|
Havasréti József A „Táj” és a „Szellem” Kerényi Károly és a „délnek fordult” magyar világ*
1. Kerényi Károly és Pécs, valamint Kerényi és Pannónia kapcsolatát illetően érdemes szemügyre venni egy olyan problémát, mely az európai hírű vallástörténész pécsi működéséhez, illetve akkori tudományos szemléletmódjához egyaránt szorosan kapcsolódott. Ez – az ő szavaival – a „táj és szellem” kérdésköre volt.[1] Egyébként Kerényi mintha óvakodott volna attól, hogy a „mediterrán” Pécs kérdéséről nyilatkozzon; egyetlen, tartalmi szempontból pécsi vonatkozású írásában, az 1938/39-es tanévnyitó beszédében sem esik ilyenről szó.[2] Ugyanakkor látnunk kell, hogy a kortársak Péccsel és a „pannonizmus”-sal kapcsolatos írásai, illetve Kerényi Károlynak a „délnek fordult” magyar világgal kapcsolatos megjegyzései között sok szemléleti összefüggés található, és több tanulmányának és gesztusának (egyik) eredője valamiképpen mégiscsak Pécs volt. A félreértések elkerülése végett: most kizárólag a harmincas-negyvenes évek diskurzusairól esik szó. Babits Mihály Itália és Pannónia című esszéjében szuggesztív retorikával sorakoztatja fel a két kultúrtáj, illetve az itáliai és a pannon szellemiség közötti hasonlóság érveit, egyszerre hivatkozva saját személyes, biográfiai ihletésű megfontolásaira, valamint a közismert régészeti, történelmi, irodalomtörténeti adatokra. „Pannónia régi római föld, mely máig őrzi a régi római kultúra nyomait” és „[n]emegyszer esett meg, hogy anyám szőlőjében római pénzeket kalapált ki a szőlőmunkás a hegyből”.[3] Ez az archeológiai-történelmi folytonosság szempontja. Ezt követően arról beszél, hogy ifjúsága idejében „a magyar iskolák még híven ápolták a klasszikus nevelés hagyományait. A kitűnő szerzetestanárok a latin szó tiszteletét és szeretetét oltották belém”. Ez a klasszikus nevelés szempontjából megragadható folytonosság, mely a pedagógiai újhumanizmus (egyébként Kerényi számára is lényeges) gondolatkörét idézi fel. A hasonlóságok felsorolásában ezután a táj említése következik: „Ismerősek voltak az enyhe hajlású édes dombok is, az ég kéksége, a felhők fénye, s a levegő íze. Úgy éreztem, a csodálatos itáliai táj, amerre akkor jártam, rejtelmes módon rokon az én pannón hazám tájaival”. Ezután Babits még számos jól ismert történelmi díszletre utal, a római útmaradványoktól kezdve a pannóniai Mithrász-kultuszig, de fontosabbak ezeknél a fenti szempontok, melyek a történelmi emlékek halott tárgyként való fennmaradásával szemben az „élő emlékezet” fontosságát emelik ki. E kapcsolatok a jelenbe (sőt, mint látni fogjuk: a jövőbe) nyúlnak; az egzisztenciális megragadottság örök-ideális karakterét, valamint az antik múltnak a mindenkori jelenig tartó hatását sugalló érvek szerint a kortársak valamiképpen az antik Pannónia polgárai is. Mindennek eredője az alattuk (archeológiai örökség), a körülöttük (földrajzi adottságok), és végül a felettük (az égbolt és az időjárás) húzódó mediterrán táj. A Babits által felsorolt szempontok arra utalnak, hogy e körülményekben van valami ideális (normatív, szellemi és „képi”) egység, mely az itt született kultúrának „pannon” jelleget ad, arra predesztinálja e kultúrát, hogy szükségszerűen pannon legyen, másrészt e pannon karakter éppen e kulturális alkotásokról olvasható le.
2. Szabó Zoltán Dunántúl című esszéje arra világít rá, hogy a „pannonizmus” sajátos modernizációs diskurzus is: ameddig a római limes elért, addig terjed a „modern nyugati világ” értelmében vett Európa. Szabó szerint „E táj volt Magyarország tájai között a kapu és az őrtorony, mely nyugatra nyílt és Nyugatra nézett. Két sarkában két város Dél-Európa és Észak-Európa, latin Európa és germán Európa építészeti formáit hozta Magyarországba: Pécs és Veszprém. […] Ez a legnyugatosabb magyar vidék, úgy hazája a szőlőnek és kúriáknak, ahogy a Loire-mellék hazája a szőlőnek és a kastélyoknak. […] A magyar föld Janus-arcából ez a táj a Nyugat felé forduló”.[4] A szőlőtermelés elterjedését, valamint az égtájak szimbolikus viszonyát illetően fontos utalni Kerényi álláspontjára is. Kerényi a Gondolatok Dionysosról című tanulmányában a dionüszoszi „realitás” továbbéléséről elmélkedik: „[E]lőbb az álarc és a lombdísz volt az isten kifejezője, most az isten a színházé és a szőlőskerté. Az antik színház azután eltűnt. De az antik szőlőskert? És a déli természet, amellyel bennünket is a szőlőművelés köt össze a legszembetűnőbben? Nem maradtak-e meg Dionysosnak végül mégis olyan ’realitások’, amelyek a kereszténnyé tett világban is az ő jelenlétéről tanúskodnak? Lelkek helyett: kövek, növények, állatok. […] Mi közünk nekünk ehhez a megragadottsághoz? Ez a megragadottság természetünk lehetősége és földünké: Pannóniáé, Dáciáé, egész délnek fordult, észak felé a Kárpátoktól parancsolóan elhatárolt világunké”.[5] Látható, hogy Szabó, illetve Kerényi érvelése eltérő „lényeg”-ekhez vezet. Szabó szerint Pannónia lényege az, hogy déli mivolta ellenére is Nyugatra néz, így alkalmas arra, hogy képviselje a magyar kultúra Nyugathoz-tartozásának gondolatát. Ezen túlmenően Szabó számára az ideális létező egy történeti-politikai képződmény: a fejlett Nyugat. Kerényi ezzel szemben Pannónia „délnek fordult” jellegét emeli ki, illetve a híres német Afrika-kutató, Leo Frobenius írásaiból átvett „megragadottság” fogalom nyomatékos használatán keresztül arra utal, hogy a „lényeg”, mely által „természetünk” és „földünk” megragadtatott, abban az értelemben is ideális, hogy vallási karakterű: a táj és a föld fiziognómiai képében jelentkező „isteni arculat”. A földrajzi-éghajlati adottságok mellett a földben rejtőző ókori leletanyag jelenti a pannon Dunántúlról való gondolkodás egyik állandó hivatkozási pontját. „Ha egy vidék reményeinek nagyságát emlékeinek gazdagsága szabja meg, jövőjének tartamát és tartalmát múltjának gazdagsága, akkor Pannónia egyike azoknak a magyar vidékeknek, mely legnyugodtabban nézhet a jövő elé. Ha a Dunántúl jövőjét múltjának értékével és mértékével mérjük, e jövő, jövője a tájnak, mely az Árpádok korában kezdett civilizált vidéke lenni Magyarországnak, és a Római Császárság idején kezdett civilizált vidéke lenni Európának, nem lesz jelentéktelen” (Szabó 1942, 49). A földben rejtőző lelet – például a Babits által idézett római pénzérme – egyszerre a múlt hírnöke és a jövő záloga. A régészeti emlékhez tartozó kultúra valósította meg hajdan a tájék civilizálását, mely egyrészt a mindenkori jelenig, másrészt az általa várt jövőig érezteti hatásait. „Az írásos emlék Janusfejű: vissza és előre néz” – írta egy helyen Kerényi.[6] Ebben az értelemben a régészeti emlék is az: a föld mélye felé forduló oldalával a halott múlt és a betemetett élet felé, a föld felszíne felé forduló oldalával viszont az élő jelen, valamint az újjászületés felé mutat. E pólusok között feszül az a szimbolikus mozgástér, melyben a Pannóniáról való gondolkodás ideologikus, nem közvetlenül szaktudományos jelentésrétege megképződik.
3. Kerényi a táj és a szellem kapcsolatát Goethe, illetve Frobenius nyomán „megragadottság”-nak nevezi. A kutatót, „amikor önmagának egész, szabadon odaadott lényével odalép a tárgyához, megragadja a tárgy, és belőle kiindulva lesz megismerővé és egyúttal alkotóvá. […] A megragadottság ezek szerint a kultúra magyarázata és ugyanakkor a kultúrák és alkotásaik megértésének a lehetősége” (Kerényi: Táj és szellem, 16-17). Szavaiból az derül ki, hogy a táj és az ember alkotása között belső analógia figyelhető meg, és ennek létrejöttében az ember a passzív fél. Kerényi nyitva hagyja a kérdést: a tájban közvetlenül szemlélhető sajátosságok testesülnek meg a kultúra jeleiben, vagy a kultúrából következtethetünk vissza a táj lényegére. Fontos kérdés, hiszen itt dől el, hogy „táj és szellem” kapcsolata pusztán illusztratív jellegű, vagy pedig jelen van ebben valamiféle szimbolikus és/vagy vallástörténeti jellegű kötelék is, hasonlóan ahhoz, ahogy a görög istenszobor látni engedi a benne elrejtőző, de mégis látható, mert „képpé vált” mitológiai világaspektust, röviden: az istenit?[7] Kerényi körforgásról beszél, ezt az a részlet világítja meg leginkább, ahol a templomépítészet és a görög táj kapcsolatáról értekezik. A történeti rétegek alól kiszabadított görög templom elárulja „az építészeti gondolat összefüggését a tájjal”, viszont nem csak a táj determinálja a szellemet (amelyet az épület megtestesít), hanem az ókor „legszellemibb épület-elhelyezései” mutatják meg „önkéntelenül a táj értelmét” (Kerényi: Táj és szellem, 22.). Egyrészt az épület körül nyílik meg a táj, „mivel értelme szerint való középpontot kapott” – ez a kultúrától a táj felé haladó értelemlétesítés. Másrészt „az antik épület […] csak a tájjal együtt lesz teljes egésszé, s táji hatás-körében nyeri el ezt az értelmét, amely a gyakorlati célon messze túlemelkedik: mintegy kulcsává lesz a helyéről áttekinthető világnak” (Kerényi i.m. 23). Ez a táj irányából a kultúra felé haladó értelemlétesítés, a kettő kiegészíti egymást: „Arra a kérdésre: mit talál a szellem a tájban […] a válasz, egyelőre egészen röviden: önmagát” (Kerényi i.m. 24). A táj meghatározza az épületet, az épület viszont értelmes („szellemi”) egésszé szervezi a tájat; így azt teszik láthatóvá, ami megragadta őket: az eszmét.
4. A Táj és szellem esszé érdekes szempontokat nyújt annak, aki akár a pannon régió, akár Pécs tájfilozófiai vonatkozásain töpreng, akkor is, ha Kerényi írása az archaikus és a klasszikus antik táj kérdéseivel foglalkozik. Pannónia antik öröksége Kerényi számára nem valamiféle lokálpatrióta büszkeség forrása, hanem inkább lehetőség és feladat: a tudományos kutatómunka lehetősége és az erre tartozó feladat. Ezt hangsúlyozta a pécsi Pannonia folyóirat sorsával és tudományos karakterével kapcsolatos egyetemi viták során is: „Pécsnek és Baranyának antik múltja van, s kívánatos, hogy ezzel a múlttal való szoros kapcsolatát meg is őrizze” (ETE Tanácsülési Jegyzőkönyvek, 1609/1938-39.). Máshol arról írt, hogy „a filológusnak tudatára kell ébrednie, hogy Magyarországon antik talajon áll”.[8] E megállapítás sem valamiféle kiváltáság meglétére utal, hanem arra, hogy ebből tudományos kötelezettségek fakadnak; a provinciális régészet művelése nem valamiféle „magyarcélú” filológia vagy archeológia, hanem egyetemes ókortudomány.[9] Kerényinek a régióra vonatkozó legérdekesebb megjegyzése első pillantásra apróságnak tűnik, a szőlő elterjedésének határvonaláról van szó. Pécsi tanítványa, Cser Lászlóné visszaemlékezése szerint Kerényi „[t]öbbször elismételte, a Római Birodalom addig húzódott, amíg a szőlőtőke meghozta gyümölcsét; amíg a szelíd éghajlat még kedvessé tette a lakóhelyet a mediterrán ember számára”.[10] Ha ezt összevetjük azzal, amit a Gondolatok Dionysosról című tanulmány végén írt – „Az antik színház azután eltűnt. De az antik szőlőskert? És a déli természet, amellyel bennünket is a szőlőművelés köt össze a legszembetűnőbben?” – akkor érdekes felismerések birtokába juthatunk. Az utóbbiak ugyanis nem tűntek el, és ha így van, akkor Kerényi szerint nem tűntek el az istenek sem. A szőlőskert, a szőlőművelés, valamint a „déli természet” fordulat arra utal, hogy Dionüszosz (mint „világaspektus” vagy „lelki realitás”) e tájon jelen van, akárcsak Diana istennő, akinek pannóniai kultuszát Kerényi egyik írásában részletesen adatolta.[11] Amikor a vallástörténész ezen istenalakok nyomait egyrészt növények és kövek, másrészt archeológiai leletek formájában megpillantja Pannóniában (és így eszmeiségükből érzékelhető felszínt alkotva, láthatóvá teszi őket), akkor közvetve antik-mediterrán tájként jellemzi a tájegységet. De közvetlenül is: egy-egy isteni „világarculat” jelenlétének felismerhetőségében. „A közvetlen felismerhetőség pogányság” – írta Kierkegaard.[12] Valóban erről van szó: a táj szellemének szó szerinti „megszállott” keresésében és istenítésében valóban jelen van valamiféle kereszténység-előtti, pogány elem.[13]
5. De a Gondolatok Dionysosról zárósorai egyéb felismeréseket is lehetővé tesznek. Pannónia ugyanis Kerényi számára nem déli föld, hanem északi. Amikor Kerényi a „délnek fordult” magyar világról ír, akkor azt is mondja, hogy ez a világ, ahol aktuálisan elhelyezkedik, és ahonnan „délnek fordul”, valójában északon van. Kerényi egy másik pécsi vonatkozásúnak tekinthető írása kiegészíti ezt a gondolatmenetet. A Korfu és az Odysseia című tanulmány székfoglaló beszédként hangzott el 1936-ban, abban az évben, amikor Kerényi 1934-es Pécsre kerülése után végül megkapta a „nyilvános rendes egyetemi tanár” címet. Az előadás bevezetőjében Kerényi ismét Pannónia kulturális és földrajzi tájolásáról, a magyar föld és a klasszikus antik táj kapcsolatáról beszélt, meghatározva ezzel Pannónia déli, illetve Görögország északi pólusainak egymáshoz való viszonyát. „Új hyperboreusoknak – ahogy a német romantika idejében nevezni szerették magukat az ókorkutatók, – Észak fiainak, de nekünk is, a télies tisztafényű, halkyoni Magyarország lakóinak, akik az Adria egyik félreeső illír szögletében szoktunk hajóra szállni Hellas felé, Korfu szigeténél veszi kezdetét az Odysseia világa”.[14] Az afféle mitológiai utalások, mint az „Észak fiai”, valamint a „télies tisztafényű halkyoni Magyarország”, ismét arra hívják fel a figyelmet, hogy Pannónia valójában nem délen, hanem inkább valahol északon van. Amikor a szerző egymás mellé állítja a német romantika ókortudósait és Magyarország lakóit, akkor a mellérendelés hatókörébe foglalja azt az egyetemi közönséget is, mely a beszédet akkor végighallgatta, továbbá mindazokat, akik esetleg később olvashatták Kerényi írását a pécsi Műhely folyóiratban. Északon vagyunk – a beszéd mitológiai hivatkozásai ezt hangsúlyozzák. És még valami rejlik e különös gesztusban, mely a nézőpont megfordításából nyeri erejét: a rendkívüli erejű autoritás. Kerényi ugyanis, és ebben radikálisan különbözik a pannonizmus diskurzusaiban elvesző kortársaitól, egész egyszerűen Görögország felől néz „minket”; mindent – így Pécset is – Görögország (és persze Itália) felől lát.
----------------------------------------------------------------------------------------------- Lettre, 76. szám -----------------------------------------------------------------------------------------------
|
* Jelen esszé A „Táj” és a „Szellem” – Kerényi Károly és Pécs című tanulmányom (in A város láthatatlan mintázata – a kulturális emlékezet helyei Pécsett. Budapest – Pécs, 2010, Gondolat) egy részletének felhasználásával készült.
[1] Kerényi Károly: Táj és szellem. In uő (szerk.): Sziget II. Budapest, 1936, 9-24.
[2] Kerényi Károly: A szellemi magyar emberről. A M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem 1938/1939 évi irataiból. Pécs, 1939, Dunántúl Egyetemi Kiadó, 37-40.
[3] Babits Mihály: Itália és Pannónia [1940]. In Pomogáts Béla (szerk.): Magyar Dunántúl. Pécs, Pro Pannónia, 42-44, 42.
[4] Szabó Zoltán: Dunántúl [1942]. In Pomogáts Béla (szerk.): Magyar Dunántúl. Pécs, Pro Pannónia, 45-49, 45.
[5] Kerényi Károly: Gondolatok Dionysosról [1935]. In uő: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Budapest, 1984, Gondolat, 181-204, 203-204. (Kiemelések az eredetiben.)
[6] Kerényi Károly: Előszó az ókor történetéhez. In Kerényi Károly (szerk.): Egyetemes történet. 1. kötet: Az ókor története. Budapest, 1935, Magyar Szemle, XI-XVI, XIII.
[7] Vö. Kocziszky Éva: Pán, a gondolkodók istene - Mitológia 1800 körül. Budapest, 1998, Osiris, 38. skk.
[8] Kerényi Károly: Római ókortudományunk a háború után. Pannonia, II. évf. 1936, 4-10. szám, 214-225, 221. Vö. még: „az antik világ tanulmányozásának nálunk valamivel még több alapja és létjoga van, mint Lengyelországban vagy Poroszországban, vagy bárhol a római limesen kívül”. Kerényi Károly: Klasszika filológiánk és a nemzeti tudományok [1930]. In uő: Halhatatlanság és Apollón-vallás, 37- 53.
[9] Vö. Szilágyi János György: Alföldi András és a magyar ókortudomány. In Szilágyi: Szirénzene. Budapest, 2005, Osiris, 405-414, 410. skk.
[10] Cser Lászlóné: Arany-hegy. Sétatér, 1997, 3-4, 29-30.
[11] Kerényi Károly: Die Göttin Diana im nördlichen Pannonien. Pannonia, IV. évf. 1938. 6-7. szám, 203-221.
[12] Idézi Tatár György: A híd túl messze van. In uő: A nagyon távoli város. Budapest, 1999, Atlantisz, 11-21.
[13] E „pogány” személetmód megjelenik a Dionysos-esszében is, ahol Kerényi a görög isten realitásának a „kereszténnyé tett” világban való megjelenési formáiról (kövekről, állatokról, növényekről) mint isteni epifániákról elmélkedik.
[14] Kerényi Károly: Korfu és az Odysseia. Pécs, 1937, Dunántúl Egyetemi Könyvkiadó, 3. (További közlése: Műhely, I. évf. 1. szám, 3-10.)