Tillmann J. A.
Más-világi megfigyelések
(Athén, Krétai exodussal)

Athinai – ez az első emlékem, amit a csöves rádió varázsszeme melletti állomáskereső skáláján olvastam – s jegyeztem meg az első „olvasmányélmények” közt. Ezzel mondhatni, ki is merült klasszikus neveltetésem; a később felmerült antik toposzok korántsem mentek már ilyen mélyre. Mások minősültek átmeneti klasszikusnak, és persze olyannyira kiterjedtek sem voltak, mint például Seume esetében, aki a kettővel ezelőtti századfordulón Lipcséből elsétált Szicíliába, s menet közben antik szerzők írásai alapján kereste fel a helyeket.  
Akkor ébredek, amikor a gép ereszkedni kezd Athén felé. A repülés valójában utazás varázsszőnyeggel; minden utazásmód közül leginkább az álmokhoz fogható. Másfelől meg tagadhatatlanul reális; tömény fizika (fűzisz, természet). Persze az emberi természet nem olyan, mint a madáré, ezért aztán felfoghatatlan fantasztikumként lehet csak megélni. (Lehunyom a szemem, hunyok egyet, és máris máshol vagyok.) Konstitúciómnak, továbbá a Magyar Néphadseregben szerzett jártasságomnak köszönhetően aludni szinte bármely helyzetben tudok; a puszta földön, egy sarokba dőlve, nemhogy karszékben. Repülés-fóbiás barátomnak sem tudtam ennél elsőre jobbat javasolni. (Másodikként az antik filozófiai életművészet tanácsát adtam tovább: mindennapi halál-meditáció. A harmadikat már szakembertől kapta: Xanax…)
Kiszállás után ránk tör a verőfény; a „legendás attikai fény”. Görögország Napja alatt vagyunk. A föld (a Föld) nagyjából mindenütt ugyanaz, ami máshol. Ami fölötte van, az viszont alkalmasint erősen különböző. Az ég, a fény, a zöld, s persze mindazok, akik-amik fölötte élnek. Kiszállás közben az jut eszembe, miért is nem érzek késztetést arra, hogy – Róma püspökéhez hasonlóan –, a földet (beton képében) csókkal illessem. Bár nem utolsó dolog szilárd talajt érezni a láb alatt. 
Régen a Grand Tour Itáliába vezetett, később Észak tehetősebb népei, miután fölszabadult, Görögországba is elzarándokoltak. Ma már korántsem olyan vágyott célpont: részint a klasszikus műveltség halványult el, részint találnak maguknak távolabbi, de könnyen megközelíthető célpontokat. Azért persze ide is még bőségesen jut a látogatók áramából, amire megvan a megfelelő fogadókészség; a kérdésekre barátságos feleletek érkeznek, a metrón az állomások nevét angolul is bemondják, és még a takarítónők is beszélik valamelyest ezt a nyelvet.
A Szintagma tér közelében lakunk, sokszor megyünk keresztül a téren, ahol erős a keleti jelleg. A sűrűség, a hangok és zajok, az állandó tülkölés, szintúgy az árusok hangja alapján akár Delhiben is lehetnénk. 
Minimális görögtudással, vagyis ha valaki veszi a fáradságot, és olvassa a neveket, feliratokat, időről-időre meghökkentő, komikus, vagy éppen az idők messzeségébe vezető szavakkal, fordulatokkal találkozhat. A buszokon, teherautókon látható anekdotikus metafora (szállítási/közlekedési vállalat) és a katharzisz (mosoda) mellett az úton-félen szembetűnő feliratok néha időutazásra visznek: a francia követség bejáratán a galliké jelző olvasható; a név vélhetően még a római időkből ered. Máskor meg a nálunk használatos jelentéshez képest mutatkozik különös konnotációban az eredeti; így a közeli belügyminisztérium homlokzatán az ezoterikus jelző áll – éles ellentétben az épületet körülvevő szép számú fegyveres határozottan exoterikus jellegével.
Amikor a Parlament előtt megyünk el, éppen őrségváltás kezdődik; fiam életkorára tekintettel közelebbre megyünk, és szemrevételezzük az eseményt. Olyan balettet látunk, amit Oscar Schlemmer is megirigyelt volna! A pomponos cipőben végződő lábak az égig emelve és kilassítva, egy lépegető exavátor mozgalmasságának megannyi bájával. A humán mechanika képes ilyen karikaturisztikus formákat fölvenni, ha teret engednek az infantilitás és a katonás hatalmi fantazmák játékának.

Hellén kibernetika
Az antikvitások szemlélését a legrégebbi rétegnél, a Kiklád Múzeumban kezdjük. Az ötezer éves, ovális arcú figurákon átható az ábrázolás keletkezésének csodája és ereje; lenyűgöző, ahogy az első ember? isten? a kezek alatt formát öltött, közel az életnagysághoz, közel ahhoz, hogy életre keljen. 
Visszafelé betérünk a Népkertbe, a királynő egykori magánkertjébe, ahol a sétautak mentén pálmák, narancsligetek és mindennemű délszaki fák és cserjék sorjáznak. Egy kerthelységbe beülünk némi levekre. Elég vastag pénzért mérik, de arra jutunk, hogy két mozijegy áráért benne ülünk a Paradicsomban. És nem más filmjét, hanem a sajátunkat látjuk, mi több, éljük. Aztán a Panathenaikon felé menet még egy vadasparkot is felfedezünk. 
Egy férfi mellszobrán felirat: az illető kübernetész tész helladosz volt, ami nem a kibernetika nagy görög alakját, hanem vezetőt jelent. Kotányi Attila mondta volt mindig, hogy Norbert Wiener és társai még jó iskolát jártak, és ismerték a szó eredeti jelentését: kormányos, révkalauz. Innen kapta a kibernetika, akárcsak a helléneket az idő szirtjei közt vezető képletes kormányos a nevét.
Görög zászlók kicsiben és nagyban mindenütt. A kék és a fehér kettőse, fönt a kereszttel – kellem a szemnek. Nem a szokásos, fantáziátlan trikolór-mutáció, de nem is a harsány piros-kék reklámszín-csíkozás. A lepel-lengedeztetők itt is nyilván, mint mindenütt, a helyi identitásproletárok. Akiknek nem lévén sajátjuk, a kollektivitás vágyfantázia-köntösébe öltözködnek. 
Az Areoszpáguszra szerencsére nem a fő útvonalon jutunk, így aztán csak a Római kapunál találkozunk a turistacsoportokkal. Jóllehet úton-útfélen kamerák figyelnek, a muzeális helyek őrzése elég laza; őrök eléggé ritkán láthatóak. Ugyan rászólnak azokra, akik leülnek a szerte heverő faragott kövekre, ami valamelyest érthető, hisz ennyi fenék, amennyi itt megfordul, előbb-utóbb teljesen lekoptatná a kiemelkedéseket. Fiam viszont zavartalanul gyűjthetett kamillát, csak az egyik őrnő figyelt föl rá, mit is csinál, odajött, aztán látván a ténykedés archeológiától ment jellegét, továbbállt.
Az Areoszpáguszról a Dionüsziu Aeropagitu utca vezet lefele, aztán az Aposztolou Pavlou következik – mint Minna elmondásából megtudjuk –, az athéniek kedvenc peripatetikosza, sétálóhelye. Az Apostol eddig nem jutott eszembe. Viszont a sztoa sokszor. A hely saját fejleményei, s persze a nevek erősebben hatnak, mint a mégoly erős látogatási epizódok. A sztoikusok sztoája (csarnoka, a tarka) nem maradt fenn. Attalosz sztoája viszont áll; a hatvanas években újjáépítettek, most múzeum. A kiállított tárgyak közt egy oisztrakizmosz is látható: a cserépszavazáshoz kellő kis cserepek, továbbá a fa tartószerkezet sok kis réssel. Amivel a közre veszélyes, túlhatalomra és zsarnokságra törő politészeket el lehetett űzni. Bár sokszor visszaéltek vele, a rivális eltávolítására használták, mindennek ellenére figyelemreméltó intézmény; elkelne ma is, nem kétséges, lennének jelöltjeink.
A hellenofil Hadrianus császár könyvtáránál nem az építmény romjai lepnek meg; romok itt nagy bőségben vannak – igazán a görög felirat lenyűgöző: Autokrátor Adriánosz, önhatalmú Hadrianus, a mellette álló, birodalmi áhítatba pácolt angol kifejezéshez (Emperor Hadrian) képest világos beszéd. 
A Szelek tornya közelében Diogenész mai követőjével találkozunk. A vörös sipkás hajléktalan egy lépcsőn szemlélődik. Hajléka egy fa alatt van a Római agora kerítésénél. A kortárs künikhosz nem kutya-, hanem macskabarát – napozik is körülötte néhány. És el is mondja, jó angolsággal, hogy szimbioziszban él velük: hidegben egymást melegítik. Cserébe elmesélem neki, hogy a katonaságnál téli őrségen hogyan melegítettük egymást egy kóbor kutyával. 
Az utcai könyvárus pultján Platón Phaidrosza, Arisztotelész Rétorikája újgörög kiadásban; vélhetően nem a klasszikus kultúrájú turistákra számítanak. Ilyesmivel utoljára ’89-ben találkoztam, amikor a pesti ponyvákon átmenetileg Heidegger Lét és idője tűnt föl a saláták közt. Az ógörög itt persze az alaptanterv része, a kisdedek is eredetük nagyságával és nyelvével kezdik oskolás (szkolikosz) küzdelmeiket. Ennek megvan a maga szépsége, ám ezt a tradicionalizmust a deákok, s némileg másként szüléik, eléggé megszívják. A közoktatás ilyes súlypontjai, továbbá a hazaihoz fogható, hallatlan hatékonysága folytán szinte mindenki a magántanórákkal múlatja nap mint nap a délutánjait is. Ami ugyan a tanárokat az alkalmazotti jövedelmük megduplázásához segíti, ám korántsem vezet példázatos pedagógia eredményekre. 

Panathenaikon
Miroslav Mandić tiszteletére útba ejtjük a Panathenaikon stadiont. A kilencvenes években itt futott egy maratonnyit a „filozófus-költő-művész-bolond-koldus-kóborló-szerzetes” – ahogy magát egyszer jellemezte. Gyaloglásaival Európa testére A kóborlás rózsáját rajzoló szerb művész nem a szokványos áldozatot mutatta be a szórakoztatóipar és teljesítmény szentségének, hanem azért futott, hogy megvédje a világot és másokat magától. E szándék jegyében a körök lefutása közben feljegyzett egy-egy mondatot. Többek közt ilyeneket: „Tiszteletben tartom a törvényeket, hogy átúszhassam őket, átfussam, átrepüljem, mert a szabadságnak, a reménynek, a szeretetnek nincsenek törvényei.” 
Az antik előzmények alapján újjáépített stadion formája meglepő; hosszú és keskeny, még nem a labda rugdosásának látványa köré, hanem atlétikai versengéseknek építették. Itt köszöntötte Mandić kenyér, olajbogyó és bor mellett „Hölderlint és Blake-et, hazájukban, a Mennyei Görögországban.” Se Hölderlin, se Blake nem járt a földi Görögországban, miközben mégis ott voltak, az esszenciáját élték, írták. Hasonlóan a történész Mommsenhez, akiről az hírlett, hogy jobban kiismeri magát az antik Róma utcáin, mint a saját városában.
Az újságos kioszk felirata ismét példátlanul tiszta beszéd: Periodiké efemeridész. Alighanem az egyetlen nyelv, ahol a múlékonyság médiumait saját nevükön nevezik. A nyelvi reveláció a legváratlanabb helyeken áll elő: a szálloda liftjében az atomosz szó tűnik föl – a szállítható személyek számát tudató feliratban. A személy kétségkívül oszthatatlan; sőt, mint a modern atomfizika révén kiderült, oszthatatlanabb az atomnál, ami részecskék sokaságára oszlik.
Külföldön gyakran a leghétköznapibb dolgok keltik fel érdeklődésünket, olyan tárgyak vagy mozdulatok kerülnek a figyelem középpontjába, amelyeket máskor észre sem veszünk. Kívülnézetből majd’ minden hétköznap magán viseli az egzotikum különlegességét. Legalább három, de legfeljebb néhány napig. Azután éppoly megszokottá válik, mint bármely otthoni közeg. Az utazás nem utolsó sorban távlatváltás: a jólismert dolgok más perspektívából látszanak, miközben közel kerülünk ismeretlenekhez. Egymás mellett mutatkoznak, és összevetésre késztetnek. Az utazás távolságot teremt, és kibillent a közvetlenség biztonságot ígérő közelségéből. Kérdéseket vet fel, és kétségeket ébreszt – nemcsak a látottakkal, hanem saját látásmódunkkal, önnön magunkkal szemben is. Lehetőséget ad a rácsodálkozásra, az elemi felismerésekre, a világ csodáján érzett ámulatra. 
Turisztika és filozófia etekintetben találkozik. Persze az elsőből nem következik a második, ahogy a távlatváltáshoz sem feltétlenül kell repülőjegy. Elég distanciát teremteni – Distanzen aufreissen, ahogy Nietzsche mondja. Amivel szó szerint a távolságok felszakítására hív föl. Tudni kell eltávolodni. Föl kell szítani a távolságot ahhoz, hogy különböző perspektívákban tudjunk látni, hogy életünket arányosan érzékelhessük. Az antik életművészetnek ez napi gyakorlata volt. A filozófiai lélekgyakorlatok részeként – amint azt Pierre Hadot úttörő munkáiban bemutatta – gyakorlatozni kellett a „lélek röptében”; madártávlatba kellett emelkedni, majd tovább, egészen az égitestekig, s a kozmikus kilátásból kellett szemrevételezni az élet napi gondjait. 

Hellenikosz diszkosz
Kis orthodox templomok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő a háztömbök közül. Némelyik ezer éves és messzemenően emberarányos. Nem a nagyság és hatalom reprezentációja; nem Konsztantinapolisz ez, hanem Athén, nem császári, hanem vidéki város volt Bizáncban. Húsvét ideje van, ilyenkor a templomok hétköznap is népesek. Zajlik a liturgia, az ikonosztázion függönyei félrevonva. Valahányszor a celebráns átadja a füstölőt, a diakónus kézcsókkal illeti. Egyszercsak mintha orgona hangja búgna föl, az alsó regiszterekből – ami képtelenség, mivel a Kelet egyházai nem tűrnek meg instrumentumokat templomban. Aztán a hallatlan mély hangfekvésből magasabbra emelkedik – a férfikórus fájdalmas-gyönyörű éneke. A lélek felszakadó kiáltása, ami istendicsőítésbe fordul át. (Az orthodox teológia szerint az Isteni Liturgián felhangzó ének nem egyéb, mint csatlakozás az angyalok szakadatlanul szóló kórusához.) Láthatóan és hallhatóan örömmel énekelnek, nem a nyugati egyházakban elterjedt letargikus, „takonyhúzó” népének ez. Közben a hívők jönnek-mennek, ki-be járnak, ezerszer vetnek keresztet, a bejárat közelében levő ikonokat csókolgatják. „Babonás népek.” – jegyzi meg fiam, ahogy kiérünk. 
A bazár Keramikosz felé eső végén parkra nyíló kerthelységet találunk, ahová később rendre visszatérünk. Ármin a madarakat eteti, magam a kávé és a cigaretta kettősét kultiválom. Napjában egyszer rágyújtva mindegyre előáll az a könnyű szédület, amiről Petri ír a Mosolyban. Ő a kezdő dohányos kiváltságának tulajdonítja ezt az érzést, ám a dohányzást a nap szinguláris eseményének megtartva, azaz nem kettőzve (és sokszorozva…) mindannyiszor előáll a könnyű szédület, és felhajtó erővé válik.
Etetjük a galambokat és a verebeket, olvasunk. Schilling Árpád Egy szabadulóművész feljegyzéseit  hoztam magammal. Egy tucat tudós tanulmánynál többet mond a ’gyar társadalom állapotáról. Miközben a saját, a személyes szabadsággal vet számot. És ad tanítást róla. 
Utazás közben olvasni, az út unalmát elűzni, vagy éppen az utazóra zúduló újdonságok áradata elől egy könyv fedezékébe húzódni kézenfekvő. Távoli célpontok és mindenféle turistaparadicsomok könyvesboltjai is ezt mutatják. Katmanduban, Nepál fővárosában a Központi Antikvárium méretével és készletével vetekedő használtkönyv boltok vannak. Ezek többnyire a turisták által hátrahagyott úti olvasmányok, túlnyomórészt az egzotikus, spirituális trip tartozékai, de minden műfajjal, még tudományos munkákkal is lehet találkozni. 
Az utóbbi években úgy adódott, hogy egy-egy nagyvárosban jártomban olyan könyveket olvastam, amelyek áthatották az ott töltött időt; szólamuk mintegy interferenciába került a hely szellemével, a város atmoszférájával. És ez a városokról szerzett benyomásaimat éppoly kevéssé hagyta érintetlenül, mint amennyire az urbán tájék tapasztalata is hatott az olvasottak világára. Robert Schneider Schlafes Bruderének a falusi rémrealizmus és kozmikus zenei extázis végletei között váltakozó regényvilága így került közös hullámhosszra az irreálisan valóságos mai Moszkvával. Peter H?eg Smillájának havas, sőt gyakran kifejezetten jeges világa számomra Sztanbul tavaszi egét színezte át; a könyvből fölpillantva jó rálátásban mutatkozott a túlparti Ázsia. Berlin nyári derűjét viszont Terezia Mora Nap mint nap nyomasztó szürke színekkel és miliőkkel keresztezte. Rómában, a Villa Pamphili kertjéhez közeli ház udvarán nap mint nap hazatérés volt a szieszta után Nádas és Mihancsik hűvös józanságú párbeszédét olvasni. Talán ezért is hagyott múlékony emlékezetemben az Örök Város viszonylag kevés nyomot. 
A bazár alsó végén, akárcsak Sztambulban, kalózlemezekből nagy a felhozatal. Ott a nemzetközi kínálat volt szélesebb, itt a hazai diszkoszokból van több. Az ószeres boltok itt nyíltan árusítják, ott viszont a kilométeres sétálóutca oldalágában tűntek föl esténként dobozaikkal az árusok. A hellén hagyomány (hellenon paradozisz) zenéit fillérekért lehet kapni, így aztán veszek pár tucatnyi paradózist különböző térségek tradícióiból, mellé még néhány mai és tegnapi énekes lemezét. Nagyrészt beválnak; a különféle hatások összjátékának, így nem utolsó sorban a liturgikus ének minőségének köszönhetően a legközönségesebb „görög nóta” is hallgatható. Szinte képes akadémiai szinten megszólalni. (Annakidején az antik Akadémia körül is ilyesféle zenék mehettek, mit persze némely fejek akkor sem szerettek…)
A mai görög világ a Nyugat Kelettel történt keveredésének optimális arányait mutatja. A hétköznapi élet mozgalmasságában és derűjében csakúgy, mint a kultúra különböző területein. Kivált a zenében érzékelhető ez, Kréta és a kisázsiai görögök zenéjében különösen erősen. És persze az énekesnők hangjában. Ha valaki kicsit alaposabban belehallgatja magát a helyi zenébe, a tágabb Mediterraneum, persze a Balkán térségének számos táját hallhatja – az afrikaitól az arabokon át a turkokig. 
Este baráti meghívásra Gaziba megyünk; a városrész az itteni gazometerekről kapta nevét, amelyeket, akárcsak Bécsben és Berlinben, átépítettek és másra használnak. Gazi Athén új alternatív, némileg Kreuzbergre emlékeztető negyede. Az utcai vendéglőkben és kerthelyiségekben főként fiatalokat látni. A hasonló hazai helyekhez képest itt esznek is, nemcsak isznak. (Jóval a lehetőségeik fölött élnek, olvasom aztán egy szociológussal készült interjúban.) Kérdésemre, hogy létezik-e a görögök körében depresszió, pszichiáter barátunk, Jorgosz szerint régebben nem volt, de mostanában növekszik. Ami azért még korántsem oly feltűnő, mint magunkfajta, északibb népeknél.
Másnap metróval megyünk ki Pireuszba. Útközben külvárosok, ipari negyedek. Az állomás előtt rögtön ott a kikötő. Ám a hely korántsem idilli, a környezet sokkal inkább ipartelepi. A vízen mindenütt óriáskompok. A transzport tartályai megannyi sokemeletes hídfőt képeznek a számtalan sziget felé. A hatvanas években Heidegger – Állomások című útinaplója tanúsága szerint – a kikötőbe érkezvén volt kénytelen „lemondani megrögzött elképzelésekről”, hogy az általa „keresett görögség még itt Athénben is megjelenhessék”… Persze az elgondolás (az el-gondolás Freiburgból …) és a valóság korabeli viszonyát illetően már akkor sem lehetett különösebb illúziókat támasztani; kivált olyasvalakinek, aki a „Jugoslavija’ nevű hajón érkezett… 

Exodus Krétán
Ahogy az időkön és kultúrákon keresztül görög eredetű szavaink legtöbbjének jelentése távol került egykori és mai jelentésétől, úgy áll ez az exodus esetében is. A Kivonulás, a Genezis második könyvének latin közvetítéssel honosodott neve úton-útfélen feltűnik – és egyszerűen kijáratot jelöl.
A sziget nyugati részén, a Kolimbari határában lévő krétai Orthodox Akadémiában kapunk szállást. A hely kívül esik a turisztikai útvonalakon. Sztüliánosznak, a krétai származású kollégának köszönhetően vagyunk itt –, és jutunk el kevésbé látogatott helyekre. A képzési központot Münchenben végzett pszichológusnő irányítja. Az értelmiség jelentős része nyugat-európai egyetemeken végzett, a leromlott felsőoktatást a jómódú családok lehetőségei ellenpontozzák. 
Sztüliánosz vezetésével útba ejtjük a strandot, ahol a Kazantzakisz regényéből készült filmet, a Zorba, a görögöt forgatták. A könyvet úgy harminc éve olvastam, egy mondata máig megmaradt: „táncolni kell, a zene majdcsak megjön valahonnan”. (Itthon aztán megnézzük a filmet; az archaikus falusi világ éppoly kevéssé hasonlít a maira, mint a majd’ félszáz évvel ezelőtti tengerpart a jelenlegire. Amikor elmondom berlini barátomnak, aki akkortájt gimnazistaként járt ott, borzadva emlékszik a szamárháton és teherautókon megtett utakra… A fiatal Irene Papasz viszont gyönyörű. Mint a szép görög nők mind: karakteres, egyszerre erőt és lágyságot sejtető arc, nagy, sötét szemekkel.) 
Prozokhé! (Vigyázat!) – tudatja egy felirat, amivel aztán még számos felületen találkozunk. Ez volt az antik filozófiai életművészet egyik alapfogalma is, felhívás a szétszórtsággal szemben a figyelem iskolázására és irányítására. 
Valahol a sziget közepén betérünk egy falusi kocsmába. A szőlőlugas alatt hosszan üldögélünk. A tulajdonos öregúr délben kijön, elnézést kér: ő most sziesztázni megy. Mindezt bájos pantomimmal tudatja: kezét feje mellé teszi, majd kissé mindkettőt megdönti. 
Útközben egy rejtőző kolostorra lelünk a hegyek között. A kifelé csaknem teljesen zárt, négyszög alakú épület belül egy templomot és virágban pompázó kertet fog közre. A tengerhez közeli elődjét arab kalózok pusztították el – lakóival együtt. Ezért aztán méginkább visszahúzódtak a világtól, és följebb, a hegyek rejtekében építették újjá. Egy fiatal szerzetes apró édességekkel kínálja a látogatókat. Ez egy emléket hív elő: konferenciázó társaságunk Poreč ókeresztény bazilikája és baptiszterionja közti udvaron rögtönzött agapéban részesült. A fényes februári nap alatt tömény édességekkel és erős szilvapálinkával vendégelte meg társaságunkat a püspök. Délben a szerzetes jókora felfüggesztett cölöpöt kezd verni egy bottal – így hívja imára társait. Megyünk. 
Az Akadémia posztmodern épületéből lépcsősor vezet le a tengerhez. Egy krétai klosár tanyázik az olajfák alatt; klasszikus arcéle akár egy antik szoboré. Mikor megkínálom frissen szedett fügével, mond néhány szót németül, aztán továbbáll.
Szobánk erkélye a Khániai félsziget által közrefogott öbölre nyílik. Innen nap mint nap jól kontemplálható az öböl fölé emelkedő Hold fenséges látványa. Nem sok minden szól azok mellett, akik – mint Heidegger – „…azért jöttek, hogy megtapasztalják azt a fájdalmat, amelyet a tovatűnő istenek hűlt helye okozott.” 
 A búcsúvacsorára az udvaron kerül sor. A szigeten termett barnás színű bor pompás, az ételek, ahogy az erre szokás, kulináris költemények – a szakácsmester külön köszöntésben részesül.  Egy lantos és egy hegedűs érkezik, majd zenélni kezd. Kettősük fölér egy zenekarral. Később régi helyi viseletbe öltözött táncosok tűnnek föl, a párok táncolni kezdenek. A bemutató végeztével először a konferencia görög tagjai kezdenek csatlakozni a körtánchoz. Egy fél óra múltán, és a közben fogyasztott bortól sem teljesen függetlenül, a latin-amerikaiak is beállnak. Az est elmélyülésének egy pontján magam is csatlakozom. A ritmust és a mozgásformákat nem nehéz követni, a zene szaggatott ívelése már maga is tánc. Fülhallással és némi magyar népitánc-gyakorlattal maradéktalanul művelhető. Aztán órák múlnak el; a férfiak szólótáncai képezik a közjátékokat. Még a testesebbek is meglehetősen fürgén járják. Egy ponton túl, jóval éjfél után már nem bírom tovább, kiállok. Ahogy nézem a talpon maradottakat, az egyik bársonyzekés táncos odajön hozzám, és elismerését fejezi ki. (Minő kitüntető gesztus! Többet ér, mint a Köztársaság középkeresztje, vagy bármely babérja.)
Másnap minden eresztékem sajog, alig bírom levonszolni magam a tengerhez.

Apolitikion
A tenger, a tenger, a tenger.
Ha kimegyünk partjára, vagy ránézünk térképére, feltűnik Görögország példátlan nyitottsága: minden irányba ezer és ezer félszigettel, szigettel és öböllel nyílik a tengerre; nincs még egy ilyennyire tagolt partvidéke a Földnek. Az egy főre eső tengerpart e felső foka nem utolsó sorban járult hozzá a görög kultúra kibontakozásához. Jean Bodin méltán állapította meg a barokkban, az első globalizáció idején, amikor már bőséges tapasztalat gyűlt össze a glóbusról, hogy a tengeri népek „kifinomultabbak és tapasztaltabbak, mint a belső vidékekről valók” . De az úton-útfélen föltáruló tengernek nem kis része van a filozófia kifejlődésében is. „Amint azt mindenki tudja – írja a tenger tárgykörben meglehetősen jártas Melville – , az elmélkedés és a víz mindörökre összeházasodtak.” 
A nyitottság persze egyszerre volt áldás és átok, a kitekintés és a kiáramlás lehetősége; a Magna Graecia gyarmatvárosai szerte a Mediterraneumban, ám egyúttal a kiszolgáltatottságé is: a tenger felől érkező támadásoknak, kalózoknak, hódítóknak, népvándorlásoknak. Az utóbbi manapság új hullámokban árad; Klió szerint egymillió emigráns van, főként a fővárosban.
Athénban esténként felmegyünk a szálló tetőteraszára, többnyire üres; átellenben mintegy ezer méterre az Akropolisz. Az egyik erkélyen vacsoráznak, egy másik tetőn pingpongoznak, fölöttük sirályok keringenek. Látva a más helyeken múló életeket, bele lehet bocsátkozni perspektíváikba. El lehet játszani a letelepedés lehetőségével. Vagy ki is lehet zárni ezt az eshetőséget. Ami egyúttal a kívülálló, a köztük keresztülutazó helyzetébe rekeszt. Mintegy láthatatlan falat von az utazó köré. Jó itt lenni, olvasni, írni, semmit tenni, miközben az Areoszpágusz mögött lemegy a Nap.
Az Apolitikionra az elutazás előtti utolsó napon nem éppen apolitikus környezetben akadok; a lemezbolti eladó az Európai Unióhoz történt csatlakozás tapasztalatairól kérdez, miközben krétai liturgikus lemezt tesz elém. A cédén az Apolitikion, az általam eddig hallott legerősebb orthodox ének. Annyit tesz, mint „elbocsátás”, és azért hívják így, mert ezt a himnuszt éneklik minden ünnepi istentisztelet végén. Ilyen fogadtatás és elbocsátás után persze nem lehet nem vágyni a visszatérésre.
 
 

Bibliográfia

TILLMANN J. A.
 
Szigetek és szemhatárok. 
Késôújkori kilátások
Holnap,1992

A növekvô napok népe
A ladomi lelet
Pesti Szalon, 1996

Távkertek. 
A Nyugalom tengerén túl
Kijárat, 1997

Levelek tengere 
Avagy a távlat távolra váltása
Koinónia, 2004

Mer?leges elmozdulások
Utak a modern művészetben
Palatinus, 2004

A Ladomi lelet
Palatinus, 2007 
 

„Ikarus + germanwings
Tanuilmányúton Németországban”
Magyar lettre Internationale, 67
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu