Timothy Garton Ash
Bársonyos forradalmak
A politikai átalakulás egy új típusa – tapasztalatok és perspektívák
1989 őszén valaki a „bársonyos forradalom” kifejezést alkalmazta egy
békés, színházias, tárgyalásos úton elért rendszerváltozásra egy olyan
kis közép-európai államban, amely már nem is létezett. Amennyire fel tudom
idézni, ezt a fogalmat nyugati újságírók használták először. Václav Havel
és a cseh és szlovák ellenzék más vezetői aztán maguk átvették.1 Később
aztán vonzó címke lett publicisták és történészek körében, magamat is beleértve,
a Lengyelországban, Magyarországon és Kelet-Németországban végbement korszakos
jelentőségű események együttes jelölésére. Visszatekintve „az 1989-es év
bársonyos forradalmairól” beszéltünk.
20 évvel később az iráni iszlám köztársaság kirakatpert rendezett
vezető politikusok és értelmiségiek ellen. A rezsim ezeket enghelab-e machmalil-ra,
azaz szó szerint „bársonyos forradalomra” való felbujtással vádolta. Az
elmúlt években olyan különböző országokban végbement drámai jelentőségű
politikai eseményeket jelöltek a valamilyen jelzővel ellátott forradalom
formulájának alkalmazásával, mint Észtország, Lettország, Litvánia, Dél-Afrika,
Chile, Szlovákia, Horvátország, Szerbia, Grúzia, Ukrajna, Belorusszia,
Kirgizisztán, Libanon és Burma. Hallhattunk „éneklő” (Baltikum), „békés”
és „tárgyalásos” (Dél-Afrika, Chile), „rózsaszínű” (Grúzia), „narancsos”,
általában valamilyen színű forradalmakról (az ukránok óta), „cédrus” (Libanon),
„tulipános” (Kirgizisztán), „választásos” (általában), „sáfrányos” (Burma)
és „zöld” (iráni) forradalomról. Ahogyan a csehszlovák esetben, a mindenkori
terminus a külföldi újságírók és a politikai szereplők kölcsönhatásában
alakult ki. Ennek nyomán terjedt el aztán a médiában.
Változó plauzibilitással mindezeket a valamilyen jelzős forradalmakat
arra irányuló – nem mindig sikeres – kísérleteknek lehetne nevezni, hogy
politikai fordulatokat az 1989-es minta szerint hajtsanak végre: békés,
tárgyalásos úton elért rendszerváltásokként tömegtüntetésekkel, társadalmi
megmozdulásokkal a háttérben, és erőszakmentes módon.
A bársonyos forradalmaknak úgy látszik, nemcsak múltja van, de
jelene és talán jövője is. Ami egyetlen történelmi esemény elnevezéseként
indult, időközben levetette ezt a sajátosságát, és a „bársonyos forradalom”
általános nem-fogalmává nőtte ki magát.
Jellemző vonások
Ha nagy vonásokban akarnánk felvázolni az 1989-es bársonyos forradalom
ideáltípusát, ellentétbe kellene állítani az 1789-es forradalommal és ennek
későbbi változataival, az 1917-es orosz és az 1949-es kínai forradalommal
Mao alatt. Az 1789-es ideáltípus erőszakkal jár, utópisztikus, úgymond
osztályharcos, fokozódó radikalizálódás jellemzi, ami rémuralomba torkollik.
„A forradalom nem lakoma” – így szól Mao-ce tung híres mondása. „A forradalom
felkelés, erőszakos tett, amellyel egyik osztály megdönti a másikat. Ahhoz,
hogy fel lehessen számolni egy igazságtalanságot, szükségképpen át kell
hágni a tisztesség határait.” (Mao-ce tung: Beszámoló jelentés a hunani
parasztmozgalmakról.)
Az 1989-es ideáltípus ennek épp az ellentéte: erőszakmentes,
utópiaellenes, nem egy meghatározott osztály felkelésére támaszkodik, hanem
átfogó társadalmi kötelékekre, a tömegnyomásra, amely, mint „a nép ereje”,
tárgyalóasztalhoz kényszeríti a hatalom birtokosait. Ez a forradalom nem
rémuralomba, hanem megegyezésbe torkollik. Ha az 1789-es forradalom jelképe
a guillotine, az 1989-es forradalomé a kerekasztal.2 Erőszakmentes forradalom
-- ez sokak számára önellentmondásnak hangozhat. Forradalom és erőszak
200 éven át szorosan összefonódott. Nyilván ez az egyik ok, amiért a résztvevői
enyhítő jelzőkkel akarják ellátni az új stílusú forradalmakat. Az 1989
őszi prágai forradalom vezetői közötti vitában egy cseh ellenzéki még azt
is megkérdőjelezte, hogy helyes-e egyáltalán a „forradalom” szót használni,
hiszen az implikálja az erőszak alkalmazását. „Mondjunk nemet a fenyegetés
és az erőszak minden formájára” – hirdette a Polgári Fórum egyik tájékoztató
röplapja 1989. december 2-án. „A mi fegyverünk a szeretet és az erőszakmentesség”.3
II. János Pál pápáról vagy Aung San Sun Kyi-ről és más burmai buddhistákról
elmondható, hogy a békés eszközök választását az ő esetükben elsősorban
morális és vallási megfontolások motiválták. „A jóval győzzétek le a gonoszt!”
– ezt hirdette mindegyre a lengyel pápa. Az erőszakmentesség az esetek
többségében azonban stratégia, nem pedig morális preferencia – ami semmit
nem von le az értékéből. Az 1989-es forradalom lényegéhez tartozik, hogy
akik a változást akarják, stratégiai megfontolásból járnak el erőszakmentesen.
A bársonyos forradalom mint kategória keresztez egy másikat: a polgári
engedetlenség fogalmát. 4
Lev Trockij a forradalmat egyszer így jellemezte: „A tömegek kényszerű
belépése a saját sorsukról való döntés szférájába”.5 Ez a bársonyos forradalmak
esetében sincs másként, csak ennek során nem lépik át a kényszer és az
erőszak bevetése közötti döntő határt. Hagyományosan „a számok puszta
erejéről” szoktunk beszélni, és itt éppen ennek az erőnek a kifejtéséről
van szó. „Ha kétszázezer tüntetőt látok, visszalépek” – mondta Leonyid
Kucsma ukrán elnök egy viszonylag kis számú ellenzéki felvonulás láttán
pár évvel a narancsos forradalom előtt. 2004-ben kereken ötszázezer tüntető
vonult fel narancssárga zászlókkal Kijev utcáin. Kucsma kiszemelt utódjának
vissza kellett lépnie egy olyan választás után, amelyből csalással került
ki győztesen.6 Az ilyesfajta események egy idő múlva tömeglátványossággá
válnak, és ha az újságíróknak ilyenkor fel kell becsülniük a résztvevők
számát, annak sokszor több köze van a költészethez, mint a valósághoz.
Vajon hány tüntető töltötte meg zöld girlandokkal azon a felejthetetlen
2009. június 15-én Teherán utcáit az „Engelab” (Forradalom) és az „Azadi”
(Szabadság) tér között?7 Két millió? Három millió? Nem tudhatta senki pontosan,
és nem is fogja tudni soha.
1789 Franciaországban, 1917 Oroszországban, 1949 Kínában – mindhárom
forradalom utópista volt. Mindegyik földi mennyországot ígért. A bársonyos
forradalmak általában utópia-ellenesek, vagy legalábbis mentesek minden
utópiától. Megpróbálnak politikai és jogi intézményeket teremteni, és olyan
társadalmi és gazdasági szabályozást találni, amelyek másutt (például a
hagyományos liberális demokráciákban) már működnek. Gyakran állítják azt
(tévesen vagy némi történelemhamisítással), hogy ezek az intézmények és
szabályok alapjában véve már megvoltak korábban az adott országban.
François Furet, a francia forradalom történetírója ezért vonta kétségbe,
hogy helyes-e az 1989-es eseményeket „forradalmaknak” nevezni, hiszen „nem
álltak elő egyetlen új gondolattal sem”.8 Ebből a nézőpontból a bársonyos
forradalmak az 1789 előtti típusnak felelnek meg, ahonnan a re-volúció
elnevezés ered, visszaforgatni a kereket a valódi vagy képzelt jobb múlthoz.
Hannah Arendt idéz egy feliratot a Commonwelth egy nagypecsétjéről
az 1651-es évből. Az angol forradalom tetőpontján keletkezett, és így szól:
„Freedom by God’s blessing restored”9 Lengyelország 1989-ben pontosan ezt
írhatta volna a nagypecsétjére. A „visszatérés Európába” az 1989-es Közép-Európa
egyik politikai jelszava szintén egy változat a forradalom mint helyreállítás
témájára.
A bársonyos forradalom címére később igényt formálók az idealizált
nemzeti történelmi múlt és egy jobb, máshol már megvalósított jelen ötvözetét
frekventálták. Ezek a politikai mozgalmak nem voltak mentesek az irreális,
idealista várakozásoktól. De egyikre sem volt jellemző egy utópista eszmény
vagy egy földreszállt paradicsom víziója. Az „új gondolat” magának a revolúciós
változásnak a formájában áll, nem az ideológiai igények tartalmában. Hogy
az 1789, 1917 és 1949-es forradalmak osztályharcok voltak, az durva történelmi
leegyszerűsítés vagy téves megítélés. A bolsevik forradalom valójában nem
a munkástömegek hősies tette volt. De mégis igaz, hogy az olyan forradalmi
vezérek, mint Lenin és Mao, azzal az igénnyel léptek fel, hogy ők egy vagy
több osztály (a munkásság és a parasztság) nevében cselekszenek. A bársonyos
forradalomra ezzel szemben az a jellemző, hogy az egész társadalomra, a
nemzetre vagy a népre apellál. A nacionalizmus (vagy adott esetben és nézőpontból:
a patriotizmus) sokszor döntő hajtóerő, ahogy egyébként erőszakos mozgalmaknak
is a táplálója lehet. A gyakorlatban a tömegek mozgósításának stratégiai
kulcsa abban rejlik, hogy széleskörű szövetséget hozzanak létre az olyan
osztályok, társadalmi csoportok és érdekek között, amelyek egyébként nem
pendülnének egy húron, és amelyek megosztására építették azelőtt sok esetben
az uralmon lévő nem demokratikus erők a hatalmukat. Csak így sikerül a
felbecsülhetetlen értékű békés tömegeket kicsalni az utcára, és a „nép
hatalma” kártyát kijátszani.
A régi fajta forradalmakban a tomboló tömegeket extrémista vezérek
– jakobinusok, bolsevikok, maoisták – biztatták fel, hogy az utópia nevében
támogassák a radikalizálódást, az erőszakot és a terrort. Elő a vörösgárdákkal!
Az újfajta forradalmakban az emberek azért mennek ki az utcákra, hogy a
hatalom birtokosait a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. A tömegek
mobilizálódásának tetőpontja az a pillanat, amikor tárgyalni kezdenek –
ami azt is jelenti, amikor elkezdenek kompromisszumokat kötni. Egyes esetekben
legalábbis átmenetileg a tiltakozások erőszakkal való elfojtására kerül
sor. A bársonyos forradalmak egyik sajátossága az is, hogy sokszor hosszú
időre és több sikertelen próbálkozásra van hozzá szükség, amiből tanulnak
az ellenállás szervezői és hatalmon lévő ellenfeleik egyaránt. Mindkét
fél tanul a saját hibáiból és kudarcaiból – ez történt Lengyelországban,
Szerbiában és Ukrajnában is. A tüntetők megint elbuknak, de most ügyesebben,
mondhatnánk Samuel Beckett fordulatával élve. A következő esetben mindkét
fél valami újjal próbálkozik. Egyszer aztán elérkezik az a pillanat, amikor
összejön a dolog.
Egy másik elnevezés ere a típusra a „tárgyalásos forradalom”. Ennek
sikere azon múlik, hogy az uralkodó elit számára milyen kilátások kínálkoznak
a fordulat után. Ahelyett hogy a fejvesztés várna rájuk a guillotine alatt,
vagy hogy a lámpavason kelljen lógniuk, itt az ancien regime képviselői
és együttműködői számára – F. W. de Klerk államelnökön kezdve a helyi apparatcsikokig
és titkosrendőrökig – az új rendszerben is elviselhetőek, ha nem még rózsásabbak
a kilátásaik. Nemcsak az életüket hagyják meg, nemcsak a bőrüket menthetik
és a mozgásszabadságukat őrizhetik meg, de addigi társadalmi pozíciójuk
és vagyonuk egy részét is megtarthatják, vagy korábbi politikai hatalmukat
gazdasági hatalomra válthatják át („a nomenklatúra privatizálása”). Ez
olykor a politikai hatalomba való látványos visszatérésekre is lehetőséget
nyújt a demokrácia körülményei között (ez történt sok posztkommunistával
a posztkommunista Európában). A bársonyos forradalomban nemcsak egy Siey?s
abbé marad életben, de még XVI. Lajos is megtarthat magának egy csinos
kis kastélyt Versailles-ban, és Mária Antoinette is belefoghat egy exkluzív
női fehérneműt forgalmazó sikeres vállalkozásba.
Elkerülhetetlenek ennek során a nehéz és morálisan viszolyogtató kompromisszumok
a régi rezsim szereplőivel. Ez lényeges jellemzője a bársonyos forradalomnak:
Ernest Gellner azt mondta erről, hogy ez a bársony ára. De ezek a jelenségek
is életre hívnak egy sajátos posztforradalmi patológiát. Az évek múltával
úgy érzik az emberek, hogy nem volt részük forradalmi katarzisban. Bizalmatlan
szóbeszéd kap lábra a régi és az új elit között zárt ajtók mögött megkötött
kétes alkukról. Sokakban mélyen ül a történelmi igazságtalanság érzése:
Itt vagyok én, a gdanski hajógyár egy középkorú munkása. A kapitalista
viszonyokra való átállás miatt munkanélküli lettem. De ott, új villáik
kőfalai mögött, úszómedencéik körül pezsgőt vedelő félmeztelen lányokkal
dőzsölnek a volt kommunista kormányszóvivők és a volt titkosrendőrök, élik
világukat. Az első milliójukat azzal szerezték, hogy az államot elherdálták
a békés forradalomban a kerekasztal fölött.
Erre a problémára nincs tökéletes megoldás. De két részmegoldást tudnék
javasolni. Először is a forradalmi katarzis elmaradása (azé az orgiasztikus
pillanaté, amikor a király levágott fejét feldobják a levegőbe), és a visszamenőleges
büntetőjogi felelősségrevonás hiánya annál inkább fontossá teszi a nyilvános,
szimbolikus és őszinte számvetést az ország súlyos történelmi tapasztalataival.
Csak így lehet világos válaszvonalat húzni a sötét múlt és egy jobb jövő
közé. Meg vagyok győződve arról, hogy a bársonyos forradalomhoz lényegénél
fogva hozzátartozik egy Igazságtétel Bizottság (Truth Committe).
Másodszor egy bársonyos forradalom hosszú távú sikerességéhez döntő
fontosságú, hogy a jogállami alapelveket minél hamarabb érvényre juttassák.
A korrupciónak ebben az összefüggésben rendkívül romboló a hatása. „A gyorsaság
előbbrevaló a pontosságnál”, így szólt a viharos gyorsasággal privatizáló
piaci liberális Václav Klaus híres jelszava. De ez az elv hosszú távú kilátásokat
áldoz fel a rövid távúak kedvéért.
Néhány bársonyos forradalomnak van még egy megvilágításra érdemes további
sajátossága. A forradalmat hagyományosan éppen ellentétesnek képzeljük
a választással: az egyik egy diktatúra erőszakos megdöntése, a másik békés
hatalomátvétel egy demokráciában. De az elmúlt években olyan országokban,
mint Szerbia, Ukrajna és Irán, éppen egy választás volt az új stílusú forradalom
kiváltója. A hibrid, félig tekintélyelvű rendszerekben a nem egészen szabad
körülmények között megtartott választásoknál – többnyire abból adódik egy
lényeges torzulás, hogy a rendszer megtartja magának a törvény feletti
kontrollt – alkalmat kínál arra, hogy az ellenzék felsorakozzon egyetlen
jelölt mögött, mint Vojislav Koątunica Szerbiában, Viktor Juscsenko Ukrajnában
vagy Mir Hoszein Muszavi Iránban. A vélt vagy valódi választási csalás
a hatalmon lévők részéről a társadalom megmozdulását váltja ki. Ezzel nemcsak
a rendszeren belüli változások követelése kap hangot, hanem magának a rendszernek
a megváltoztatására irányuló követelések is. A narancs mint az ellenzék
jelöltjének színe Ukrajnában, a zöld Iránban egy becsapott nemzet jelképes
színévé válik. Az itt leírandó jelenségre vagy annak egy részére egy újabb
elnevezés ezért a „választási forradalom”.
A választási forradalmak legújabb történetének láttán a hatalom egy
óvatos tekintélyelvű birtokosa ezt a következtetést vonhatná le: Egyáltalán
nem érdemes vállalni a választással járó kockázatot. Mégis meglepően kevesen
vonják le ezt a következtetést. Mert a demokrácia formája, amihez hozzátartozik
a „választásnak” nevezett ceremóniák időnkénti megrendezése, a legelterjedtebb
nemzetközi normává vált. A választások nemcsak a bűn bókjai az erény
előtt. Úgy látszik, hogy a legitimálás repertoárjába is beletartozik, amiről
egyetlen magára valamit is adó diktátor sem akar lemondani. És tízből kilenc
esetben sikerül is a hatalom autoriter birtokosainak győztesen kikerülni
ezekből a választásokból vagy ún. „választásokból”. Ezt a következő tényezők
kombinálásával érik el: a lakosság tényleges tartózkodása, törzsi lojalitás,
a médiák feletti kontroll, propaganda, vesztegetés, megfélemlítés, valamint
a szavazócédulák egyszerű meghamisítása. Slobodan Milosevič például egy
egész sor legalább félig, vagy éppen háromnegyed részben szabad választást
nyert meg, amelyek közben alig fordult elő szavazathamisítás. Csak 2000-ben
vesztette el a hatalmát egy választási forradalom során. A korábbi sikerek
utáni elbizakodottság sokszor hozzásegít ahhoz, hogy az ilyen hatalmasoknak
beteljesüljön a sorsa.
Egy új modell
Eddig arra törekedtem, hogy felállítsak egy mégoly sematikus és impresszionisztikus
hipotézist, amit most pontosabb vizsgálódásnak vethetek alá. Ide tartozik
az is, hogy meghatározzuk azokat a közelebbi feltételeket, amelyek mellett
ez a hipotézis az idők folyamán többé-kevésbé meggyőzőnek bizonyulhatna.
A hipotézisem úgy szól, hogy az 1989-es év az erőszakmentes forradalomnak
egy új modelljét juttatta érvényre, amely időközben sok esetben felváltotta
az 1789-es régebbi modellt, vagy legalábbis konkurál vele.
Az első lényeges módosulás most abban áll, hogy az „érvényre
juttatta” kifejezést emeljük ki a „találta fel” helyett. A csehszlovák
forradalom lehetett az első, amelyet a „bársonyos” jelzővel illettek. De
1989 Közép-Európája ezt a modell nem légből kapta. Az előtörténetéhez tartozik
nemcsak maguknak a közép-európai országoknak a tanulási folyamata a kudarcot
vallott felszabadulási kísérleteiből okulva, mint 1953 (NDK), 1956 (Magyarország),
1968 (Csehszlovákia), 1970-71 és 1980-81(Lengyelország), hanem a Pinochet
tábornok megdöntésére irányuló mozgalom is Chilében, ahol már egy évvel
az európai népszavazásokat megelőzően sor került a döntő választásokra.
Ehhez az előtörténethez tartozik a Marco-házaspár hatalmának megdöntése
a Fülöp-szigeteken 1983 és 1986 között, erre megy vissza az a csodálatos
ottani angol kifejezés, hogy people power, valamint az állítólag első bársonyos
forradalom a háború utáni Európában, a portugálok „szegfűs forradalma”
(1974-75-ben). A történelmi küszöböt, alapvető élményt és példát minden
későbbi kísérlet számára Gandhi képviselte Indiában.
Ezzel azt akarom mondani, hogy „1989” csak érvényre juttatta
ezt a modellt abban az értelemben, hogy gigantikus érvényű, az egész világot
megváltoztató eseményként azóta az ilyen jellegű politikai változásoknak
komoly vonatkoztatási pontja. A modell „érvényre jutott” annyiban, amennyiben
úgy 1989 óta sokkal több új stílusú, mint régi stílusú forradalom játszódott
le.
És itt most egy második relativizálás is kínálkozik. Mert nem
minden forradalom, ami annak nevezi magát. Színes magazinjaink tele vannak
ezzel a szemfényvesztéssel, forradalomról beszélnek a cipőtervezésben,
az angol konyhában, a bankok ügyfélszolgálatában vagy a porszívók világában.
Tudjuk, hogy ezek mértéktelen túlzások. De az elmúlt húsz évben a külföldi
tudósítók politikai téren is sokszor elhamarkodottan kapták elő a megfelelő
jelzővel ellátott „forradalom” fogalmát, ha tömegtüntetésekről volt szó,
amelyektől egy város úgy nézett ki, mint mondjuk Prága 1989-ben. Az ilyen
események lényegüket tekintve nem voltak mindig forradalmi horderejűek.
Egyes esetekben az újságírók maguk is korábbi forradalmak veteránjai voltak,
többek között az 1989-es évből. Mások egyszerűen csak szívesen lettek volna
azok. És ha egy cikkel a címoldalra szeretne kerülni valaki, akkor a „forradalom”
szó majdnem annyira megteszi, mint a tényleges vérontás. Ez feltehetőleg
megintcsak azzal függ össze, hogy az olvasók és a főszerkesztők a „forradalom”
szót tudatosan vagy öntudatlanul az erőszakkal kapcsolják össze. A régi
sztereotípiák nem tűnnek el egyik napról a másikra.
Ezt a fenntartást annyiban mérsékelni kell, amennyiben a kívülről
jövő tömör zsurnalisztikus formulák időnként segítenek az események főszereplőinek
is saját tetteik másféle megfogalmazásában vagy felfogásában. A külföldi
tudósítók beszámolóiból kibontakozó történetet részben ők is a magukévá
teszik. Ha valamit forradalomnak neveznek, az hozzájárul ahhoz, hogy valóban
azzá váljon. A cselekvők és a megfigyelők között visszacsatolás játszódik
le.
Mégis szükségünk van bizonyos kritériumokra, hogy túlmenjünk
a naiv szóhasználaton, hogy megállapíthassuk, mi új stílusú forradalom,
és mi nem az. A szakirodalom különbséget tesz forradalmi helyzet, forradalmi
események és forradalmi végkifejlet között. Az utóbbi kategória a legnagyobb
igényű. Nekem tetszik a forradalom – vagy az új stílusú forradalom – egy
új definíciója, ahogy az George Lawson Negotiated Revolutions (Tárgyalásos
forradalmak) c. könyvében szerepel. A forradalom a szerző szerint „egy
társadalom legfontosabb intézményeinek és szervezeteinek gyors, tömeges,
energikus és szisztematikus átalakítása”. (Ez magában foglalja, hogy egy
tömeg erőszakmentes cselekvése is lehet „energikus” erőszak bevetése nélkül
is.)
Ami Közép-Európa nagyrészét és a Baltikumot illeti, ezek az országok
épp úgy megfelelnek ennek a definíciónak, mint Dél-Afrika. Európa dél-keleti
részében a „gyors” határozó nem mindig tűnik helytállónak, de itt is végbement
a rendszer átalakítása. Grúziában és Ukrajnában viszont ez eléggé kétséges.
Kirgizisztán nem állja ki a Lawson-tesztet. És mi a helyzet Libanonnal?
Van még ezeken kívül azoknak az országoknak az esete, ahol a gyors, energikus,
rendszerszintű átalakulásra irányuló törekvést sikerült leverni. Burma
az egyik idevágó példa, de ne feledkezzünk meg egy bársonyos forradalomra
irányuló kísérlet elfojtásáról Belorussziában 2006-ban. A kínai diák-
és munkásmozgalomnak 1989. június 4-én (tehát éppen azon a napon, amikor
Lengyelországban a félig már szabad választások utat nyitottak az áttörésnek)
a Tiananmen téri mészárlásokkal kezdődő leverését majdnem mindenki egy
demokratikus mozgalom mindeddig legsúlyosabb következményekkel járó kudarcának
tekinti.
Az egyértelműen sikeres fordulatok listája nem túlságosan nagy.
A legnagyobb csoport a világ egyetlen régiójában található – a poszkommunista
Európában – és a többségük a kultúrtörténeti értelemben vett Nyugaton belül,
ha ez (Samuel Huntington koncepciójától eltérően) magában foglalja Latin-Amerikát
és az ortodox keresztény világot. Egy esetleges kivétel a Fülöp-szigetek
volna, de a Fülöp-szigetek nagyrészt keresztény társadalom. Kérdés, hogy
a libanoni „cédrusos forradalom” kiállja-e a Lawson-tesztet, mindenesetre
egy olyan országban ment végbe, amely majdnem 40 százalékban keresztény.
Az Iránban megkísérelt „zöld forradalomnak” éppen abban van a nagy jelentősége,
hogy egy rendkívül muszlim társadalomban történt meg, egy saját fazonírozású
iszlám köztársaságban, és ráadásul az iszlám színét teszi a magáévá. De
tud-e mutatni valaki egy teljességgel sikeres bársonyos forradalmat egy
túlnyomórészt muszlim országban? (Maliban? A Maldív-szigeteken?) Vagy egy
jórészt buddhista vagy konfuciánus országban?
Láthatólag van valami statisztikai korreláció az erőszakmentes
cselekvés választása és a folyamat tág értelemben vett liberális-demokratikus
kimenetele között. De óvakodnunk kell attól, hogy egy puszta korrelációt
összetévesszünk az ok-okozati összefüggéssel. Egyes társadalmaknál az erőszakmentes
cselekvés választása azzal is összefügghet, hogy eleve jobban fel vannak
készülve egy liberális demokrácia konszolidálására. Látszólagos okok és
következmények mélyebben fekvő okok szimptómáinak is bizonyulhatnak.
Egy másik kérdés az volna, hogy a több demokrácia reménye konstitutív
szerepet játszik-e egy bársonyos forradalomban. Elképzelhető-e egy olyan
bársonyos forradalom, amely egy másik fajta diktatúrára törekszik? A Hamaszt
és a Hisbollahot aligha lehetne erőszakmentesnek nevezni, holott mindkettő
jól szerepelt a választásokon. De mi lehetne vajon az eredménye egy „arab
forradalomnak” a Muszlim Testvériség vezetésével Egyiptomban?
Milyen következtetéseket lehet mindebből levonni? Hogy a bársonyos
forradalom nem több egy politikai-publicisztikai címkénél? Hogy van ilyen,
de az átmenetnek csak az egyik fajtáját képviseli, ahogy ez az átfogó értelemben
vett Nyugat demokratizálására (az 1974-es szegfűs forradalom óta)
jellemző? Az utóbbi annyit jelentene, mivel a tág értelemben vett Nyugat
nagyrésze időközben demokratizálódott, hogy a bársonyos forradalmak ideje
megintcsak lejárt. Vagy inkább abból kéne kiindulnunk -- Csu-enlajnak arra
a kérdésre adott legendás válasza után szabadon, hogy mit tart a francia
forradalomról --, hogy „túl korai volna még megítélni”? Húsz, de még 35
év is túl kevés idő, ha ilyen horderejű történelmi jelenségek megítéléséről
van szó. Ha a következő két évtizedben túl sok régi stílusú erőszakos forradalomra
kerülne sor, és túl kevés új stílusúra, az betenne az én hipotézisemnek.
Ha azonban további példák adódnának sikeres bársonyos forradalmakra a nem
nyugati, a muszlim, konfuciánus vagy buddhista jellegű társadalmakban,
akkor be is igazolódhatna.
A „semmi biztosat nem lehet tudni” hozzáállás egy lényeges ponton
nem helyénvaló ebben az ügyben: mi – demokraták és a liberális demokráciák
közvéleménye – nem csak szemlélői vagyunk ennek a történelmi fejlődésnek.
Ahogy a külföldi tudósítók, akik beszámolnak róla, úgy bizonyos mértékig
mi magunk is cselekvő részesei vagyunk.
Külső befolyás
Nem lehet elég világosan hangsúlyozni, hogy a politikai mozgalmak a
helyi emberek adottságaiból és cselekvéseiből alakulnak ki. Ellentétben
Oroszország, Kína, Irán és a többi ország autoriter vezetőinek állításával,
a bársonyos forradalmak nem a Nyugat összeesküvései. Bár sok esetben fordul
elő részben nyílt, részben rejtett nyugati beavatkozás, egyetlen esetben
sem lehet meggyőző módon megállapítani, hogy ez a beavatkozás döntő lett
volna. Ráadásul a nyugati összeesküvés vádja maga is része a helyi
politikai játszmának, ami arra irányul, hogy diszkreditálja az ellenzék
vezéreit a nyugat-ellenes közvélemény szemében, és igazolja árulóként való
bebörtönzésüket. Klasszikus példák erre az iráni reformerek ellen felhozott
vádak a legutóbbi kirakatperekben. Így szólnak: „A bársonyos forradalomnak
van egy intellektuális, egy mediális és egy politikai karja. Mindegyik
kapcsolatot tart fenn egy sor amerikai alapítvánnyal, és egyfajta munkamegosztás
van közöttük. (…) A fellazításnak ebben a háromszögében az egyes amerikai
szervezetek meghatározott feladatokat töltenek be, és számos ember működik
velük együtt. A legfontosabb ezek közül a Stanfordban működő Hoover Institute,
amely a hidegháború idején jött létre”. És így tovább.
A több országot átfogó perspektívában jól látható, hogy egy bársonyos
forradalom sikerének kilátásai lényegében néhány külső tényezőtől függnek.
Csakhogy ezeket jóval szélesebben kell felfogni – nem csak mint állítólagos
amerikai összeesküvést. Hogy egy bársonyos forradalom sikerül-e, ez nem
csak az adott állam és társadalom jellegén múlik, hanem ezeknek a nemzetközi
kontextusban elfoglalt pozícióján is.10 Hogy egy nagyon leegyszerűsített
képet vázoljunk fel, azt mondhatjuk: A legjobb esélyekkel akkor indul egy
bársonyos forradalom, ha olyan félautoriter államokban következik be, amelyek
politikailag, gazdaságilag és bizonyos értelemben pszichológiailag is demokratikusabb
államoktól függenek. Ez különösen akkor áll fenn, ha a külföld a nyugati
demokráciák legnagyobb passzív és aktív befolyását képviseli. Ez összhangban
van azzal, hogy a bársonyos forradalmak elbuktak az olyan nagy, független,
önellátó országokban, mint Kína, és egy olyan kis, elszigetelt, periférikus,
Kína és India közé szorult országban, mint Burma.
Ahogy azt Burmának 2007-ben fájóan tapasztalnia kellett, az olyan
nem-nyugati demokráciák, mint India, kevésbé hagyják magukat bársonyos
forradalmárok mellett mozgósítani. Mivel ők is magukon viselik a gyarmati
tapasztalatok nyomait, a szuverenitás rendkívül fontos a számukra. A külső
beavatkozás minden fenyegetéstől mentes, jószándékú formáit is potenciális
neokolonializmusnak tekintik. És a saját nemzeti érdekeiket tartják szem
előtt. Úgy látszik tehát, hogy Indiában úgy vélik, az ország gazdasági,
katonai és geopolitikai érdekei megkívánják, hogy jó viszonyt tartsanak
fel a burmai katonai rezsimmel. Vajon így marad-e ez a jövőben is? Vagy
egy idő múlva a nem nyugati demokráciák is tudnak majd lelkesedni azért
a (mélyen antikolonialista) kalandos vállalkozásért, hogy segítsék a kevésbé
szabad országokban élő embereket abban, hogy segíteni tudjanak magukon?
Döntésükön múlhat adott esetben a bársonyos forradalmak jövője.
Hogy hogyan javíthatják demokraták és demokráciák a bársonyos
forradalmak más országokbeli esélyeit, az egy külön tanulmány tárgyát képezhetné.
És az is, hogy tegyék-e ezt, ha tehetik. Mert sokan vitatják, hogy ez értékes
és jogos célkitűzés volna-e. Ezt elvárni az elmúlt tíz évben mindenesetre
annál is inkább nehéz lett, mivel Oroszország, Kína, Irán és más országok
autoriter politikai vezetői a bársonyos forradalmat a Nyugat ellenséges
fondorlatának kiáltják ki, okait gondosan kutatják, hogy lehetőleg még
csírájában el tudják fojtani.
Azirányú törekvéseikben, hogy elejét vegyék a bársonyos forradalomnak,
a tekintélyelvű rezsimek másolják ennek néhány stratégiáját. Látrehozták
például a saját NGO-ikat, amelyeket angolul időközben QUANGO-ként, kvázi
civilszervezetekként emlegetnek, és ezek kiküldik a saját választási megfigyelőiket.
Éppen ezért egyre inkább úgy látom, hogy a szabad társadalmak részéről
a hosszú távú és közvetett intézkedések fontosabbak és hatékonyabbak lehetnek,
mint a rövid távú és közvetlen fellépések. Ez is egy tanulság, amit levonhatunk
a hidegháborúból és annak kimeneteléből.
Kevésbé volna hiteles, ha hátradőlnénk, és úgy tennénk, mintha
csak semleges szemlélői volnánk egy olyan történelmi eseménynek, amely
minket nem érint. Hogy a bársonyos forradalomnak van-e jövője, az elsősorban
a mindekori országokban élő emberek elszántságán és bölcsességén múlik.
És bár kisebb mértékben, de rajtunk is fog múlni.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lábjegyzetek
1 Hiába faggattam a bársonyos forradalom vezető történészeit,
nem sikerült kiderítenem, ki használta első ízben ezt a terminust.
2 Tudom, hogy a forradalomnak csak egy későbbi fázisában vezették be.
3 A Polgári Fórum szlovák megfelelőjét úgy hívták: „Nyilvánosság az
erőszak ellen”.
4 Erről ld. The Magic Lantern: The Revolution of '89 Witnessed
in Warsaw, Budapest, Berlin, and Prague (Random House, 1990), p. 113 c.
könyvemet. Magyarul: A balsors édes hasznai, Európa – Századvég, 1991
5 John K. Glenn idézi kitűnő tanulmányában: "Competing Challengers
and Contested Outcomes to State Breakdown: The Velvet Revolution in Czechoslovakia,"
Social Forces, Vol. 78, No. 1 (September 1999), pp. 187–211.
6 vö. Timothy Garton Ash – Timothy Snyder „The Orange Revolution”, The
New York Review of Books, 2005. 08. 13.]
7 ld Roger Cohen „Iran.The Tragedy and the Future”, The New York Review
of Books, 2009. 08. 13.
8 idézi Lawson, Negotiated Revolutions, p. 72
9 A szabadság isten segedelmével helyreállíttatott. Hannah Arendt, On
Revolution (Viking, 1963), p. 36
10 Ez nagyon világosan kiderül mind az Adam Roberts és Timothy Garton
Ash, Civil Resistance and Power Politics, mind a Democracy and Authoritarianism
in the Postcommunist World c. kötet tanulmányaiból, ed. by
Valerie Bunce, Michael McFaul és Kathryn Stoner-Weiss (Cambridge
University Press, 2009) – ebben az esszében erre a kötetre és a mögötte
lévő kutatási projektre támaszkodtam. cis.politics.ox.ac.uk/research/Projects/civ_res.asp
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|