Csupán kétszer voltam Pécsen. Először másfél napot, másodszor alig felet töltöttem ott. Ha egyáltalán mondhatok valamit Pécsről, akkor talán annyit, hogy erről a városról most már mindig az álmok fognak eszembe jutni. 

Először 1985-ben látogattam el Pécsre egy évfolyamtársammal. Június vége volt, én a júliusi klasszikus irodalomtörténeti vizsgámra készültem, amelyen évfolyamtársam valami oknál fogva már túl volt. Tetszettek nekünk a régi házak, a dombok és a nők. Leginkább azonban annak a háznak a kertjére emlékszem, ahol egy pécsi német szakos egyetemista lány szülei laktak. A lány fél évet Jénában töltött, innen volt az ismeretség és a szállás. Ebben a kertben nyugodtan letarolhattuk a cseresznyefát, ebben a kertben fejeztem be a Vonzások és választásokat, és itt kezdtem olvasni a Wilhelm Meistert, miközben évfolyamtársam a két nép közötti barátság szorosabbra fűzésén fáradozott.

Több mint huszonnégy évvel később láttam viszont a várost. November volt. Az emlék még egészen friss, ezért már az odaútról is sokat tudnék írni, a dimbes-dombos tájról, amely a Balatontól délre kezdődött és végigkísért bennünket egészen a városig. Azért is szerettem meg a tájat, mert ezekhez a dombokhoz kötődik a sok történet, amelyeket Nádori Lídia, a fordítóm mesélt útközben: a magyar olimpiai csapat 1956-os viszontagságos melbourne-i útjától az rendszerváltás utáni első választásokon át a romagyilkosságokig. Ódát tudnék zengeni egy pincérnőről, aki megengedte, hogy használjam az étterem vécéjét, és nem akarta elfogadni az obulust, amelyet a vécéajtóra függesztett tábla követelt tőlem. Az obulust végül - a pénznek nincs szaga - csak ott hagytam a pulton, remélve, hogy a hölgy meglátja benne az öröm és a hála jelét.

Azok az ideiglenes vaskerítések is megérnének egy hosszabb beszámolót, amelyek teljesen lezárták a főteret és a főtérbe torkolló utcák többségét, hogy a munkások és a munkagépek szombat délután is zavartalanul dolgozhassanak. Mivel már az esti felolvasáshoz voltam öltözve, nadrágomat fölcsippentve, mintha egy patakon szökellnék át, úgy ugráltam a feltört aszfalt törmelékei között, amely egyébként kifogástalannak tűnt. Lehet, hogy ez a ripityára tört aszfalt valami installáció volt? Valami hasonlót láttam egyszer Velencében, az volt föléírva, "Germania".

Nem akarok már megint felolvasásokról írni. Ez a pécsi egyébként nagyon kellemes volt, hála Lídiának, aki bevezetőt mondott és moderált, hála a közönségnek, a tolmácskisasszonynak, és nem utolsó sorban a gyönyörű teremnek. De mindezt nem tudtam igazán élvezni, mert elsősorban azzal voltam elfoglalva, hogy testtartásommal, mozdulataimmal és begombolt zakómmal elrejtsek egy árulkodó foltot az ingemet. Alig tudok kínosabb dolgot elképzelni, mint hogy piszkos ingben lépjek a pódiumra.

A következőképpen történt. Biztosan visszatalálnék arra a helyre, az ilyesmihez jó orrom van, ám nyelvtudatlan lévén még ott helyben el is felejtettem a nevét. Annak a sétálóutcának a sarkán áll, ahol később nagyon olcsón vettünk két pár gyermekkesztyűt. Halászlét és gulyást kértem. A halászlé főétel volt, a gulyás úgyszintén. Szóval ezzel kellett megbirkózni. A legkeményebb ellenfeleknek a hosszú tésztaszálak bizonyultak (német gasztronómiai tapasztalataimmal valahová a spagetti és a spätzle közé helyezném), amelyek nagykanállal fogyasztva is kiszámíthatatlanul viselkedtek, és még mielőtt a számhoz értek volna, rendszerint visszaplaccsantak a tányérba. A fordítóm jelenléte miatt is kínos volt mélyen a tányér fölé hajolva tésztagiliszták után kapdosni, ráadásul ügyetlenül, következésképpen sikertelenül. Lídia megígérte, hogy segít. Meg kellett tehát zaboláznom az étvágyamat, és letennem a kanalat egy percre. Lídia a vendéglő egyik sarkától a másikig üldözte a pincért, akinek a vállán pontosan az az óriási vászonszalvéta fityegett, amely megmentette volna az ingemet és engem. Biztos voltam benne, hogy jópár darabot nekünk is tud adni ezekből a frissen vasalt, óriási kendőkből - én legalábbis ezt tettem volna, ha Lídia engem kért volna. Csakhogy a fickó úgy tett, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, ráadásul makacs volt, mint az öszvér. A vége az lett, hogy papírszalvétákat gyűrködtem a galléromba, ezek azonban az első lélegzetvételre úgy hullottak le rólam, mint hervadt falevelek a fáról. Nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy letegyek a spätzlevadászatról. Az étel viszont tényleg jó volt, én pedig éhesen ültem asztalhoz.

A döntő mozzanat azonban, vagyis ami miatt ezt az egészet mesélem, valami egészen más, mégpedig a zene. A vendéglőben szünet nélkül az 1974-es, az 1975-ös és az 1976-os évek angol nyelvű slágereit játszották, vagyis pontosan annak az időszaknak a termését, amelynek a popzenéjét valamennyire ismerem. Egyenesen uralkodnom kellett magamon, hogy ne közöljem minden egyes szám végén, hogy annak idején az én kazettámon mi jött utána. Azt kérdeztem Lídiától, tudja-e, mi volt a Bay City Rollers ("Saturdaynight") ismertetőjele. Nem tudta. Csíkos zokni. Lídia mosolyogni próbált. A Nazareth miatt 18 évesen két nappal meghosszabbítottam a budapesti vakációt. Csakhogy mivel a koncertjegyekre az utolsó fillérünk is ráment, két napig száraz zsemlén és teán éltünk. Aztán jött a "Love hurts", a "This flight tonight" mint utolsó utáni ráadás, de akkor már hazafelé indultunk. Na és a Glitter Band-et a "Let's get together again"-nel meg az "Angel face"-szel, nem ismered, Lici? Zavartan bámult rám. Nem, ez mind nem mondott neki semmit. Engem azonban mélységesen fölkavartak ezek a számok, amelyek közül párat több mint harminc éve nem hallottam. Valami kellemetlenül vágyakozó hangulatba kerültem tőlük (és még a szövegek sem zavartak, amelyeket annak idején nem értettem, de most már sajnos igen). Rockzenéről soha nem írtam a könyveimben, mert az mindig, de kivétel nélkül mindig pubertér hatást kelt. És akkor tessék! Úgy éreztem magam, mint tizenegy éves koromban, tavasszal, amikor nyolckor ágyban kellett volna lennem, én azonban vacogva álltam a nyitott ablaknál, mert odakint a nagyfiúk még diszkóztak a garázsban a nagylányokkal, hallgattam a Sweet-től a "Fox on the run"-t, vagy a Fox-tól az "Only you can"-t, már nem tudom, teljesen elvarázsolt a garázs akusztikája és a gondolat, hogy ki mindenki táncol odalent. Ugyanolyan kimondhatatlanul mesés, idegen és kívánatos volt, mint az a világ, amelyet este nyolc után a középhullámon lehetett inkább sejteni, mint hallani. Hirtelen annyira jelenvalóvá váltak azok a hajdani gondolatok, mintha közben soha nem is éreztem volna egyebet: Semmi más nem kell, csak hogy kicsit öregebb legyek, és akkor én is minden további nélkül táncolhatok ezekkel a lényekkel, akiknek hosszú hajuk, mellük, széles övük és rövid szoknyájuk van. És talán, egy nem is oly távoli napon, még meg is érinthetem őket…

Vajon mi ütött belém? Azóta írni kezdtem, kinyomtatják, olykor-olykor még külföldön is, itt ülök ezzel a szép és jó fordítóval egy asztalnál, mindjárt ott fogunk tündökölni a válogatott publikum előtt… És akkor jó alaposan, pont a szívem fölött, nem, az egész mellkasom fölött, ahová az előbb két papírszalvétát dugtam, leeszem magam. Próbaképpen ráhúztam a zakómat, de nem volt mit tenni. Csak egy széles nyakkendő segített volna a helyzeten.

Nem volt kétségem felőle, hogy mindenki azon morfondírozik a közönség soraiban, vajon miért nem gombolom ki a zakómat legalább arra az időre, amíg ülök, holott kigombolva is éppen elég szűknek látszik. De hát a művész, ugye, megteheti.
Az est után betértünk egy kávézóba, sört és teát rendeltünk, enni egy falatot sem bírtam.
Az asztalnál azonnal a tévének háttal ültem le, mert focimeccset közvetítettek. Csakhogy ennek az önfegyelemnek, az igyekezetnek, hogy a beszélgetésre koncentráljak, ára volt.

Röviddel utánunk egy fiatal, nagyon fiatal pár ült le pontosan ahhoz az asztalhoz (más vendég nem volt rajtunk kívül), amelyre egy híres és általam nagyra becsült költő, könyvkiadó, fordító válla és az ő nem kevésbé híres (és szép) feleségének a válla között ráláthattam. A fiú (vagy fiatalember) lesegítette a lány kabátját, a lány a pulóverjét is levette, ott állt vékony, mélyen kivágott ruhában. A fiú (vagy fiatalember) magán tartotta a pulóverét, alatta inget viselt, gallérját kihajtotta a pulóverre. Képtelen voltam meglátni benne azt a vonzerőt, amelyet a lány nyilvánvalóan érzett. De ez világéletemben alapproblémám volt. Már gyerekként felfoghatatlan volt számomra, hogy jött össze az a sok gyönyörű jégtáncosnő azzal a sok jelentéktelen külsejű, fekete öltönyös pasassal, miért korcsolyáznak párban. Miért nem inkább szólóban.

Az egyenlőtlen pár a kiadóvezető bal válla és a színésznő jobb válla között nem régóta lehetett együtt. Találkozásuknak valami szokatlan és különleges oka lehetett. Valami megbeszélnivalójuk volt. A lány a kelleténél kissé hangosabban beszélt, a fiút lényegében nem lehetett hallani, csak a szájmozgásából vehettem észre, hogy beszél.

A mi asztalnuknál könyvekről folyt a szó, például a nagyterjesztők viselkedéséről, amely katasztrofális a kiadók számára. Miközben én a németországi helyzetet ecseteltem, a fiú (vagy fiatal férfi) és a lány csókolózni kezdtek. Pontosan oldalról láttam őket. Mindkét kezükkel megfogták egymás kezét, összekulcsolták az ujjukat, a fiú bal keze és a lány jobb keze az asztal fölött, a fiú jobb keze és a lány bal keze az asztal alatt volt. A lány volt az aktívabb, jóval többet mozgott, a fiú kissé előredöntött felsőtesttel, mozdulatlanul ült.

Én a harcról beszéltem, amely azért folyik, hogy a német nyelvű országokban megmaradjon a fix könyvár. Ha minden könyvnek fix ára van, függetlenül attól, melyik üzletben vásárolják, csak akkor lehet úgy-ahogy megfékezni a mega-könyvbirodalmak kialakulását. Ellenkező esetben minden kis könyvkereskedés tönkremegy…

Úristen - a lány elsírta magát. A fiú száját nyilván valami kőszívű, váratlan nem vagy igen hagyta el. A fiatal nő keservesen zokogott ("Love hurts"), úgy sírt, mint egy gyerek, arcát a mennyezet felé fordította. És higgyék el, amit most mondok. Néhány könnycsepp végiggurult az arcán, lefolyt a nyakán, és a dekoltázsán jobbról balra kanyarodva, a keblei közti árok felé tartott. A fiú ugyanabban a görnyedt testtartásban hallgatott. Csak nem kirúgta a lányt? Na nem, az nem lehet. Egy ilyen senkiházi, egy taknyos - emiatt sír a lány? És megint nem értettem a világból semmit.

Éppen egy osztrák kolléga téziséről vitatkoztunk, aki azt állította, hogy ha a választások tényleg változást tudnának hozni, akkor senki nem engedné választani a népet. Szerintem ez igaz, mondtam én, akkor is, ha a választások kimenetele egyáltalán nem közömbös számomra, sőt, én magam is minden egyes alkalmat kihasználtam, hogy leadjam a voksomat, mégis…
 
Miközben beszéltem, fogadásokat kötöttem magamban, hány perc vagy másodperc múlva áll fel az ifjú hölgy az asztaltól, mikor rohan ki, mikor hagyja faképnél a fiút a fagylaltokkal - két fagylaltkelyhet rendeltek. Másképpen nem is tudtam elképzelni, mint hogy a pulóvert és a kabátot csak az utcán veszi fel, vagy mindent maga mögött hagyva, egy szál ruhában rohan végig a hideg pécsi éjszakán ("Fox on the run"). Már láttam magam, ahogy fölállok, odamegyek az asztalukhoz, kézen fogom a lányt ("Saturdaynight"), és az asztalunkhoz invitálom - nem is, leülök a fiú (vagy a fiatal férfi) mellé, de úgy, mintha ott se volna. Megkérdezem a lánytól, hogy hívják, és dedikálok neki egy példányt. Mély levegőt vettem, éreztem magamon a szűk zakót - és csak ekkor jutott eszembe a paprikalé-foltos ing.

Kis idő múlva a fiú (vagy a fiatalember) ajka mozogni kezdett, a lány nem állt föl. Az asztalra könyökölt, arca a két keze között. Miközben a fiú tovább mozgatta az ajkát, a lány bal keze lecsúszott a térdére, ahol a fiú keze rátalált ("Only you can"), a folytatást lehet sejteni ("Let's get together again"). Vég nélkül csókolóztak, vég nélkül, vég nélkül ("Angel face", "This flight tonight"). Nem bírtam tovább nézni. Csakhogy a tévében még mindig fociztak. Elmondtam még, hogy senki nem hozza szóba a tulajdoni viszonyokat, legalábbis Németországban nem. Azután asztalt bontottam. Végtére is hosszú út állt még előttünk. Csak két sört ittam ugyan, mégis át kellett adnom az autókulcsot Lídiának - újabb vereség. Odamentem a pulthoz, és kifizettem a cechet. A fiatal pár két fagylaltkelyhét is. Tudom, ilyesmiről nem beszél az ember. Mégis érdekes volna tudni, miért tettem. Vezeklés volt? Váltságdíj? Része akartam lenni az álmuknak? Be akartam csempészni magam közéjük? Sorsot akartam játszani? Vagy végre elszakadni ettől a fekete lyuktól, az emlékezéstől? És ha tudnám, elárulnám? Miattam történt, vagy a város miatt, hogy néhány óra alatt megelevenedtek régi álmaim, és végignézhettem a beteljesülést? Hát ha még tiszta ing lett volna rajtam - még belegondolni is…. Ki tudja, mi lett volna akkor belőlem Pécsen.

           Nádori Lídia fordítása