– Úgy vélem, ez csak idő kérdése volt. A kollégák valami ismeretlen oknál fogva már kezdettől bizalmatlanok voltak – suttogta Mucha Vojtának, a munkatársának a hamutartóknál a folyosón, ahogy az első kiadós slukk elérte a torkát. Ezen a helyen általában suttogott, mivel a sarkon nem egyszer bukkant fel váratlanul Slaninka igazgató.
– Maguk ketten csak dohányoznak, dohányoznak, pusztítják az egészségüket, ássák a sírjukat? – csaholta, célba véve a lépcsőt, ahogy Mucha kifújta a füstöt.
– Igazából bennem se hittek soha – folytatta Mucha valamivel hangosabban, de most sem teljes hangerőn, mert még a másik igazgató, Gulášik is rajtakaphatta őket. – Legszívesebben már én se tolnám ide a képem.
– Nana, az első pár koporsószöget már beverték – szólt vidáman Gulášik, elrohanva Slaninka után. Ź– A minisztériumba mentem, ha valaki kérdezné.
– És nem keresel valami másik munkát? – kérdezte Vojta, de Mucha csak legyintett. Elnyomta a csikket és rájött, hogy mára szabad, a főnökség beszólt, majd elment, tehát mehet ő is. Hazatelefonált, de senki sem vette fel, ami egy pillanatig nyugtalansággal töltötte el. Tekintettel az árvízhelyzetre, semmit se lehet kizárni, még akkor se, ha a Binderová utcai lakásuk egyetlen egy előnye épp az, hogy fent van a hegyen, így még évezredekig nem önti el a víz. Az elázott városon át vezető rövid hazaútja után meggyőződött, hogy Janko biztonságban van, Jankával, a bébicsősszel játszik. Még a feleségét kell megtalálnia, csakhogy Muchának a leghalványabb sejtelme sincs soha, hogy hol keresse a nejét, de ami rosszabb, azt se tudta, hogy honnan kajtasson fel pénzt a barátjának, Stanónak. Hirtelen megszólal a telefon, Mucha rohan, csak hogy mutassa a bébicsősznek, hogy intézi ő, egyszerűen felveszi a kagylót és belehallózik, a vonal másik végén azonban nem az elveszett nej jelentkezik, hanem Gulášik.
– Halló, hát hol hívom magát? – mondja, majd válaszra sem várva folytatja. – Mucha, a maga lapszáma volt a legrosszabb az utóbbi öt évben… Mondtuk ezt ma már magának?
Mi az, hogy öt év? Hiszen nem is dolgozik ott ennyi ideje. A telefon tüstént újra csörög, ezúttal a barátja, Stano az. Ahogy Mucha meghallja a hangját, rájön, hogy a következő másodpercekben hirtelen totálisan még nagyobb faszkalapnak fogja érezni magát. Igaz, még most gyorsan letehetné, vagy zavart színlelhetne, a kagylóba ordibálva:
– Halló, halló? Mi az, kérem? Ki van ott? Szóljon bele, nem hallom…”
De még mielőtt átgondolná a taktikát, Stano nyugodt és szelíd hangja hasít az agyába.
– Ne haragudj, nekem annyira nem lenne sürgős – közli. – De Dana, hisz tudod, most együtt vagyunk… Hozzám költözött, be akarjuk rendezni a lakást, és még ki kell fizetnie valamit, valami tartozása maradt még az első házassága után, és nincs már más pénze, úgyhogy röviden, szóval… 
– Ráér holnapig? – kérdezi Mucha, ez az egyetlen reakció, amire képes a mentségekkel teli mezsgyén, a mentségek, melyeket talán ki se mondott, talán csak gondolta őket, mindenesetre mindegy, Stano megkéri, hogy ha lehetne, akkor már holnap reggel nyolc körül, Mucha megsemmisülve bólogat. Ügyel rá, hogy a bébicsősz nehogy rájöjjön, miről van szó, nyolckor mégis megihat egy kávét a barátjával, vagy mondjuk kirándulhat, vagy bemehet a minisztériumba.
Ahogy leteszi, szól, hogy a felesége elé megy, és visszarohan az özönvízbe. Valahol a világon mégis derült, napos kell, hogy legyen az idő, Mucha az utolsó pénzén vonatjegyet vesz, és könnyedebben megy a nyomásmagasság elébe, főképp, hogy ne álljon már előtte a rémes kérdés, hogyan szerezze vissza az elveszett bizalmat és főleg, hogy honnan szerezzen pénzt Stanónak, hogy a bizalommegújítás folyamata egyáltalán elkezdődhessen.
– Főnök, nem veszel ernyőt? – recseg rá a lépcsőház szürkületéből egy kancsal siheder. – Egy százas.
– Én… csak elugrom valahová – mondja Mucha pillanatnyi hezitálás után, majd gyorsan kirohan, mindjárt a sarkon térdig ugrik a sárba, a munkások itt kivágták a bokrokat és feltúrták a földet, melyből most csövek és kábelek meredeznek, a félkész műből sárga, szétázott agyagpatakocskák csörgedeznek a világba. Mucha a pszichológia kapuja előtt vár, ahol Urban doktor rendel. Egy perc múlva bemegy, és az egyik asszisztenstől megkérdezi, nincs-e itt a felesége, de a hölgy azt válaszolja, hogy már senki sincs itt, már a doktor úr is rég elment. A láthatóan szétesett, feleségét kereső férfire pillantva az asszisztens fejében bizonyára komplett sztori kerekedik, klasszikus féltékenységi jelenet, a feleségét állandóan ellenőrző és követő, megszállott férj, mint Petr Čepek Az én kis falumban. Mucha hirtelen ráébred, hogy a történet csak az ő fejében játszódik le, tehát csak képzeli, hogy az asszisztens épp ezt képzeli róla. 
Mucha kezébe veszi a telefonkészülék hideg és nedves kagylóját, bedobja utolsó, nyirkos érméjét, hazacsörög, a bébicsősz nem veszi fel, nyilván megint nem bírja felemelni magát a szőnyegről, ahol Jankóval felhőkarcolót építenek. Második próbálkozásra a lány félénk hangja jelentkezik, Mucha megkéri, maradjon még, ha tud. A nyirkos trolival a város szélére utazik, a beázó harmonikáról csöpög a víz a fejére, a troli csuklója behorpad, megtörik, nyikorog, minduntalan úgy tűnik, mintha az eleje teljesen másfele menne, mint a hátulja, a bepárásodott ablakokon nem lehet kilátni. Egy kicsit megint utazgatnia kéne Pozsonyon át, amíg a probléma meg nem oldódik, ehelyett céltudatosan leszáll a végállomáson, és a kis hivatali épület felé veszi az irányt, ahol volt osztálytársának, Máriónak van irodája. Valaha a barátja volt, ma üzletember, aki hamarosan felkerül a Mucha pénzügyi tranzakcióiban érdekelt személyek listájára. Valójában csak egyetlen állandó, ám épp ezért nagyon fájdalmas, baljós diagnózisú és még rosszabb prognózisú ügyletről van szó.
– Helló! – örül meg Márió, ahogy meglátja Muchát, és máris vizet tesz fel kávénak, a titkárnője már elment, késő délután van, a barát egyedül van a cégnél, épp indulni készül, de szívesen leül Muchával felidézni az egy padban töltött régi szép időket, nem sejtve, hogy ezúttal adós-hitelező felállásban találkoznak.
– Van egy sürgős gondom – mondja Mucha pár percnyi kötetlen beszélgetés után, majd igen tömören vázolja a problémát. Márió villámgyors válasza egészen meglepi: szó nélkül, szempillantás alatt papírt vesz elő, valamit ír rá, és odaadja Muchának – csekk, rajta tekintélyes summa.
– Reggel bemész a bankba személyivel, és a pénztárnál a csekk ellenében kifizetik neked a pénzt – mondja Márió, és ismét belemerülnek az iskolai emlékekbe.
Hát, ha mindenki így adna kölcsön, gondolja elégedetten Mucha, miközben kisétál az utcára, mindjárt másképp is adná vissza. Elsétál a trolimegállóhoz, de végül automatikusan gyalog megy tovább. Egy perc múlva rájön, hogy igazából elállt az eső, a szürke felleg kivilágosodott, s a résen újra feltűnt a nap sárga korongja, vége az özönvíznek. Vízcseppek fénylenek a virágzó fák sötétzöld levelein. Japán akácok, melyek csak július második felében, szinte utolsóként virágoznak, ismétli magában ki tudja hányadszor. Ki tudja hányszor lesz még tanúja ennek a természettudományos látványosságnak?
Mindenesetre jelenleg meg van mentve, persze megint csak egy pillanatig, de az egész élete épp ilyen meghatóan ideiglenes pillanatokból áll. Hogy ne legyen túl nagy az optimizmusadagja, eszébe jut elveszett felesége, de ellenáll a késztetésnek, hogy hazatelefonáljon és megtudja, megkerült-e már. Meggyőződik róla, ahogy belép a lakásba, és amikor a neje közi, hogy a pszichológus után sétált egyet az esőben, majd egyedül beült egy kávéra a Kisporosba, és hogy Jankónak háromévesen már óvodába kéne mennie, és hogy ezt bébicsőszökkel már nem lehet befoltozni, és hogy így ő nem talál állást, és valójában csak ez minden. 

       (regényrészlet)

                    TÓTH ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA