E helyen most nem Mácha művének elemzésére törekedünk – legalábbis a szöveginterpretáció szintjén (hiszen ő egyébként is a cseh irodalom legtöbbet értelmezett alakja, és ezen interpretációk születésének 200. évfordulója kapcsán tovább fognak gyarapodni, a spirál megállíthatatlan lesz nélkülünk is), hanem kontextusba helyezésére, illetve az onnan való kiszabadításra, hogy figurái ne kísértetként bolyongjanak az irodalomtörténetben, az olvasói tudatban, az értelmezés terében, hogy pontosan nem ismert arcát ne lássuk se idealizált mesefigurának, se rémalaknak.

            És abban vajon igazunk van-e, amikor koráról, mint szellemileg rugalmatlan korról beszélünk.[28] Nincs. Amennyiben a korábban elmondottakat így foglalnánk össze, semmiképp sincs. Ez a kor meglehetősen rugalmas, és Mácha kísérteties nyelvválasztása korántsem egyedülálló ilyen jellegű gesztus, a kor rugalmassága azonban más irányú, mint Mácháé. „Olyan zongorán játszunk, amelynek talán húrjai sincsenek.”[29] –írja Jan Kollár. Kafka naplói közt található egy néhány oldalas esszé, melyben a közép-európai kis irodalmak szépségét és nyomorúságát elemzi a lengyelországi jiddis és elsősorban a cseh irodalom ismerete alapján. Talál ez a 19. század eleji cseh irodalomra is, de nem egyszer azt érzi az ember, mintha a modern magyar irodalmi fejlődés görcseit is meglehetős pontossággal fogalmazná meg: „Különösképp hatásosan mutatkozik meg az egyébként rossz irodalomnak[30] a fenti irányokban érvényesülő teremtő és boldogító ereje, ha elkezdődik az elhunyt írók irodalomtörténeti rendszerezése. Tagadhatatlan egykori és jelenlegi hatásaik valami olyan tényleges dologgá válnak, hogy az felcserélhető műveikkel. (…) Minden a legbecsületesebb módon történik, csak éppen a munkálódás bizonyos elfogultsággal folyik, amely sohasem oldódik fel, nem enged meg fáradtságot, és egy ügyes kéz felemelkedése révén mérföldekre elterjed. De végeredményben az elfogultság nemcsak a kitekintést akadályozza, hanem a betekintést is, ami semmissé teszi mindezeket a megjegyzéseket. / Mivel hiányzanak az összetartozó emberek, elmaradnak az összefüggő irodalmi akciók is. (Egy-egy ügyet a mélybe nyomnak, hogy a magasból szemlélhessék, vagy a magasba emelnek, hogy az oldalán helytállhassanak. Téves.)”[31] Ez a szöveg minden igazságtalansága ellenére igazságos, minden szigorúsága ellenére pontos, minden túlzása ellenére visszafogott, minden általánossága[32] ellenére konkrét. Magunkra ismerünk, ismerhetünk, ha elég bátrak vagyunk. Mert az igazi kísértet, amit Mácha kiszabadított, nem a műveiben bolyongó kísértetek egyike, nem is önmaga, mint a legfontosabb kísértet ebben a kínálatban[33], hanem saját irodalomunknak, mint valami rossznak a kísértete. Az az elgondolás, hogy a cseh vagy a magyar irodalomtörténet nem egyértelmű sikertörténet, hogy ezeknek az irodalmaknak nem szellemük van, hanem kísértetük. Ne ijedjünk meg ettől a kifejezéstől. Korántsem akarjuk, divatos módon, sem a cseh sem a magyar irodalmat gyalázni, azaz valami globális, lenéző kritika alá venni. Pontosítani kéne létformáját, hogy önmegértésünk pontosabb lehessen, és világosabbak legyenek a tennivalók. Ha tudjuk, hogy egy kísértet testébe zárva írunk jelen pillanatban is, ezt a kísértetet hizlaljuk, akkor ezzel már lehet kezdeni valamit. Kísérteni kell járnunk a világirodalomba.

            Tegyük hozzá, hogy ezt a szükséget a Mácha körüli és őt megelőző irodalom felismerte. Európai tett volt a nemzeti nyelv létrehozása, de provinciális a fölvétele. Európai tett volt a nemzeti irodalom létrehozása, de provinciális a művelése. Európai tett volt a szóhangsúlyra épülő jambus használatának bevezetése, de provinciális az időmérték elhagyása.[34] Mindenestre Mácha nem egyszerűen a cseh nyelvre tér át, hanem a Dobrovský által már valamiféle tudatos poétikai térbe elhelyezett cseh nyelvre. El tudnánk képzelni mondjuk a Májust időmértékben? Lehetséges lenne egy Mácha formátumú költőnek a cseh nyelvet választani, ha már nincs ez a döntés? Nem a döntés abszolút helyessége miatt, azt abszolút helyessé az első remekművek tették, melyek ezen az új poétikai nyelven szólaltak meg: tehát Kollár egyes szonettjei, és épp Mácha költészete. Nem a döntés helyes, hanem a döntés ténye, az, hogy ez a nyelv immár nemcsak szókincsében, nyelvtanában tartozik a tudatosan művelt nyelvek közé, hanem prozódiájában is. Ez a cseh nyelv tiszta hangzását eredményezi, mert valamiféle szűrő jelenik meg benne[35], maga a nyelv a tudatos formálása révén megszólal, mint egy vers. Mácha költészetében a cseh nyelv új hangzása szólal meg. Amikor föntebb arra hivatkoztam, hogy milyen lenne a Május időmértékben, nem elborzasztani akartam, hanem egy elveszett, de kevésbe tiszta hangzást megidézni. Mácha választása nem a német és a cseh között a legfontosabb, hanem a szűrt és a szűretlen cseh között. Az első, látványosabb, lehetetlen lenne eme második, elfedett választás nélkül. Csak alternatívák tehetnek lehetővé más alternatívákat. Választani csak választások sorozatában, tehát bizonytalan léthelyzetben lehet. Tegyük hozzá, egyedül az ilyen léthelyzet a valós léthelyzet. Választani csak léthelyzetben lehet. Biztos helyzetek nincsenek. És olyankor nincs is választás.

            „Alapjában, és nem velejében, a hangzás miatt reszkettem mindig attól, amit esetleg mondhatok. És amit homályosan, mintegy akaratom ellenére bevésni igyekszem, másoknak mint önmagamnak, magamnak mint a másiknak adva vagy kölcsönözve, az talán egy hangzás. Minderre egy hangütés szólít föl. És még korábban, abban ami a hangzás hangzását adja, egy ritmus.”[36] – mondhatta volna Mácha, gondolhatnánk ezt egy költő poétikájának, pedig ebben a részletben egy filozófus gondolkodik a nyelvről, a saját nyelvéről, illetve az attól való elválasztottságról. A költő számára a harc épp ezen a fronton zajlik. Nem tűrheti, hogy a nyelvétől el legyen választva, harcba indul a fal áttörésére, melye persze annál erősebb lesz, minél jobban ostromolja. A cseh nyelv senkinek nem lehet a birtoka. De valaminek lehet. Nem lehet Mácháé, de lehet Dobrovský választásáé. Nem lehet a költőé, de lehet a választott nyelven született versé, a cseh nyelv egyik lehetséges prozódiáját Mácha kiválasztja magának, de nem a saját döntése alapján, nyelvet nem választhat, de hangzást igen, pedig úgy tűnik, hogy nyelvet is választ, de a saját nyelvünktől választ el minket talán a legtöbb, a vers viszont nem ismeri ezt a szakadékot. Pontosabban ismeri, de nem jelenthet akadályt neki. Mert talán épp abban terem. Mácha költészete egész biztos, hogy ott.

            Mácha nem a kétnyelvűséget választja pusztán, hanem a cseh nyelv újabb, nem időmértékes hangzását. Több tradícióban, és több nyelvben áll egyszerre, de egy európaivá korszerűsített, kevésbé tolakodó, kevésbé groteszk prozódia lehetővé teszi számára ezt a választást. Azt is mondhatnánk, hogy valódi többnyelvűség csak egyenrangú nyelvek között lehetséges. Persze két nyelv sosem egyenrangú, hanem mindig a világ teljességét képezi le. Az a kérdés, hogy ez a két világ versenyképes-e egymással. Vagyis, hogy a két világ lényegét tekintve azonos-e. Ha nem azonos világú nyelvek között osztja meg magát valaki, akkor ez a megosztás elkerülhetetlen szakadáshoz, töréshez vezethet benne. Ha azonos világú nyelvek között, akkor az a két nyelv erősíti egymást a világ egységének megélésében, megteremtésében. Mácha a romantikát nem pusztán képeivel és kompozícióival választja, hanem elsőként prozódiájával. E nélkül a hangzás nélkül nem lehetne a költészete sem. Költészete azért nem egyszerű mintakövetés, mert nem Byron a legfontosabb mintaképe, hanem az európai verselési formák. Nem mintha a cseh nyelvben nem rejlene benne – legalábbis egy külső szemlélő számára úgy tűnik – újra az időmérték lehetősége, de ez már egy elkövetkező választás kérdése, és semmiképp sem a visszalépésé a Mácha és Dobrovský előtti idők nyelvi, prozódiai és poétikai világába. Egy olyan új döntés, amikor az európaiságot már nem egyszerűen a nemzeti nyelvvel együtt választjuk, de végre nem is annak ellenében.[37] Mácha és Dobrovský döntése alapvetően nyelvi fordulat, mely a cseh nyelv kompetenciáit változtatja meg. A rendelkezésre álló szellemi teret. Amikor a nem választott (más szóval anya-) nyelvünk mellé választással vagy örökléssel vagy tanulással vagy felejtéssel egy másik nyelv és egy másik irodalom terébe is be tudjuk kormányozni magunkat.[38] Ha egy (anya)nyelvben nem lehet tökéletesen otthonosan mozogni, akkor egy másik nyelv terében sem lehet tökéletesen idegenként, és ha két ilyen térben mozgunk, akkor pusztán a nyelvek és irodalmak révén meg kell éljük az otthonmaradó és a kivándorló, a bevándorló és a kirekesztő, a befogadó és az öngyűlölő, a megismerő és az ismeretlent bűvölő szerepkörét. Akkor már újra lehet értelme annak a kifejezésnek is, hogy európai irodalom. Ez a fogalom kiveszőben van, mióta a Goethe által valójában erre a fenoménra kitalált világirodalom-fogalom kezd az egész földre kiterjedni. A világirodalom persze még ennél tágasabb is lehet, potenciálisan ide tartozik az eddig föl nem fedezett kultúrák, földön kívüli világok teljesen beláthatatlan irodalma, illetve a nem e világon keletkező irodalom (bár ez utóbbiról tanúskodnak, ha nagyon talányosan is, a Biblia és más szent könyvek, továbbá bizonyos imák). Az európai irodalom nem lehet meg többnyelvűség nélkül, de be kell érje a kétnyelvűséggel és az egyvilágúsággal. Európa, bármilyen színes is, egy világ. A nyelvek és irodalmak bárhogy rétegződnek is, és bármennyire nem akarnak ezek a rétegek egymásról tudomást venni, a jövőjük csak egymásra nyitottan garantált. Amennyiben a jövőt bármiként is garantálni lehet. Nem lehet garantálni, de szerencsére elpusztítani sem. [39] Már nincs mért félni Máchától, de az őt elutasító kortársaitól legalább annyira nincs mért félni.  A jövő múltba járó kísértete a jelen.

 

 

Lettre, 79. szám

 

 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

 

 


[1] Jacques Derrida: A másik egynyelvűsége. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997. 13. o

[2] „Jobb lenne végigvenni minden olyan öröm komor, ostoba, tragikus történetét, amelyekkel a társadalmaknak valami bajuk van, vagy amelyekről lemondtak”. Roland Barthes: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 103. o.

[3] „Nejtesnější spojení pojmu národnosti s jazykem, vyjádřené lakonickým Jungmannovým ’V jazyku naše národnost.’ nutně položilo krajní důraz na jazykovou stránku” (Jungamann lakonikus kijelentése, mely a legszorosabb összefüggésben ábrázolja a nemzeti önazonosságot és a nyelvet, miszerint „nemzeti mivoltunk a nyelvben foglaltatik”, szélsőséges hangsúlyt vet a nyelvi oldalra.) Vladimír Macura: Znamení zrodu. H+H, Praha, 1995. 61. o.

[4]  Az angol helyzetről pl. ezt mondja Lytton Strachey:”Ötven évvel annak előtte akármelyik angol úriember még párizsi franciaságával kérkedett volna egy francia postakocsis előtt. De a napóleoni háborúk, az ipari forradalom, a romantikus megújhodás és a viktoriánus szellem megtörték a tizennyolcadik századbeli kultúra megejtő kozmopolitizmusát. Diadalmaskodtak az angolságban mindig is lappangó centrifugális erők, és ez emberi elme a szélsőségek és a parlagiasság berkeiben vert tanyát.” Lytton Strachey: Miniatűr arcképek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986. 173. o.

[5] „Természetesen beszélhetünk több nyelven. Vannak olyanok, akik több mint egy nyelven kompetensek. (…) De nem  mindig az abszolút idiómára való tekintettel teszik-e?” Derrida 1997. 113. o.

[6]  „A már nem egzisztáló jelenvalólét (…) szigorú ontológiai értelemben nem elmúlt, hanem jelen-volt.” Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 612. o.

[7] Már a 19. századi gondolkodók is érzékelték az egynyelvűség hegemóniájának veszélyességét: „A nyelv kizárólagosságának elmélete, akárcsak az, hogy túlontúl nagy jelentőséget tulajdonítunk a fajnak, veszélyekkel és hátrányokkal jár. Aki eltúlozza ezt a jelentőséget, begubózik egy meghatározott, nemzetinek tartott kultúrába, lehatárolja, bebörtönzi magát, immár nem szabad levegőt szív az emberiség roppant mezőin, hanem bezárkózik honfitársainak titkos gyülekezetébe. (…) Gondoljanak a reneszánsz nagy férfiaira: nem voltak franciák, itáliaiak, németek.” Ernest Renan: Mi a nemzet? In: Bretter Zoltán-Deák Ágnes szerk.: Eszmék a politikában: A nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995. 182. o.

[8]  „Ahogy a bezárkózás regresszív utópiáival, úgy a magát progresszívnek mutató nyitás vetületeivel szemben sem árt tartózkodóan viseltetni.” Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Budapest, 2006. 82. o.

[9] „Jen právě zase naše vlastenectví nás přimělo k tomu, abychom děj Máje situovali k doksánskému rybníku, když je přece nade vši pochybnost zřejmé (…), že scenerií Máje je italské jezero”. Josef Jedlička: České typy aneb Popotávka po našem hrdinovi. Nakladatelství Franze Kafky, Praha, 1992. 24. o.

[10] IV. sjezd  Svazu československých spisovatelů. Československý spisovatel, Praha 1968. 22-28. o.

[11] „Mácha básnil česky, protože v češtině objevil řeč, která má moc vyslovit dosud nevyslovené, pojmenovat dosud nepojmenované, vynést na světlo dosud skryté.” (Mácha azért verselt csehül, mert a csehben megtalálta azt a nyelvet, melynek hatalma van az eddig kimondatlan kimondására, az eddig megnevezetlen megnevezésére, az eddig rejtett napfényre hozására.) Karel Kosík: Vlast Máchova. In: Uő: Předpotopní. Torst, Praha, 1997. 84. o.

[12] ”A csehek nem azért szerették a hazájukat, mert dicső, hanem mert ismeretlen; nem azért, mert nagy, hanem, mert kicsi és léte mindig hajszálon függ. Hazafiságuk végtelen részvét országuk iránt.” Milan Kundera: Nemtudás. Európa Kiadó, Budapest, 2001. 87. o.

[13] ”Amikor megtiltják a belépést egy nyelvbe, akkor semmiféle dolgot, egyetlen gesztust, egyetlen cselekedetet sem tiltanak. A mondáshoz, egy bizonyos mondáshoz való hozzájutást tiltják meg.” Derrida 1997. 50. o.

[14] ”Ústup latiny před němčinou ve vědeckých spisech možno pozorovat na spisovné řeči nejstarší generace buditelské.” (A latin mint irodalmi nyelv visszahúzódása a német javára megfigyelhető a nemzetépítők legrégibb nemzedékében.) Jan Jakubec: Dějiny literatury české II. Nakl. Jana Laichtera, Praha, 1934. 136. o.

[15] De ez a szabadság ekkoriban nem mindig és mindenhol van biztosítva. Mácha épp úgy a szabadság költője, mint kicsit későbbi kortársa Petőfi, és épp abban sikeresek mindketten, amiben egy harmadik kortársuk nem lehet mindig az: „És ki tudja, hány mű maradt Prešeren tollában, mivel megalkotásukra, minden nyelvi-költői újítása ellenére csak németül nyílt volna lehetőség.” Fried István: Közbevetett megjegyzések a kétnyelvűségről. In: Uő: Utak és tévutak Kelet-Közép-Európa irodalmaiban. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989. 47. o.

[16] Andrei Plesu: Minima Moralia. In: Uő: A madarak nyelve. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000.  27. o.

[17] Romsics Ignác: Múltról a mának. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 13. o.

[18]  Karel Hynek Mácha: Dílo II. Českoslvenský spisovatel, Praha, 1986. 312-313. o.

[19] Mácha II: 295-296. o.

[20] Erről lásd Jakubec 1934. 778. o.

[21] ”Mýtus neříká ani pravdu ani lež. Obecně řečeno je to vyprávění, kterým mýtotvůrce vyjadřuje aktivní vztah ke společnosti, jejímž je členem, čí za jejíhož člena se považuje.” (A mítosz nem igazság és nem is hazugság. Általános értelemben elbeszélés, melyben a mítoszalkotó a társadalomhoz való aktív viszonyát fejezi ki, ahhoz a közösséghez, amelynek tagja, vagy tagjának tartja magát.) Robert B. Pynsent: Pátrání po identitě. Nakladatelstíví  H+H, Praha 1996. 67. o. Mindezt Pynsent a 19. század eleji cseh nemzeti mitológia létrehozásáról mondja.

[22] Jacques Derrida: Marx kísértetei. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. 16. o.

[23] Bojtár Endre: „Az ember feljő…” A felvilágosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban. Magvető Kiadó, Budapest, 1986. 76. o.

[24] ”…dobová obraznost (…) staví svět idejí „nad” svět reálný” (…a kor képzeletvilága az ideákat a valóságos világ fölé helyezi). Macura 1995. 102-103. o.

[25] Derrida 1995. 16. o.

[26] ”Velikostí Máchovou jest a bude jíž, že byl statečný a silný i v zoufalství: nezavíral očí před pozpory nitra a světa, života a touhy, skutečnosti a ideálu; neumenšoval jich umělé, nebarvil na růžovo, co bylo černé; nevyplňoval parami a mlhami propastí; neklamal sebe a neklamal ani druchých.” F. X. Šalda: Karel Hynek Mácha a jeho dedictví. In: Uő: Duše a dílo. Melantrich, Praha, 1947. 5. vydání  44. o.

[27] Stanley Fish: Bizonyítás vagy meggyőzés: a kritikai tevékenység két modellje. In: Thomka Beáta szerk.: Az irodalom elméletei III. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997. 5. o.

[28] Végeredményben abban is rugalmasság van, ahogy az 1830-as évek második felében a Josef Kajetán Tyl által vezetett Mácha ellenes szellemi mozgás lezajlott. Hiszen: „Aligha tévedünk, ha Tyl kampányát az individuális bosszú kísértése ellen úgy fogjuk fel, mint önmaga harcát személyiségének elfojtott, rejtőzködő énjével szemben.” Berkes Tamás: A cseh romantika. In: Uő: A cseh eszmetörténet antinómiái. Balassi Kiadó, Budapest, 2003. 250. o.

[29] ”Hráme klavír, jenž snad strun v sobě ještě nemá.” Jan Kollár: Básně. Vybrané spisy I. Praha, 1952. 351. o.

[30] Kafka itt talán túl sommásan fogalmaz, nem rossz a vele kortárs cseh irodalom, és semmiképp sem gondolom ezt az értékítéletet érvényesnek a modern magyar irodalomra. Akkor minek idéztem? Mert kihagyhatatlan ebből a gondolatmenetből, mely mégis jellemző erővel bír. És ráadásul Mácha korának irodalmára alighanem igaz ez az állítás. Csodálatos erőfeszítés, amit akkor végbevisznek, és ami nélkül nem jöhetne létre a nagyon jó Kafka utáni cseh irodalom, de a 19. század első felének cseh irodalma, mint egész, nem túl jó. És talán nem tanúság nélkül való egy ilyen állítást nekiszegezni más koroknak sem. Akkor hát mégis föltegyük a kérdést: Jó-e már a 20. század elejének cseh irodalma? Nem az a vita tárgya, jó művek vannak-e, hanem hogy van-e egységes irodalom. Ami csak akkor lehetséges, ha már nem a nemzet léte függ tőle. A 19. században így szólt a kérdés: Képes-e éltetni az irodalom a nyelvet és a nemzetet, mint valami sziklevél? A válasz akkor erre igen volt. Abban a konstellációban ez az irodalom nemcsak hogy jó, de átlagon felüli volt. Ám ez a konstelláció nemzeten - nem az irodalmon, hanem a politikán - belüli konstelláció volt. Ide, ebbe az irodalomtörténeti szituációba járt be kísérteni Mácha. Meg is ijedtek tőle. De ma már nem kell félni Máchától. A baj csak az, ha ebből a félelemből felébresztjük magunkat, akkor a kultusszal együtt a költészete iránti odaadást is kiirthatjuk. Mondjuk tehát így: Manapság jó lenne Máchától félni. Jó lenne csak tőle félni. Jó lenne újra tőle félni.

[31] Franz Kafka: Naplók, levelek. Európa Kiadó, Budapest, 1981. 69-70. o. (1911. december 25-i bejegyzés)

[32] Ezt az általánosságokra szorítkozást szemére is veti Antonín Měšťan: „Celý texty úvahy je teoretický, bez jediného konkrétního údaje.” (Az értekezés teljes szövege teoretikus marad, egyetlen konkrétum nélkül.) Antonín Měšťan: Slované u Franze Kafky. In: Uő: Česká literatura mezi Němci a Slovany. Academia, Praha. 2002. 56. o.

[33] ”Vidiš-li poutníka, an dlouhou lučinou

spěchá ku cíli, než červánky pohynou?

Tohoto poutníka jíž zrak neuzří tvůj,

jak zajde za onou v obzoru sklaninou.

(Karel Hynek Mácha: Máj. In: Uő: Dílo I. Československý spisovatel, Praha, 1986. 44. o. – Efraim Israel magyar fordításában így hangzik ez a négy sor: „Vándorlót látsz-e, míg csábítja hosszú rét / Alkonyat előtt még elérni messzi célt? / Szemednek többé már látható sose lesz, / Ha a láthatári sziklatömb mögé ért.” Efraim Israel szerk.: Holtak gondolata. Mácha költő elkárhozása, mennybemenetele és titkos üzenetei. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2000. 72. o.) Ez a négy sor a Május negyedik részéből való. Ebben a részben tulajdonképpen még alkotása műfaját is megfordítja a költő, lírai óriásverssé, létösszegző vallomássá alakítva azt. Szinte kunderai módon évekkel későbbről nézünk vissza az eseményekre, ahogy azt a regényíró teszi Az élet máshol van hatodik részében. Kiderül, hogy alapjában nem is elbeszélő költeményt olvastunk, hanem egy elképesztő lélegzetű verset, melyben saját sorsának rémképeit festi fel egy izgalmas víziósorozatban, az előző énekek tulajdonképpen egyetlen, nagy hasonlatot mondanak el a negyedik énekben megjelenő lírai énről, talán a világ leghosszabb költői hasonlatát teremtve meg (az intermezzók így a két rész közötti kapcsolatot szolgálják). Mácha alighanem a rekordok könyvében is helyet kaphatna, ha ott inkább az emberi szellem, és nem az emberi hülyeség csúcsteljesítményeit rögzítenék szívesebben. Mácha kísértetként jelen van egész művében, vagy a múlt kísért az ő szeme előtt jóslatként. Az idők és esztétikai síkok megállíthatatlanul egymásba csúsznak. Itt saját magának kísértetté való változását láthatjuk, a láthatatlanba való átlépését, és a maga teremtette kísértetek munkálkodását. „Az eltűnt mindig ott lenni látszik, és látszása nem semmi. Nem semmit tesz. Feltéve, hogy a porhüvely azonosítható, ma jobban tudjuk, mint bármikor, hogy egy halott dolgozni képes.” Derrida 1995. 107. o.

[34] ”První revoluci je přírozeně obrat Dobrovského a puchmajerovců k přízvučnému verši. (…) Nikdy – snad výjimkou surrealistů – nebyli básníci tak ochotní řídit se pokynem autoritativního odborníka jako při výkonu této revoluce.” (Az első forradalom természetesen Dobrovský és a puchmajeristák fordulata a hangsúlyos vers felé. A költők - talán a szürrealistákat leszámítva - sosem voltak ennyire készségesek egy tekintélyes szakember javaslatait követni, mint e forradalom során.) Miroslav Červenka: Šestero revolucí ve vývoji novočeského verše. In: Stanislava Fedorová ed.: Otázky českého kánonu. Ústav pro českou literaturu AV ČR, Praha, 2006. 283-284. o.

[35] ”Szüntelenül tanulok halkan beszélni. (…), hogy ez a halk beszéd megjelenni hagyja annak maradékát, ami így visszamaradt, keservesen, kínkeservesen fennmaradt a zsilipen, egy sérülékeny zsilipen, mely segít feltartóztatni a katasztrófát. (…) „Zsilipről” beszélek, az ige és a hang zsilipjéről”. Derrida, 1997. 72. o. Fönt a szűrő kifejezést használtam, de ebben az idézetben a zsilip ugyanazt a szerepet tölti be.

[36]  Derrida 1997. 72. o.

[37] ”…a múlt (a tradíció) regresszív értelmet nyer, ezért el kell utasítani, meg kell semmisíteni, véget kell vetni létezésének. Igaz, csak addig, amíg a hajdani mítoszokat nem lehet átvetíteni modernebb utópiákba.” Žilka Tibor: A szláv kölcsönösség štúri mítosza. In: Ábrahám Barna – Pilecky Marcell szerk.: A Duna vallomása. PPKE BTK, Piliscsaba, 2006. 285. o.

[38] Igen, mert Máchánál valójában a választás fordítva van, a németet választja, amíg azt hiszi, hogy választásra kényszerül, és lemondva anyanyelvéről a szellem nyelvén írhat, vagy kell írnia verseket. Választása épp a választásról való lemondás. Még pontosabban a választás lehetséges eredményéről való lemondás. Mert az alternatíva ez: Ha nem lehet a cseh, akkor szükségszerűen a német. Ugyanaz a kísértetiesség jelenik meg a Májusnál jóval korábbi szövegekben is. Csak egyetlen példa erre a Die kühle Nacht (Rozprostřelá chladná noc) kezdetű vers. Zárósorai jószerivel egy kísértet vallomását szólaltatják: „Meine Heimat is der dunkle Wald, / Mein Freund is mir das Schwert von Stahl, /  und mein liebchen ist die finstre Nacht.” (Vlastí mou jest temný les, / druhem meč můj ocelivy, / a mou milenkou černá noc)  Mácha I. 109, 111. o. - De itt nemcsak a képi és szellemi (kísértet)világ azonos a későbbi Mácháéval, hanem a verselés is, az időmérték elvetése, a szóhangsúly alkalmazása! A németben hogy is lehetne másképp. Mindenestre prozódiai tekintetben nem is történik változás, egy időmérték ellenes nyelvi formálásból egy másik időmérték ellenesbe lép Mácha.

[39] ”Miért mondjuk vajon: az idő elmúlik, midőn távolról sem hangsúlyozzuk ugyanígy: az idő keletkezik?” Heidegger im. 673. o.