Az 1989-es „bársonyos forradalommal” Kelet-Közép-Európa első ízben jelentkezett szólásra nem csupán a „mindig mindenről elkéső” nemzetek gyülekezeteként, hanem mint olyan tapasztalatokat szerzett élményközösség, amely nemcsak az 1917-es orosz forradalomra cáfol rá, hanem az egész 1789 utáni európai történelem újragondolását is szükségessé teszi. Gorbacsov összes érdemei mellett a kelet-közép-európaiak  a sztálini impérium erőszakmentes dekolonializálását mégiscsak forradalmi felkelések egész láncolatának köszönhették és a szovjet gyámkodás alóli szellemi önfelszabadításnak. Az EU ezt követő keleti kibővítése ennélfogva nem a nyugat-európaiak ajándéka volt a szegény rokonoknak, hanem a magyarok, csehek, lengyelek és litvánok önerőből való emancipálódásának következménye. 
Sok kelet-közép-európai mégis azt panaszolja, mint legutóbb a román Carmen Francesca Banciu, hogy milyen „átok” románnak, lengyelnek, lettnek vagy szlováknak lenni. Mások ezzel szemben, mint a lengyel Andrzej Stasiuk, kedvüket lelik a dacos önstilizálásban: Vodkát vedelő barbárokat akartok bennünk látni? Azt megkaphatjátok! Minket csak a pénzetek érdekel. Különben megmaradhattok magatoknak a múzeumaitokkal és a manírjaitokkal együtt, bár már rég bevettük városaitok védőfalait. Amúgy inkább otthon érezzük magunkat Dobrudzsában, mint a Côte d'Azur-ön. . . . Az ilyesmi csak megerősíti a Nyugatot a köldöknézésben, és az arra való hajlandóságában, hogy a keleti peremvidékeikben inkább fenyegetést lásson, mint pozitív kihívást és esélyt. Legyen szó lengyel vízvezetékszerelőről vagy román zsebmetszőről, cseh euroszkeptikusokról vagy magyar nyelvi nacionalistáról – a negatív klisék az uralkodók, miközben a pozitív híreket fejcsóváló kétkedéssel fogadják. Lengyelországot, Magyarországot vagy Csehországot továbbra sem tekintik feltétel nélkül a Nyugat szuverén részének.
Hogy milyen komplikált dolog ezt az „ifjabb Európát” beültetni a Nyugat hagyományos képébe, az kiderül Heinrich August Winkler grandiózus művéből, amely a Geschichte des Westens, a Nyugat története címet viseli. A berlini történész derekasan igyekszik Kelet-Közép-Európát is méltóképpen/megfelelően beleépíteni a Nyugatról kialakított víziójába. És a Nyugat ábrázolásaiból mindig kifelejtett kelet-közép-európai ebben a műben rá is ismerhet 1914-ig politikai történetének legfontosabb körvonalaira. Hiányolja azonban Európa rá eső részére vonatkozóan az eszmetörténeti viták pontosabb rekonstruálását. A Németország, Franciaország, Anglia, Spanyolország, Amerika közötti szellemi interferenciák bemutatása magától értetődő egy nyugat-európai történész számára. Ezeket Csehországra, Lengyelországra, Litvániára vagy Romániára is kiterjeszteni még mindig nehezen megy.
A lengyel szikra
Nem annyira arról van szó, hogy milyen 19. századi kelet-közép-európai politikusok hiányoznak a névmutatóból, hanem Kelet-Közép-Európa meglehetősen rövid úton való elintézéséről, amely pedig 15 és 16. századi fénykorában az európai vallási összecsapások idején például önállóan egyensúlyozott Kelet és Nyugat között. Ambroise Jobert francia történész De Luther ? Mohila. La Pologne dans la crise de la chrétienté, 1517–1648 c. könyvében ezt ragyogóan felvázolta. Ha Lengyelország 18. századi likvidálásának európai botrányát végzetes kihatásaival együtt mindmáig meg akarjuk ragadni, ahhoz Kelet-Közép-Európa sajátos történetét – erősségeivel és gyengéivel együtt – világosan fel kell tárni.
Mert ahogy a reformáció, a puritán liberalizmus valamint a francia forradalom Napóleonnal egyetemben az Atlanti-óceán mindkét felén meghatározta a Nyugat fejlődésének fővonalait, Kelet-Közép-Európa számára ugyanilyen meghatározó jelentőségű volt az ortodox-imperiális Oroszországgal és a Nyugat közömbösségével folytatott küzdelem. Ha az 1848-ban kudarcot vallott frankfurti parlament vitái magától értetődően hozzátartoznak a Nyugat történetéhez, akkor ugyanennek kellene vonatkoznia a lengyel szejmben az 1830-as felkelést megelőző vitákra is. A felkelést kiváltó szikra ugyan ténylegesen annak a veszélye volt, hogy a cár mint a lengyelek királya lengyel seregeit beveti a belga forradalom ellen, a lengyel-orosz konfliktus kvintesszenciáját azonban egy olyan parlamentarizmus képezte, amit az autokrata Oroszország nem ismert. Ez a konfliktus az európai Nyugat keleti peremén nem holmi epizód volt csupán, máig érezhető a hatása.
A Nyugat történetét elmondani akarni természetesen merész vállalkozás. Éppen a Nyugat keleti szélein lehet könnyen kátyúba jutni, amint letér az ember a jólismert ösvényről. És mindenfelé ott hemzsegnek a kicsinyeskedő bírálók. Ez néhány éve Norman Daviesnek is kijutott. Europe. A History c. óriásesszéjében tudatosan a nyugati történelmi tudat keleti irányú kiterjesztésére törekedett.  És nyugaton számos elutasításba ütközött: túl sok benne az apró tárgyi tévedés, mindenekelőtt azonban – túl „ostlastig”, túlzottan meg van terhelve keleti vonatkozásokkal.
A kelet-közép-európaiak még nem mernek a Nyugat történetére vonatkozó saját látásmódjukkal előhozakodni/ a Nyugatnak saját szemszögükből megírt történetével előállni. De önsegélyező csoportokat alakítanak. Andrzej Stasiuk a „kisebb Európa” védelmezőjének tartja magát, egy magyar polonista, Spiró György meg í egy 800 oldalas, komoly kutatásokon alapuló, ironikus-szeretetteljes regényt „Messiások” [Az ikszek] címen a lengyel emigránsokról Párizsban, Frankfurtban, Rómában – meg Svájcban. Megmutatja kétségbeesésüket és nagyzási hóbortjukat, forradalmi és vallási indíttatásukat, valóságtól való elrugaszkodottságukat és ugyanakkor mégis meglepően gyakorlatias tehetségüket.
Spiró a regényében kibontja azt a lengyel Kelet-Nyugat gubancot, amitől minden „Wessi” ódzkodna. Egy vilnai zsidó (egy valóban létezett személy) csatlakozik Párizsban a lengyel „nemzeti misztikusok” egy szektájához. Kikeresztelkedik, aláveti magát, mint a többiek mind – az eszelős csoportfegyelemnek, az új „Messiás” megbízásából Frankfurtba, Rómába, Jeruzsálembe, Londonba utazik, és végül átlátja a csoporton belüli hatalmi harcokat. Kiválik a csoportból, gazdag lesz és kiábrándult. Egy Marxszal folytatott véletlen beszélgetésben észreveszi, hogy már nála sincs meg a korábbi lelkesedés, akkor már inkább hallgat Miczkiewicz-verseket, mint Marx-tirádákat. Lehet néhány embernek névtelenül segíteni, nem kell mindjárt az egész emberiséget megváltani akarni.
A „Messiások” [Az ikszek] a „másik Európa” nagyszerű ábrázolása. Spiró megmutatja a kelet-európai elnyomottak és forradalmárok egy párhuzamos világát a virágzó 19. századi Nyugaton. Kudarcot vallanak akkor is, ha hivatalosan támogatják őket. Nagyravágyásuk az outsiderek, gyökértelenek és kitaszítottak hárító reakciója.
Nemzeti egoizmusok
Az 1989-es „bársonyos forradalom” és az ezt követő EU-csatlakozás ki kellett volna, hogy gyógyítsa Kelet-Közép-Európát történelmi komplexusaiból. Ha ez mégsem történt meg, ez azért van, mert most éppen az EU nyugati felében árnyékolják be a nemzeti egoizmusok azt az Európa-eszmét, amelynek kisugárzása annyira magával ragadta még az 1989 előtti népi demokráciákat is. És ma már nem a nagy európaiak adják meg a hangot az európai szalonokban, hanem a provinciálisok, kivárók, gigolók és parvenük. Nm csoda, hogy az elmúlt években Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon is inkább azok kerekedtek felül, akik sértettek, gyűlölködők és komplexusosak. Václav Havel, Tadeusz Mazowiecki vagy Göncz Árpád más kaliberű európaiak voltak. 
Ostalgiáról, a régi Kelet-Európa visszasírásáról nincs szó Kelet-Közép-Európában, de az öntudatosság is hiányzik. Mégsincs kizárva, hogy a következő Schuman Monnet-k  a Nyugat keleti f3léről kerülnek majd ki. Erre utaló jeleket lehetett látni 2004-ben a lengyel miniszterelnök azzal szégyenítette meg a „régi európai” Blairt és Chiracot, hogy lebeszélte az „újakat” arról, hogy hozzájáruljanak a Nagy-Britannia és Franciaország által leblokkolt EU-háztartás megmentéséhez. És 2009 tavaszán a cseh miniszterelnök, Mirek Topolanek  ŤMr. Europeť-ként úrrá lett az ukrán gázvezeték-krízisen. Lehet, hogy egy kelet-közép-európai ír rövidesen egy ironikus regényt a George-körről vagy Sartre-ról a megszállt Párizsban, ami rányitja a franciák szemét arra, ahogyan mi látjuk az ő történelmüket? 

          KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA