2OO9. július 3 - 4.
Prológus.  Pécsett többször is jártam már, ötször, talán hatszor. Egy-két napnál tovább sosem maradtam. Parti Nagy Lajos az első pozsonyi felolvasóestjét követő napon valami olyan kijelentésre ragadtatta magát, hogy ez (ti. Pozsony) egy "jó" város, ez egy "élhető" város. Az egyik óvárosi kávézó teraszán ültünk, meleg, napos, késő tavaszi délelőttön, sok évvel ezelőtt. Az idő állni látszott, bár mint azt Petőfitől is tudjuk, a szekér haladt. Mondtam Lajosnak, öt évvel ezelőtt jöttél volna... Kellett jönnie egy olyan városvezetésnek, amelynek szívügye lett az akkor meglehetősen lepukkant történelmi városmag (illetve hát ami a kommunista rombolás után megmaradt belőle) felújítása. A nemrég megszületett szlovák állam vidékről idecsöppent korifeusai a "kozmopolita" Pozsonyt nemigen szívelték (megjegyzem a maiak sem különösebben). Valamelyik államalapító atyának még az is megfordult a fejében, hogy Besztercebánya és Zólyom összeépítésével az idegenszívű Pozsonynál "szlovákabb" fővárost lehetne alapítani. Én, Isten látja lelkem, örültem volna, ha így történik. Akkoriban egyes idegenszívű szlovákok úgy gondolták, Pozsonynak az felelne meg a leginkább, ha önálló városállam lenne, melyet három baráti ország, Szlovákia, Magyarország és Ausztria határol.
      1977 augusztusában érkeztem először Pécsre, s rögtön láttam, hogy ez egy jó, élhető város. Pécsnek, ha szabad így mondanom, a "szelleme" ragadott meg. Akkoriban a pozsonyi Madách Könyvkiadó zöldfülű szerkesztője voltam, fiatal házas és egészen újsütetű családapa, nem sok idővel a kétéves sorkatonai szolgálatom letöltése után. A Csehszlovákia és Magyarország közötti közös könyvkiadási szerződés szerkesztői (lektori) tapasztalatcseréket is lehetővé tett. Így lettem én egy hétre (tíz napra?) a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó vendége. Ami a tapasztalatcserét illeti, az kimerült egy rövid, talán fél délelőttös pofafürdőben, majd az elutazásom előtti záróvizitben. Amint látható, nem sokat zaklattak, sőt...! A nagyfőnököket, Illés Endrét és Domokos Matyit, akivel később jó barátok lettünk, nem is láttam. Viszont egy tisztes summájú pénzkeretből könyveket vásárolhattam, s így jutottam hozzá a háromkötetes Musil-nagyregényhez, amelyet nem is a Szépirodalmi jelentetett meg – szóval nem elég, hogy tejbe-vajba fürösztöttek, még udvariatlan és hálátlan is voltam. (A tulajdonságok nélküli ember sok,sok, sok forintba került, más könyvre a pénzemből már alig futotta, de Temesi Feri első kötete még belefért.)
     A tejbe-vajba fürösztés egyébként nem túlzás. A hetvenes évek második felében vagyunk – a magyar külpolitika, így a kulturális politika is, ekkoriban kezdett, bár még elég óvatosan, nyitni mifelénk. A Szépirodalmi, csakúgy, mint az Európa, a Móra vagy a Gondolat, az előírtnál is szívélyesebb kapcsolatokat ápolt velünk. Egy szó mint száz, a bemutatkozó pofaviziten megkérdezték tőlem, hogy Budapesten és Szentendrén kívül hová szeretnék eljutni még, vagyis mit szeretnék látni még a vidéki Magyarországból? Pécset neveztem meg – gondolkodás nélkül. Pontosabban mondva, én a Jelenkort választottam. Ha a Jelenkort Makón szerkesztették volna, akkor Makót választom. Akkoriban, s még néhány évig, a Jelenkor volt számomra a magyar irodalmi folyóirat. Az igazi. A nyolcvanas években aztán lett már több igazi is, de akkor, 1977-ben, úgy tűnt, a Jelenkor az egyetlen igazi. Pozsonyban csak a Madáchban és talán az Irodalmi Szemle szerkesztőségében lehetett hozzájutni. Amikor tehát Pécsre kéredzkedtem, már jó ideje rendszeres olvasója voltam a Jelenkornak. Persze olvasható lap volt a Kortárs is, az Új Írás is meg még néhány vidéki folyóirat, de mindegyiken érződött valami „ferde illat". A Jelenkoron nem.
     Megragadtam hát, az akkor úgy tűnt, hosszú időre vissza nem térő alkalmat. Másfél napot töltöttem Pécsett, ebből egy Jelenkor-nap volt. A Pannóniában, a mai Pátriában szállásoltak el pesti kísérőmmel, egy kedves fiatal hölggyel. Délben a szerkesztőségben a főszerkesztő Szederkényi Ervin és a szerkesztőbizottság néhány tagja fogadott (Bárdosi Németh János és Arató Károly arcára emlékszem). Délután Szederkényi Ervin elvitt várost nézni, és rám áldozta az egész maradék napot, még a tévétorony éttermébe is elvitt. Beszélt a Jelenkor múltjáról, elődjéről, Tüskés Tiborról, akit a hatalom szinte egyik napról a másikra kiakolbólított a Jelenkorból, Mészölyékről, akikhez baráti kapcsolat fűzte (Miklós írásait minden hatalmi homlokráncolás ellenére gyakran közölte a lapban), és nem utolsósorban élénken érdeklődött a felvidéki magyarok és a felvidéki magyar irodalom felől. Elárulta, hogy felmenői között pilisi szlovákok is voltak, s így még érthetőbb volt az érdeklődése az akkor is, mindig is gubancos nemzetiségi kérdések iránt. Beszélt a Németországba áttelepített baranyai svábokról is, akik ott, különösen az NDK-ban, éppúgy idegennek érezték magukat, mint a helyükbe betelepített felvidéki magyarok itt. Azt is elárulta, hogy KISZ-káderként telepítették a Jelenkor élére, mint aki majd rendet teremt az elkanászodott lapban a megbízhatatlan Tüskés Tibor után. Nem így történt, hála Istennek és bizonyára a város láthatatlan, de mindenhol jelen levő szellemének, a szó nem politikai értelmében vett urbánusságának, irodalmi rég- és közelmúltjának.
     Aztán többé nem találkoztunk. Egyszer, a nyolcvanas évek elején egy hosszú interjúmat publikálta a lapban, s egyszer írást kért tőlem Mészölyről. Esszét. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején, nem írtam még esszéket. Mély lélegzetet vettem, és összeeszkábáltam valamit Mészöly egyik filmnovellájáról. Nem volt nagy dobás, de közölte. A nyolcvanas években, amikor a hatalom már jobban eltűrte a határon túli jöttmentek beszivárgását a magyarországi lapokba, mégsem a Jelenkor lett az itteni otthonom, hanem előbb a régi Mozgó Világ, később a Tiszatáj, a Száraz György vezette Kortárs és az antológiaként újjászületett Újhold. Pécsről nem kértek tőlem írást, én pedig sosem szerettem tolakodni.
 

2OO9. július 3 - 4.
Most, hogy harmadik napja vagyok már itt, s befészkeltem magam a felsőmalom utcai lakba és csavarogtam is odakünn, arról illenék írnom, hogy milyen szép város Pécs. De nem fogok írni erről. Vagy talán majd később. 
     Pécs! Hát kérem, a Pécs, az egy város. Ez csak első hallásra tűnik közhelynek vagy tautológiának. Mert nálunk, a Lajtától keletre s aztán még tőlünk is keletebbre, nem minden város, amit városnak neveznek. Mert mi kell ahhoz, hogy városnak nevezzünk egy települést? Nem a lakosok nagyobb száma teszi. Anyám mesélte, hogy miután 1919-ben a cseh legionáriusok megszállták szülővárosát, Lévát, nagyapámék Magyarországra menekültek, s többéves hányattatás után Orosházán telepedtek le. Magyarország akkori legnagyobb falujában, melynek sokkal több lakosa volt, mint például, Kőszegnek, Kőszeget mégsem jutna épeszű embernek eszébe falunak nevezni, miként Orosházát sem (legalábbis a hét-nyolc évtizeddel ezelőttit) városnak.
     Tehát! Egy városnak, miként az, hogy is mondjam, a szóban immanensen benne foglaltatik, illik, hogy legyen vára. Ha másként nem, hát romokban, legvégső esetben nyomokban. Ha nincs, hát legalább volt. De ez még nem elég. Nem minden váras település város. Ha azonban a várfal mellett még városfala is van, vagy legalább annak maradványai, mint Pécsett, az már komoly előrelépés a városság felé. Hát még ha katedrálisa is van! A pécsit minden kora este megbámulom. Egyelőre csak kívülről, bár a kilencvenes években voltam már egyszer bent is és lent is, a román stílű altemplomban. Ha nincs katedrálisa – mert hát a Kárpát-medencében mégiscsak kevesebb van, mint a Lajtán túl – megteszi egy méretesebb templom is, lehetőleg gótikus, de ha nincs ilyen, jó a barokk is. Pécsett sok szép templom van, melyek közül nekem a dzsámi az összes templomok gyöngye. Aztán mi kellhet még? Történelmi folytonosság (Sopianae), megszakítatlan hagyományok, a letűnt évszázadok emlékei városszerkezetben és architektúrában – ezek megőrzése, a műemlékek ápolása és rendszeres felújítása. Egyfajta konzervativizmus, persze ennek a szónak a jó, márais értelmében, vagyis konzervativizmus mint értékőrzés. Mint itt, Pécsett. Janus Pannonius és Vasarely mint az idő múlásának tanúi és állomásai, mint a múló idő egymásra rakódó és láthatóvá tett rétegei. Az sem akármi, hogy Pécsnek már 1477-ben volt nyilvános könyvtára, vagy hogy itt alapította Nagy Lajos király az első magyarországi egyetemet. És persze a városlakók, a polgárság nemzedékről nemzedékre átörökített lokálpatrióta tudata, ami nem kell, hogy okvetlenül provincializmusba fulladjon. Ha így van, a folytonosságot csak tudatos és erőszakos lakosságcserével lehetséges megszakítani, amint ez Pozsonnyal vagy Kassával történt, és megtörténőben van Kolozsvárt és Nagyváradon. Ezekkel a városokkal szemben Pécsnek szerencséje volt. Lehetne ma szerb város is. Hajszálon múlott, hogy nem lett az. Hála Istennek!
 

2OO9. július 4 - 5.
Negyedik napja vagyok a városban, s lassan kezdek gyökereket ereszteni benne. De nem! Ez így túlzás! Kezdem befészkelni magamat Pécsett, így talán pontosabb. Mindjárt a megérkezésem napján összefutottam a Király utcában Takáts Jóskával, s két órával később másodszor is a Ferencesek utcájában. Takáts Jóskát még mint egyetemi hallgatót ismertem meg Szegeden a nyolcvanas években, s a rendszerváltás előtt többször is találkoztunk. Pozsonyba is eljött egyszer vagy kétszer. Azóta ritkábban látjuk egymást.  Jó ideje mind a ketten egyetemen oktatunk, s a mai egyetemi (de legalábbis bölcsész)képzés színvonalhanyatlásáról  hasonló tapasztalatokkal rendelkezünk. Mi, Pozsonyban, négy évvel ezelőtt tértünk át a bolognai szisztémára, s ennyi idő után talán már ki merhetem jelenteni, hogy számomra – nálunk – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A bakkalaureátusi fokozat a gyakorlatban annyit ér, mint hajdanában az érettségi bizonyítvány, vagy még annyit sem. 
     Takáts Jóska igazított útba, hogy merrefelé keressem azokat a boltokat, ahol a napi bevásárlásaimat intézhetem. Mint kiderült, a tájékozódási képességem csapnivaló. Minden fontosabb bolt megtalálható a Felsőmalom utca környékén, csak ki kell nyitni a szememet. Két élelmiszerbolt, továbbá zöldséges és hentes, kicsit távolabb pedig a Match. Nekem a legnagyobb örömöt a Kiráy utcai Holland Sajtház szerezte, mely tényleg csak pár lépésre van az új otthonomtól. De ide akkor is, ha a Tettyén laknék, rendszeresen eljárnék. Megtalálhatók itt a kimondottan ínyenceknek való francia, holland, svájci és olasz sajtok, olyan választékban, amilyenről Pozsonyban legföljebb álmodni lehet. A sajtok mellett kaphatók a tenger gyümölcsei is, jobbnál jobb borok, s frissen pörkölt brazíliai kávéból is el lehet fogyasztani egy kis csészével vásárlás közben. Szemben pékség, néhány méterrel odébb egy másik. 
     Ami az étkezést illeti, úgy tűnik, a nem messzi Flórián Kisétterem lesz a törzshelyem. 
     Nos, szerdán jöttem meg, ma pedig vasárnap van. Fellengzősen mondva, leraktam itt-tartózkodásom alapjait. Van már törzséttermem, vannak törzsüzleteim, kialakítottam a napirendemet, betájoltam a városközpontot (bűbájosan kanyargó, hol emelkedő, hol lejtő mellékutcáit is), voltam a Csontváry Múzeumban (ehhez majd visszatérek még). A jövő héten főképp a Káptalan utcát szállom meg (Zsolnay, Képtár, Schaár Erzsébet), bár nagy bosszúságomra a Vasarely Múzeum zárva tart. Aztán jöhetnek a templomok, a dzsámik, s később talán a városközponton túlra is el-elportyázom. 

2009. július 5 - 6.
Egy hónapnál hosszabb időt (a két évi eperjesi sorkatonai szolgálatomat kivéve) ritkán töltöttem távol pozsonyi otthonomtól. Bécs más eset, oly közel van Pozsonyhoz, hogy ha bár sántán is, a hétvégekre hazautaztam. Ugyancsak más eset a húsz évvel ezelőtti úgynevezett alkotószabadságom a budmericei Erdődy-kastélyban (ez a szlovákiai Szigliget), mivel Pozsony innen is gyorsan elérhető volt. 1989 októbere! Csehszlovákiában még nem, de a többi környező szocialista államban már forró volt a talaj a kommunisták lába alatt. Esténként a társalgóban a kastélyban tartózkodó szlovák kollégák és U. R. kelet-németországi műfordító fiatalasszony társaságában megnéztük a magyar televízió híradóját, amely részletesen, cenzúra nélkül tudósított a kelet-németországi, egyre nagyobb méreteket öltő tüntetésekről. Én voltam a tolmács. Honecker bukását pezsgővel ünnepeltük meg.
     Hát igen, internet még nem volt. Itt most reggel, délután, majd éjszakába nyúlóan az interneten csüngök. Semmi remeteélet. Bár lehet, az lenne az igazi. Elbújni a Mecsekben, és alá' szolgája. Az internetnek köszönhetően azonban rendszeres kapcsolatban lehetek az otthoniakkal, a családdal. Ez jó és kell. Ámde mindennapos kapcsolatban Szlovákiával is, ami nem biztos, hogy egészséges. Mert, ugye, itt van ez a gyalázatos nyelvtörvény, a szlovák miniszterelnök felfuvalkodott beszéde a minap a magyar irredentizmus állítólagos fuvallatairól és egyéb baromságokról. Az anyaországi magyar számára, legyen az elképzelhető legnagyobb adag empátia benne, lényegében fölfoghatatlan és értelmezhetetlen az a kisebbrendűségi érzésben gyökerező, agresszív nacionalista bunkóság, amellyel e szerencsésnek mondható nemzet feledtetni próbálja történelmi és demokratikus deficitjét, a saját történelmi államának hiányát. Az a nacionálbolsevik politikai elit, amely három éve regnál Szlovákiában, a maga történelmi deficitjét a felvidéki magyarokon próbálja behajtani, pszichopatákra jellemző üldözési mániás tüneteket produkálva, rendszeresen és folyamatosan. A rendszerváltás utáni Szlovákia történetét pszichiáterek tudnák történész tudósoknál is pontosabban diagnosztizálni. Ez a most basáskodó, korrupt politikai elit, az ellenzék gyalázatos, farizeus hallgatásától is felbátorodva, folyamatosan provokálja és alázza a felvidéki magyarságot, miközben itt az MSZP és a doktrinér SZDSZ úgy maszatolja el  a problémát, mint a szomszéd népek érzékenységére hivatkozva a cinikus Kádár-rezsim hivatalnokai tették. E tekintetben vajmi kevés különbséget észlelek az "anyások" hozzánk állásában. Az anyját neki!
     Most, húsz évvel a rendszerváltás után, a legelszomorítóbb számomra az ellenzéki szlovák keresztény pártok kétszínűsége. Az emberi jogok tisztelete számukra is ott ér véget, ahol a sérelem magyart ér. Nem mintha gyávák lennének. Nem, ők pragmatikusok. A szlovák politológiai terminológiában pragmatizmusnak a cinizmust szokás nevezni. Ők nem provokálnak, nem uszítanak  a felvidéki magyarok ellen, de mint jó pragmatikusok tudják, hogy a magyarellenességgel szavazatokat lehet szerezni, a magyarok iránti szimpátiával pedig szavazókat (nem is keveset) lehet veszíteni. Jól ismerik hazájukat, így jól tudják azt is, hogy ma már minden második szlovákban genetikusan kódolt a magyargyűlölet, akikben pedig nem, azokba a szlovák általános- és középiskolai történelemórákon belenevelik. S ha még ezután sem lesz belőlük "rendes" szlovák, akkor a "rendes" szlovák kimondva-kimondatlanul deviánsnak, kozmopolitának, nemzetárulónak tekinti, miként a homoszexuálisokat, leszbikusokat, feministákat, zöldeket, drogosokat, alkoholistákat, prostituáltakat stb. A szlovák katolikus klérus csöndes jóváhagyásával.  Magyar katolikus számára az is nehezen emészthető, hogy a szlovák katolikus klérus (kevés kivétellel) nemzedékekre visszamenően hungarofób. Az sem véletlen, hogy a hitleri szlovák bábállam elnöke katolikus pap volt, s hogy rendszerét klérofasiszta jelzővel illeti a történelemtudomány. 

     Az első hét mérlege: nincsenek szúnyogok! Csak el ne kiabáljam!
2009. július 8.
Tegnap kora este betértem a dóm melletti kis trafikba képeslapokat és cigarettát venni. Pár szót is váltottam a pénztárnál az elárusító (tulajdonos?) hölggyel, s elárultam, hogy Pozsonyból jöttem. Bumm! Kiderült, hogy bár ő Pécsett született, testvérei és szülei még Pozsonyban, s a Benes-dekrétumoknak köszönhetően telepítették át (űzték el) a családját otthonukból. Aggódva érdeklődött, tényleg annyira rossz-e megint magyarnak lenni odaát. Megnyugtattam, hogy annyira azért nem. Szlovákia azért a sloták minden gyűlöletbeszéde ellenére sem Bosznia vagy Koszovó. Pozsonyban pedig keveset érezni a két ország közötti feszültségből. Pozsony, Szlovákia más vidékeivel ellentétben, nem csupán az Unióban van, hanem Európában is. Különben sem kell azt hinni, hogy minden szlovák náci, noha az egy négyzetkilométerre eső nácik száma meghaladja az európai átlagot. Közben persze az interneten szorgalmasan olvasgatom az otthoni híreket. Szívderítő egy sincs közöttük, de drámai sem. A legújabb, hogy miniszterelnökünknek súlyos gerincproblémái vannak. Nahát! Tényleg? És erre csak most jöttek rá?

     Ma délelőtt azzal a szomorú hírrel csöngetett be Karcsi, hogy, sajnos, mégsem lesz Vasarely, se Képtár. Az épületek tatarozása miatt a képeket is leszedték és elszállították valahová. 
     Csontváry viszont lenyűgözött. Még jobban, mint 1977-ben. Igaz, akkor csak kutyafuttában néztük meg kísérőmmel a kiállítást (miként Vasarelyét is), mert sietnünk kellett a vonatra. A Baalbek és a Tarpatak olyan benyomást tett rám, mintha én is a helyszínen lennék, ez a két festmény szinte magába szippantott. Bizonyára a monumentalitásuk kelt ilyen hatást. Közben pedig Petőfi közismert sorai jutottak eszembe: tán csodállak, ámde... csodállak! Egyik kép sem engedi, hogy az ember egyhamar levegye róla a szemét. És mégis...! Nyilván bennem van a hiba, mert hogy idegenkedem a monumentális művektől a modern művészetekben, s nemcsak a festészetben, hanem az építészetben és az irodalomban is. Kivétel A tulajdonságok nélküli ember, a Varázshegy és talán még az Ulysses. Ötórás vagy még hosszabb film? Brrr! Az ilyet nem nekem találták ki. 
     Csontváry művészetéből a boszniai és dalmáciai témájú festményei állnak hozzám a legközelebb és az itt találhatók közül még a Tengerparti sétalovaglás. S ezekből is legfőképpen az "esti" és "éjszakai" képei, mint például a jajcai villanyerőműé. Szerintem a "misztikus" Csontváryt ezeken lehet a legmaradéktalanabbul tetten érni. Irodalmunkban, legjobb pillanataiban, Cholnoky Viktor tudott valami ezzel rokon misztikához eljutni. Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat, mivel nem vagyok művészettörténész. Az estében vagy éjszakában vakítóan áradó fény (a jajcai erőműn mintha egy kohó izzó gyomrába tekintenénk bele) nem kívülről jön, hanem mintha egy másik világból, egy ismeretlen univerzumból származna, s vetődne vissza az utcák házainak homlokzatáról, a hiperrealista képet valamilyen irreális dimenzióba emelve át (föl). Chirico művelt valami ehhez hasonlót néhány évvel később.

2009. július 13 - 14.
Nem sztrájkoltam a hétvégén, hanem, mivel kézzel írok, az eddig elkészült szöveget írtam be a laptopba. Pénteken hírét vettem, hogy Sántaiskola címen végre megjelent Julio Cortázarnak az a regénye, amely a múlt század világirodalmának egyik alapműve, s amelynek a magyar fordítása úgy készült, mint a Luca széke. Nosza hát, gondoltam, amúgy is legfőbb ideje már, hogy körülnézzek a pécsi könyvesboltokban.
     Hat könyvesboltot futottam be, de a Sántaiskolának a hírét sem hallották. Pedig a választékra egyik könyvesboltban sem lehet panasz. A sok lektűr mellett nagyon sok értékes szépirodalmi és társadalomtudományi mű, lexikonok, monográfiák stb. vásárolhatók meg a nagy Alexandra-boltokban ugyanúgy, mint a kis Írók Boltjában. Mivel sok pénz nem volt nálam, végül egy könyvet vettem csak, Tormay Cécile mára teljesen elfeledett regényét, az Emberek a kövek között-et. Mi tagadás, Tormay Cécile regényének világirodalmi súlya nem mérhető Cortázaréval, bár megjelenésekor nagy siker volt, rögtön le is fordították németre, angolra és franciára, amivel kevés korabeli magyar író büszkélkedhet. Tehát itt most nem az az eset áll fenn, hogy ha nincs ló, a szamár is megteszi. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan huszadik századi magyar írók legjobb műveit is visszahozzuk a köztudatba, amelyek nem "természetes módon" felejtődtek el, hanem amelyeket a kommunista irodalompolitika tudatosan próbált meg kiirtani a nemzet emlékezetéből. Tormay Cécile nem véletlenül feküdte meg a kommunisták gyomrát. Az írónő meggyőződéses antikommunista volt, ráadásul a Horthy-rendszer, úgymond, kegyeltje. Attól pedig, hogy újra hozzáférhetővé válik a prózája, sem Móricz, sem Krúdy, sem Kaffka Margit nem lesznek kisebb írók. De az biztos, hogy a levegő a magyar irodalmi életben egy kicsivel tisztább lesz.
     A hétvége fő programja azonban "templomozás" volt. Ókeresztény sírkamrák, a Dóm és Gázi Kászim pasa dzsámija. S itt máris korrigálnom kell a monumentalizmussal kapcsolatos korábbi bejegyzésemet. A gótikus és a barokk templomépítészet monumentalizmusa mégsem említhető egy napon a Sztálin-barokkal vagy a mai üveg-vasbeton palotákkal. A Dóm nemcsak kívülről, most már belül is lenyűgözött. Nem tudok szabadulni tőle. Minden este, amikor világos van még, elzarándoklok a Dómhoz. 
     De hasonlóan vagyok a dzsámival is. A Széchenyi tér a dzsámi nélkül minden szépsége mellett sem sokban különbözne más közép-európai szép főterektől. A dzsámi a maga végtelenül egyszerű, puritán, geometrikus robusztusságával különös kontrasztot alkot az őt körülvevő szecessziós és klasszicista épületekkel. Nem tudom, minek köszönhető, hogy a törökök kiűzése után a felszabadítók megkímélték. Mindenesetre jól tették. Azt olvasom, hogy a jelenlegi alakját nemrég, 1939-ben kapta, miután lebontották a 18. században hozzáépített barokk templomot. A régit, az 1939 előttit, láttam fényképeken, s bevallom, építészetileg kicsit zagyvának, hogy ne mondjam, hátrányos helyzetűnek tűnt. Kentaurnak. Ez a mai alakja sokkal jobban tetszik. Azt pedig csak a margóra jegyzem föl, bámulatos, elképesztő, hogy egy szinte tenyérnyi területen mennyi érték halmozódott föl Pécs központjában. Ráadásul hányféle és fajta érték és emlék! Azt hiszem, ebben a tekintetben Pécs egészen egyedülálló város a Kárpát-medencében, talán csak a budai várnegyed vetekedhet vele.
     Egy további korrekció: azt írtam néhány nappal ezelőtt, hogy aki az országnak ebbe a szegletébe jön és borivó, az vörösbort igyon. De ha nagyon ragaszkodik a fehér borhoz, kóstolja meg a Jókai téri Barrusban a Polgár Pincészet Villányi olaszrizlingjét. Minden kortya után érzem ínyemen azt a kellemes bizsergést és zsibbadást, amit csak a legjobb minőségű száraz borok tudnak előidézni.

     
2009. július 16.
Tegnap a kánikula miatt nem volt kedvem írni. Rekkenő hőség volt. A hőség szinte rekkent. Pécsett július 15-én úgy megrekkent a hőség, hogy a légvonat, amit lakomban csináltam, az is csak vicinális tempóban mozgott, s minden fűzfánál megállt. Éjszaka nem tudtam a melegtől elaludni, csak hajnalban jött álom a szememre. Pitymallatkor még kiültem a teraszra, végre kellemes és élénk szél fújt, az égbolt befelhősödött, de a remélt eső elmaradt. 
     Tegnap a programomat is a kánikulához igazítottam, fölborítva a jól bevált napirendemet. Délelőtt, ahelyett, hogy írtam volna, mint máskor, elporoszkáltam a Zsolnay Múzeumba, és ellátogattam a Schaár utcába is. Akármennyire ellentmondásos korszak is a kiegyezés utáni fél évszázad a történelmünkben (de persze melyik nem az) – mégiscsak aranykor. Persze amolyan magyar aranykor, nem olyan hosszú és nem olyan fényes, mint az angol vagy a francia történelem aranykorai. De azért ebben a kis magyar aranykorban is sok csodálatos dolog történt. Mint, többek között, a Zsolnay-gyár felvirágzása. Ha csúful végződött is ez a fél évszázadnyira szabott magyar aranykor, ha végül Kossuth Kasszandra jóslata beteljesült is, a Zsolnay-örökségből is kitűnik, az ötven év békés fejlődés, minden illúziója és önámításai ellenére sem volt hiábavaló.
     Közben izzadtam, mint Sziszüfosz, s mikor a Schaár utcából visszatértem a valóságba, delet harangoztak már, s a hőség is eldöntötte, hogy ettől kezdve rekkenni fog. Én meg fröccsökkel és könnyű ebéddel védekeztem attakjai ellen. A Ferences étterem teraszára ültem ki, ahol mesebelien jó galuskát körítenek a gombapörkölthöz és a borjúpaprikáshoz. Talán a kánikula tette, hogy az utca jellegzetes hajléktalan figurájának, a Ferencesek utcájabeli Vámszedőnek ezúttal színét sem lehetett látni. Pedig ez a férfi, ha esik, ha fúj, ott posztol félúton a Jókai tér és a Kórház tér között, s nem lacafacázik. Nem megszólít, mint Tibi bácsi, hanem felszólít. Mindenkit, aki elhalad mellette: "Pénz! Kicsi pénz! Kevés pénz! Pénz!" Az adományt azon nyomban megszámolja és kommentálja is. A Vámszedő, Tibi bácsival ellentétben, olyan világból jön, ahonnan végleges visszatérés már nem lehetséges.
     
     Tegnapi (jó) hír, hogy a magyar parlamenti pártok egységesen állást foglaltak a szlovákiai nyelvtörvénnyel szemben. Szlovákia problémája az, hogy a modernizáció, bár elkezdődött, nem ment végbe még annyira sem, mint Romániában vagy Szerbiában, s a szlovákok kétharmada, amint arról a választási perferenciáik a mai napig meggyőzhetnek bennünket, lélekben még mindig a 19. században él, s a magyarfóbia erősebb bennük, mint a demokratikus jogállam iránti igény.

     Tegnapelőtt Méhes Karcsi elvitt Zengővárkonyba, de a paplak üres volt, csak két szelindek csaholt meg bennünket az udvarról. Így hát Fülep Lajos emlékszobájába nem jutottam be. Viszont a pécsváradi bencés kolostor 10. századi kápolnája nagy élmény volt, már csak ezért is érdemes volt kiruccanni Pécsről.

     A magyar lakosság 0,05%-a olvas szépirodalmat, mondja Koszta Gabi, ami 5000 kiművelt emberfő. A kiművelt magyarországi emberfők száma ennél nyilvánvalóan jóval több. Mi lehet az oka, hogy a kiművelt emberfőknek is csupán a töredékét érdekli a szépirodalom? Nem akarok itt előhozakodni a már amúgy is agyonragozott magyarázatokkal. Ennek két olyan összetevője érdekel, amiről viszonylag kevés szó esik. A könyvkiadás kiszolgáltatottsága a kulturális alagsor igényeinek, a könyvterjesztésben megjelenő rablógazdálkodásnak, s ettől nem függetlenül a bóvlinak, a giccsnek nagy reklámmal kísért, mert így üzleti hasznot hozó kultusza a médiákban. Mintha Heidegger jóslata a létfelejtésről most teljesedne be. Az ember addig létezik, amíg fogyaszt. Mihelyt erre nincs módja, a társadalom hasznot immár nem hajtó, tehát fölösleges létezőjévé válik, aki azt tenné a legjobban, s ezzel hajtana hasznot a társadalomnak, ha bölcs belátásból felfordulna. A másik az irodalom, szerintem, rossz válasza az új kihívásra, nevezetesen a befelé fordulás, az olyan művészi arisztokratizmus, amikor az író, nagyon is tudatosan, az irodalomtudományi szakmának akart tetszeni és megfelelni. A magyar irodalom a kilencvenes évek első felében elviselhetetlenül belterjessé vált, s bár ezen a stádiumon már rég túljutott, az ún. nagyközönség bizalmát nehezen tudja visszaszerezni.
 

2009. július 21.
A hétvégén és tegnap hanyagoltam a naplóírást, hogy befejezhessem irodalomtörténetemnek a Nádas Pétrerrel és Esterházy Péterrel foglalkozó fejezetét. Ebben a több, mint harmincíves kéziratban négy év munkája fekszik. Ösztöndíjat hiába kértem rá, és azt hiszem, a kiadóm sem nagyon lelkesedik érte, mivel az efféle nem belletrisztikus könyv nehezen eladható portéka.

     Tegnap az Árkád Alexandra boltjában mégiscsak megtaláltam Cortázar Sántaiskoláját. Ott, ahol a múltkor a kasszánál sertepertélő csinos fiatal hölgy váltig állította, hogy nincs. Hiszen bent sincs a számítógépben. Később jutott eszembe, lehet, hogy a csinos hölgy a K betűnél kereste, s nekem kellett volna figyelmeztetnem, hogy C, kisasszony, C! Ki tudja, akkor meg talán megsértődött volna. Egyébként nem az első eset és nem csak Pécsre jellemző, hogy a nagyobb könyvesboltokban irodalmi analfabétákra kénytelen magát rábízni a vevő. Pedig a csinos hölgy bizonyára ugyanolyan jól mutatna egy Yves Saint-Laurent boltban is, mi több, az illatos portékák között talán otthonosabban is mozogna.
     Egyébként a Sántaiskolára véletlenül bukkantam rá. Nem azon a polcon volt, ahol az ábécé-rend szerint lennie kellett volna, hanem egy polccal előbb, Truman Capote könyveinek szomszédságában. Egy föltehetőleg másik irodalmi analfabéta valószínűleg Cartazarnak olvasta a szerző nevét. Hát igen, a fránya ebbe a sok furcsa nevű, idegen szerzőbe! Ha már magyarra fordítják a könyveiket, a nevüket is magyarosíthatnák. Vargára vagy Kovács Pistire! 

     Tulajdonképpen pizsamát indultam venni az Árkádba, de előbb benéztem a könyvesboltba, s a Sántaiskola megszerzése fölötti örömömben vettem még egy Le Clézio-regényt is, így a magammal hozott pénzem annyira megcsappant, hogy a pizsamavásárlást el kellett halasztanom.
     És különben is! A pizsama amolyan kispolgári valami. Ha az író a nemzet lelkiismeretének vagy horribile dictu, vátesznak képzeli magát, nem dehonesztáló-e a tekintélyére nézve, ha éjszaka pizsamában mutatkozik? Én egyiknek sem tartom magam, nekem tehát megbocsátható. De el tudjuk képzelni, hogy Petőfi pizsamában írta a Nemzeti dalt? Persze hogy el tudjuk, de azon nyomban el is hessegetjük ezt a képet, mert valahogy, ugye, ez azért egy kicsit ciki... Vannak írók, akiknél viszont ez egyáltalán nem zavarna, sőt! Thomas Mann vagy Márai... De Kosztolányi vagy Babits pizsamás fényképe sem keltene idegenkedést bennem. Hogy úgy mondjam, ez nem lenne idegen írásművészetük karakterétől. Kassákról már nehezebben tételezném föl, hogy monumentális posztforradalmi eposzát, a Máglyák énekelnek-et pizsamában ülve vetette papírra. Vagy Veres Péter... Hm. Hiába minden, én még ágyban, párnák közt sem tudom letagadni, hogy urbánus író vagyok. Legföljebb forró, fülledt éjszakákon. Akkor népi íróvá vedlek, de akik ismernek, tudják, részemről ez csak opportunizmus.

     A minap, lakom felé tartva, egy Toldi Miklósról elnevezett utca sarkára keveredtem. Vajon a pécsiek melyik Toldi Miklóst tisztelték meg utcanévvel? A harmincas-negyvenes évek híres labdarúgóját (de ő tényleg Miklós volt?), vagy az eposzhőst? Az a gondolatom támadt, ha így van, ha tényleg Arany János Toldi Miklósát tisztelhetjük ehelyütt, milyen jó érzés lenne egy olyan városban lakni, amelynek a sugárútja János vitéz nevét viselné, mellékutcái pedig Szindbádét, Esti Kornélét, Rezeda Kázmérét, Baradlay Jenőét, Medve Gáborét, Pórtelky Magdáét, Nemecsek Ernőét, Nyilas Misiét... Ugyanennek abszurdisztáni rémálom változata: "Hol laktok, Pistike? – Hol lakunk? Hát a Szálasi sugárút és a Szamuely bulvár sarkán."

     Tegnapig kellett várnom arra, hogy végre valamelyik pécsi Don Juan közelébe vessen a sors. Kora este, jó szokásomhoz híven, kiültem a Barrus teraszára meginni két vagy három pohárral Polgár Zoltán remek olaszrizlingjéből. A szomszéd asztalnál fiatal pár ült. Egy szép lány! Mit szép, egy nagyon szép fiatal hölgy! Egy olyan jaj-de-hű-de nagyon szép. Szőke haj, barna szem, kicsit napbarnította bőr. És egy szemüveges fiatalember, akiből megállíthatatlanul dőlt a beszéd. Kicsit csapongva, kicsit összevissza beszélt, de lendületesen és meggyőzően, s a férfi és női nemi szerveket is csak olyan gyakorisággal emlegette, amennyire ez szabad hazánkban még éppen comme il faut. Fűzte a lányt, de még mennyire! Olyasmiket is mondott, hogy jó, akkor megyek Kaposvárra és fölmegyek a dandártábornokhoz, meg hogy X. Y. (talán vetélytárs?), hát az meg buzi, te ezt nem tudtad, hát szipkából szívja a cigarettát és filmrendező (hűha, milyen szerencse, hogy én író vagyok, gondoltam, és szipkám sincs) meg efféléket. A hölgy egy picit megilletődöttnek tűnt, de látszott, hogy azért hatással van rá a nagy duma. A fiatal férfi sikeres ember benyomását keltette: sikeres ügyvédét, orvosét vagy vállalkozóét, vagy szép reményű (?) fiatal pártpolitikusét. Amolyan Zuschlag--fazonét.
 

2009. július 24.
Tegnap délelőtt sajtóértekezlet a Szt. István téri parkban még a nagy  hőség beállta előtt, aztán végre megtekintettem bévülről is Jakováli Hasszán dzsámiját. Később ebéd a Minaret kerti vendéglőben, könyv- és most már tényleg pizsamavásárlás, végül be a lakomba a nagy délutáni hőség elől. Egyébként egy Nescio néven író holland könyvét vettem meg, amely három elbeszélését tartalmazza. Tulajdonképpen Németh Gábor előszava győzött meg, hogy épp ez az a könyv, amit még Pécsett meg kell vennem.
     Este a Kultúra kertjében Koszta Gabival nagy nemzeti önvizsgálatot tartottunk. Gabi 1977-ben települt át Erdélyből, s férjével, Csordás Gáborral tartja életben az egyik legszínvonalasabb magyar könyvkiadót, a Jelenkort, egy borzalmasan színvonaltalan, hitvány korban és világban. Gabi romániai történeteket mesél, én felvidékieket, aztán lassan kilyukadunk oda, hogy ácsi!, mi, magyarok sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, jóllehet bennünket a múlt században jóval többször megrugdaltak, mint a románokat vagy a szlovákokat. Mi több, az ő múlt századi történelmük sikertörténet. Gabi és köztem sok dologban van konszenzus annak köszönhetően, hogy a mindennapokból tudjuk, milyen magyar kisebbséginek lenni ordas nacionálbolsevik világban. De ennek a sajátos tapasztalatnak köszönhetjük azt is, hogy sok derék magyar állampolgárral ellentétben, nem démonizáljuk a románokat és a szlovákokat. 
 

2009. július 26.
Ma ebéd a Krúdy-étteremben. Hangulatos, örökre elmúlt időket idéző hely, ahol sok tegnapi és mai "celeb" is megfordult, Habsburg Ottótól Eperjes Károlyig és Demján Sándorig. Vasárnap pedig 50%-os árengedmény. A városban más városokból is jól ismert vasárnapi atmoszféra. Kihalt utcák, csönd, nagy-nagy békesség. Hazafelé menet pár mondatot váltottam Tibi bácsival, aki egy szimbolista költő többértelműségével figyelmeztet arra, hogy a kanyarban vigyázzak.
     Még egy szűk hét! "Búcsúízzel izgatnak a csókok." Vacsoravendégként Ágoston Zoliék szép házának teraszán Reparékkal Ljubljanából. Angolul, magyarul, szlovákul, szlovénül társalgunk, Reparová ugyanis szlovák költő, irodalomkritikus és esszéista, lánynevén Stanislava Chrobáková. Régi ismerős, mielőtt nyolc éve férjhez ment volna Szlovéniába, gyakran összefutottunk Pozsonyban irodalmi esteken, szerkesztőségekben, az írószövetségben vagy az irodalomtudományi intézetben, amelynek épülete a Kalligram szomszédságában található. Kedves, okos, csinos asszony, bátor és energikus, férje, Primoz pedig közvetlenségével és póztalanságával azonnal elnyerte a rokonszenvemet. Januárban ők voltak mostani lakomnak a bérlői, s azóta visszajárnak Pécsre. Tegnap is összefutottunk a Szt. István téri felolvasásomat követően, amikor Koszta Gabival és Bertók Lacival kiültünk a Kioszk teraszára meginni egy pohár cseh sört. Nagyon jólesett, hogy a felolvasásomra eljött Bertók Laci is. Nemcsak mert kiváló költő, hanem mert az ő személye szavatolja a folytonosságot a régiek és a mai fiatal írók között.
     Közben azt olvasom a neten, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézete petíciót bocsátott ki a szlovákiai nyelvtörvénnyel kapcsolatban. Azon nyomban csatlakoztam én is az aláírókhoz, melyek száma óráról órára nő, s az aláírók között számtalan külföldi tudós neve is olvasható, még Noam Chomskyé is. Az viszont lehangoló, hogy a sok amerikai, angol, német, osztrák, holland, dán stb. mellett egyetlen szlováké sem.
 

2009. július 27.
Epilógus. Holnap megérkezik a nejem, a lányom és a nagyobbik unokám, a tízéves Deniz, s ez azt jelenti, hogy a naplóírásnak (bármilyen írásnak) befellegzett. A hátralevő napokban tehát városnézés, nekem a sokadik, nekik az első. Egy nap Pécsre kevés, kettő sem elegendő. Úgyhogy zsúfolt program, méghozzá a megint visszalopakodó kánikulában. Aztán pénteken irány Pozsony!
     Eliramlott a négy hét, szívesen maradnék még egy kicsit. Sok-sok minden fog hiányozni, s most nem is elsősorban a múzeumokra és a templomokra gondolok (bár azokra is persze). Hiányozni fognak a régi ismerősök és barátok, s mindazok a kedves hölgyek és urak, akikkel szinte napi kapcsolatban voltam bevásárlásaim vagy késő délutáni és esti kóborlásaim során. Hiányozni fog a Holland Sajtház, a Flórián Kisétterem, a Ferences étterem, a Barrus az elefántos házban a Jókai téren. Hiányozni fog a Király utca és a Széchenyi tér nyüzsgése, a Szent István téri park és a Sétatér esti hangulata, a Káptalani borozó.
     Furcsa előérzettel távozom Pécsről. Sok jele mutatkozik annak, hogy mire ez az írásom napvilágot lát, lezárul egy korszak Magyarországon: a Kádár utáni Kádár-koré. Valami más, valami új kezdődik. Hogy az új jobb lesz-e? Minden újban benne van a jobb lesz ígérete, de aztán ez igen hamar szertefoszlik. De félre a hungaropesszimizmussal! Hiszen jövőre Pécs Európa egyik kulturális fővárosa lesz, ami e nagyszerű város további szellemi és anyagi gyarapodását ígéri. Szívből kívánom, hogy így legyen!