Szülésznők tiltakoznak az ellen, hogy férfiakat is fölvegyenek a szülészeti osztályra. A klinika vezetősége „elszigetelt esetnek” tekinti a történteket.
– „Ideal” napilap, Granada, 2003. II. 4.

Valóban, a fény kuszán, aranylón hatolt át az üvegfalon, vagyis, legyünk őszinték, a piciny ablakokon, és a szépnél elemibb volt, teremtően szép, ahogy a fény nyers ereje átjárta a kórházi szobát, ahogy eltöltött minket örömmel, isten hozott benneteket, adta tudtunkra, csak ragyogott ok nélkül, és én férfi lettem, de mégis máshogy, féktelenül gyönyörű volt, kiabáltam, a feleségem szorította a kezem, és irányított, mintha bicikli lennék, én pedig száguldottam, és közben fölfogtam, hogy tőle is várhatok segítséget, igen, gondoltam, osztozhatok vele a fájdalmamban is, és ott voltak még velünk a reszkető mellű nővérek, Riquelme doktor sápadt, komor arca, az avítt, érdes lepedők, az újra és újra illatosított majd izzadtsággal átitatott párna, a fülembe suttogó feleségem, mindannyian ott voltak, hogy erőmet összeszedve támaszért fordulhassak hozzájuk, hiszen egy alagút vezetett a belsőmben, földöntúli hevület ragadta el a lélegzetem, és rám bízott egy másikat, két lélegzet, így van, szerelmem, így, fújd ki lassan a levegőt, ezt kérte tőlem feleségem összeszorított ajka, így, igen, így, kiáltotta azon az éjszakán, már nem is tudom, valahol, a szálloda nyirkos, megváltó sötétjében, visszanyertük ártatlanságunkat, suttogta később a fülembe, vállunk összeforrt, mint két sziámi iker, hatolj belém, kiabálta, és már nem is tudtam, ki hatol kibe, nehéz egy férfinak szeretni, kockázatos elsőként elérzékenyülnöd, elsőként a mélybe vetned magad, anélkül hogy tudnád, mi lesz a válasz, merre is tart a bicikli, azonban szeretve lenni, az más dolog, kényeztetnek bennünket, csak kényelmesen, kimérten, harmadik személyben, a nő szeret engem, és éppen egy harmadik személy kezdett formálódni azon az éjszakán, miniatűr pókháló szövődött, gyerünk, hatolj belém, és végre képes voltam kimondani, először ebben a tetves életben, hogy teljes szívemből szeretem, hogy semmi más nem számít, még a válasz sem, és milyen furcsa is a szenvedély, ölelj át, mondtam neki, ő pedig rám bízta hasának víztükrét, nyelvének horgonyát, felvont combjait, de mégsem, én mondtam ki, ölelj át, még felkavart az éjszaka evezője, és én hagytam magam, visszanyertük ártatlanságunkat, mondta vállát a vállamba fúrva, és valóban, a fény bátortalanul, kuszán szűrődött be az ajtó alatt, mint egy súlytalan, narancsban játszó betolakodó, hajnalodhatott, és akkor elérkezett az idő, lassan fölöltöztettek, csendben átvizsgáltak, a nővérek gumikesztyűt húztak, mintha áldozati szertartáshoz készülődnének, uram, itt az idő, közölte velünk az egyik nővér, és a szó, idő, pajkosan megkapaszkodott a mellbimbójában, ott csüngött a nővér köpenyén előbukkanó barázdában, az a mellbimbó egy O betű, a születés percének glóriája, visszanyertük ártatlanságunkat, mondta, az arcán a felszentelt gyönyör már egy visszatérő nőt idézett, mintha már akkor tudta volna, aztán lassan átölelt, ahogy senki korábban, annyira boldog vagyok, mondtam neki, és kicsit elszégyelltem magam, azután boldogság öntött el a szégyenérzettől, a rajtam végigfutó borzongástól, csókolgatott, csókolgatta mindkét lábam, pici voltam egészen, és járni tanultam, mint amikor megpróbált táncolni tanítani, de én nem akartam, úgy mozogsz, mint egy kacsa, mondta nevetve, na, gyere táncolni, nevetséges ez a lötyögés, válaszoltam, vagy nem is mondtam semmit, csak magamban, és otthagytam, táncoljon egyedül, így isznak a férfiak, akik nem bicikliznek, nézz rám, lehorgonyoztam a bárpultnál, töprengő arccal, a szerteszórt szívemmel, uram, itt az idő, akkor arra gondoltam, hogy mindem vágyam, hogy járni taníthassam a gyermekem, ne félj, mondanám neki, ez a mi zenénk, és ez a tested, mozgasd csak, ugye elmeséled majd anyádnak, hogy táncolsz velem? el sem fogja hinni, gyerünk, életem, mozdulj, kicsit bátrabban, eleinte minden olyan lassan történt, a pókháló apránként fejlődött, és úgy tűnt, belőlem táplálkozik, a remény táplálta örömökből, akkoriban minden olyan lassú volt, most pedig hirtelen gyerünk, nyomj erősen, szerelmem, nyomjál, mondta azon az éjszakán is a tapintható, megváltó sötétben, már nem is tudom, valahol, egy szállodában, és megláttam egy barázdát, végigfutott a hasán, és sűrű, fehér fénybe borított minket, a nevemet kiáltotta, mindketten kiabáltunk, mi lesz a neve? zökkentett ki minket Riquelme doktor, látva fájdalmunkat, és a bennem egyre erősödő rémületet, nem találtuk még ki, válaszolta a feleségem, még azt sem tudjuk biztosan, hogy fiú lesz-e vagy lány, tette hozzá, bár korábban nem volt kérdés, melyik nevet fogja kimondani, ha egyszer véget ér az alagút, amely azon az éjszakán nyílt meg előttünk, az enyémet mondta, mintha csak megkeresztelne, mintha addig a pillanatig egy kölcsönvett névvel éltem volna, mintha nekem nem járt volna saját név, míg ez a nő ki nem ejti így, egészen másként, visszanyertük ártatlanságunkat, mondta, közben rágyújtott, lángra lobbantva a bársonyos éjszakát és a sötétbe burkolózó szívemet, de nem a gyönyör által, nem a valóban megváltó gyönyör útján, hanem az igazságén, az a barázda, már tudtam, megjárta mélységeit, és visszafordult, hogy egyenesen visszatérjen, kettős teherrel, fénnyel telve, a saját hasamig, a meglepett mellkasig, levegőt kaptam valakitől, nem a megszokott levegőm volt, hanem egy megosztott levegő, egy másikba burkolt lélegzet, gyerünk, életem, nyomjál, jön már, a combomat tartó nővérek is szaporábban lélegeztek, de izgatottan remegett Riquelme doktor sötét orra is, legyünk őszinték, ronda orra volt, csak így tovább, uram, emelje fel a fejét, úgy könnyebb lesz, azt mondta, aztán a sarjadzó, barázdált hasam, és egy napfésű, ahogy végigkarcolja a bőröm, egészen mélyen, úgy, ahogy ő festetlen körmeivel karmolt belém, mélyebben, szerelmem, kiáltotta azon az éjszakán, és kiabálta most is a kórházak sajátos, gyarlón alakoskodó illatától átjárt, kifakult szobában, már kevés van hátra, uram, belém mélyesztette körmeit, egybeforrt a hangunk, és megértettük, hogy az élet tulajdonképpen társas szerelem, hogy nem önmagáért létezik, mit érne az élet két összefonódó akarat, a megosztott fájdalom nélkül, marcangolt, marcangolt a fény, és tényleg, azon az éjszakán széthasadtak a lepedők, más illatuk volt, kevésbé alakoskodó, büszke, bűnöktől mentes, ezek vagyunk, ez pedig a mi illatunk, milyen lesz a gyermekem illata? hasonlít-e majd arra a zavarba ejtő, ragacsos balzsamra, mellyel előző életünk utunkra bocsát minket? boldogan vagy inkább értetlenül csúszik majd le élete csúszdáján? elfogad majd? méltó leszek első lépéseihez? és mihez kezdjünk a magunk után vonszolt nyomorúsággal és embertelenséggel, ha megszületik, ha megteremt minket gyermekünk, mit tegyünk, hogy érezzük, mindennek dacára megérdemeljük az újrakezdést? de mindezt, az embertelenséget, a nyomorúságot is át kell neki adnunk, ma a miénk, de holnap az övé lesz, visszanyertük ártatlanságunkat, mondta, miközben felém nyújtotta félig szívott cigarettáját, hogy megossza velem a misztikus füstöt, mely alakot öltött belsőnkben, eredetileg őbenne, a velem felduzzasztott hasában, azután pedig már az enyémben, barázdákat szántva belém, így jössz majd a világra, gyermekem, figyelj rám, tiszta leszel, mint ez a fény, és koszos, mint ez az üvegfal, vagyis ezek a piciny ablakok, és te visszaadod az életerőm, megszólalunk majd együtt azon a nyelven, amin nem sikerül, most még annyira sem sikerül elmondanom, hogy gyere, táncoljunk, állj föl, gyere velem, biciklizünk, fiam, tiéd az egész világ, tisztességes mégis nyomorult, illatozik mégis rohad, őszinte mégis becsap, tessék, adok cserébe másikat, gyerünk, szaladj, gyorsan, gyorsan, sikított a feleségem, mintha addig a pillanatig némán éltünk volna, révületében a nevemet hajtogatta, gyerünk, gyorsan, szerelmem, még egy kicsit, lélegezz, nyisd szét jobban a lábad, nyugodj meg, uram, még egy kicsit, ismételte a nővér, lassan felőrölt a szüléssel járó erőlködés, túl sokat kívánt tőlem, bevallom, kételkedtem, azt hittem, nem fog menni, alulmaradok, de minden út összefutott ebben a pillanatban, a kusza emlékek, a ki nem mondott szavak, a véletlenek, a megmarkolt fegyverek, a zugok, a hazugságok, néhány egyenes szó, a múlt és a jövő minden szöglete találkozott feszülő, feltűnően gömbölyű pocakom kicsiny közepén, és aztán lejjebb ereszkedtek vöröslő hímtagomig, amely lüktetve meredt a kórházi szoba plafonja felé, ahogy a régi ventillátor felé meredt abban a szállodában, nem is tudom már, valahol, amikor újra találkoztunk, és belé hatoltam, ő belém hatolt, jön már, szerelmem, folytasd, íjként feszült meg az egész testem és elfojtott fényű burka, kettős szakadék, mit leküzdenék minél előbb, de nézelődnék is a zuhanás közben, nézném a mélyben az alattam hömpölygő sűrű, fehér folyót, a feleségem sietve keresi a kivezető utat, nem tudom megtartani magam, végezz velem, szerelmem, legyen már ennek vége, elájulok, nem bírom már tovább, kiabáltam a segítségét várva, s így újabb mankóra leltem, félsz? kérdezte váratlanul, miközben levegő után kapkodva tartottunk éppen szünetet, igen, nagyon félek, annyira szorongok, hogy még attól is félek, hogy megnémulok, hogy mindenem elvesztem, érted, értem, életem, akkor Riquelme doktor azt mondta, nyomjon, igen, értelek, ezért vagyunk még életben, mert szorongunk, és az a szorongó ember, vagyis én, képes volt ismét nyomni, a fejet elrejtő, befelé gyűrűző fájdalmak ellenére, akkor Riquelme doktor odébb tolta a feleségem, és a szemembe nézett, nem tudjuk sokáig halogatni, mondta, nyomjon erősebben, ne hagyja abba, kesztyűs kezével pedig megragadta a duzzadt hímtagomat, egyenletesen elosztva ujjait megmarkolta, majd meglepő erővel megszorította, mintha csak a levegőt markolná, én felüvöltöttem, a doktor nevét kiáltottam, a sajátom, a feleségem nevét, és még egyet, mindegy volt mi az, de akkor megértettem, hogy az lesz a gyermekem neve, hogy tulajdonképpen a nevén szólítottam, gyere, gyere, fiam, mondta apám, amikor nyári délutánokon lőni tanított, fogd meg ezt a puskát, gyere, én majd megtanítalak, hogy soha ne bánthasson senki, látod ott azt a dobozt? ott, akkor találd el, gyerünk, életem, nyomj még egy kicsit, már kibukkant, én pedig becsuktam a szemem, nem akartam látni, ahogy kirepül a sors kegyére bízott golyó, és átlyukasztja az ágak között ülő sörösdobozt, apám mosolygott, nagyon boldog vagyok, kiabáltam a feleségem hangján, aki az én elrabolt hangomon ismételgette, nagyon boldog vagyok, mindjárt, jelezte a doktor az egyik nővérnek, mindjárt, mondtam apám derűs arcát nézve, puskája a vállán, mindjárt, és akkor megláttam, hogy füstöl, hogy az ő nagy puskája is füstölög, nem csak az enyém, aztán a sörösdobozt, közepén a mintaszerű lyukkal, és kételkedni kezdtem, alig tudtam megtartani a fegyvert, a golyó mégis pontosan célba talált, apám pedig hamiskásan mosolygott, megsimogatta a fejemet, aztán a nővér tágított kissé a makk nyílásán, egy tökéletes, felhevült lyuk a doboz közepén, olyan, mint egy köldök, a hímvesszőm időnként felágaskodott, majd a köldököm alá ernyedt, és megértettem, hogy a fájdalom csak egy újabb megszokás, ott lüktet benne a gyönyör ígérete, ahogy megnyílok, és nevenincs szerelem sarjad belőlem, jön, már jön, igazi áldás volt, ahogy festetlen körmei felsértették a csuklómat, és az éjszaka bevonta feleségem elmaszatolt ajkait, miközben azt üvölti, gyerünk, az ágy megtelt vízzel, és süllyedni kezdtünk, annyira szeretlek, olyan nyomorultul, ott, az ájulás peremén éreztem, hogy a fiatal nővér egyik háromszög-melle hozzáér a lábamhoz, és fehér, éltető fénybarázdát hagy a combomon, hirtelen összerándult a lábam köze, és szárba szökött vöröslő, kitépett szirmú virága, mást már nem is láttam, tüstént leterített az áramlat, olyan szépséges volt, mégis annyira nyomorult, ahogy hordoztam magamban, mint a titkot, amit leplezünk de apránként el kell mondanunk, jön már, jön, ahogy mintákat rajzol a falakra, talán éppen az ujjait cirógatjuk a hártyán keresztül, halljuk tengeralatti sóhajait, izgatott bugyborékolását, a világnak címzett rugdalózását, így bánnak veled, fiam, láthatod, mondta apám, amikor először verekedtem, beléd rúgnak, akkor anyám azt mondta, hagyd már, hallgass, apám pedig azt felelte, ugyan, mit tudsz te, ismerje meg a fiú, milyen a világ, mindig így fognak bánni veled, mégis, szerintem ezek a rúgások a hasfalamon talán épp az első lépései annak a jövendő férfinak, egy félénk férfinak, aki szeretne majd táncolni tanulni, aki más módon lesz majd erős, ahogy az a kórház üvegfalán, vagyis inkább piciny ablakain behatoló elemi szépség, igyekezzen, uram, igyekezz, fiam, majd meglátod, milyen jó itt táncolni, persze, vannak puskák és néha beléd rúgnak, majd azt is meglátod később, de most engedd el magad, vegyél egy nagy levegőt, érintsd meg anyádat, ahogy szorítjuk egymás csuklóját, hogy együtt nézzünk szembe a félelemmel, a mámorító sziklaperem szélén, tudod, gyermekem, annyit dolgozott, miközben te a szöveted szőtted, és engem a szívem és tüdőm között forgolódva férfivá tettél, most csak igazán, lélegezz mélyeket, akkor valami kicsúszott a záróizmaim között is, valami fénylő szerpentinszerű, már mindent elengedtem, lassan kiürültem, aztán egy darabig feküdtem csendben, élettelenül, túláradón, egész belsőm, az életem lövellt az égbe, míg végre elsült a hímvesszőm a lepedők ráncain fekve, annál is hevesebben, mint a barázdát szántó éjszakánkon, tüzesebben, mint ahogy a hajnal ostromolta az ablakot, vagy ahogy eldördül az önvédelemből elsőként tüzelő puska, Riquelme doktor visszahúzta a kezét, megszédítette a fénysugár, az üdvrivalgások, a vér melódiája, ami úgy visszhangzott, mint egy orgona, betöltötte az egész szobát, amelyben ránk várt a feleségem, és azt mondta: lemondtunk az ártatlanságunkról, akkor egy kiáltás, mely egyikünké sem volt, felforgatta a lepedőket, a fájdalmat, a hártyákat, a falakat áttörve világra jött a kötélszerűen kitágult vénáimon keresztül, végigsimította a herék türelmetlen dudorait, és belezúdult Riquelme doktor kezébe, ő rámered, majd énrám, megértve, hogy az újszülött ugyanaz, aki majd én leszek, aki még nem voltam, aki nem lehettem, és hogy az az én arcom, egyforma, mégis más, hogy abban a pillanatban újra megszülettem, és ezért a nő, akit szerettem, és aki szeretett engem egy eleven, sötétlő éjszakán, még ma, de lehet, hogy holnap, velem együtt sír majd a nővérek vállára borulva.
 

           KERTES GÁBOR FORDÍTÁSA