ORHAN PAMUK
Nekem adta a szüzességét
(szabadok voltunk és modernek)
Szex az irodában
Apám a televízióban éppen a Zaim barátom által egész Törökországban
piacra dobott „első török gyümölcsös-szénsavas ital”, a Meltem hatásos
reklámját nézte. Egy ideig én is figyeltem. Miután barátom gyáros apja,
akárcsak az enyém, sokat keresett az elmúlt tíz évben, Zaim az apja tőkéjével
új, merész vállalkozásba fogott. Tanácsaimmal én is segítettem, és szívből
kívántam, hogy sikereket érjen el.
Amerikában menedzserképzésen vettem részt, hazatérésem után pedig a
katonai szolgálaton is túlestem. Apám azt kívánta, hogy egyre bővülő gyárának
és újonnan alapított cégének vezetésében, akárcsak a bátyám, én is részt
vegyek, ezért már fiatalon kinevezett a Harbiye negyedben lévő terjesztési-
és importcége igazgatójává. A Satsat nagy költségvetéssel és magas haszonnal
működött, de ez nem az én érdemem volt, tudniillik a gyár és a többi cég
hasznát könyvelői trükkökkel átjátszották a Satsatnak. Napjaim azzal teltek,
hogy megpróbáljak szerényen viselkedni azokkal a nálam húsz-harminc évvel
idősebb kipróbált tisztviselőkkel és anyámmal egyidős, nagymellű és gyakorlott
tisztviselőnőkkel, akik fölé odahelyeztek igazgatónak, csak mert a tulaj
fia voltam. Igyekeztem eltanulni tőlük a munka csínját-bínját.
A Harbiyében álló régi Satsat épület mindannyiszor megremegett, valahányszor
az öreg tisztviselőkhöz hasonlóan fáradt és elgyötört autóbuszok vagy trolibuszok
elhaladtak előtte, s bizony elég sűrűn jártak arra. Estefelé, miután már
mindenki elment, Sibellel, akivel elhatároztuk, hogy hamarosan eljegyezzük
egymást, gyakran szeretkeztünk az igazgatói szobában. Minden modernsége,
valamint a nők jogaival és a feminizmussal kapcsolatosan Európában elsajátított
szavai ellenére alapjában véve ugyanúgy gondolkodott a titkárnőkről, mint
anyám.
- Ne szeretkezzünk itt, mert úgy érzem magam, mintha titkárnő volnék!
- mondta néha, de gátlásosságát, amelyet az iroda bőrdíványán szeretkezve
olykor megéreztem benne, sokkal inkább az akkori török lányoknak a házasság
előtti nemi élettől való félelme okozta.
A Nyugat példáit követő gazdag családok Európát megjárt lányai közül
némelyik akkoriban kezdte megtörni a szüzességi tabut, s házasság nélkül
is odaadta magát kedvesének. Sibel büszkén emlegette, hogy ő is ezek közé
a „bátor” lányok közé tartozik, hiszen már tíz hónapja szeretkezünk. (Hosszú
idő volt ez, ideje volt összeházasodni!)
De most, amikor évek múltán teljes őszinteséggel próbálom elmesélni
történetemet, nem akarom eltúlozni kedvesem bátorságát, vagy túl könnyedén
kezelni a nőkre nehezedő szexuális nyomást. Hiszen Sibel csak az
után lett az enyém, hogy látta „szándékom komolyságá”-t, vagyis elhitte,
hogy „bízhat bennem”, azaz biztosra vette, hogy el fogom venni. Természetesen
én, mint felelősségteljes és megbízható férfi, el is akartam venni, de
még ha nem akartam volna is, „mivel nekem adta a szüzességét”, már nem
hagyhattam el. Ez a felelősségérzet persze beárnyékolta kissé a minket
büszkeséggel egymáshoz fűző érzést, a „szabadságunk és modernségünk” (természetesen
ezeket a szavakat önmagunkkal kapcsolatosan nem használtuk) házasság előtti
szeretkezés keltette illúzióját, ugyanakkor össze is fűzött bennünket.
Hasonló árnyékot vetett kapcsolatunkra az, amikor észrevettem, hogy
Sibel nyugtalan célzásokat tesz a mielőbbi esküvőre. Ugyanakkor nagyon
boldog időket éltem meg az irodában Sibel karjaiban. Emlékszem, miközben
kintről behallatszott a Halaskârgazi út forgalmának zaja, a sötétben átölelve
arra gondoltam, hogy életem végéig boldog leszek, és igen szerencsésnek
tartottam magam. Egyszer, miközben én az ölelések után cigarettám hamuját
ebbe a Satsat feliratos hamutartóba vertem, Sibel félmeztelenül ült előttem
Zeynep Han?m, a titkárnő karosszékében, kuncogva pötyögtetett az írógépen,
az akkori vicclapok és karikatúrák elengedhetetlen szereplőjét, „a buta
szőke titkárnő”-t imitálva.
A Foyer étteremben
A Foyer, amelynek képes étlapját, egy hirdetését, gyufáját és szalvétáját
is sikerült évek múltán felkutatnom és itt kiállítanom, rövid időn belül
a Beyo?lu, Şişli, Nişantaş? és a hozzájuk hasonló negyedek kisszámú gazdag
lakójának (az újságok pletykarovatainak ironikus kifejezésével élve a „társaságnak”)
egyik kedvenc európai stílusú étterme lett. Ezeknek az éttermeknek,
amelyekben különösebb hangsúly nélkül kívántak olyan légkört teremteni,
mintha egy európai városban volnának, nem adtak olyan fellengzős, nyugati
neveket, mint Ambassador, Majestic vagy Royal, inkább a Kulissza, Lépcsőház
vagy Foyer-féle neveket választottak, amelyek arra utaltak, hogy a Nyugat
szélén, Isztambulban találhatók. Később, amikor a következő generáció gazdagjai
a fényűző helyeken is nagyanyáik ételeit kezdték keresni, a hagyományt
és a pompát egyesítő Szultán, Pasa, Vezír stb. nevezetű helyek elfeledtették
a Foyer-t.
- Nem volna jobb, ha anyámnak a „Könyörület”-házban lévő lakásában
találkoznánk? – kérdeztem Sibelt a táskavásárlást követő estén a Foyer-ban
vacsorázva - Kedves kis hátsó kertre néz.
- Azt gondolod, hogy még sok idő telik el az eljegyzés után, mire összeházasodunk,
és a saját lakásunkba költözünk?
- Nem, szívem, szó sincs ilyesmiről.
- Nem akarok most már veled titokban, mint valami szerető, különféle
rejtekhelyeken találkozni.
- Igazad van.
- Hogy jutott most eszedbe, hogy abban a lakásban találkozzunk?
- Ne is törődj vele – mondtam, és végignéztem a Foyer-t megtöltő boldog
közönségen, aztán elővettem a nylonzacskóban rejtegetett táskát.
- Hát ez meg mi? - kérdezte Sibel, érezve, hogy ajándékot fog
kapni.
- Meglepetés! Nyisd ki magad!
- Igazán? – a csomag bontogatása közben az arcán megjelenő gyerekes
vidámság a táska láttán kérdő arckifejezésnek, végül pedig titkolni igyekezett
csalódásnak adta át a helyét.
- Nem emlékszel? – siettem megoldani a helyzetet. - Tegnap vetted észre
a kirakatban, amikor hazafelé mentünk, és azt mondtad, hogy tetszik.
- Igen. Nagyon kedves vagy.
- Örülök, hogy örülsz. Nagyon jól fog állni neked az eljegyzésen.
- Sajnos még nem tudom, hogy milyen ridikült fogok választani - mondta
Sibel. - Jaj, ne légy szomorú! Nagyon kedves vagy, nagyon szép ajándékot
vettél... Na jó, megmondom, csak hogy ne rágd magad... Nem viselhetem az
eljegyzésen, mert ez a ridikül hamisítvány!
- Micsoda!?
- Nem igazi Jenny Colon táska, édes Kemalom. Utánzat.
- Miből jöttél rá?
- Mindenből, szívem. Nézd ezt a varrást, ahogy a márkajelzést rávarrták
a bőrre, és nézd meg ezt az igazi Jenny Colon táskát, ezt még Párizsban
vettem. Látod ennek a varrását? Nem hiába a Jenny Colon Franciaország,
sőt a világ legdrágább márkája. Soha nem használnak ilyen olcsó cérnát...
Miközben az igazi táska varrását néztem, azt kérdeztem magamtól, hogy
mi lehet az oka eljövendő jegyesem diadalérzetének. Sibelt olykor-olykor
nyugtalanította és elbizonytalanította, hogy pasa nagyapjának utolsó földdarabját
is elkótyavetyélő, minden vagyonát fölélő nyugalmazott követnek a leánya,
tulajdonképpen egy „tisztviselőlány”. Nagyanyja zongorázásáról, a Felszabadító
Háborúban érdemeket szerző nagyapjának Abdulhamid szultánhoz fűződő kapcsolatáról
beszélt, ha erőt vett rajta ez a nyugtalanság, én pedig még jobban szerettem
e zavarodottság hatására. Az 1970-es évek elején a textilipar és -kivitel
növekedésével párhuzamosan Isztambul lakossága a háromszorosára emelkedett,
s emiatt, különösen a mi negyedeinkben megugrottak a telekárak. Az utóbbi
években apám cégei is terebélyesedtek, a családi vagyon az ötszörösére
nőtt, de ahogy a [nyomottpamutszövet-készítőt jelentő] Basmac? családnév
is mutatta, családunk immár harmadik generációja is a textiliparnak köszönhette
gazdagodását. A három generáció szorgos munkálkodása ellenére mégis elkedvetlenített,
hogy utánzatnak bizonyult az európai márkájú táska.
Rosszkedvemet látva Sibel megsimogatta a kezem.
- Mennyit fizettél érte? - kérdezte.
- Ezerötszáz lírát. Ha nem tetszik, holnap visszacserélem.
- Ne cseréld semmire, szívem, inkább kérd vissza a pénzt, mert alaposan
átvertek.
- Pedig a bolt tulajdonosa, Şenay Han?m távoli rokonunk! - húztam magasra
a szemöldökömet, mint aki nagyon csodálkozik.
Sibel visszavette tőlem a táskáját, amelybe éppen szórakozottan belekotortam.
- Akármilyen tanult, okos és kulturált vagy, drágám, fogalmad sincs,
hogy a nők mennyire félre tudnak vezetni – mosolygott rám gyöngéden.
Füsun könnyei
Másnap délben kezemben a nylonzacskóval, benne a táskával visszamentem
a Champs Elysées butikba. A csengettyűhang után megint az az érzésem támadt,
hogy senki sincs a túlságosan sötét és hűvös üzletben. Különös csend uralkodott
a félhomályban, csak a kanári pittyegett egyet-egyet. Egy paraván és egy
jókora cserép ciklámen mögött Füsun árnya tűnt fel. A próbafülkében egy
kövér vevőnek segített. Ezúttal jácintokkal, mezei virágokkal és
levelekkel telehintett blúzt viselt. Nagyon illett hozzá ez a bájos viselet.
Édesen elmosolyodott, amikor észrevett.
- Úgy látom, dolgozol - intettem a próbafülke felé.
- Mindjárt végzek - súgta, mintha egy törzsvendéget avatna be egy üzleti
titokba.
A kanári le s föl ugrált a kalitkájában. Különböző európai import csecsebecsékre,
illetve divatlapokra esett a pillantásom, de semmire sem tudtam igazán
odafigyelni. Újra elkapott az a szédület, amelyet el akartam felejteni,
vagy legalábbis mindennapinak szerettem volna tekinteni: amikor ránéztem,
annyira ismerősnek tűnt, mintha nagyon is közelről ismertem volna. Rám
hasonlított. Gyerekkoromban az én hajam is hullámos, és mint neki is gyerekkorában,
sötét volt, de később, akár Füsuné, sima lett. Könnyedén a helyébe tudtam
képzelni magam, mintha mélyen értettem volna őt. Nyomott pamutszövetből
készült blúza kiemelte bőrének természetességét és festett hajának szőkeségét.
Fájó emlékként szólalt meg bennem, ahogy barátaim beszéltek róla: „A Playboyból
vágták ki...”. Lehet hogy lefeküdt velük? „Add vissza a táskát, fogd a
pénzed, és tűnj el. Egy csodás lánnyal lesz eljegyzésed!”- figyelmeztettem
magam. Kinéztem a Nişantaş? térre, de kisvártatva Füsun álomszerű tükörképe
tűnt fel a párás ablaküvegen.
A kövér asszonyság nyögve, fújtatva elhagyta a boltot. Füsun összehajtogatta
a szoknyákat, és visszatette a helyükre őket.
- Tegnap este láttam magukat az utcán - mondta, s vonzó ajkai szinte
a füléig értek. Édes mosolygása közben észrevettem, hogy ajkait halványrózsaszínre
festette. A Misslyn márkájú, olcsó, török gyártmányú rúzs akkoriban igen
népszerű volt, rajta azonban egészen különleges hatást keltett.
- Hánykor láttál? - kérdeztem.
- Estefelé. Sibel Han?mmal. Én a túlsó járdán álltam. Vacsorázni mentek?
- Igen.
- Illenek egymáshoz - mondta, akár az öregek, akik örömmel látják a
fiatalok boldogságát.
Nem kérdeztem, hogy honnan ismeri Sibelt.
- Valamit kérni szeretnénk - húztam elő szégyenkezve a táskát. - Vissza
szeretném adni.
- Természetesen kicseréljük. Elegáns kesztyűt adhatok, vagy ezt a Párizsból
most érkezett kalapot. Nem tetszett Sibel Han?mnak a táska?
- Nem cserét kérek - mondtam szégyenben égve. - A pénzt szeretném visszakapni.
Csodálkozást láttam az arcán, majdhogynem ijedtséget.
- Miért? - kérdezte.
- Ez a táska nem Jennyi Colon, csak utánzat – suttogtam.
- Micsoda?!
- Én nem értek hozzá - védekeztem tehetetlenül.
- Nálunk ilyen nem fordulhat elő - mondta határozottan. - Most azonnal
kéri a pénzét?
- Igen.
Fájdalmas kifejezés ült ki az arcára. Miért is nem jutott eszembe,
hogy a szemétbe dobjam a táskát, és azt mondjam Sibelnek, hogy visszakaptam
a pénzt?
- Ennek semmi köze magához vagy Şenay Han?mhoz. Mi, törökök azonnal
leutánzunk mindent. Ami csak divat Európában - igyekeztem mosolyogni. -
Számomra - talán azt kellett volna mondanom, hogy számunkra - elég, ha
egy táska megfelel a funkciójának, és illik a nő kezébe. Nem érdekel a
márkája, hogy ki készítette, vagy hogy eredeti-e vagy sem - magyaráztam,
de ahogy én magam sem, ő sem hitt a szavaimnak.
- Visszaadom a pénzt - mondta határozottan. Sorsomba belenyugodva,
durvaságom miatt szégyenkezve néztem maga elé. Hallgattam.
A mindent átható szégyen ellenére valami furcsát is érzékeltem; éreztem,
hogy Füsun nem tudja megtenni, amit tennie kellene. Úgy nézett a pénztárgépre,
mintha valami titokzatos tárgy volna, a belsejében dzsinnekkel. Sehogy
se tudott odamenni. Döbbentem láttam, hogy arca elvörösödik, szája sírásra
görbül, s a szeme könnybe lábad. Két lépéssel mellette termettem.
Elsírta magát. Nem tudtam rá később visszaemlékezni, hogy miképpen
történt: átöleltem, ő meg fejét a mellembe fúrva zokogott.
- Bocsáss meg, Füsun - suttogtam, lágy haját simogatva. - Felejtsd
el, kérlek. Végül is csak egy hamísított márkáról van szó.
Hüppögött, mint egy gyermek, újra felzokogott, és sírt még egy sort.
Szédültem attól, hogy hozzáértem szép testéhez, karjaihoz, éreztem a mellét.
Talán, hogy magam elől is titkoljam a vágyat, amelyet ezek az érintések
ébresztettek bennem, abba az illúzióba kapaszkodtam, hogy évek óta ismerem,
s tulajdonképpen igen közel állunk egymáshoz: nehezen vigasztalható, bánatos,
szép és kedves húgom ő! Olyan érzés támadt bennem, hogy karjainak és lábainak
hosszúsága, vékony csontjai és vállának törékenysége is távoli rokonságunkból
fakad, hiszen rám hasonlít! Ha lány volnék és tizenkét évvel fiatalabb,
nekem is ilyen alakom volna.
- Semmi baj - simogattam hosszú szőke haját.
- Nem tudom visszaadni a pénzt, mert nem tudom kinyitni a kasszát.
Ha Şenay Han?m hazamegy délben, lezárja a pénztárgépet, és magával viszi
a kulcsot. Nagyon rosszul esik ez nekem - hajtotta a mellemre a fejét,
és megint sírni kezdett. Figyelmes gyöngédséggel simogattam gyönyörű haját.
- Azért dolgozom itt, hogy megismerjem az embereket, nem a pénzért
- zokogta.
- Dolgozhat az ember pénzért is - mondtam ostobán és érzéketlenül.
- Igen - hagyta rám, akár egy bánatos kisgyerek. - Apám nyugdíjas tanár...
Két hete betöltöttem a tizennyolcadik évemet, nem akarok többé a szüleim
terhére lenni.
Megijedtem a bensőmben ébredező férfivágytól, ezért visszahúztam a
kezem. Rögtön észrevette, s ő is összeszedte magát. Elengedtük egymást.
-Kérem, ne mondja meg senkinek, hogy sírtam - törölgette a szemét.
- Megígérem. Esküszöm. Most már közös titkunk van, Füsun...
Láttam, hogy elmosolyodik.
- Itt hagyom a táskát. Majd máskor eljövök a pénzért.
- Ha gondolja, hagyja itt, de a pénzért ne fáradjon. Şenay Han?m ki
fog tartani amellett, hogy nem utánzat. Csak felbosszantaná Magát...
- Akkor cseréljük ki valamire.
- Ebbe most már én nem megyek bele - jelentette ki egy büszke lány
érzékenységével.
- Igazán nincs jelentősége - vágtam közbe.
- De számomra igenis fontos - mondta elszántan. - Majd én visszakérem
a pénzt Şenay Han?mtól, ha visszajön.
- Nem akarom, hogy megbántson az a nő – válaszoltam.
- Nem, nem, majd megoldom. - Halvány mosoly jelent meg arcán. - Majd
azt mondom neki, hogy Sibel Han?mnak már van egy ugyanilyen táskája. Rendben?
- Jó ötlet. Majd én is ezt mondom Şenay Han?mnak.
- Nem, Maga ne mondjon neki semmit - mondta elszántan -, képes lyukat
beszélni a hasába. Ne is jöjjön ide a boltba többet. Majd odaadom a pénzt
Vecihe néninek.
- Anyámat ne keverjük bele. Amilyen kíváncsi...
- Akkor hová vigyem a pénzt? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.
- Anyámnak van egy lakása a Teşvikiye út 131-ben, a „Könyörület”-házban.
Mielőtt Amerikába mentem volna, mindig oda vonultam el tanulni meg zenét
hallgatni. Kellemes hely, a hátsó kertre néz... Manapság dél körül kijövök
az irodából, és kettőtől négyig bezárkózom oda, hogy nyugodtan tudjak dolgozni.
- Értem. Odaviszem a pénzt. Hányas lakás?
- Négyes - mondtam suttogva. A következő három szót már alig tudtam
kinyögni. - Második emelet. Viszontlátásra.
A szívem ugyanis rögtön felfogta, hogy mit jelent ez, és őrült dobogásba
kezdett. Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy úgy tudjak ránézni,
mintha mi sem történt volna. Szinte menekültem az üzletből. Kint az utcán
a szégyenérzet boldog ábrándképeknek adta át a helyét. A meleg tavaszi
délben a nişantaş?i járdák különös módon napsárgának tűntek. Lábaim öntudatlanul
az árnyékban, a kirakatok védelmére kifeszített kék-fehér csíkos vászonernyők
és széles ereszek alatt vittek, amíg egy kirakatban meg nem láttam egy
napsárga kancsót. Mintegy ösztöntől vezéreltetve bementem és megvásároltam.
A véletlenszerűen vásárolt tárgyak sorsától eltérően - anélkül, hogy valaha
is beszéltünk volna róla - közel húsz évig szolgált a kancsó a szüleim,
majd anyám asztalán. Valahányszor megfogtam a sárga kancsó fülét, eszembe
jutottak boldogtalanságom kezdetének napjai. Az élet sodort bele, de emlékeztettek
rá a vacsoráknál anyám vádló s ugyanakkor együttérző néma pillantásai is.
Megcsókoltam anyámat, aki megörült nekem, ugyanakkor kérdőn nézett
rám, nincs-e valami baj, hogy délben állítok be. Mondtam, hogy megláttam,
megvettem és elhoztam ezt a sárga kancsót, majd így folytattam:
- Ideadnád a „Könyörület”-házbeli lakásod kulcsát? Néha annyian jönnek-mennek
az irodában, hogy képtelen vagyok dolgozni. Megnézném, hogy nem volna-e
alkalmas a munkára. Diákkoromban olyan jól tudtam ott tanulni.
- Mindenen áll a por - mondta anyám, de máris hozta szobájából a piros
szalagra fűzött kapu- és lakáskulcsot. - Emlékszel a piros virágos kütahyai
vázára? Itthon nem találom. Nézd már meg, nem vittem-e oda. Ne dolgozz
túl sokat! Apátok egész éltében dolgozott, hogy a gyerekei élvezhessék
az életet. Sétáljatok, szórakozzatok Sibellel, élvezzétek a tavaszt! Vigyázz!
– nézett rám titokzatosan, amikor a kulcsot a kezembe nyomta. Gyerekkoromból
ismerős volt ez a tekintet, amely most az életben rám leselkedő, a kulcs
átengedésénél nagyobb, ismeretlen veszélyekre figyelmeztetett.
A „Könyörület”-ház
A „Könyörület”-házban lévő lakást anyám húsz évvel régebben egyrészt
befektetésnek, másrészt azért vásárolta, hogy legyen egy hely, ahol nyugalma
lehet, ám rövid idő múltán arra kezdte használni, hogy odahordja a divatjamúltnak
ítélt, vagy az újonnan vásárolt, de azonnal meg is unt holmikat. Gyerekkoromban
szerettem a ház magas ciprus- és gesztenyefák árnyékolta hátsó kertjét,
ahol gyerekek futballoztak; mulatságosnak ítéltem a ház nevét, s szívesen
hallgattam a névadás történetét, amelyet anyám bármikor készséggel újra
elmesélt.
Miután Atatürk 1934-ben elrendelte, hogy mindenkinek családnevet
kell választania, Isztambulban sok új épület is megkapta a tulajdonos nevét.
Akkoriban még nem voltak rendes utcanevek és házszámok, ezért ez igen célszerűnek
bizonyult, hiszen akár az Oszmán Birodalom időszakában, a gazdag, nagy
családok élete még mindig szinte összeforrott azokkal az épületekkel, amelyben
együtt éltek a generációk. (A történetemben szereplő gazdag családok nagy
része szintén a saját nevét viselő házban lakott.) Ugyanazoknak az éveknek
másik törekvése az volt, hogy az épületeknek magasztos eszmék vagy értékek
nevét adják, bár anyám megjegyzése szerint azok, akik a házukat „Szabadság”-nak,
„Kegyesség”-nek vagy „Erény”-nek nevezték el, életük során éppen hogy lábbal
tiporták a szóban forgó értékeket. A „Könyörület”-házat egy idős ember
lelkiismerete megnyugtatására kezdte építtetni, ugyanis az első világháború
folyamán a cukor feketeárusításával szerezte vagyonát. Amikor két fia rájött,
hogy a ház jövedelmét egy szegényeket támogató alapítványra kívánja hagyni
(az egyiknek a lánya osztálytársam volt az elemiben), orvosi igazolást
szereztek arról, hogy az apjuk agylágyulásban szenved, és berakták egy
idősek otthonába. Így megszerezték maguknak a házat, de a nevét (amelyet
gyerekkoromban nagyon furcsának találtam) nem változtatták meg.
Másnap, 1975. április 30-án szerdán kettőtől négyig vártam Füsunt a
„Könyörület”-házban, de nem jött el. Kicsit meg voltam bántva, bár magam
se tudtam, hogy mit gondoljak. Mély nyugtalanságban tértem vissza az irodába.
Másnap – mintegy a nyugtalanságomat csillapítandó - újra elmentem a lakásba,
Füsun azonban ezúttal sem jött. A szellőzetlen szobákban anyám rég elfelejtett
vázái, ruhái, poros régi tárgyai között gyermek- és ifjúkorom emlékei -
amelyekről azt sem tudtam, hogy elfejtettem őket - meg apám ügyetlen felvételei
megelevenítették a múltat, s a tárgyak ereje mintha enyhítette volna nyugtalanságomat....
TASNÁDI EDIT FORDÍTÁSA
Bibliográfia
PAMUK, Orhan
Az új élet
(Takács M. József ford.)
Ulpius-ház, 2002
Hó I-II.
(Ladányi Katalin ford.)
Ulpius-ház, 2005
A fehér vár
(Csirkés Ferenc ford.)
Ulpius-ház, 2006
A nevem Piros
(Tasnádi Edit ford.)
Ulpius-ház, 2007
Isztambul
(Nemes Krisztián ford.)
Ulpius-ház, 2007
Fekete könyv
(Tasnádi Edit ford.)
Ulpius-ház, 2008
Az Ártatlanság Múzeuma
(Tasnádi Edit ford.)
Ulpius-Ház, (előkészületben)
„Hit”
Magyar Lettre Internationale, 67
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|