Silvester Lavrik
Sexus solaris

Jó reggel, rossz reggel
A szombat este rossz volt, a vasárnap este még rosszabb volt, és ezek még csak a kezdeti rossz napok, amelyek életünk útján két oldalt szépen felsorakozva vártak ránk, mint a magas rangú állami tisztségviselőnek leterített vörös szőnyeg mentén a díszőrség, ám a mi sorfalunkat még maga a földkerekség elnöke sem küldheti el egy karlegyintéssel a fenébe. Itt lesznek, amíg csak élünk, ahogy a Bibliában is meg van írva, meg a többi, az emberiség saját magáról fennmaradt emlékeinek feldolgozását segítő útmutatóban.
Két kérlelhetetlen erővonal között találtuk magunkat, és itt már nem az emberiségről, mint olyanról beszélek, hanem megint a Zuról szóló elbeszélésemnél vagyok, vagyunk. Szóval két kérlelhetetlen erővonal között haladunk tovább. Tisztán éreztük a nyomásukat, szinte elviselhetetlen volt, és nem lehetett kitérni előle. Mintha két kontinentális lemez lendült volna mozgásba, lassan mozogtak, szinte észrevétlenül, de visszatarthatatlanul nyomta egyik a másikat és felmorzsoltak mindent, ami az útjukban állt. És mi a lemezek között ragadtunk, mi alkottuk a kontinentális törést, ahonnan földrengések hullámai indulnak útnak katasztrofális következményeket okozva minden élőlény számára.
Ha mi, azaz Zu és én, országok és nem emberek lennénk, a hétfői hírekben valahogy ilyenformán tudósítottak volna a riporterek az egész világ számára, egyenesen a kamerákba, a pofájuk közepén mikrofonfürtökkel, mint buta és szomorú bohócok orraival, akik udvariasan mosolyognak, pedig egyáltalán nincs miért, mert a csattanót már letudtuk, csak úgy látszik elég laposra sikeredett, hisz észre se vettük. Ezután következtek volna a statisztikák, a halottak és sebesültek száma, ráközelítés egy kutyára, amint elragadja őt a zavaros víz a kutyaházzal együtt és ő tehetetlenül ül a tetején, csóválja a farkát és megugat mindenkit, akit észrevesz azt remélve, hogy mindenféle magyarázat nélkül megmenti őt, és mindegy neki, hogy nem érti, mi is történik vele tulajdonképpen.
De nem vagyunk országok, hanem emberek, még csak nem is közismert emberek, úgyhogy, hála istennek, a helyi rádió sem mutat érdeklődést irántunk. Pedig maga az elképzelés elég vicces: „Tisztelt polgárok” szólalna meg recsegve a hangszórókból városszerte, „ma éjszaka, míg aludtunk, a Timravina utca 37. házszám alatt lakó polgártársainkban egy világ dőlt össze. A városi képviselő-testület nevében őszinte részvétünket fejezzük ki. A Polgári Ügyek Testületének munkatársa, Elena Antalová ez alkalomból szlovák költők verseiből olvas fel részleteket. A Városszépítő Egyesület gyűjtést szervez, várja a közadományokat egy fekete obeliszk megvásárlásához, amelyet polgártársaink tiszteletére emelnek a városi hivatal épülete előtti kis parkban, közvetlenül azon esemény emlékoszlopa mellett, amely tavaly ősszel sújtott le ránk, s amelyet mindannyian A városunkba befigyelt az eseménytelenség néven ismerünk. Majd gyászzene zendülne fel.

Utálom az őszt,
heves depressziós rohamaim lesznek, és megpenészedik a lelkem meg az agyam attól a ködrengetegtől, amely a Duna felől tódul. És ha nem a köd tódul felénk, akkor az eső, és ha már az is abbamarad, elkezd havazni, és abba már bele se merek gondolni, megint milyen sírhatnékom lesz, hogy ki kell mennem abba a locspocsba és a cipőmön undorító fehér térképek rajzolódnak ki attól a trutyitól, amit a járdákra szórnak, hogy azt az undormányt még élvezetesebbé tegyék az emberek számára.

Mikor megjelenik az első köd, mindig elhatározom, hogy bebarikádozom magam a házba, és addig ki nem jövök, míg újra nem lesz nyár, szárazak az utcák, míg a sódert a téli szórásból el nem mossa az áprilisi eső, a földből kikukucskál a fű, a fűből meg kis sárga virágok, fel lehet venni valami könnyű nyári ruhácskát, meg szép cipőt, és ettől automatikusan jobb a közhangulat.
Zu mindig kinevet ezek miatt a kirohanásaim miatt, azt tanácsolja, kezdj növényeket termeszteni, azokat szereted, és engem a végtelenségig idegesített, hogy megint nem vesz komolyan. Ha neki jutott volna eszébe ez a taktika, úgy kellett volna igazodnunk hozzá, mint a szentíráshoz.
De ez az ötlet a rózsákkal nem is olyan rossz. Mert ha valaki azt mondja, virág, én rögtön a rózsára gondolok. A többi virágfajta csak olyan gyomnövény, csúnya, kevésbé csúnya, némelyik szebb is, attól függ.
Ha Zuval virágok lennénk, ki lenne a gyomnövény és ki a rózsa? Na, ki? Kár a válaszért.
Szerencsére jogunk volt az egész tragédiát, amely a Timravina utca 37. házszám alatt, így ősz kezdetén ért minket, a média, és a következmények enyhítését célzó közadakozások és istentiszteletek nélkül megélni. Egyébként, ki tudja, hogy a kormányoknak van-e olyan táblázata, amely alapján az eseményeket szerencsétlenségekre, tragédiákra és katasztrófákra osztják. Ha nincs, gyorsan ki kellene egyet dolgozniuk, mert valahogy egyre több van belőlük, közeledik az apokalipszis.
Úgy tűnhet, hogy viccelek, de a helyzet komoly, ez az egyetlen oka, hogy többé-kevésbé sikerült megőriznem a józan eszemet. Tehát mivel aránytalanul sokat viccelődöm, a helyzet tényleg komoly.
Azonnal belém nyilallt a felismerés, amikor a számítógépben a Postázandó üzenetek mappában öt elem világított. Zu? Zu!!
Zu a Postázandó üzenetek mappába mentette le a leveleket, nem kutakodás volt, becs szó, nem is valami célirányos felfedezés, hogy hu!, mi van itt! Egyszerűen csak megszokás. Az én feladatom volt, hogy Zu elektronikus levelezését intézzem. A Postázandó üzenetek elemnél egy ötös világított, mint a bizonyítványban, agresszívan és kikerülhetetlenül, úgyhogy az automatikus parancs az agyamból így szólt: Nyisd ki, ellenőrizd az elütéseket és küldd el. Na, és ez volt ott:

07/08/24, 06:35
From: Zuzana
To:
Jó reggelt, baszinyuszi! Egész este vártalak. Egész este rossz voltam Pejóhoz. Szörnyen megkínoztam azt a hűséges teremtményt. Miattad. Hol voltál tegnap? Merre ugra-bugráltál? Merre veregetted a farkincádat?

07/08/24, 06:39
From: Zuzana
To:
Barátság férfi és nő között természetesen létezhet. De tisztasága, vagy valódisága nem a férfi/nő, vagy szexualitás/aszexualitás tengelyén dől el. A valódisága egy másik síkon dől el –
a célok őszintesége, a kommunikáció nyitottsága, a motívumok önzetlensége, annak készsége, hogy a másikra úgy tekintsünk, amilyen valójában, ne ígérjünk betarthatatlant, amit megígértünk, tartsunk be. Ez komolyabbnak tűnik, mint a házasság, de minden igazán értékes kapcsolatnál így van.

07/08/24, 06:48
From: Zuzana
To:
A férfi és a nő közötti barátságot ugyanolyan elveknek kell meghatározniuk, mint mondjuk a nemzetközi tengerjogi egyezményeket. Ha nemiséggel rendelkező lényekről van szó (és mi azok vagyunk), természetellenes lenne, ha ezt ignorálnánk. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy az Ön feladata, hogy figyelmes és gáláns legyen, az én kötelességem pedig, hogy elbűvölő és gyönyörű legyek. Természetesen a barátság szellemi dimenzióiról beszélek. A mi esetünkben a korkülönbségnek is van némi szerepe, de csak a tapasztalatok és az elvárások összege, de nem azok minősége tekintetében. Ön egy vén szkeptikus, olyan vastag bőrrel az arcán, mintha egy ügyes tímár készítette volna, én pedig naiv, bájos fiatal teremtés. Kötelességeinek listája, azok alapján az elvárások alapján, amelyeket előidéz, végtelen. Az én jogaim listája úgyszintén.

U.i.: Nem tudom, milyen elvek határozzák meg a tengerjogi egyezményeket, de meggyőződésem, hogy Ön tudja.

07/08/24, 09:12
From: Zuzana
To:
Ha továbbra is folytatjuk a kölcsönös kommunikációt, szükségszerűen eljutunk arra a pontra, amikor a kíváncsiságunk arra ösztökél, hogy lépjük át a „demilitarizált zónát”. De ez önmagában véve nem bűn, sem semmi tisztátalan. Csak nem szabad hazudnunk önmagunknak, és amit az ember nem fél végiggondolni, azt merni kell élni is. Így értettem azt a nyitottságot, például. Ilyen nyíltan írok erről, bár még mindig általános és elméleti síkon, hogy soha ne kelljen azt éreznie, visszaéltem a bizalmával. Ha szeretne valamit tudni rólam, kérdezzen. Konkrétan, világosan és merészen. Örömmel fogom keresni a válaszokat, amelyek szórakoztatnák, örömmel töltenék el, esetleg felkeltenék az érdeklődését. Az izgalomról nem is beszélve.

Egészen eddig úgy tűnt, nem, ez nem csupán képzelgés volt, hanem bizonyosság, hogy Zu Alténak ír, és hogy szükségszerűen megbolondult. Az, hogy magázza őt, az első olvasásnál nem tűnt fel. Ám hátra volt még egy e-mail. És akkor jöttem rá. Miután ezt is elolvastam. Az ember tényleg csak azt látja, amit látni akar!

07/08/24, 11:08
From: Zuzana
To:
Pejótól tudja, hogy vak vagyok? Miért nem jött el?

Zu az új szomszédunknak írt!
Mindenekelőtt dühös féltékenység lett rajtam úrrá! Szóval ők a hátam mögött levelezgetnek!! Mikor volt rá ideje? Először hányt és utána írt, vagy fordítva? De hisz nem volt távol olyan sokáig... Vagy mégis? Talán igen. Vagy még az ágyban végiggondolta, és csak alig egy percet töltött a számítógépnél, hiszen villámgyorsan ír! Ők itt levelezgetnek, és én vagyok a küldönc...

Majd rájöttem, hogy nem is leveleznek. Ez a felismerés még rosszabb volt, mint az első! Ha az első gondolat egy pofon volt, akkor ez egy brutális jobb egyenes a képembe, hang- és fényeffektusokkal, bing-bang-beng!, szikrát szóró csillagok, majd éjmély sötétség. Rájöttem, hogy Zu Ivannak ír, Nemtudommilyen Ivannak, csak úgy, a levegőbe. Ír, mert mást nem tud, mást nem tehet, különben széttépné őt az a túlnyomás, amitől a nők megszépülnek, megbolondulnak, vagy olyan természetességgel csinálnak alattomos dolgokat, hogy az már szinte csodálatraméltó a tevékenység jellegétől és a halottak számától függetlenül, a nyomorékokkal és a sebesültekkel nem foglalkozik senki, még a Vöröskereszt sem, hisz az is olyan női dolog, és most nem arra célzok, hogy háború idején egyujjas kesztyűket horgolnak a katonáknak.
Zu egy olyan férfinak ír, akiről nem tudunk semmit, csak azt, hogy vagy háromszor feltűnt a szemközti piros téglás ház teraszán fehér ingben, utána küldött egy mesterkélt, kalligrafikus betűkkel írt, kínos szomszéd-buliba szóló meghívót egy olyan helyre, ahova normális esetben be se néznénk, leszámítva a végszükség esetét, például, ha arra járva pisilnünk kellene, majd a bágyadt mosolyú szomszédokkal teli buliban, akik lehet, hogy szaktekintélyek a szakmájukban, ám ebben az esetben tökéletes álcában jelentek meg, és otthon hagytak mindent, elsősorban a sármjukat... Nem bírom, pihennem kell.
Zu egy olyan férfinak ír, aki egész este azon igyekezett, hogy tisztára lefárasszon egy olyan emberekkel teli buliban, akikkel normális esetben még az utcán sincs kedvem találkozni, nem egy olyan helyen, ahol joggal elvárom, hogy jól érezzem magam; egy olyan férfinak ír, aki olyan felületesen mutatkozott be, hogy még csak a teljes nevét sem sikerült megjegyeznem, és az, amit sikerült megjegyeznem, olyan katasztrofálisan unalmas, hogy kétszer egymás után meg kell ismételnem magamban, hogy legalább valamennyire előbújjon a saját közönségessége mögül, mindamellett azzal ahogy egész éjszaka engem fárasztott mindenféle, végeredményben túlzó és felesleges elvárást ébresztett bennem, mert nemcsak hogy elfogad egy olyan cikis és bolondos meghívást, mint az ötórai tea, hanem még lazának, lelkesítően kedvesnek, megértőnek, érzékenynek és még nem tudom milyennek mutatja magát, úgyhogy hazarepülök, hogy terjesszem a jó hírt, miszerint nem minden férfi egy faszkalap, hogy felbukkant egy, aki legalább ma este nem az, meg is érkezek, és már ketten is örülnek, persze hiába, mert ő aztán nem jön el, és még csak nem is veszi a fáradtságot, hogy kimentse magát, és úgy elcsavarja Zu fejét, hogy belebetegszik és egész éjszaka hány, mert rájöttem, hogy ha szombatról vasárnapra virradó éjszaka Alte miatt hányt, tulajdonképpen tisztítókúrát tartott, ami még mindig jobb, mintha a saját vizeletét inná és úgy tenne mintha gyógyulna tőle, de vasárnapról hétfőre virradó éjszaka már az élete forgott kockán, mert már nem volt mitől megtisztulnia, úgy ki volt kotorva a belseje a szombat éjszaka után, hogy feltehetőleg a maradék józan eszét, az álmait és a büszkeségét is kihányta, és én vele együtt, de hát mi mást tehettünk volna, ha már egyszer az az idióta a szemközti házból így behülyített és utána úgy hagyott! 

– Viszonzásként meghívhatom hozzánk?
– Örömömre szolgálna.
– Mondjuk holnap... Egy teára. Ötkor, hahaha...
– Holnap?
– ...hahahaha! – és már el is tűntem, a biztonság kedvéért, hogy ne legyen alkalma visszautasítani.

Hahahaha! Tényleg poénos!!
Ehm.
Szóval nem egészen úgy volt, hogy elfogadta a meghívást, majd ezt követően nem jött el és nem is mentette ki magát. Ám ez csak most tudatosult bennem, a dühtől való kijózanodás állapotában. Na. Szóval ez van. Úgy néz ki, hogy ezt elkúrtuk. Amennyire csak lehetett. Úgyhogy senkinek egy mukkot, öntsük ki a mérgünket az eredeti terv szerint, hisz az olyan jól ment!
Szóval Zu egy olyan férfival levelezget, akitől teljesen becsavarodtam, még azt se voltam képes megjegyezni, mit is mondott tulajdonképpen.
Szóval újabb ütés a képembe, bing-bang és csillagok, és hatalmas szégyen- és megalázottság érzés, ech, ez tényleg egy szar évszak. És mindehhez az a tudat, hogy Zu szereti őt. Pedig még nem is látta.
Vagyis tulajdonképpen nem hallotta, és ezt most nem viccnek szánom Zu teljes vakságának rovására, mert hisz egy vak nyugodtan azt mondja neked: Nézzük meg!, vagy Én a sötétben sem félek!, úgy mondom, ahogy van. Ő a fülével látja a világot, és jobban, mint kilencen a tízből azok közül, akik csak bámulnak, de csak egy nagy fityiszt látnak.
Ha Zu észreveszi őt, végleges lesz a dolog, mert olyan csodálatos hangja van, hogy lehetne a rádióban saját műsora, és nem a könyvekről, hanem akár azokról is, akik a könyvekről szóló rádiós műsorokat csinálják, olyan vojsza van! Azon az ő buliján is! Csak annyit mondott, hogy: „Kedves barátaim...”, és az összes nő benedvesedett. És akkor még nem beszéltem a könnyes szemekről, mert fogadni mernék, hogy aki nem tudott máshogy benedvesedni, ejtett legalább egy könnycseppet.
Ezt szándékosan zárójelbe tettem a buliról szóló beszámolómban, és a zárójel, ez a téma a hangjáról, zárva is maradt, mert tudom, hogy Zu mi mindet meg tud állapítani az emberről a hangja és a beszédmódja alapján. És itt bizony lesz mit felfedezni, vagyis lenne mit, de a pasi nem jött el, lehet, hogy az ötórai teázás akkora baromság volt, hogy helyettem is szégyellte magát és inkább nem kommentálta a dolgot. Meg hát nem is volt rá lehetősége, mert ezek után minden igyekezetem arra irányult, hogy elkerüljem, de ezt nagyon gyorsan meguntam, azok a mi kedves szomszédaink tényleg kicsit olyanok voltak, mint az öreg keksz, száraz és túl édes, inkább valami finomabbat szeretnék a kávéhoz, mondta nekem a jobbik Énem, és már ott sem voltunk, úgyhogy azért az a loholás haza és a gyorsaság, mintha be lett volna sózva a fenekem, és az újdonságok gyors elhadarása, mert hisz az az érzés, hogy valamit elkúrtunk, az aztán rendesen el tud terpeszkedni a lelki egyensúly nappalijában, az ember meg csak üldögéljen a sarokban, a szamárpadon, egész a szélén, a jól elvégzett munka érzésével, egész este, szótlanul, fej lehajtva, tisztára leizzadva és készen arra, hogy a legmélyebb pokolra kerüljön tele éles, ragadós, bűzölgő, szóval minden szempontból undorító lelkiismeret-furdalással, amellyel a pokol rendelkezik.

Zu még nem hallotta egyetlen szavát sem, és már e-maileket írogat neki, mintha órákon át intim beszélgetést folytattak volna, és az a legrosszabb az egészben, hogy olyan nyelven ír, amelyet a férfinak értenie kell, mert ő maga is pontosan ilyen nyelven beszél, azok a szavak a postázandó e-mailekben, mintha a férfi szájából vette volna. Nah igen, az a nyelv durva, mint a régi bőr iskolatáska felülete, de hozzá illik. Zu hogy jöhetett rá erre?
Az elmélkedésnek ezen a pontján újra szíven szúrt a féltékenység, olyan élesen és váratlanul, hogy ha nem maradt volna egy csepp vér az alsó ajkamban, mikor a fogaim ráharaptak, nem is tudatosult volna bennem, hogy valami átdöfte a szívemet. Ez egy idióta, vagy varázsló, jutott eszembe abban a pillanatban. Vagy ennyire vágyunk a szerelemre. Ezt a jobbik Énem tette hozzá. Azonnal lebasztam neki egyet, mert mikor az ember tiszta ideg, de tényleg tiszta ideg, nem visel el semmiféle jobbik Ént. Pedig a jobbik Én nem azért jobb, mert értelmesebb, vagy mert világosabban el tudná különíteni a vágyat a valóságtól, hanem azért, mert amikor ahhoz van kedvem, hogy felakasszam magam, vagy megfulladjak, a vállamra teszi a kezét és azt mondja: Jobb lesz várni.

Ám ebben a pillanatban, azon kívül, hogy keményen le lett állítva, ahogy azt már írásomban jeleztem volt, a jobbik Énem csak nagyon szűk manőverezési lehetőséggel rendelkezett, mert a fejem tele volt Nemtudommilyen Ivannal, úgyhogy beteges gondolatmeneteimet semmi sem zökkentette ki és rövidesen világossá vált a számomra, hogy ha idióta is, de ellenállhatatlan, mert ha az ember szerelmes lesz, ilyen dolgokkal nem foglalkozik, nincs rá ideje, sem kedve, sem eszköze, ugyanis az egész agya paralizálva van, léghajóvá változik, amelyet a kitartó szél magával ragad és magasan a vidék fölött lebegünk, kellő távolságból szemlélünk minden részletet, ám minden földi dolog érdektelen a számunkra, mint minden léghajósnak, míg tart a hajóút, és minél tovább tart, annál elképzelhetetlenebb a földre való visszatérés, nem foglalkozunk semmivel, csak hagyjuk, hogy lebegjünk, és valahol a lelkünk mélyén abban reménykedünk, hogy mi vagyunk a történelmi kivétel, mi vagyunk a kiválasztottak, akiknek az a jutalma, hogy megtörik a Föld vonzerejét és örökké a tiszta szerelem és a megértés világában fognak lebegni, bármiféle külső beavatkozás nélkül, szerelemmel teli szavakkal etetik majd egymást, melyeket egymás szájából vesznek és adnak, mintha ez lenne az elsősegély-nyújtás egyetlen hatásos módja. De minden hajóút egyszer véget ér, és ehhez az embernek még csak a fizikai törvényeket sem kell ismernie, elég, ha a fizika törvényei ismerik őt, és az ember úgy levágódik a földre, hogy csak úgy nyekken, az én esetemben világos volt, hogy a kemény landolás az a felismerés, amitől hálaistennek, még a jobbik Énemnek is elakadt a szava, úgyhogy nem baszogatott feleslegesen, mert az összes régi problémánkhoz újabbak társultak. Zu szereti Ivant, csakhogy Ivan erről nem tud, ráadásul – én szeretem Ivant, de erről nem tud sem Ivan, sem Zu, sem a jobbik Énem. És nem is tudhatják meg. Főleg a jobbik Énem. Még a végén megint azt mondaná: Jobb lesz várni, és nekem nem maradna más választásom, mint végérvényesen kinyírni. Na, és ezen kívül még itt van egy megoldatlan ügy, a Zu iránti szerelmem. Atyaisten, hogy ne bolonduljon meg ettől a rengeteg mindentől egyetlen egy Pejo?!
Ezeken az új és régi katasztrófákon csak az volt a jó, hogy képesek voltak elfedni azt az elfuserált meghívást egy csésze teára.
Szóval az e-mailek a Postázandó üzenetek mappában maradtak.

– Jó reggelt – hangzott fel kérdőn az ajtóból éppen abban a pillanatban, amikor sikerült kikapcsolnom a számítógépet. Zu volt az.
– Jó reggelt, Zu – válaszoltam automatikusan. Alig találhatnék ennél jobb példát arra, hogy az embereknek mennyire mindegy, mit mondanak, jutott eszembe. Szóval tulajdonképpen mindegy, hogy az új szomszéd azt válaszolta a meghívásomra, hogy „Holnap.”, vagy kérdőn „Holnap?”. Persze csak ha nem ragaszkodunk kicsinyesen a nyelvtani szabályokhoz, ahogyan az nálunk a Nyelvtani Intézetben szokás. Ezt a gondolatot ne fejtegesd tovább, mondta a jobbik Énem, jobb lesz ellentámadásba lendülni, azaz hátradőlni és engedni, hogy a másik kényeztessen. Egyszerre minden tökéletes volt! Oh, Istenem, hát mindannyian a te teremtményeid vagyunk?
– Mit fogunk csinálni? – tette fel a kérdést a szám, aminek az agyam megörült.
– Szenvedni.
– Egész nap?
– Egész életünk során.
– De azért eszünk valamit reggelire, nem?
– Hát persze.
– Kérsz egy joghurtot?
– Valami táplálóbbat kéne ennem. Jól esne pár korty az óndójából. 
Nevetés. Taps. Felvételről, természetesen.

Forró vízzel leöntött zabpelyhet ettünk reggelire. Vagyis ebédre, hisz mikor Zu felkelt, már két óra volt.
Evés után szexeltünk. Egyenesen a konyhában. Két óra tiszta szex, sok izgató apróság, nyílt erotika, érzelmek nélkül. A szokásos terápiánk.
Csak éppen orgazmus és taps nélkül.

     (regényrészlet)
         GARAJSZKI MARGIT FORDÍTÁSA



Lettre, 79. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu