AZ ÚJRA-ELKÉPZELT VÁROS
(A pályázatíró epilógja)

Most, 2010 elején, sokan kérdezik, ismerősök és újságírók is, hogyan látom, mi valósult meg a „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa, 2010” program egykori (2004-2005-ös) terveiből és mi nem. Az építkezések elkezdődtek, de a befejezésükhöz még hónapok kellenek. Még nem születtek meg a finanszírozási és vezetési döntések az új épületekben működő új intézményekről (például a Konferencia- és Koncertközpontról), így nehéz megítélni, hogyan fognak működni 2011-től. A 2010-es év programja ismert, de az eseménysorozat még nem kezdődött el. Ma még nem lehet mást értékelni, mint a 2005. októbere óta eltelt időt, az előkészület időszakát, s erről a véleményem nem sokat változott az elmúlt hónapokban és években. Ez az oka annak, miért kerül itt egymás mellé egy 2007-es interjú és 2009-es nyilatkozat szövege.  Az előbbi, mivel döntően építész és építészet iránt érdeklődő közönség számára készült, főként a program várostervezési kérdéseivel foglalkozik; az utóbbi viszont inkább a 2010-es év pécsi kulturális programjainak tervezésével. 

A kulturális várostervezés és a Pécs 2010-program
Vargha Mihály beszélgetése Takáts Józseffel

Kérdés: Lemondásod óta közel másfél esztendő telt el,¹ azóta talán ha egyszer találkoztunk személyesen, bár én többször is jártam Pécsett, az építészeti tervpályázatok eredményhirdetései miatt. Hogyan nézel most vissza a lemondásod előtti időre, az akkori munkádra?

2006. júniusában léptem ki a Pécs 2010-program vezetéséből; azóta nyilvánosan – egyetlen kis cikket kivéve – nem beszéltem a program állásáról. Beleírtam az önéletrajzomba, hogy 2004 és 2006 között kulturális várostervezéssel foglalkoztam (ami az angol „cultural planning of the city” vagy „urban cultural planning” fordítása), s igyekeztem visszatérni a befejezetlen könyveimhez. Persze, azt hiszem, Magyarországon nem sokat mond az a kifejezés, hogy kulturális várostervezés, úgyhogy talán legjobb lesz már az interjú elején elmondani. Amikor 1990 táján Nyugat-Európában városirányítók és városkutatók számára világossá vált, hogy vége a városfejlődés ipari szakaszának, s ez a fejlődési szakasz sok helyen kiüresedő ipartelepeket, csökkenő népességű várost, emiatt csökkenő bevételekkel rendelkező önkormányzatot, emiatt romló közszolgáltatásokat, lepusztuló lakótelepeket, a fiatal és képzett generációk elköltözését hagyta maga után, akkor némelyekben felmerült, hogy talán a kultúra fejlesztése lehet a kivezető út a városuk válságából. 
Ha azt akarjuk, hogy egy hanyatló városba tőke települjön, képzett munkaerő vándoroljon, s ne költözzenek el a fiatalok, akkor érdekesebbé, élettel telibbé, egyedibbé kell változtatnunk a városunkat, hogy ne azt sugározza magáról, hogy hanyatló és tanácstalan, hanem hogy izgalmas és kísérletező. S ezt a városátváltoztatást elsősorban a kultúra révén tudjuk elérni, a szó tág értelmében értve ezt a fogalmat. Az egykori ipari épületeknek kulturális funkciót lehet adni; egy új múzeumépítéssel fel lehet éleszteni lepusztulóban lévő városi környezetét; ha kicseréljük egy városi tér fantáziátlan utcabútorait egyediekre és újszerűekre, többen fognak arra sétálni és hamarosan kávéház és magángaléria nyílik a most üresen álló üzlethelységekben – s mindezek több turistát vonzanak a városba, s hamarosan több diák jelentkezik a városunk egyetemére, mint korábban. A kulturális várostervezés ezzel foglalkozik: a kulturális fejlesztésen keresztüli városmegújítással. A pályázati könyvbe, A határtalan városba beleírtam az indoklását, miért kulturális várostervezésnek nevezem „városi kulturális tervezés” helyett: „A kultúra tervezése a város tervezését jelenti, és viszont.”
Persze, már túl voltunk a hazai Kulturális Főváros-pályázat első fordulóján, amikor lassan rájöttem, hogy mit is csinálok valójában, s hogy angol egyetemeken diplomát lehet szerezni olyan szakokon, ahol oktatják, amit én itt a munkatársaimmal kitalálni próbálok. Úgyhogy autodidakta módon, este tanulmányokat olvasva, napközben fejlesztési projekteken vitatkozva tanultam meg, mi a kulturális várostervezés. Egy Hans Mommaas-dolgozatból lestem el a kulturális negyed-fejlesztés elveit, építész munkatársamtól, Patartics Zorántól a katalizátor-jellegű köztérfejlesztését, és így tovább. 

Kérdés: 2005 októberében, egy héttel Pécs győzelmének a bejelentése után – a pályázatokat értékelő szakmai zsűri tagjaként – cikket írtam az Élet és irodalomba, amelynek az volt az alcíme, hogy „Urbanista alkotómunka város-sámánokkal”. E cím rátok, a pályázat íróira utalt. Neked, aki elsősorban irodalmár vagy, lennie kell személyes vonzódásodnak ahhoz, hogy fel tudtad vállalni ezt a szerepet, ami egy térség fokozott megértését és féltő gondozását, elevenítő megfogalmazását jelenti. Tájékozódást a teljesség felé. 

A „város-sámán”, gondolom, az angol „urban guru” fordítása, Charles Landryt vagy Richard Floridát nevezik így a nyugati világban. Ezek a guruk tényleg hatottak rám; nem is szövegszerűen, inkább a kisugárzásuk által. Emlékszem, amikor először rákattintottam a Florida honlapjára: a képernyő felét a fotója foglalta el, a fotó felét pedig a cipőtalpai, asztalra feltett lábbal ült és nevetett bele a kamerába – ez a vidám egyéniség-hangsúlyozás tanulságosabb volt szinte, mint a kreatív osztályról írt passzusai. De inkább elmesélek egy történetet a saját város-sámáni múltamból. Van egy bilbaói képeslapom, amelyen a Guggenheim Múzeum látható, előtte Puppyval, Jeff Koons hatalmas növénykutyájával. Egy alkalommal, amikor önkormányzati politikusoknak és hivatalnokoknak tartottam tájékoztatót a munkánkról (persze, a meghívottak tizede sem jött el rá), elvittem magammal a képeslapot, hogy a segítségével magyarázzam el, mire jó a művészeti beruházás a városfejlesztésben. Hogy nem költséges dísz, hanem a fejlesztés motorja; hogy ha Puppy Pécsett állna a jövendő Zenei és Konferenciaközpont előtt, csak e szobor miatt százezerrel nőne Pécs turizmusa egy év alatt. „Mindegy, hogy tetszik-e nekünk Puppy vagy sem, mondtam; ha a kutya itt állna, többszörösére nőne a város tőkevonzó képessége, ez a kutya közvetve több munkahelyet hozna létre a városban, mint tíz bevásárlóközpont idetelepítése.” Egy másik alkalommal azt mondtam nekik, hogy nincs sok értelme, hogy az önkormányzat hivatalában elkülönítve működik a kulturális és a városfejlesztési osztály: ezt a két területet valójában egységesen kellene irányítani. Gondolom, azt hitték, hogy viccelek.

Kérdés: A város-sámán ugyan akkor rögtönzött szókapcsolat volt, de természetesen lehet, hogy volt előzménye olvasmányaimból – gondolok itt például Meggyesi Tamás vagy Vidor Ferenc urbanisztikai publikációira. S persze az ő írásaikban is előfordulhatott hivatkozás olyan erős személyiségekre, akik megtestesítik a guruságot. Nálad van-e valaki, akit a pécsi pályázattal kapcsolatban ki tudsz emelni?

Bert van Meggelent, aki Rotterdam Kulturális Főváros-programjának az intendánsa volt 2001-ben, építész, egyetemi oktató Hollandiában és Isztambulban. Egy budapesti konferencián hallottuk előadni, s néhány mondata után már tudtuk, hogy ő a mi emberünk: az európai és az arab tér közötti szerkezeti és használati különbségről beszélt, a városi nyilvános terek európai hagyományáról és visszaszerzésük lehetőségéről. Az előadása utáni szünetben odamentünk hozzá, felkértük tanácsadónak, ő pedig szúrós szemmel nézte a három, visszautasítástól szorongó fiatalembert, aki próbálja neki elmagyarázni, hogy hol van a térképen Pécs, miért érdekes város, és miért őt kérjük föl tanácsadónak. Aztán amikor ott tartott Tarrósy István barátom, hogy hány bauhäusler származott Pécsről, közbevágott, hogy a Bauhaus története milyen fontos számára és hogy szívesen lesz a tanácsadónk. Akkorra már eléggé kialakult bennünk a jövendő koncepció, tudtuk, hogy mit akarunk, de Bert kellett ahhoz, hogy magabiztosak legyünk. A holland kapcsolat később kiszélesedett, aztán megszakadt: még én kezdeményeztem, Tarrósy István vitte végig „A kulturális negyed mint városfejlesztési modell” című pécsi holland-magyar építészszimpóziumot, amelynek azóta kis könyvben meg is jelentek az előadásai és ajánlásai. Az volt a tervünk, hogy minden pécsi fejlesztési projekt előkészítéseként szervezünk ilyen nemzetközi szimpóziumokat: múzeumépítészetről, köztérfejlesztésről, hangversenyterem-építésről stb. – hogy elméleti műhelymunkával vesszük körül a konkrét tervezést. De a folytatásra már nem volt időnk. 

Kérdés: A felkészülési idő felénél tart a város. Pánik-hangulat nincs – még nincs? –, bár ha az általános hazai helyzetet vesszük figyelembe, és abba ágyazva gondolunk a pécsi kétezertízre, akkor igen borús a kép. Hogyan látod most, lehetett volna valahogy másképp kezelni a dolgot, és nem hagyni, hogy így legyen?

A mi kísérletünk, azt hiszem, nem nagyon érhetett más véget, mint amit ért. Két héttel Pécs pályázati sikerének bejelentése után az egyik helyi szocialista politikus feljegyzést írt a polgármester számára az EKF-programról: „még egyszer nem engedhetjük meg, hogy a civilek [ezek voltunk mi, a pályázat kis ťagytrösztjeŤ] kivegyék a kezünkből a kezdeményezést”. És nem is engedték meg. Az akkori polgármester első dolga volt, hogy a fejlesztési projekteket kivette a kezemből – utána fél évig senki sem foglalkozott velük. Ő maga az első oldalnál nemigen jutott tovább városa pályázati könyvében, s ezzel így lehet a helyi politikusok többsége is. Amikor lemondtam a Pécs 2010-programban viselt tisztségeimről, egy televíziós interjúban megkérdezték a város akkori alpolgármesterét, hogy vajon miért mondtam le, mire azt válaszolta, azért alakult ki köztünk vita, mert én mindenféle nyugati modelleket akartam itt bevezetni – de hát ez Kelet-Európa, itt azok nem működőképesek. Ugyan a maga egyszerű módján, végül is telibe találta a lemondásom okát. 

Kérdés: Azt persze már nem tőled kéne megkérdeznem, hogy mégis mi várható? Stratégiai főtanácsadói tisztedről lemondtál ugyan, és visszatértél egyetemi oktatói munkádhoz, de gondolom, valamennyire mégis tájékozódsz a fejleményekről.

Bizonyára lesznek 2010-ben mindenféle kulturális programok a városban, talán megépülnek a tervezett épületek, bár inkább 2011-re, mint a kulturális főváros-évre, de a gondolati keret, a szemlélet, amely egykor összefogta őket, már eltűnt. A program mai irányítói, azt hiszem, nemigen értenék, hogyan függ össze a kulturális decentralizáció elve a „nagy kiállítótér” megépítésével; hogy a köztérfejlesztésben érvényesülő szemlélet hogyan folytatódhat a programok ösztönzésekor; hogy a Pécs 2010-program nemzetközi óriásplakátjai vizuális nyelvének hogyan kellene átértelmeznie a város kulturális örökségének szerkezetét. Mindezek – az elvek, a beruházások tervei, a programtervek, a kommunikációs tervek – valaha összefüggtek, mára elkülönültek és feledésbe merült hajdani kapcsolódásaik értelme. Azok a nagy témák – a kulturális decentralizáció, a városreneszánsz, a „déli kulturális övezet” városhálózata –, amelyek az egykori pályázat középpontját alkották, elfelejtődtek, mint ahogy azok a viselkedési modellek is, amelyeket a munkatársaimmal meghonosítani próbáltunk. 
 

Program középpont nélkül

„A 2010-es EKF-év bemutatott programcsomagja olyan,² amilyet az elmúlt három kínos év után várni lehetett. Kulturális, művészeti programok vannak benne, érdektelenek és érdekesek vegyesen; valamint sok feltételes módban fogalmazott mondat, ahol konkrét résztvevőket és ezután felépítendő helyszíneket kell megnevezni. Európa nyugati felén a kultúrát és a kortárs művészetet a társadalmi problémák felszínre hozása, megvitatása színterének gondolják. Ez a szemlélet alig van jelen a programcsomagban. Túl kevés kreatív kis eseményt lelünk benne, túl kevés kulturális folyamatot és túl sok hagyományos rendezvényfajtát. A jellegzetes „kulturális fővárosi” programok olyanok, mint a Krétakör Színház városterápiája, a Parti Galéria „tájtérképei” (közösségi alkotásai), a Temporary City urbanisztikai programja, a Színerő-tárlatok: az ilyenekből van túl kevés. A 2005-ös pályázati könyvben a 2010-es év jellegadó témái között szerepelt az európai centrum és periféria, a szocializmus hazai kulturális hagyatéka, az ország kulturális decentralizációjának és a városiasság visszanyerésének a kérdése – e problémák eltűntek a programtervezésből vagy jelentéktelenné váltak, s nem léptek a helyükre más témák, más problémák. Örülni fogunk, ha valóban Pécsett koncertezik majd Fazil Say, ha megnézhetjük a Bauhaus-kiállítást; Essen és Isztambul pécsi jelenléte az egyik legreménytelibb eleme a programcsomagnak – ám nem világos, mi adja majd a pécsi 2010-es év karakterét? Ugyanakkor a Pécs 2010-program alapvető baja nem ez, mint majd’ mindenki tudja, hanem a tisztánlátás és igaz beszéd hiánya az EKF beruházásai ügyében, s a három év alatt elvesztett helyi és országos közbizalom. Nem tudom, elegendő lesz-e ez a programcsomag arra, hogy megfordítsa a Pécs 2010-programot körülvevő hangulatot.”
 

Lábjegyzetek

1 A fenti interjút Vargha Mihály készítette velem 2007. novemberében, december 6-án került fel az Építészfórum honlapjára (http://epiteszforum.hu/node/7824). Kis módosítással adom újra közre. [vissza]
2 E nyilatkozatot Cseri Lászlónak, az Új Dunántúli Napló újságírójának adtam 2009. júniusában, amikor nyilvánossá vált az EKF-program 2010-es kulturális eseményeinek együttese. [vissza]