Henrik Nordbrandt
Rögeszmék és utópia
1.
Hosszú évekkel ezelőtt elhagytam az országot, ahol születtem és nevelkedtem,
mert úgy éreztem, hogy idiótákkal vagyok körülvéve.
Ezt a mondatot abban az időben alighanem képtelen lettem volna
még elgondolni is, de ha el tudtam volna is, semmilyen körülmények között
sem írom le. A neveltetésem hatásos öncenzúrával ruházott fel. Éppen ezért
látszik most e mondat megfelelő bevezetésnek.
Hiszen én magam is az idióták nyelvét beszéltem, de erre a belátásra
is csak akkor jutottam, amikor egyúttal azt is be kellett vallanom, hogy
még mindig ezt a nyelvet beszélem, és azt is, hogy ezen már késő
változtatnom. Nem tudok átváltani egy másik nyelvre. Ellenben kritizálni
tudom, mert mindennek ellenére belülről ismerem.
Filozófiailag talán állíthatnánk azt, hogy az idióták nyelvét csakis
Isten teremthette, máskülönben egyáltalán nem lenne Isten. Mert sehol máshol
nem lenne helye.
Csak ma, felnőttként fejezem így ki magam, holott valószínűleg életemnek
már nagyon korai időszakában is hasonló lehetett a felfogásom, mert éreztem,
hogy a felnőttek mindig hazudnak, amikor Istenről beszélnek. Vagy megpróbálnak
bebeszélni maguknak valamit, amiben lehetetlen, hogy csakugyan higgyenek.
Minél jobban próbálkoztak a meggyőzésemmel, annál jobban tiltakoztam ellene.
Titokban, tehetném hozzá, mert tudtam, hogy mit sem használna, ha nyíltan
kimutatám kételyeimet. Csak erőlködéseiket erősítettem volna vele.
Lehetséges, hogy akadnának, akik most azt kérdeznék tőlem: „Hogyan
gondolkozhat egy kisgyerek ilyen reflektáltan és logikusan?“ Erre a kérdére
az lenne a válaszom, hogy ez azért lehetséges, mert a gyerek még nem alkalmazkodott
az idióták nyelvéhez. Vagy legalábbis nem annyira, hogy kimosta volna az
agyát.
Bárki, aki vissza tud emlékezni saját korai gyermekkorára, tudja, milyen
logikusan gondolkozik egy kisgyerek, és milyen nehéz becsapni. Csak amikor
már tönkretettük az agyukat az „Erős vár a mi Istenünk“ és „Az Úr az én
pásztorom“ - féle verbális vírusokkal, akkor vehetjük rá őket, hogy bármiféle
rémséget elfogadjanak.
Nekem is volt apám (vagy „atyám“), éppen ezért nagyon is jól tudtam,
hogy az apák korántsem tökéletesek. Ezért a „Mi atyánk ki vagy a mennyekben“
kinyilatkoztatása egyszerű ostobaságként hangzott a fülemben. Nem tudtam
elfogadni, hogy az, aki mindent megteremtett, ami a világon van, az egész
földet, a tengereket és a csillagos eget, egyszerűen egy atya. És mivel
Jézus maga utalt arra, hogy ugyanennek az elképzelhetetlen atyának a gyermeke,
arra a meggyőződésre jutottam, hogy valami hézag lehetett nála is. A szenvedéstörténetet
valahogy úgy képzeltem el, ahogy később a Monty Python ábrázolta a
Brian életében.
Tisztában vagyok vele, hogy lesznek, akik provokációként fogják fel
e megjegyzéseimet. Pedig nem célom provokálni senkit, csak adnék egy sanszot
az értelemnek is. A világ mai helyzetében úgy érzem, ezt kötelező megtennem.
Biztonság kedvéért hozzáteszem, hogy noha a vallás iránti tiszteletem rendkívül
csekély, tisztelem az emberek érzéseit, közöttük a vallásos érzéseket is.
2.
E gondolatok feljegyzésének szünetében beültem egy kávézóba, és azon
törtem a fejem, hogy vajon nem szavaztam-e helytelenül az Északi országok
EU csatlakozásával kapcsolatban. Amikor kissé szórakozottan kinyitottam
egy újságot, amely az asztalon hevert, egy cikkre esett a pillantásom,
és ez a cikk azt tárgyalta, hogy az EU-ban léteznek olyan komoly erők,
amelyek be akarják vezetni Istent az új, előkészületben lévő EU-alkotmányba.
Jézus, Szűz Mária és a Szentlélek ezek szerint onnan sem hiányozhat.
Netalántán a Pokol is benne lesz? Ez esetben talán ki kellene kérni az
amerikaiak tanácsát, mert ők mostanában kicsit többet foglalkoznak az ördöggel,
mint az európaiak. Talán az sem véletlen, hogy az USA mint
„Nagy sátán“ szerepel az utóbbi időben.
Ugyane szerint a cikk szerint a Vatikán egyik képviselője úgy vélekedett,
hogy azért kell, hogy az Atya feltétlenül az EU tagja legyen, hogy a jövőben
elkerüljük a háborúkat. Úgy látszik, e nyilatkozó teljesen figyelmen kívül
hagyta, hogy több mint ezer éven át sok-sok háborút éppen eme atya nevében
vívtak a világon.
A kávéházi látogatástól ezért teljesen tiszta lelkiismerettel fordulok
vissza egy gyermekkori emlékemhez:
Egy hittanórán kérdezte tőlem a tanár: – Mit mondott Jézus az írástudóknak
a templomban?
Természetesen fogalmam sem volt róla. A tanár nemcsak rendíthetetlen
vallásos meggyőződéséről volt híres, hanem a testi fenyítést illető
kötelességtudásáról is, ami akkortájt nem volt ismeretlen kombináció az
iskolákban. Úgyhogy alaposan meggondoltam a dolgot, és teljességgel az
igazságnak megfelelően a következőt feleltem:
– Azt senki sem tudhatja. Mert ez olyan régen történt, hogy azok közül,
akik ott lehettek, ma már senki sincs életben.
Csattanós pofon lett a jutalmam, és kizavartak az osztályból. Ez utóbbi
megérte a pofont.
Ettől függetlenül sértve éreztem magam. Hasonlóképpen sértve érezném
magam, ha ma arra akarnának kényszeríteni, hogy olyan szabályok szerint
éljek, melyeket közelkeleti nomád népek több ezer évvel ezelőtt alkottak,
még ha maga a hatalmas mennyei úr írta is elő nekik. Sajátságos és szomorú
tény, hogy a világ nagy részének vezetői megpróbálják cselekedeteiket ugyane
mennyei atya akaratára való utalással igazolni.
Ugyanazok az emberek, akik az utcán járva szatelit adókon keresztül
társalognak egymással, és a tévében távoli égitestek képeit nézik, melyeket
az ember által készített űrszondák küldenek a földre, egy olyan világképben
hisznek, amelyet az ókorban konstruáltak. Az öröklött, megrögzött gondolkodás
nyilvánvalóan erősebb, mint az értelem.
A vallás viszonylag elhanyagolt kérdés. Csak az utóbbi években középpontba
került iszlám vetette fel újra a problematikáját, anélkül hogy a lényegébe
való behatolásra akárcsak kísérlet is történt volna.
A vallás azt állítja, hogy tudomással bír olyan felsőbb hatalmakról,
melyek létét az idők kezdetétől mind a mai napig senki a világon
nem tudta bizonyítani. Az az állam, mely egy ilyen intézményt beépít a
sruktúrájába, ahogy én látom, elkerülhetetlenül egy új misztifikációnál
köt ki, és ezáltal helyet ad valamiféle többé-kevésbé rejtett hierarchiának.
Ezért az a társadalom, amelyben nincs tökéletesen szétválasztva egymástól
állam és egyház, soha nem lehet tökéletesen demokratikus.
3.
Jelen írás témája az északi országok és helyzetük a kibővített EU-ban.
Saját személyes tapasztalataimra csakis azért helyezek ilyen nagy súlyt,
mert a személyes ebben az összefüggésben nagy mértékben egybeesik az általános
elvekkel.
Az én szememben az EU – minden fonákságával és hiányosságával együtt
– egy szép utópia. Ezért olyan fontos, hogy minden régi csontvázat kitakarítsunk
a szekrények mélyéről. Ám olykor előfordul, hogy a szekrény tulajdonosai
nem látják a csontvázat. Én úgy hiszem, képes vagyok rá, hogy meglássam
őket, mivel oly sokáig voltam távol. Miközben ezt írom, harminc év távlatából
újraélem északi hátteremet, és a ködös novemberi félhomályban foszforeszkálnak
a csontvázak.
Odakinn az utcán kiakasztották a fűzéreket. Közeledik a karácsony.
És miután egy fél emberöltőn keresztül gyűlöltem ezt az ünnepet, végül
is azt hiszem, kezdem elfogadni, nem elsősorban Jézus születésének ünnepeként,
hanem mint egy északi téli ünnepet, nevezze pogánynak, aki akarja. Szeretnék
részt venni benne, kibékülni vele, hagyni, hogy felszívjon a sötétség,
és nézni amint behatol az új fény.
Ezekben a mapokban Koppenhága utcáit járom, és újra meg újra azon kapom
magam, hogy örülök ezeknek a világító karácsonyi díszeknek. Jól tudom,
hogy az elüzletiesedést képviselik, amit nem bírok elviselni. Taszít ez
az egész stresszes bevásárlási hisztéria is. Mégis, milyen pompás ez a
sok fény! Milyen szomorú lenne nélküle!
Nagyon kevés olyan dán zsoltár van, ami bármit mondana nekem. Jó részük
olyan érzést kelt bennem, amelyet sajnos nem tudok más szóval jelölni,
mint az undor, de néhány karácsonyi zsoltárt tulajdonképpen kedvelek.
Idővel képessé váltam arra, hogy figyelmen kívül hagyjam kereszény tartalmukat,
és így némelyiket majdnem úgy fogom fel, mint valamiféle sámán himnuszt
a sötétséghez, az év elmúlásához és a fény újjáéledéséhez.
De mivel a karácsony a megbékélés ideje is, kérem azokat a szimpatikus
teológusokat akikkel az idők folyamán találkoztam, bocsássák meg kemény
szavaimat, melyekkel a vallást illetem. És akkor közösen elénekelhetjük
az “Egy szál rózsa virul a fagyos földön”-t.
4.
A sportfanatikusokat azonban továbbra is teljes szívemből joggal gyűlölöm:
már amikor az iskolában kényszerítettek rá, hogy futbalozzam, feltűnt,
milyen csúnya és erőszakos játék ez. Nem elég, hogy tiltakozásaimat semmibe
vették, a végén még el kellett szenvednem a bántalmazást is.
Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, mindig az volt a véleményem,
hogy a sport és a háború ugyannak a dolognak a két oldala, és hogy egyik
sem létezhetne a másik nélkül. Csak mostanában jöttem rá, hogy véleményem
nem volt annyira eredeti mint hittem: az ókori görögök a sportot a háborúra
való felkészítésnek tekintették.
Nem ritkán kerültem kínos helyzetbe olyankor, amikor általában a sportról,
és különösen a futballról kinyilvánítottam a véleményemet. Utoljára egy
hónappal ezelőtt Isztambulban kérdezték tőlem, kinek szurkolok, mire azt
feleltem, hogy képtelen vagyok szurkolni egy csapat idiótának függetlenül
attól, hogy piros trikót visel-e vagy kéket.
Néhány nappal elutazásom után a negyedet, ahol laktam, öngyilkos merénylők
szétbombázták. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy sok szurkoló egy-egy futballmeccsen
mennyire emlékeztet ezekre a fanatikus őrültekre, akik saját magukkal együtt
levegőbe röpítik embertársaikat is. De ez a téma olyannyira érzékeny, hogy
ajánlatos tartózkodni a nyilvános véleménynyilvánítástól.
"Győztünk" ordítják egymás szavába vágva a szurkolók, noha csak nézői
voltak a játéknak, melyben semilyen módon nem vettek részt, és amely már
önmagában is totálisan értelmetlen. De ha az ember felhívja a figyelmüket
erre az abszurd szituációra, idiótának nézik, rosszabb esetben fizikailag
is bántalmazzák.
5.
Barbara W. Tuchman amerikai történész The March of Folly (A balgaság
bevonulása) c. könyvében négy olyan korszakot ír le a történelem folyamán,
amikor az ember különösen ostobán viselkedett. Gondolom azért teszi ezt,
mert minden pesszimizmusa ellenére táplál magában egy halvány reményt,
hogy az ember képes tanulni a történelemből.
Ahogy a saját generációmat elnézem, nem tudom, mennyit tanult a történelméből.
Szegénységből gazdagságba, amerikanizmusból antiamerikanizmusba,
vallásosságból materializmusba, forradalmi romantikából totalitarizmusba
szédült. De én nem ítélhetem meg őket, mert sohasem éreztem magam közéjük
tartozónak.
Amikor azok a diákok, akik 1967-ben némán ültek az auditóriumokban,
és mindent elfogadtak, amit a professzoraik mondtak, lett légyen az bármilyen
sületlenség, majd egy év múlva a barikádokon gyülekeztek és kórusban üvöltöztek,
nekem elegem lett. Nem azért, mert nem értettem egyet velük, mert nagy
vonalakban egyetértettem, hanem azért, mert annyi hamis hangot hallottam
a kórusban.
Elmentem innen. Elegem volt az az idiótákból és a "Győztünk" meg "Igazunk
van"-mentalitásból. Nem csináltak mást, mint fogták az Atyát, a Fiút, szeretett
Grundtvigjukat, biciklis lovagjaikat, futballjukat, jazzüket, fúvós zenekaraikat,
meg Elvist, a Beatles-t, és a Rolling Stones-t, a Jézus-hippiket, a buddhista
roncsokat, a francia egzisztencialimust, Marxot és Maót, ezt mind
jól összerázták, és a végén mégis az derült ki, hogy az eredmény pontosan
ugyanaz az unalmas dán májpástétom, amiért mindig is éltek-haltak!
Valahogy így gondolkodtam akkor, még ha más szavakkal is fejeztem ki
magam, már ha szavakban gondolkoztam egyáltalán.
Sok év telt el, mire kezdtem megérteni, hogy azért reagáltam így, mert
magam is az idióták nyelvén gondolkoztam, vagy legalábbis az ő feltételeik
szerint cselekedtem. Ahelyett hogy logikusan kielemeztem volna azokat a
jelenségeket, amelyek gyerekkoromtól kezdve gyötörtek, és hozzáláttam volna
valami konstruktív dologhoz, hogy megváltoztassam őket, megfutamodtam.
Hagytam, hogy idioszinkráziáim eszképizmusba hajszoljanak. Olyan vakon
meredtem saját hazám hibáira, hogy olyan jelenségeket mint a vallás és
a sport, speciálisan dánnak tekintettem.
Ez kicsit azzal állt összefüggésben, hogy még keveset láttam a világból.
Amikor először érkeztem Görögországba, valóságos csodaként hatott rám,
hogy megszabadultam mindentől, ami északi: a nyomasztó sötétségtől, melyben
lelki szemeim előtt, mint megannyi kukac, papok és futballisták nyüzsögtek.
És ha nem utazom el, valószínűleg megtartottam volna eme tévképzeteimet,
és báván elfelejtem, hogy gyermek- és korai ifjúkoromban magam is az északiakon
nevelkedtem, olyanokon mint Astrid Lindgren, Selma Lagerlöf, Knut
Hamsun, Johannes V. Jensen és a húga,Thit Jensen, valamint Palle
Laurings Dánia történelme sorozatán. Hogy csak véletelenszerűen említsek
néhány nevet.
6.
Az egyetemen kínaiul tanultam, amit aztán elfelejtettem. Ezután jött
a török és az arab, ezeket folytattam. A Koránon arabul rágtam át magam.
Visszafojtott lélegzettel, hogy úgy mondjam. Formailag ez a könyv valószínűleg
a világ egyik legnagyobb mesterműve, ám tartalmaz olyan kegyetlen részleteket,
hogy legszívesebben még a muzulmánok is elfelejtenék. (Ebben többek között
Salman Rushdie is egyetértene velem.)
“Annak, aki Isten és az ő apostolai ellen támad, és az országban viszályt
akar kelteni, büntetése kivégzés vagy keresztre feszítés, vagy kezének
és lábának tőből való levágása, vagy száműzetés.”5/33
“Azok, akik megtagadják kinyilvánításainkat, megégettetnek. Mihelyt
leégett róluk a bőr, új bőrt adunk nekik, hogy alaposan átérezzék a kínt.
Isten hatalmas és bölcs.” 4/56
Így tudtam meg, hogy nem csupán jómagam és polgártársaim beszélik az
idióták nyelvét. Ez a nyelv nemzetközi, vagy “transzformacionális”, mint
Noam Chomsky grammatikája.
Amikor 1972-ben népszavazást tartottak Dánia belépéséről az EU-ba,
igennel szavaztam, amivel magamra haragítottam baloldali irányultságú barátaimat.
Annak alapján, amit itt leírtam, valószínűleg érthető, hogy miért vagyok
az EU híve. Úgy fogtam fel Dániát, mint egy kicsi, klausztrofób cellát.
Nagyobb házat szerettem volna, amelynek ha lehet, egyetlen hatalmas szobája
van.
Most már tudom, hogy egy háznak sok szobája kell, hogy legyen, nagy
és kicsi egyaránt. Saját szobák, melyekbe azonban mások is bebocsáttatást
nyernek.
KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
Bibliográfia
NORDBRANDT, Henrik
A Finckelstein-féle véres bazár
Gyldendal, 1999
“Versek”
Magyar Napló, 1999. 3.
“Versek”
Forrás, 2007. 1.
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|