Gombrowicz akkor kezdte írni Naplóját, amikor már kikeveredett a létbizonytalanságból és a nyomorból. Azért csúszott le, mert elvesztette állampolgári, anyagi és családi identitását, amikor 1939-ben partra szállt Argentínában egy fillér nélkül, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt. A Napló kulcsfontosságú Gombrowicz életművében. Czesław Miłosz jegyezte meg annak idején A rabul ejtett értelemben, hogy a rabság hagyja a legmélyebb nyomot a nyelvben, mert kivon a forgalomból bizonyos gondolatokat és megfogalmazásokat, elillan a nyelvi kísérletekhez szükséges bátorság; egy idő elteltével pedig a gondolkodás és a megértés nagy térségei tűnnek el a nyelvből s egyben a nemzeti tudatból is. Gombrowicz és a Naplója úgy hat, mint a centrifuga, kiszórja a perifériára a lengyel nyelvben akklimatizálódott primitívségeket. Úgy látom, ami engem érdekel a Naplóban, az kapcsolatban áll azokkal a problémákkal, amelyeket Krzysztof Lecki tárgyal Az irodalmi kommunikáció intézményesített formái című könyvében, de az én következtetéseim kicsit mások.
Mint a cím is mutatja, a Napló három aspektusa érdekel. A posztmodernnel kezdem.
A posztmodern a tomizmus ellentéte.  Jacques Derrida, az első posztmodern gondolkodók egyike azt írta, hogy a nyelvről alkotott legalapvetőbb koncepciókkal kapcsolatos megvilágító erejű felismerés ösztönözte szellemi útkeresésre. Egy pillanatban ráébredt arra, hogy minden filozófia, elmélet és teológia, minden világmagyarázat visszavezethető olyan alapfogalmakra, mint Isten, lélek, létezés, lét, logosz, ember, eszme, menny, pokol, ego, identitás, érték. Ezeket a fogalmakat már nem elemzik tovább, nem bontják alkotóelemeikre.  Ezek az elemi fogalmak gyakran ellentétben állnak azokkal az elméletekkel, amelyek állítólag dekonstruálják a világot, valójában azonban csak a töredékeivel foglalkoznak, gondosan elvonatkoztatva az alapoktól.
A logocentrikus elméletek közé sorolhatjuk mindazokat, amelyek kiindulásképpen a priori elismernek bizonyos alapfogalmakat; ezek között kiemelkedő helyet foglal el Aquinói Tamás logocentrizmusa. A tomizmus esszencialista filozófia, azaz feltételezi a nem ember által alkotott valóság létezését, vonatkozik ez mind a látható, mind a láthatatlan világra.
Gombrowiczot avant la lettre posztmodern írónak nevezhetjük. Írói alkata örömét leli az olyan alapfogalmak dekonstrukciójában, mint az „egység” (erről beszél Filidor a Ferdydurkében), szellem, nagyság, irodalom. Gombrowicz mesterien gúnyolja ki a szavak értelmetlen használatát. Nem szereti a „szép verseket”, támadja az akadémikusok típusába tartozó lengyel irodalomtörténészeket (irgalmatlanul kikészíti Wiktor Weintraubot a Napló első kötetében), ki nem állhatja a beszédekben és a cikkekben a Forma rituáléját. Mint mondja, „a lengyelekért aggódik, nem Lengyelországért”. Állandóan mozgásban lévő jelenségnek tekinti a nyelvet.
A Napló tele van ilyen jellegű kategorikus kijelentésekkel: „az ember számára az ember a végső instancia, nem pedig valamiféle abszolút érték”; vagy „az igazság csak ürügy arra, hogy kiéljük magunkat a vitában”, ami Richard Rorty posztmodern filozófus nemrég tett kijelentésére emlékeztet, mely szerint az igazság keresése csak azt a célt szolgálja, hogy megelégedést és boldogságot találjunk. De Rortyval ellentétben, aki e kijelentés minden implikációját elfogadja, Gombrowicz rögtön visszavonul, dekonstruálja a saját kategorikus ítéletét, és hangsúlyozza, hogy minden vélemény, amit kimond, ideiglenes, s mint éretlenségével és tudatlanságával tisztában lévő ember nem mondhat kategorikus ítéletet semmiről.
Gombrowicz így leplezte le a posztmodern egy bizonyos jellemzőjét, amelyet általában nem szoktak e filozófiai irányzatnak tulajdonítani; nevezetesen azt, hogy másodlagos ahhoz képest, ami a társadalomban történik. A posztmodern igazolja felszínes érvelési módunkat, a filozófusok csak felteszik a pontot az i-re. Gombrowicz ezt a Napló harmadik kötetében illusztrálja. Egy meg nem nevezett íróról szóló fejtegetéseiben más értelmiségik véleményét idézi:
„Kitűnő író... a szürrealizmusból indulva nemrég valamiféle sajátos objektivizmus híve lett... Azt mondtam erre, na jó, de ki ez az író? Azt mondták, a Melpomené-csoporthoz tartozik. Azt feleltem, semmi kifogásom Melpomené ellen, de ki ez az író? Azt felelték, az ő műfajára jellemző az argó és a fantasztikussá alakított metafizika kombinációja. Azt mondom ekkor, semmi bajom e kombinációval, de ki ez az író? Mire azt felelték, négy éve megkapta a St. Eustache-díjat.”
Tehát olyan nyelvet és kommunikációs módot hoztunk létre a lustaságunkkal és szellemi tespedtségünkkel, amelyből hiányzik a belső lényeg. Aszerint határozzuk meg az embereket, milyen funkciót, hivatalt töltenek be, a taxonómiai háló mely pontjára helyezte őket a Forma. Mert így könnyebb; a tisztességes esszencializmus nehéz dolog, egyszerűbb osztályozni az embereket. Gombrowicz azt sugallja, elvesztettük azt a képességünket, hogy logocentrikus definíciókat fogalmazzunk meg, már rutinszerűen használjuk a posztmodern definíciókat. A hovatartozás, az elismerés, a társadalmi megbecsülés vagy az ellenkezője, az elismerés hiánya a személyiség elemévé válik; ilyen helyzetben eltűnik a „ki vagyok”, csak a kötődések és kapcsolatok jelennek meg, vagyis szemantikai űr támad.
„Mielőtt megérkeztem Párizsba, már tudtam jól, hogy itt egyre nehezebben megy a beszéd, hisz látszott az egyre némább könyveikből is.” Már nem lehet megmondani semmit, mert kimostuk a nyelvből a logocentrizmust. Gombrowicz hosszú oldalakon át tárgyalja ezt a problémát Naplójában. Felfedezi, hogy a posztmodern körülményei közt felnőtt emberek „rögzített jelrendszerek segítségével érintkeznek, mintha telefonon beszélnének, szigorúan tilos minden közvetlenség”. Gombrowicz arról beszél, amit az orosz formalisták nyelvén kódnak neveztek, mégis túllép ezen a formalista megfogalmazáson, mert azt sugallja, hogy a kód válik üzenetté.
Amikor az utazásait írja le, Gombrowicz felhívja a figyelmet arra, hogy milyen sekélyes ez a dekonstruált nyelv. 1964-ben, miután visszatért Európába, posztmodern módon érzékeli Párizst és Berlint, ahol így látja magát: eggyel több bőrönd az autóban. Lakatlannak tűnik „ez a sziget a kommunista óceánban; tizenöt emeletes házak derékszögű kockái, háztetők, kertek, ajtók, illatok, a Wannsee tó, interjúk, nyaralások” – minden csak töredék. Wannsee nem emlékezteti a zsidókérdés hitleri „végső megoldására”: a posztmodernben nem helyénvalóak az ilyen képzettársítások, mert folytonosságot, vagyis értelmet sugallnak. Gombrowicz úgy mutatja be Wannsee-t, hogy eszünkbe juttatja ezzel, mit mondott Viktor Sklovszkij az elidegenítésről (osztranyenyije). Gombrowicz úgy nézi a tavat, mintha ő lenne az első ember, aki észrevette. Nem kapcsolódik az elődeihez, nem épít az eredményeikre, nem rémíti a németek Wannsee-ben hozott döntése. Az általánosításai – ha egyáltalán vannak ilyenek – szándékosan felszínesek, nem hajlandó mélyebbre hatolni.
Gombrowicz posztmodern módon határozza meg magát. Amikor argentínai tartózkodásáról ír a Napló harmadik kötetében, élvezettel idézi emlékezetébe, hogy ott turista volt az életben, örömmel vetette el a világ hagyományos meghatározásait: „Lévén íróember, aki hozzászokott a Forma használatához, arra is vállalkozhattam, hogy a személyemet is alakítom ebből az új pozícióból.” Miféle pozíció ez? Nem voltak ismeretei Argentínáról, az élet felszínét nézte ebben az országban, nem próbált lehatolni a lényegéig. A regényről így ír: „a Ferdydurke légüres térbe vetett egzisztencia, nem pedig esszencia”.
Amikor így beszél az olvasóhoz, Gombrowicz tágítja a nyelv érvényességi körét, mindaddig kihasználatlan lehetőségeket hoz mozgásba. A lengyel nyelv bizonyos értelemben kétségkívül mozdulatlanná dermedt, mert hosszú éveken át a megszállás és a rabság körülményei közt kellett használni. E mozdulatlanná váló nyelv melléktermékei voltak az esszencialista rögeszmék, amelyek maradandó károkat okoztak a lengyel diskurzusnak. Gombrowicz megértette, hogy bizonyos dolgokat meg kell emészteni és le kell nyelni, bár nem feltétlen kell kitartani mellettük. Nem volt a jövő kartográfusa, nem rajzolt posztmodern térképeket, de gyakran adott hangot annak a kívánságának, hogy hatékonyabb lengyel szeretne lenni, ebből pedig az következik, hogy feltétlen szükségesnek találta az olcsó és sekélyes esszencializmus dekonstrukcióját. A Visztula mentén élő embereknek előbb fel kell venniük a posztmodern létformát, és csak aztán kell visszatérniük az esszencializmushoz.  
Mert Gombrowicz elég különös módon posztmodern. Megkockáztatnám azt az oximoront, hogy tomista posztmodern. Gombrowicz narrátora úgy beszél, mintha elhinné, hogy lehetséges a logocentrikus diskurzus. Ellenzi a fogalmak reifikációját, de rokonszenvesnek találja a mély esszencializmust, tragikusnak nevezi. Az „én” szóval kezdődik a Napló, ezt ismétli hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön. Lenyűgözi ez a szó, akárcsak a „Witold Gomrowicz” név, ez a motívum az egész Naplón végigvonul, az identitás elfogadását fejezi ki, vagyis elismeri a logocentrizmust. Gyakori téma a Naplóban az identitás megőrzése. Gombrowicz énje nem nietzscheánus, nem az az én, amely valójában nincs, mert változnak a körülmények, akárcsak a nézőpont és az idő, a múlt énje átadja helyét az újnak, így teljesen megfoghatatlan. Gombrowicz énje hétfőn kétségkívül ugyanaz, mint csütörtökön, az 1953-as én is azonos az 1966-os énnel (ekkor fejezte be a Naplót). Bár a személyiség változott, megőrizte az identitás folytonosságát. A Napló elbeszélője arról a fiúról ír, aki volt, mintegy „kiegészítve élete későbbi értelmével”, és azt sugallja, hogy a reifikáció alternatívája nem a metaforagyűjteményben feloldódó én, mint Nietzschénél, ehelyett inkább az egyéni ember, a személy felé kell fordulni.
Itt is láthatjuk, hogy Gombrowicz nem hajlandó kizárólag kapcsolatrendszernek tekinteni az embert. Az egyén ugyanis elveti az ego folytonosságával kapcsolatos nietzschei kételyeket. Gombrowicz nagyon arisztotelészi, vagyis tomista módon deklarálja az identitást. Az arisztotelészi logika két alapelveinek egyike az, hogy A nem lehet nem A, A mindig azonos A-val. Akárcsak Gombrowicznál, aki egy megjegyzése szerint olyan nyelvről álmodik, amelyben „a filozófus találkozik az analfabétával”. Az ilyen álom azt feltételezi, hogy van valamiféle esszencia, állandó belső lényeg, amire olyan emberek is hivatkozhatnak, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz. A katolicizmusról írva Gombrowicz megjegyzi, hogy megérti a „mély és tragikus” katolicizmust, „mert benne van az a tartalom, (...) amely bennük is kikristályosodik, ha azt nézzük, mennyire elkanászodott a világ”. A közös alapfogalmak teszik lehetővé a megértést. Meg tudjuk különböztetni a hitványat az értékestől, vagyis szét tudjuk választani a kettő esszenciális értékeit. Vagy nézzük a művészetet, ami „konkrét, egyedi, múlandó létezőben mutatja meg a tipikus, egyetemes és örökkévaló elemet”. A Napló második kötetében találjuk azt a részt, melyben tagadja a dekonstrukciót. Vagy nézzük ezt a hasonló kijelentést: „Éreztem, hogy a tudaton kívül van lét.”
És mehetünk tovább: „Az irodalom számomra annyi, mint (...) kihozni magamból a lehető legnagyobb értéket, amire csak képes vagyok”. Muszáj „maradéktalanul megvalósítanom magam”. „El kell jutnunk a bennünk lévő maximumig.” Mennyire nem posztmodern ez, mennyire hasonlít a katolikus tanításra, mely szerint azért él az ember, hogy kifejlessze a benne lévő potenciált, megcsinálja magából önmagát. Gombrowicz arra ösztönöz, hogy mintázzuk meg magunkat, hozzuk ki magunkból azt, ami potenciálisan bennünk rejlik, ez pedig nem a nietzschei önkény, nem a világgal dacoló önmegvalósítás.
Gombrowicz nem volt katolikus, de a katolikus kultúra „tájolta be”. Az a bűnösség, amire rá akarja beszélni a lengyeleket a Naplóban és a Transz-Atlantikban, az az erény, amiből gúnyt űz par excellence esszenciális fogalom, mintha egy az egyben Szent Tamás Summájából vette volna mindkettőt. Gombrowicz nagyon szeretett volna megszökni a katolicizmus elől, de ez nem sikerült neki tökéletesen. Még a metaforái is katolikus színezetűek: „A pokol kontármunka”. Gyakran használja a gyónás metaforáját, angyalokról és aszkézisről ír. Fölösleges lenne hozzáfűznöm, hogy Nietzschénél nincsenek és nem is lehetnek ilyen kategóriák, és persze a posztmodernből is eltűntek.
A Napló elbeszélője gyakran hívja fel a figyelmet az ember fizikai attribútumaira; arról is beszél, milyen hatással van az ing és a nyakkendő a narrátorra, amikor részt vesz az ismerősöknél tartott összejöveteleken; beszél az ember testiségéről, a mindennapi étkezésről és arról, milyen hatással van a gondolkodásra (az elbeszélő szívesen emlegeti nekünk és magának, mit reggelizett). Elmondja, milyen hatással van az emberre a lakóhely megváltoztatása, hogyan helyezkedik el az ember a háromdimenziós világban, szóba kerül a nemi élet és az olyan emberek nagyképűsége, akik úgy tesznek, mintha csak agyból és szép szavakból állnának. Hangsúlyozza, hogy közel áll hozzá a szász korszak és a hétszilvafás nemesek élete, a széna és a tajtékos lovak illata a majorságban. A szász korszak nagyon testi volt. Az ifjúság imádata Gombrowicznál szintén a testiség egyik formája. Gombrowicz viszonyítási pontja a fizikai valóság, a lét, nem pedig az emberi értelem. „A művészetben akkor van létjogosultsága a műalkotásnak, ha a valóságra vonatkozik.” Ez a kijelentés szinte középkori, de legalábbis antimodern. Gombrowicz olyan kommentárokat fűz a fájdalomhoz, amelyek aláássák azokat a tisztán intellektuális ideológiákat, melyeket francia és német gondolkodók szállítottak az eszmék piacára az elmúlt két évszázadban: „Fáradhatatlanul rakosgatják a szellemi építőkockákat, de mindennek az alapja a fájdalom teljesen gyermeteg lebecsülése. (...) A sartre-i szabadság nem érez fájdalmat.” 
Gombrowicz hódolata a testiség előtt nagyon távol áll az emberi fizikum posztmodern ignorálásától. Nietzschéről és Heideggerről írva megjegyzi: „ismerem ezt a Végtelennel csintalankodó gyermekkort, túlságosan is jól tudom, mennyi könnyelműség és felelőtlenség kell ahhoz, hogy az ember büszkén belépjen az ilyen elgondolhatatlan gondolatok és az elviselhetetlen szigor területére.”
A tomista Jacques Maritaint lenyűgözte a testiség és a gondolkodás kapcsolata, ebben kísértetiesen hasonlított Gombrowiczra. A Napló harmadik kötetében olvasható néhány megjegyzés az európai elitek szellemi életéről, ezeket ugyanaz a szkepszis hatja át, amit Maritainnél is megtalálunk. „Minél bölcsebb, annál ostobább”, mondja Gombrowicz, és megjegyzi, hogy a szellemi élet Franciaországban nagyrészt a színlelésen alapul, úgy teszünk, mintha biztosak lennénk a tudásunkban, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a tudásunk attól függ, mit ebédeltünk tegnap. Gombrowicz megjegyzései szöges ellentétben állnak azzal a lengyel értelmiségi körökben oly gyakori tendenciával, hogy „igazodjunk” a „Nyugatról” eredő szellemi trendekhez. Tudta, hogy meg kell emészteni és meg kell érteni ezeket a trendeket, de nem kell igazodni hozzájuk, mert az a másodrangú figurák biztos receptje. Gombrowicz viaskodik Dantéval, nem tud eljutni Dantéhoz, be is vallja, hogy nem megy, azt implikálva ezzel, hogy akkor jöhet létre a megértés, akkor érthetünk meg egy írót a múltból, ha szinte fizikailag férkőzünk közel a személyhez, akivel kapcsolatba akarunk kerülni. Dante viszont az Isteni színjátéka, hatszáz év barikádja, a saját kora mögé rejtőzik, annyira álcázza magát, hogy képtelenség hozzáférni.
Gombrowicz tehát tomista posztmodern. Az oximoron itt teljesen helyénvaló.
Ezzel az oximoronnal kapcsolatos Gombrowicz lengyelsége. Legtöbben olyan írónak tartják, aki magát a nemzetiség koncepcióját is elveti. Pedig azt írja a Napló sokadik kötetében: „Szörnyen lengyel vagyok és szörnyen föllázadtam Lengyelország ellen.” Ez a vallomás érvénytelenít számos interpretációt, melyben „világpolgárnak” állítják be. Miłosz, nem pedig Gombrowicz volt „világpolgár” és antipatrióta. A Napló az a könyv, melyben az író vázolni próbálja a lengyelségről kialakított elméleti és gyakorlati elképzeléseit. Számtalan olyan betétet találunk Gombrowicz szövegében, melyben a „testiségről” ír (ma finom zsömléket reggeliztem), ez pedig arra mutat, hogy szerinte a lengyel diskurzusnak mélyen kell gyökereznie a fizikai valóságban. Elvetette azt, hogy az írott szót válasszuk el az élettől, amire Derrida törekedett, és kész ténnyé vált a 20. századi filozófiákban. A minden naplóban megtalálható személyes vallomások Gombrowicznál nem öncélúak, az író inkább tankönyvi szövegeknek tekinti ezeket, így akarja fölkészíteni a lengyel olvasókat a posztmodern világban dúló háborúra, az elismerésért és a felismerésért folytatott harcra. Gombrowicz narrátora kiszámítja a stratégiát, kijelöli a taktikát, konkrét tevékenységet sugall – mindent megtesz annak érdekében, hogy elmagyarázza az olvasónak: a mindennapi élet egyben stratégiailag kialakított kampány is lehet.
Az 1961-es Napló első oldalán Bruno Schulzról ír, akinek akkor jelentek meg franciául az elbeszélései Fahajas boltok címmel. De ahelyett, hogy a fordítás minőségéről, Schulz stílusáról vagy e próza értékeiről írna a Napló elbeszélője, a következő problémával támadja le az olvasót: segíti vagy gátolja Schulz nemzetközi karrierjét az, hogy hasonlít Kafkára. Gombrowicz céltudatosan helyezi az irodalomkritikai kommentár fölé a részleges, gyakorlatias posztmodern kommentárt. Bizonyos értelemben azt teszi, amit a PR-szakértők, akik a politikusok arculatát formálják a nyilvánosság számára. Nem veszik a fáradságot, hogy bebizonyítsák, az illető jó és nemeslelkű ember, ehelyett csakis arra összpontosítanak, hogyan juttathatják el információikat X politikusról a tömegkommunikációs eszközökhöz, a lehető legtöbb fórumhoz, hogyan növeljék az ismertségét és hogyan vonhatnák be a lehető legtöbb embert a vele való együttműködésbe. Gombrowicz is hasonlóan jár el: feltételezése szerint minden lengyel tudja, hogy Schulz érdekes író; nem a magasztalásában kell hát versengenünk, hanem azt kell megvitatnunk, hogyan juttathatnánk el a könyveit a lehető legtöbb olvasóhoz. Emlékeztet arra, hogy az irodalmi művek szerzői és kiadói termelők, akik árut dobnak a piacra. A cél a siker, nem pedig az, hogy nagy és szép művel ajándékozzák meg az emberiséget.
Azt tanácsolja hát hát Gombrowicz elbeszélője a lengyel íróknak, hogy távolságtartással tekintsenek Lengyelországra. Emlékeztet arra, hogy a naivitás erkölcstelen, és mindannyiunknak tágítanunk kell a képzeletünket. Arra biztatja a lengyel nőt, hogy ne utánozza a francia nőt. Nem restell hatékony reklámot keresni a lengyel irodalomnak. Azért harcol, hogy kiterjessze a lengyelség fogalmát, erőfeszítéseinek eredménye a Napló. Meg akarja tanítani a lengyeleket arra, hogy merjenek „mások lenni”, s ugyanakkor tudják megmutatni ezt a másságot a nem lengyeleknek. Párizsi tartózkodásáról írva megjegyzi, hogy amikor írókkal találkozott, ő nagyon sokat beszélt, azok meg hallgattak. Eszébe jutott, hogy amikor argentin kisvárosokba utazott és argentin írókkal találkozott mint Buenos Aires-i író, akkor ők beszéltek sokat, ő meg hallgatott. A következtetés tehát így szól: „mindig az beszél, aki ki akar tűnni, a vidéki”. Ezek a mama és a papa tanításai, egy könyv, amelyet Lengyelországban még nem írtak meg: Lord Chesterfield levelei a fiához. Gombrowicz át akarja adni hasznos megfigyeléseit a lengyel olvasónak, ki akarja fejleszteni a lengyelekben a posztmodern reflexiót. A Napló posztmodern alapozó munka.
Olyan műként olvasom hát a Naplót, ahol egyedülálló módon találkozik a posztmodern világszemlélet a tomizmus elemeivel; ugyanakkor a lengyel társadalomban végzett organikus munka hagyományait is folytatja a szerző. Tomista vonás az is, hogy felhívja a figyelmet az ember testiségére és éretlenségére, vagyis arra a tényre, hogy nem vagyunk tiszta intellektusok. Posztmodern vonás bizonyos filozófiai leegyszerűsítések dekonstrukciója, melyekkel a lengyel szellemi és művészeti életben találkozott. Ezeket a leckéket és tanításokat főként a lengyelekhez intézte, azzal a céllal, hogy elmélyítse és kifinomítsa lengyel identitásukat.
A Napló persze más naplókhoz hasonlóan nem mindig koherens és logikus. Az elbeszélőn néha úrrá lesznek a kételyek, hátha mégsem az a helyes út, hogy a saját énjét propagálja és másokat is a saját énjük propagálására biztat. A Napló elbeszélője néha Gombrowicz, néha elhatárolódik Gombrowicztól. Nem találunk hát koherens elméleteket a műben. Gombrowicz nem volt következetes ember, bár a legtöbbünkkel ellentétben ezt egyáltalán nem titkolta. Azt is tudom, hogy alighanem hozzám vágta volna a Naplóját, ha megtudja, hogy hírbe hozom az „organikus munkával”. De nemrég újraolvastam a Naplót, és biztos vagyok abban, hogy Gombrowicz önmegvalósításában megkerülhetetlen a lengyelség aspektusa, itt pedig jó hasznát vesszük az organikus munka metaforájának.

            PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA