A különbözőképpen definiált nemzeti, etnikai, faji és szociális csoportok számbavételének a kérdése napjainkban ismét a figyelem előterébe került. Így például már az is kiélezett – olykor személyeskedő és politikai felhangokat sem nélkülöző – vitákat okoz, hogy a népszámlálások során kell-e, szabad-e ezeket a kérdéseket egyáltalán vizsgálni, és ha igen, milyen kérdéseket, milyen módszereket a legcélszerűbb alkalmazni. Az is felmerült, hogy ezeket az adatokat esetleg „különösen szenzitív” és ezért speciális adatvédelmi szabályok által védett információkként kellene kezelni, sőt olykor olyan javaslat is felmerül, hogy az állam vagy a többségi társadalomhoz tartozók egyáltalán ne foglalkozhassanak ezekkel a kérdésekkel, ezt a problémát csak az érintett kisebbség tagjai vizsgálhassák.
Ezek a viták sok helyen és igen gyakran úgy folynak, hogy a szereplők az egyetlen lehetséges vagy az egyetlen politikailag korrekt eljárásnak igyekeznek feltüntetni az általuk éppen javasolt módszert. Tanulmányunkban először amellett fogunk érvelni, hogy 1) ezek a viták hosszú és komoly előzményekre vezethetők vissza, 2) az objektívnek, egyedül lehetségesnek feltüntetett javaslatok a legkevésbé sem függetlenek a számbavételi eljárást szorgalmazók és a besorolást ténylegesen végző személyek érdekeitől és értékeitől, és hogy 3) a besorolás módjának, illetve a besorolási rendszerek változásainak nem csak a számba vett csoport nagyságára, hanem demográfiai és szociális összetételére vonatkozóan is komoly konzekvenciái vannak. Végül 4) kísérletet teszünk az etnicitás és a társadalmi hierarchia konstrukciójának módja körül folyó stratifikációs küzdelmek kimenetele közötti néhány összefüggés megvilágítására.
Összehasonlító jellegű tanulmányunkban Julius Wilson Amerikai Egyesült Államokban (Wilson, 1987), Edward Telles Brazíliában (Telles, 2004), Jeremy Seeking és Nicole Nattrass Dél-Amerikában (Seeking-Nattrass, 2005) végzett kutatásaira és saját kelet- és délkelet-európai vizsgálódásainkra (Ladányi-Szelényi, 2004) fogunk támaszkodni.

A másság jellegének konstruálása
Abból indulunk ki, hogy kormányzatok, egyházak, kisebbségi és emberi jogi szervezetek stb. a legkülönbözőbb okok miatt gyakran szükségesnek tartják, hogy számba vegyék az egyes „etnikai”, „faji”, „nemzeti”, „nemzetiségi”, „nyelvi”, „nyelvjárási”, „vallási”, „kulturális”, „politikai”, „életmód” stb. csoportok létszámát: mekkora az afro-amerikaiak létszáma, hány cigány/roma él egyik vagy másik országban, mennyi a magyar vagy a magyarországi németek, zsidók, vagy például a Romániában élő magyarok, németek lélekszáma?
Tanulmányunk célja azonban nem annak a mérlegelése illetve megítélése, hogy ki miért és mennyire „helyes” célból kívánja „egyértelműen” és „objektíven” meghatározni az általa ilyen vagy olyan szóval illetett és ezzel is „másnak” ítélt csoport nagyságát. Célunk azt bemutatni, hogy arra a kérdésre, hogy tekinthetjük-e az emberek egyik vagy másik csoportját tőlünk különböző etnikai, faji, nemzeti, nemzetiségi, vallási stb. kisebbségnek, és hogy melyek az így kijelölt csoport határvonalai –, tehát, hogy mekkora az ebbe a kategóriába besorolható vagy besorolandó egyéneknek a száma –, nem lehet a társadalomtudományok eszközeivel objektív választ adni. Ezekre a kérdésekre ugyanis a választ nem a besoroltak objektív tulajdonságai, hanem a besorolást végzők s a besorolásra kijelöltek közötti társadalmi küzdelmek kimenetele dönti el. Különböző történeti szituációkban s a világ különböző pontjain a besorolók s besoroltak társadalmi helyzetétől, érdekeiktől, erőviszonyaitól függően karakterisztikusan eltérő válaszok születnek arra a kérdésre, hogy kiket kell „másnak” tekinteni, s hogy a másnak tekintettek a másság melyik kategóriájába kerüljenek.
Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mit is jelent az etnikum igen sokat és igen sok értelemben használt fogalma. Az etnikum görög eredetű szó, ami – mint ezt Komoróczy Gézától is tudhatjuk – eredetileg „népet” jelentett, majd később „idegen nép” jelentést kapott. Azoknak és azon tulajdonságok összességének a megjelölésére szolgál, akiket és amiket „tőlünk különbözőnek”, „nem közénk tartozónak”, „idegennek” tartunk. Pontosan ez a jelentésváltozás ment végbe a héber goj kifejezés esetében is – egyébként a szót a Biblia héberből görögre történt fordításakor eszelte ki a névtelen fordító (Roger Waldingernek tartozunk köszönettel ezért az információért) – illetve a romany gádzsó szónak is: az első esetben gojok a „nem zsidók”, a másodikban gádzsók a „nem cigányok”. Angolban az „ethnic” kifejezést a köznyelv is elég tágasan használja: a New York-i magyar, libanoni vagy vietnami vendéglőben „etnikai” ételt eszünk, vagyis nem amerikait (most függetlenül attól, hogy micsoda is az). Bár az etnikai vagy etnikum megjelölés a másságra való jóindulatú rácsodálkozástól, az idegentől való félelmen át, egészen az idegennel szembeni gyűlöletig terjedhet, legenyhébb változatában is felismerhető a társadalmi kirekesztés gesztusa. Valamely csoport etnikainak minősítésében – történjen az joviálisan vagy rasszista módon – a „mi” és az „ők” közötti határvonal kijelölését, egyben a kirekesztés egy fontos mechanizmusát kell látnunk.

Ha valamivel elméletibben közelítjük meg a kérdést – mint annyi más elméleti ügyben – Max Weber kínál jó kiindulópontot. Andreas Wimmer interpretációja szerint Weber úgy gondolta, hogy az etnikai csoportot vagy közösséget a közös leszármazásnak, közös történelemnek, illetve a közös kultúrának a hiedelme vagy mítosza (Weber mindkét kifejezést használja) alkotja meg. Weber értelmezésében, érdekes módon, a faj és a nemzet az „etnikum” alesetei: „fajnak” az olyan etnikai közösséget nevezhetjük, melynek a határvonalait a közös fajhoz tartozók, illetve az e kifejezést használók vélelme szerint antropo-morfológiai jegyekkel jelölhetjük ki. „Nemzetet” pedig az etnikum olyan „elképzelt közösségei” (itt terminológiailag Benedict Anderson találó szóhasználatát követjük: imagined community) alkotják, melyek (nemzet)államokba szerveződnek. A „nemzetiség” tehát egy olyan etnikai csoport (vagy faj az előbbi értelemben), mely valami oknál fogva kívül rekedt az anyaországon.
Az 1990-ben kialakított magyarországi kisebbségi törvény is ezt a logikát látszik követni. Ennek értelmében a romániai magyarok vagy a magyarországi németek „nemzeti kisebbségek”, a romák pedig – nemzetállamuk nem lévén – etnikai kisebbséget alkotnak. Azt, hogy itt valójában ennél is „finomabb” distinkcióról van szó, az bizonyítja, hogy Magyarországon 12 nemzeti és 2 etnikai kisebbséget tartanak számon. A cigányokon túl a zsidókat is – bár létezik Izrael állam – nem nemzeti, hanem etnikai kisebbségnek tekintik, ami arra utal, hogy zsidónak olyan egyéneket tartanak, akiknek az arcvonásaiban, hajszínében vagy testalkatában sajátos antropo-morfológiai jegyeket vélnek felismerni, valójában tehát „fajként” különböztetik meg őket a „többségi társadalomtól”. Időnként felmerül még a zsidók „vallási csoportként” való kategorizálása is, annak ellenére, hogy a zsidónak tekintett magyarországi népesség jelentős része nem tartja magát vallásosnak.

A fent említett, és első olvasásra akár banálisnak is tűnhető meghatározásokban a hangsúly tehát a „hiedelem”, a „mítosz”, az „elképzelt”, a „vélelmezett” kifejezéseken van: etnikum – s értelemszerűen annak alesetei, tehát a faj, a nemzet, a nemzetiség stb. – nem objektív kategóriák, hanem mítoszokon, hiedelmeken, vélelmeken alapuló elképzelt közösségek, klasszifikációk. 

(Primordializmus és konstruktvizmus)
Az etnikum vizsgálatában két nagy iskola vívja csatáit: a primordializmus (vagy mondhatnánk úgy is Bourdieu-t követve, hogy objektivizmus) és a konstruktivizmus, illetve szubjektivizmus. A primordializmus az etnikai/faji/nemzeti kategóriák mögött objektív tényeket vél felismerni, legyenek azok genetikusak, biológiaiak, antropo-morfológiaik vagy történelmiek, kulturálisak. A társadalmi konstruktivizmus viszont azzal érvel, hogy az etnikai (következésképpen faji, nemzeti) besorolások társadalmi konstrukciók, nem értelmezhetők tudományosan „objektív” kategóriákként, mindenféle objektív alapot nélkülöznek. 
Az általunk előadott weberi (illetve bourdieu-i) megközelítés közelebb áll a társadalmi konstruktivista állásponthoz, mint a primordializmushoz, de Weber a maga neokantiánus agnoszticizmusával nem azt vonta kétségbe, hogy a társadalmi kategóriáknak (így például az etnicitásnak) akár „objektív” alapjuk is lehet, „csak” abban nem hitt, hogy az a társadalomtudományok által megismerhető. 
Bourdieu, ha lehet, még egy lépéssel tovább is megy. Az ő nagy ambíciója az, hogy a szubjektivizmus és objektivizmus szintézisét nyújtsa, meghaladva azt, amit ő a szubjektivizmus-objektivizmus „hamis” szembeállításának tart. Bourdieu szerint nem arról van szó, mintha a társadalmi jelenségeknek ne lenne objektív alapjuk, hanem arról, hogy a társadalomtudományi kategóriák társadalmi küzdelmeknek az eredményei. Még akkor is, ha elismerjük, hogy ezek a küzdelmek nem légüres térben, hanem valóságos társadalmi mezőkben zajlanak (melyeknek lehetnek kulturális, gazdasági, történelmi, vagy akár antropo-morfológiai vagy genetikus meghatározói is), ez nem változtat azon a tényen, hogy a társadalomtudományok eszközeivel kizárólag e küzdelmek produktumaiként létrejövő kategóriák (legyen az etnikum, faj, nemzet, nemzetiség vagy társadalmi osztály) tanulmányozhatók. A kategóriák – Bourdieu kifejezésévek élve – csak „papíron”, a besorolók és besoroltak tudatában léteznek. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy e kategóriák kialakulásának és használatának ne lennének igencsak súlyos társadalmi konzekvenciái, mint amilyen például a rasszizmus vagy az etnikai, faji, nemzetiségi diszkrimináció.

Az etnikai besorolási rendszerek vizsgálatánál a weberi agnoszticizmusnak és a bourdieu-i társadalmi praxis centrikus megközelítésnek az ötvözete különösen hasznosnak tűnik. Az empirikusan pontosan leírható s ellenőrizhető, hogy az etnikai, faji stb. csoportok vagy közösségek köré vont határvonalak történelmileg meghatározott társadalmi folyamatok termékei. Az, hogy mi ezeknek a határvonalnak a természete (például, hogy a kérdéses csoportot etnikai, faji, nemzeti, nemzetiségi, esetleg vallási kisebbségnek tekintik-e), a besorolást végzők s a besorolásra kijelöltek értékeitől, érdekeitől és hatalmától függ. Empirikusan tanulmányozható az is, hogy e csoportok nagyságát kijelölő határvonalak szűkössége illetve tágassága hasonló okok miatt változik térben és időben. Sőt: különböző besorolók vagy besoroltak – ugyanazon a helyen, illetve ugyanabban az időben is – gyakran igen különböző módon vonják meg ezeket a határvonalakat, s állapítják meg ebből következően különbözőképpen a csoporthoz vagy közösséghez tartozók lélekszámát és szociális összetételét. Később látni fogjuk, hogy gyakran előfordul az is, hogy ugyanazok a besorolók és besoroltak különböző társadalmi szituációkban különbözőképpen élik meg és közlik a világgal saját maguk és mások identitását.

A határvonalak természetéről és változékonyságáról
Mindenekelőtt néhány megjegyzést kell tennünk a csoportok körül megvont határvonalak természetével kapcsolatban. Már az is változó s csak a társadalmi küzdelmek eredményeként érthető meg, hogy egy csoport, mely köré határvonalat húz a besoroló, etnikai, faji, nemzeti, nemzetiségi, vallási stb. csoportnak tekinthető-e, illetve ki minek tekinti e csoport tagjait. Az Egyesült Államokban például a 19. század második felében az íreket vagy az olaszokat még fajként tartották nyilván, mára megjelölésük etnikummá szelídült. A zsidókat, akiket Európában tekintettek már vallási, faji és etnikai csoportnak is, az Amerikai Egyesült Államokban még a 20. század elején is fajként jelölték meg. Ma pedig az amerikai népszámlálók azt várják el a magukat zsidónak tekintőktől, hogy „kaukázusi” (a „Caucasian” a német nemzeti szocialisták által használt árjához kísértetiesen hasonló kifejezés, bár határvonalai tágasabbak: beleférnek az arabok meg a zsidók is) fajhoz tartozónak jelöljék meg magukat. Európában a nemzeti szocializmus bukásával embercsoportoknak „más fajként” való megjelölése teljesen illegitimmé vált, de mindez jórészt terminológiai változást hozott csupán. Amit angolul fajnak mondanak, azt magyarul etnikumnak nevezi ma a köznyelv (sőt még a saját nyelvhasználatával kapcsolatban kevéssé reflexív társadalomtudomány is), ami viszont angolul etnikum, az a hazai nyelvhasználatban „nemzeti kisebbség”. A kizárás gesztusa megmarad, inkább a kizáráshoz használt szókincs változik. 
Mint említettük, legalábbis az angolszász világban az etnikumnak azt az alesetét szokásos fajnak tekinteni, amelyről úgy gondolják, hogy a csoporthoz tartozást antropo-morfológiai jegyek alapján meg lehet határozni. De az, hogy melyek ezek az antropo-morfológiai jegyek, csak vélelem kérdése, s ennek eldöntése a vélekedők – besorolók és besoroltak – ítéletétől, s nem utolsó sorban érdekeiről függ. Ezek az antropo-morfológiai jegyek is társadalmilag konstruáltak. Köztudott, s Edward Telles kutatásaival pontosan dokumentált, hogy Brazíliában például a társadalmi státusz emelkedésével „fehéredik” (whitening) a besorolandók bőrszíne. Ugyanolyan bőrszínű embert „feketének” nevezne a népszámlálási biztos, ha alacsony a társadalmi státusza, akit „fehérnek” fog megjelölni a népszámlálási kérdőívben, ha státusza magasabb. Egyébként idővel a „fehéresedési” folyamat is megfordulhat. Amint erősödik a fekete etnikai/faji tudat Brazíliában, úgy veszi fel a fekete középosztály a fehéresedés elleni küzdelmet, s igyekszik megtartani feketeként történő besorolását. Ugyanazok, akik egy-két évtizeddel ezelőtt – magas társadalmi státuszuk miatt, sötétebb bőrszínük ellenére – fehérnek vallották volna magukat, ma lehet, hogy már fekete identitásukat hangsúlyozzák. 
S ahogyan például az antiszemita karikatúrák „eltéveszthetetlen” antropo-morforlógiai jellemzőket teremtettek a zsidók számára, ugyanúgy a feketék vagy a kínaiak rasszista karikatúrái is „félreismerhetetlen” antropo-morfológiai jegyeket tulajdonítanak a feketének vagy kínainak vélt személyeknek. Persze rengeteg kínainak ferde vágású a szeme, de sok kínainak nem az, s a nem kínaiak között is akad nagy számban olyan, akinek a szeme ferde vágású (s ugyanez áll az afro-amerikaiak „vastag” szájára). Tehát ezek az „objektív jellemzők” távolról sem objektívak, sokkal inkább projekciók, sőt gyakran szatirikusak vagy elrettentők: céljuk a másságban a csúfságnak, vagy az attól való félelemnek a keltése. Mondandónk lényege: még a leginkább biológiai produktumnak tekintett antropo-morfológia jegyek, és az, hogy egy csoportot etnikumként vagy fajként határoznak meg, sem objektív döntések, hanem társadalmi konstrukció eredményei.

A csoportok méretének változásairól
Számos empirikus kutatás egyértelműen bebizonyította, hogy az etnikai, faji, nemzeti, nemzetiségi stb. csoportok határvonalai függenek attól, hogy a besorolást ki végzi el. Társadalomtudományi kutatásokban ezeket a különbségeket leggyakrabban a kérdezőbiztosok vagy szakértők által végzett besorolás, illetve az önbesorolás között figyelhetjük meg. Attól függően, hogy egy társadalomban milyen erősek az egyik vagy a másik etnikai csoportot leíró sztereotípiák, s melyek e csoport meghatározásának a kritériumai, a kérdezőbiztosok vagy a szakértők ítéletei és az önbesorolások közel állhatnak egymáshoz, de jelentős mértékben el is térhetnek. 
Az Egyesült Államokban például az afro-amerikaikat sokáig a jog is az „egy-csepp-vér” (one drop of blood) elve alapján határozta meg. Mindenki afro-amerikainak számított, akinek – bármilyen messze kellett is visszamenni – elődei között afro-amerikai személy is volt. Ezért mindenki, akinek egy kicsi fekete árnyalat is volt a bőrszínében, afro-amerikainak vagy négernek számított, s ezt besorolók és besoroltak egyaránt elfogadták. Ugyanez volt érvényes Ausztráliában a „bennszülöttek” (aboriginals) esetében is. 
Bár ma már az egy-csepp-vér nem törvény, a sztereotípia tovább él, s így az Egyesült Államokban a kérdezőbiztos által afro–amerikainak minősítetteknek akár a 90%-a is afro-amerikainak tartja magát. Ezzel szemben Brazíliában a színárnyalatok egész skáláját használja a köznyelv. Továbbmenve – mint ezt Mara Loveman kutatásai mutatták (Loveman, 1999) – az elmúlt évszázadban állandóan változó kategóriarendszert alkalmazó brazil népszámlálások etnikai kategóriáinak száma is sokkal magasabb, mint az USA-ban. Azonban, ami igazán figyelemre méltó az az, hogy az USA-ban mért 90%-kal szemben Brazíliában a kérdezőbiztos által feketének minősítetteknek csak mintegy 50-70%-as tartja magát feketének. 
Magyarországon a magukat cigánynak vallók aránya – mindenféle demográfiai folyamattal magyarázható trend nélkül – népszámlálásról népszámlálásra igen jelentősen változott. Megállapítható továbbá az is, hogy a népszámlálások alkalmából magukat származásuk vagy anyanyelvük alapján cigánynak vallók száma legfeljebb egyharmadát tette ki annak, mint amennyit a szakértők vagy a kérdezőbiztosok cigánynak minősítettek. Hasonló eredményeket hoztak az ugyanilyen témájú szociológiai kutatások közül azok is, amelyeknek adatait a kutatást végzők hajlandóak voltak más kutatók rendelkezésére bocsátani. Rendkívül figyelemre méltó viszont, hogy Bulgáriában a helyzet egészen más: ott a kérdezőbiztos által cigánynak vélt személyek 70-90%-a önmagát is cigánynak tartja.
Mint említettük, az Egyesült Államokban sokáig a szakértők döntötték el az állampolgárok faji hovatartozását. Az, hogy ki melyik fajhoz tarozik, így már a születéskor eldőlt: az e kérdésben döntő szakértő a születést levezető orvos vagy bába volt; ők írták be a születési anyakönyvbe a megszületett faját. Mivel fajról volt szó, a megszületett gyermeknek, illetve az anyának az antropo-morfológiai jegyei alapján történt az besorolás. Így gyakran világos bőrszínű gyerekeket is „feketeként” anyakönyveztek annak alapján, hogy az anya bőrszíne sötét volt, de még olyankor is ez történhetett, ha az anya is világos bőrszínű volt, de a bába valamilyen okból azt vélelmezte, hogy a családban fekete ős is volt. (Ebből – nem is túl rég, az 1970-es években – igen érdekes jogvita adódott. Egy szőke és kékszemű nő már felnőtt volt, amikor kiváltotta a születési anyakönyvét, s megdöbbenten tapasztalta, hogy abban „fekete” fajúnak van besorolva. Bírósághoz fordult, s kérte a hiba kiigazítását. A bíróság azonban elutasította a kérését, mert kiderült, a felmenői között valóban voltak feketék, akikről a nő nem is tudott, s a kisvárosban, ahol született, ennek alapján a társadalmi környezet – most tessék figyelni – ezt a családot feketének tartotta, tehát a szülést levezető bába helyesen járt el, amikor a gyermeket feketének sorolta be.) Ma már ilyen nem fordulhat elő, mert az Egyesült Államokban már nem a szakértők minősítése, hanem az egyének önbevallása alapján határozzák meg a szóban forgó személy faji hovatartozását.

A többes identitásokról 
Tovább bonyolítja a problémát, hogy ugyanannak a személynek is lehet többféle identitása. Az USA népszámlálásában végre-valahára lehetővé tették, hogy a válaszadók egynél több identitást jelöljenek meg, tehát valaki mondhatja magáról, hogy afro-amerikai és ázsiai-amerikai is (például egyik nagyanyja kínai volt, másik három nagyszülője fekete).
Egyébként az egyféle identitás kényszere többnyire a nemzetállamok kialakulásával jött létre. A magyar nacionalizmus felvirágzása előtt a „hungarus” fogalma nem zárta ki azt, hogy valaki mondjuk horvát vagy szlovák anyanyelvű volt, és méltatlankodó meglepetést váltott ki a 19. század elején a nem magyar anyanyelvűek, de a magyar királyságban élő, tehát „Hungariához” tartozók körében az, amikor a „kultúrnemzet” ideológiája alapján őket kisebbségbe utalták, hacsak anyanyelvüket nem voltak hajlandóak magyarra változtatni. A nemzetállam ideológiájának a megszületése előtt nem tűnt ellentmondásosnak, ha egy izraelita vallású, német anyanyelvű személy „magyar pártinak” vallotta magát. A cipszerek mondogatták gyakran: „a mi nyelvünk német, de a szívünk magyar”, amivel azt akarták mondani, hogy ők kulturálisan németek, de politikailag magyarok, ráadásul lutheránusok lévén, Thököly-t és Rákóczit támogatják a „pápista” császárral szemben.
De a „feudális” többes identitástól a nemzetállami egyféle identitásig vezető út korántsem egyirányú. A nemzeti szocializmus előretörésével a magyarországi németek közül sokan „népi németek” (Volksdeutsch) lettek, az államszocializmus évei alatt a demográfiai folyamatokkal magyarázhatónál is jóval erősebben esett vissza a magyarországi németek száma, hogy azután az 1980-as évektől kezdve igen sokan újra „visszataláljanak” kettős – de ezen belül is többféleképpen konstruálható – identitásukhoz. A többes identitások térhódítását segíti az is, hogy a globalizáció s a nemzetközi vándorlás felgyorsulásával növekszik a vegyes házasságok száma. Az Egyesült Államokban a fehér férfiak nagy előszeretettel vesznek el ázsiai nőket, és igen gyakori az afro-amerikaiak és a „latinók” (vagyis dél-amerikai származásúak) vegyes házassága is. Ez már „a globalizáció” – pontosabban a legutóbbi nagy globalizációs hullám – előtt is így volt: van-e olyan „roma” Magyarországon, akinek a felmenői között ne lenne „nem roma”? S van-e olyan „magyar”, akinek minden felmenő ági őse Vereckénél jött be Árpád apánkkal? De ha ez így van, nem realisztikusabb-e egyik vagy másik társadalmi csoport, mondjuk a romák, „egyedül megbízható, tudományos módszerekkel számított” aránya helyett az identitások többféleségét felmérnünk?

Az identitásválasztás és a társadalmi feltételek összefüggéseiről
Empirikus vizsgálatokból egyébként azt is tudjuk, hogy a körülményektől függően ugyanannak a személynek az etnikai besorolása – legyen az önbesorolás, vagy a „társadalomi környezet” által végzett valamilyen besorolás – számottevően változhat. Az etnikai önbesorolás a világ számos táján sajnos nem csak szabad elhatározás vagy pozitív diszkrimináció hatására, hanem a rasszizmus és nacionalizmus miatt változott. Például a magukat cigánynak vallók száma nem utolsó sorban azért ingadozik az egész közép-kelet- délkelet-európai régióban, így Magyarországon, Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Szerbiában és Macedóniában is olyan drámaian, mert a romák, ha cigányellenes hangulatot érzékelnek, kevésbé hajlamosak magukat cigányként megjelölni. Ez azonban korántsem csak a romák esetében igaz. Az első csehszlovák népszámláláskor a Szlovákiában magukat magyarnak vallók száma jelentősen csökkent az utolsó monarchiabeli népszámláláshoz képest. Ez még a korábban egyértelműen magyarnak számító városokban, így mondjuk Kassán is így volt, amit korántsem indokol kizárólag – vagy akár nagyrészt – a magyarok el- és a szlovákok bevándorlása. Sokkal inkább arról van szó, hogy az egyébként is kétajkú népességben a nemzeti lobogó megváltozásával sokan identitást is váltottak; addig szlovák magyarok voltak, most magyar szlovákok lettek, korábban a magyarságukat, most a szlovákságukat hangsúlyozva. 
Ha egy szöszke lurkót látunk Csenyétén – ami egykor „tótok lakta magyar falu” volt, de mára roma etnikai gettóvá vált – az utcán, nincs kétségünk afelől, hogy cigány a gyerek. Ha ugyanezzel a gyerekkel, mondjuk, egy budai óvodában találkoznánk, eszünkbe sem jutna, hogy cigánynak véljük. Egy romániai, főként cigányok lakta faluban mondta egy interjúnk során az egyik cigány magáról: „ha jól felöltözök s bemegyek a városba, senki sem hiszi rólam, hogy cigány vagyok”. Öltözködés, nyelvhasználat, habitus, „body-language” – vagyis az a mód, ahogy valaki a testével bánik, ahogy mozog – az, hogy valaki módos-e vagy szegény, hogy kinek a társaságában mutatkozik, milyen környéken lakik és mi a lakcíme, döntő módon befolyásolja, hogy etnikailag milyen kategóriába sorolnak valakit, illetve miként sorolja be ő saját magát. Otthon a faluban cigánynak vallja magát, de ha bemegy a városba, nem feltétlenül teszi ezt.
Jelenti-e mindez, hogy az etnikai besorolási rendszerek nem vizsgálható, nem vizsgálandó, a társadalomtudományok eszközeivel nem megismerhető folyamatok? Egyáltalán nem! Dolgozatunk lényege, hogy olyan új kutatási programot javasolunk, melynek elsődleges célja nem annak a megszámlálása, hogy hányan tartoznak a politika vagy egyik-másik társadalomtudós által kizárólagosan definiálhatónak tartott valamely etnikai csoportba. Sokkal inkább annak firtatása, hogy hányféleképpen lehet embereket etnikai alapon besorolni, melyek az etnikai besorolások térben és időben oly változékony rendszerei, s milyen érdekek határozzák meg azt, hogy ki kit hova sorol be, és hogy hogyan és milyen társadalmi hatásokra változik meg az, hogy ki melyik kategóriába sorolja be önmagát. Mivel pedig ezek a besorolási rendszerek sokkal többet árulnak el a besorolókról, mint a besoroltakról, javasolt kutatási programunk nem arra a – meglehetősen ásatag – kérdésre keresi a választ, hogy milyenek „a cigányok”, „a szegények”, az egyik vagy másik „faji”, „etnikai”, „nemzeti”, „nemzetiségi”, „szociális” vagy „vallási” kisebbséget alkotók, hanem annak a társadalomnak a vizsgálatára irányul, amely „a szegényt”, „a cigányt”, az ilyen-olyan kisebbséghez tartozókat kitermeli és újratermeli. Azokkal a társadalmi intézményekkel, település- és lakásrendszerrel, szociálpolitikával és iskolarendszerrel, a gazdasági, társadalmi és politikai kirekesztés különböző mechanizmusaival kívánunk foglalkozni, amelyek szegény és kirekesztett sorban tartják az állampolgárok egy jelentős tömegét.

Etnicitás és a szociális helyzet 
Mint már utaltunk rá, összefüggés van egy klasszifikált egyén szociális helyzete és etnikai besorolása között. A cigányokról például úgy gondolják, hogy általában szegények, de az már egyáltalán nem világos, hogy vajon „a cigányok” szegények-e, vagy inkább „a szegényeket” szokás cigánynak nevezni. Ez már az alapsokaság kijelölésénél nagy problémát okoz a „romakutatások” során, hiszen (ez is) lehetetlenné teszi, hogy objektív módon meg lehessen határozni a romák számát és arányát.
Az etnicitás és a szociális helyzet összefüggései az idő múlásával változhatnak, és országonként is különbözhetnek. Seekings és Nattrass 2005-ban megjelent „Class, Race, and Inequality in South Africa” című könyvükben azt mutatják be, hogy Dél-Afrikában az apartheid rendszer összeomlásával miként változott meg a faji és osztályhelyzet szerinti kirekesztés viszonya (Seeking and Nattrass, 2005).
Dél-Afrikában az apartheid korában a jövedelmi egyenlőtlenségek szorosan követték a bőrszín szerinti („color-line”) különbségeket. A feketék az alsó, az úgynevezett „színesek” (az Indiából bevándoroltak) az alsó-középosztályba tartoztak, míg a fehérek alkották a magasabb társadalmi osztályokat. Az apartheid politikája biztosította, hogy ezek az igen erős mértékben etnicizált osztálykülönbségek újratermelődjenek. Amikor az apartheid rendszerét bevezették, a „belső útlevél” rendszere (pass system) védte meg a fehér munkásosztály magas jövedelmét a fekete konkurenciától (ugyanis a fekete munkások nem költözhettek szabadon a munkaerőhiánnyal küszködő területekre, hanem a nekik kijelölt „autonóm területeken” (home-lands) kellett maradniuk. 

Mind a fekete, mind a fehér társadalom belsőleg rétegzett volt. A feketék közül azok, akiknek sikerült mégis valahogy városba költözniük, valamivel magasabb jövedelemre tudtak szert tenni, mint az „autonóm területekre” zárt társaik. A fehérek között sem csak gazdagok, de viszonylag szegények is voltak. Ennek ellenére az 1950-es években a legjobban fizetett feketék is kevesebbet kerestek, mint a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező fehérek. Másként szólva, az apartheid rendszer korai időszakában a fajok közötti különbségek nagyobbak voltak, mind a fajon belüliek, s ez még a szociális juttatásokra, így például a nyugdíjra is igaz volt.
 Az apartheid rendszer csúcsán tehát az osztály és a faj szerinti választóvonalak gyakorlatilag egybeestek. Később azonban jelentős változások játszódtak le. Már az apartheid utolsó éveiben megkezdődött a fekete középosztály kialakulása, sőt már egy fekete burzsoázia is kialakulófélben volt. Ezek a folyamatok azután az apartheid utáni korszakban lényegesen felgyorsultak. A feketék felfelé irányuló mobilitásának a következtében a fajon belüli egyenlőtlenségek hatalmas mértékben megnőttek. Figyelemre méltó, hogy a korábban szegény feketék felemelkedése távolról sem csökkentette az egyenlőtlenségek általános szintjét (amit az is jelez, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek mérésére talán legáltalánosabban használt Gini-index változatlan maradt). Lényegében az történt, hogy a fajok közötti egyenlőtlenségek számottevően csökkentek, míg a fajon belüli egyenlőtlenségek jelentős mértékben megugrottak. Seekings és Nattrass számításai szerint a fajon belüli egyenlőtlenségek magyarázták 1975-ben a bérek és fizetések közötti eltérésnek a 38% százalékát. Ez 1996-re 67 %-ra nőtt (vagyis a fajok közötti egyenlőtlenségek 62%-ról 33%-ra csökkentek). A szerzők ezt a változást azzal magyarázzák, hogy a dél-afrikai gazdaságban megszűnt a teljes foglalkoztatottság, s jelentős mértékben nőtt a nyílt munkanélküliség (bár a magasan képzettek körében továbbra is megmaradt a munkaerőhiány, mivel a gazdaság átállt a tőkeigényes és export orientált növekedési pályára).

Ez az elemzés azt mutatja, hogy az etnicitásnak illetve a fajnak az egyenlőtlenségekkel való összefüggése még apartheiden alapuló társadalmakban sem egyértelmű (a fajon belüli egyenlőtlenségek növekedése Dél-Afrikában már az apartheid idején megkezdődött, és az apartheid rendszer felbomlása után ez a folyamat csak folytatódott). Seekings és Nattrass egyébként arra is utal, hogy bizonyos körülmények között a feketék akár a társadalom alatti osztályhelyzetbe (underclass) is szorulhatnak. Erre szerintük akkor kerül sor, ha azonos etnikai/faji csoporton belül a legszegényebbek hosszú távú, generációk között is átörökített nyomorba, munkanélküliségbe, lakóhelyi és iskolai kirekesztettségbe szorulnak, és a velük azonos fajhoz tartozónak tekintettek közül vannak olyanok, akik felemelkednek a középosztálybeli létbe. 
Bár a faj-osztály dinamizmus nem ugyanaz az Egyesült Államokban, mint Dél-Afrikában, Seekings és Nattrass társadalom alatt osztállyal foglalkozó elemzése Julius Wilson underclass-elméletét idézi. Wilson szerint (Wilson, 1987) a dezindusztrializációt és a fekete „underclass” kialakulását megelőzően az amerikai városok belterületén elhelyezkedő gettóknak (az 1940-es és az 1950-es évek gettóinak) a népessége osztályszempontból igen erősen rétegzett volt. Seekings és Nattrass terminológiájával élve, azt is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államokban a fajon belüli egyenlőtlenségek még az apartheid rendszer időszakában is igen jelentősek voltak, ezzel szemben Dél-Afrikában még a feketék legmagasabb státuszú rétegei is a fehérek legalacsonyabb státuszú rétegei alatt helyezkedtek el. Massey és Denton terminológiájával élve, ennyiben különbözik az „amerikai apartheid” a dél-afrikai apartheidtől (Massey and Denton, 1993).

(Horizontális és vertikális kirekesztés)
Edward Telles „Race in Another America” című könyvében hasznos megkülönböztetést tesz „horizontális” és „vertikális” társadalmi kirekesztés fogalma között (Telles, 2004). Ugyanabban az évben megjelent könyvünkben mi is hasonló problémát igyekeztünk megfogalmazni. Mi a „társadalmi” (Telles terminológiája szerint: horizontális) és a „gazdasági” (ismét Telles- szel szólva: vertikális) kirekesztés között tettünk különbséget. A horizontális és vertikális kirekesztés fogalmai hasznosnak bizonyultak Telles számára, hogy bemutassa a faji egyenlőtlenségek különbségeit az Egyesült Államokban és Brazíliában, illetve kimutassa a faj-osztály kapcsolat változásait Brazíliában. A horizontális kirekesztés – amit lakóhelyi szegregációval, illetve a fajok közötti vegyes házasságok gyakoriságával lehet a legegyszerűbben mérni – Brazíliában általában mérsékelt volt, szemben a vertikális kirekesztettséggel, ami viszont igen jelentős volt. Telles számításai szerint a vertikális kirekesztettség – amit a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulásával mér – Brazíliában 1960 és 2000 között sem csökkent, míg a feketék és fehérek közötti jövedelmi egyenlőtlenségek az Egyesült Államokban ugyanebben az időszakban számottevően mérséklődtek. 

Tegyünk most kísérletet Seekings és Nattrass elemzésének az újraértelmezésére Telles fogalmi rendszerét használva! Mennyiben hasonló illetve különböző Dél-Afrika, az Egyesült Államok és Brazília a horizontális illetve a vertikális kirekesztés szempontjából, továbbá milyen változások történtek e téren a három országban az elmúlt fél évszázadban? 

Dél-Afrikában az apartheid klasszikus időszakában mind a horizontális mind vertikális kirekesztés igen nagymérvű volt. A „belső útlevelek” rendszere garantálta a merev lakóhelyi szegregációt. Vegyes házasságok ritkán fordultak elő, s akkor is sértették a „faji tisztaság” ideológiáját.  Ez az úgynevezett Jim Crow rendszer alatt igen hasonló volt az Egyesült Államokban is. Mindkét ország gyökeresen különbőzött azonban Brazíliától, ahol a faji tisztaság eszméje gyakorlatilag ismeretlen volt, a vegyes házasság ellen jó ideje nem volt se jogi, se kulturális tilalom, és a lakóhelyi szegregáció is mérsékelt volt.
Dél-Afrikában – mint már utaltunk rá – a vertikális kirekesztés is igen erőteljes volt: a klasszikus apartheid rendszerében a legjobban kereső feketék is kevesebbet kerestek rendszerint, mint a legszegényebb fehérek, a fajok közötti különbség nagyobb volt, mint a fajon belüli jövedelmi egyenlőtlenség. A kései apartheid korszakában és az apartheid utáni rezsimben viszont – részben a faji megkülönböztetés elleni és a fekete közép-osztály kialakulását segítő kormányzati politika következtében – a feketék körében számottevő felfelé irányuló mobilitás következett be, és ennek nyomán a fekete üzletemberek, állami tisztviselők és értelmiségiek a hasonló pozíciójú fehérekhez hasonló jövedelemre tettek szert. A szegény feketék viszont továbbra is teljes mértékben ki voltak rekesztve gazdaságilag (vertikálisan) – állandóan vagy legalábbis tartósan munkanélküliek voltak –  társadalmilag (horizontálisan) pedig – csaknem teljes volt a lakóhelyi szegregáció és alig fordult elő vegyes házasság. Julius Wilson fogalmát használva azt is mondhatnánk, hogy az alacsonyan képzett, szegény feketék a társadalom alatti osztály, az underclass helyzetébe süllyedtek. 
A poszt-apartheid rendszerben továbbra is minden szegény fekete volt, de most már nem volt minden fekete szegény. A szegénység tehát továbbra is „etnicizált” volt, de az osztálykülönbségek már átmetszették a faji választóvonalakat. Azt is mondhatjuk, hogy Dél-Afrikában a poszt-apartheid rendszerben (s a polgárjogi reformokat követően az Egyesült Államokban is, bár a fehérek – legalábbis politikai – fölényének továbbélése miatt kisebb mértékben) a társadalmi egyenlőtlenségeket meghatározó tényezők az etnicitástól/fajtól az osztály felé tolódtak el, Brazíliában viszont továbbra is együttesen határozza meg az etnicitás/faj és a társadalmi osztály az egyenlőtlenségi rendszereket. 
Ha tehát Dél-Afrika esetében a fajból az osztályba való átmenet van folyamatban, Brazíliában a kérdés inkább az, hogy az egyenlőtlenséget a faj vagy a társadalmi osztály határozza-e inkább meg. (Solange Simones-nek nyomán használjuk a „fajból osztályba” való átmenet, illetve a „faj vagy osztály” megkülönböztetést.) Bár Brazíliában a fajok közötti egyenlőtlenségek nagyok, kérdéses, hogy ezek a fajinak tűnő egyenlőtlenségek valójában nem osztályegyenlőtlenségek-e, hiszen Brazíliában a fajok megkülönböztetésének az alapja jórészt az osztálykülönbségeken alapszik. Az a fekete, aki szegény, a magasabb társadalmi helyzetű egyének hajlamosak magukat fehérnek tekinteni – s társadalmi környezetük is pontosan ezt teszi. Ezért lehet, hogy a fajok között nagynak tűnő egyenlőtlenség csak a brazil faji klasszifikációs rendszer sajátosságainak a következménye, tehát pusztán vagy jórészt statisztikai “áltény” (artifact). 

1. táblázat
A feketék társadalmi kirekesztésének mintái s azok változásai az Egyesült Államokban, Brazíliában és Dél-Afrikában, 1960-2000

  Mindezidáig az etnicitás/faj és osztályhelyzet összefüggéseit kizárólag a fekete-fehér bőrszín dichotómiájában tárgyaltuk. A brazil esetben azonban már világosak ennek a megközelítésnek a korlátai. Maga a „faj” fogalma igencsak problematikus Brazíliában – s ennek okait Európával ellentétben nem a náci fajelmélet bűneiben kell keresnünk, hiszen a náci fajelméletnek soha nem volt különösen sok híve Brazíliában. A brazilok a côr („bőrszín”) fogalmát inkább használják, mint a „raça”-t (a brazil-portugál nyelvben ez a faj megfelelője). A faji klasszifikációs rendszerek általában dichotómiák („a feketék” szemben „a fehérekkel”; de akár azt is mondhatnánk, hogy „a cigányok” szemben „a magyarokkal” – ez is bizonyítja, hogy Közép- és Dél-Európában a roma-nem roma megkülönböztetés, ha terminológiailag pontosak akarunk lenni, inkább faji, mint etnikai különbségtétel), míg a bőrszínen alapuló klasszifikációs rendszerek többkategóriásak.

Seekings, Nattrass, Telles és Wilson összehasonlító kritikai etnicitás elmélete hasznos lehet a roma (cigány) klasszifikáció tanulmányozásához a posztkommunista átmenet során Közép- és Kelet-Európában. A korábbi munkáinkban – főként a „Kirekesztettség változó formái” című könyvünkben – leírtak alapján most azzal érvelhetünk, hogy Magyarországon – s Bulgáriában, bár ott sokkal kevésbé – a társadalmi egyenlőtlenségek és az etnicitás összefüggései inkább a dél-afrikaihoz hasonlítanak, és jelentősen eltérnek a braziltól. Magyarországon már a kései államszocializmus időszakában jelentős mértékben növekedtek a roma népességen belüli egyenlőtlenségek. Ez a folyamat azután számottevően felgyorsult a posztkommunista növekedési pálya következtében (ebben az esetben, akárcsak a poszt-apartheid dél afrikai rezsimében is, a gazdasági fejlődés inkább tőke-intenzív volt, a gazdasági növekedés a munkahelyek számának a növekedése nélkül történt). Akárcsak Dél-Afrikában, ahol a szegény feketék munkanélkülisége makacsul megmaradt vagy éppenséggel még növekedett is, Magyarországon a „hátrahagyott” roma szegények városi munkanélküliek lakta zárványokba és – egyre növekvő mértékben – falusi “rezervátumokba”, kisfalusi etnikai gettókba szorultak, ami egyre erősödő mértékű lakóhelyi szegregációt eredményezett. Ezzel szemben, a középosztályi lét irányába mobil romák városokba költöztek, s ott vagy egyáltalán nem vagy csak nagyon kis mértékben laktak szegregált körülmények között. 
Ez egészen másként alakult Brazíliában vagy az Egyesült Államokban. Brazíliában az etnikai alapú lakóhelyi szegregáció nem jelentős; még a szegény feketék is – legalábbis etnikai értelemben – meglehetősen integráltan, szegény fehérekkel közös negyedekben laknak. Ezzel szemben az Egyesült Államokban, ahol a lakóhelyi szegregáció igen nagymérvű (még nagyobb fokú, mint Magyarországon), a fekete szegények városi etnikai gettókba szorulnak, a felfelé mobil feketék pedig fekete, etnikailag szintén szegregált kertvárosokba költöznek. 
Bulgáriában egészen más a helyzet, mint Magyarországon: ott a romák lényegesen nagyobb mértékben szegregálódnak lakóhelyileg, mint Magyarországon, de a bolgár roma gettók osztályszempontból heterogének, amin azt értjük, hogy a jobb módú és a legszegényebb romák együtt élnek a városi (s néha a falusi) gettókban. Bulgáriában tehát az etnikai/faji csoportok közötti társadalmi/horizontális és gazdasági/vertikális egyenlőtlenségek még mindig nagyobbak, mint a fajon belüli egyenlőtlenségek. Bulgáriában elsősorban a városi gettók, mint például a Sliven városában található Nagyezsda negyed, igencsak hasonlít azokhoz a „klasszikus”, az 1960-es évek előtti amerikai belvárosi gettókhoz, amelyekről Julius Wilson irt oly meggyőzően (ilyen volt a 20. század első felében a New York-i Harlem, vagy a chicagói úgynevezett South-side, ahol fekete orvosok, ügyvédek s kereskedők együtt éltek a legnyomorúságosabb sorban levő feketékkel).

2. táblázat
A romák társadalmi kirekesztésének mintái s azok dinamizmusa Bulgáriában és Magyarországon, 

Mondandónk lényege: az a fogalmi megkülönböztetés, amit Seekings és Nattrass vezetett be a fajok közötti és a fajon belüli egyenlőtlenségekkel kapcsolatban, illetve Telles vertikális és horizontális kirekesztéssel kapcsolatos megkülönböztetése az összehasonlító etnikai kutatás új perspektíváit nyitja meg. Eddig az etnicitással illetve fajjal foglalkozó elméletek túlságosan szűkösen Amerika-centrikusak voltak, s a fehérek-feketék tudományosan abszurdnak mondható, merev dichotómiájából indultak ki. A naiv „cigány”-„magyar” dichotómia sajnos a közép és dél-európai roma kutatásra is meghatározó hatással volt, s maradt mind a mai napig. Ezért is tartják a romákkal kapcsolatos kutatások gyakran még ma is legfontosabb feladatuknak, hogy a romák „egyetlen, pontos és szigorúan tudományos módszerekkel előállított” számát megadják, mintha egy ilyen számot tudományos módszerekkel fel lehetne mérni. 

Konklúzió

Wilson, Seekings, Nattrass és Telles az etnicitás kutatásának gyökeresen új programját fogalmazzák meg, amelyben a legfontosabb feladat annak a vizsgálata, hogy a különböző érdekkel és értékekkel bíró társadalmi szereplők, különböző történeti időszakokban és különböző társadalmi helyzetekben miként vonják meg az etnikai/faji csoportok határait, s ezek a határok miként függnek a szóban forgó csoportoknak a társadalom szociális hierarchiáján belüli elhelyezkedésétől. Eredményeik egybecsengenek azokkal a következtetésekkel, amikre mi a közép- és délkelet-európai posztkommunista társadalmak tanulmányozása során, valamint a gazdasági és szociális kirekesztés, illetve az etnikai konstrukció történelmileg és országonként változó formáival kapcsolatos elméletünk kidolgozásakor jutottunk. 
Kutatási eredményeikhez a magunk részéről mindenekelőtt azt tehetjük hozzá, hogy mind az etnikum (és az annak aleseteit jelentő faj, nemzet, nemzetiség stb.), mind pedig a szociális stratifikáció (és az annak aleseteit jelentő osztály, rend, kaszt stb.) szerinti csoportosítások társadalmi konstrukciók eredményei. Ezek a konstrukciók sokkal inkább jellemzőek a besorolást végzőkre, végül is a vizsgált társadalomra, mint a besoroltakra. A különböző etnikai és szociális csoportok egy-egy olyan kontinuum mentén helyezhetők el, amelyek az egyik póluson a születéstől adott, ezért megváltoztathatatlan, teljesen merev és kizárólagos csoportosítástól a másik póluson elhelyezhető, teljesen szabadon választható, teljesen flexibilis és többes választásokat is lehetővé tevő csoportosítás között húzódnak. Gyors és radikális társadalmi változások – például gyökeres technológiaváltások, radikális és a munkaerő-piac megbillenésével járó demográfiai átalakulások, drasztikus politikai átalakulások – időszakában a társadalmi status quo felbomlása gyakran azzal jár, hogy az elbizonytalanodott egyének az említett kontinuumnak nem annyira a szabadon választható, flexibilis és többes választásokat is lehetővé tevő, mint inkább a születéstől adottnak, merevnek és megváltoztathatatlannak tartott pólusán elhelyezhető csoportokban vélik az identitásukat megtalálni.

Hivatkozott irodalom

Loveman, Mara. 1999: Comments on Bonilla-Silva: Is „Race” Essential?” American Sociological Review 64(2): 891-9.
Massey, DougŹ-Denton, Nancy.1993: American Apartheid. Cambridge: Harvard University Press
Seeking, Jeremy-Nattrass, Nicole. 2005: Class, Race, and Inequality in South Africa. New Haven: Yale University Press
Telles, Edward. 2004: Race in Another America.  Princeton: Princeton University Press
Loic Wacquant. 2007: Urban Outcasts – a Comparative Sociology of Advanced Marginality. Cambridge: Polity Press 
Wilson, William Julius. 1987: The Truly Disadvantaged. Chicago: The University of Chicago Press
 

Bibliográfia

LADÁNYI János-SZELÉNYI Iván
A kirekesztettség változó formái 
Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata
Napvilág, 2004 

ANDERSON, Benedict
Elképzelt közösségek 
Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. 
L’ Harmattan-Atelier, 2006