Norman Manea
Séta Nathannel (Philip Rothról)
(NEW YORK) – Legutóbb 2006 júliusában találkoztam Nathan Zuckermannal,
amikor ő is eljött a Bard College-ban tartott ünnepségre, amelyet kamaszkorom
lezárulása alkalmából rendeztek.
Akkor este azon kaptam magam, hogy a majdnem húsz éves barátságunkon
merengek, amelynek során Nathan fesztelenül eredeti és felbecsülhetetlen
értékű kalauzom volt az amerikai életben, lélekben és művészetben. És ismét
fejbekólintott, hogy mekkora kiváltságban részesültem én, a friss jövevény
ebben az országban, hogy ilyen vezetőm lehetett, mint Nathan, aki megfejtette
számomra ezt az új, ismeretlen birodalmat.
Manapság olyan világban élünk, ahol csak az látható és csak az olvasható,
ami botrányos, de semmi sem elég botrányos ahhoz, hogy emlékezetes is legyen.
Nos, hármas szerepében – mint szerző, mint szereplő és mint narrátor, roppant
szokatlan irodalmi teljesítmény! –, Nathan egy hosszú és különleges
életpálya során bebizonyította, hogy képes arra, hogy emlékezetes legyen
– és hogy emlékezetes is marad.
Hogyan lehetséges, hogy egy író, aki azt állítja magáról, mélyen elmerül
az „introspekcióban és a szubjektivitásban”, mégis ilyen mesteri krónikása
legyen az amerikai 20. századnak? Az individuumot – az irodalom valódi
tárgyát – állítja az introspekció fókuszpontjába egy olyan társadalomban,
amelynek sem ideje, sem különösebb kedve nincs ahhoz, hogy önmagába nézzen.
Noha Nathan gyanakvással szemlélt mindennemű provinciális gondolkodást
és szokást, mindamellett sohasem próbált olyan benyomást kelteni önmagáról,
mintha elmélyült és avatott megfigyelője lenne a közösségi vagy társas
megnyilvánulásoknak és formáknak, lett légyen szó zsidóságról, feketékről,
feministákról vagy akár a politikai korrektségről. Számára az, hogy „megszökött”
a szűkös és kicsinyes szokásaink elől, egyfajta szükségszerű megfutamodást
jelentett a vakbuzgóság, a viszálykodás, a társadalmi képmutatás és más
szorongató dolgok elől, annak érdekében, hogy szélesebb körben tájékozódhasson,
mint – az ő szavaival élve – „egy newarki konyhaasztal.” Ugyanakkor felismerte,
fájdalmasan jól megértette nemcsak felszabadító, de adóztató hatalmat is
ebben a szükséges és kockázatis vállalkozásban.
Egy kritikusa egyszer a „tőrbe csalás komédiájának” nevezte Nathan
munásságát. Számomra, aki olyan helyről érkeztem, olyan körülmények között
éltem, ahol a csalárdság tragikomédiája mindennapos, és mindenki számára
elkerülhetetlen volt, teljesen világos, hogy mit értett amerikai vándorénekesem
az alatt, hogy: „Művészként a árnyalatok létrehozása a te feladatod, a
különlegesség lényege pedig az, hogy nem alkalmazkodik és nem igazodik
semmihez.” Vagy amikor így vall: „A kiábrándultság is egy módja annak,
hogy valaki az országával törődik.” Vagy amikor ezzel lelkesít minket:
„Egy ember mindenben képes hinni!” Harcának és sikerének elemi hajtóereje,
a megalkuvást nem ismerő bátorság, a humor, az értelem és a tehetség minden
művében megmutatkozik. Hitvallása mit sem változott: „Az elmém az egyházam
– a nevetésem pedig a hitem veleje.” Ez talán a legjobb ok arra, hogy az
olvasói ne hagyják el őt.
Nathan mindig független és magányos gondolkodó volt, aki kísérleti
nyúlként használta önmagát vakmerő művészi kísérletei során. Olyan művész,
aki munkájához modellt használ, a valóság pedig állandó modellje volt,
amelyhez mohó kíváncsisággal, iróniával, kételkedéssel és teljesen szabadon
közeledett. Sohasem habozott, ha arról volt szó, hogy önmagát helyezze
egy kínos helyzetbe, ahol önnön szarkazmusának céltáblájává válhatott.
Ugyanannak a szarkazmusnak, amelyet a közösség egészének is nekiszegezett.
Még akkor is, amikor a lehető legbensőségesebb és legelemibb emberi vágyról
beszélt, az erotikáról, akkor is kereste az árnyalatokat, benső önmagával
ütköztette az individuumot, ahogy ütköztette a külső másokkal is. A nyughatatlan
bajkeresés vezérelvét talán megtalálhatjuk Kierkegaardnál is: „A bűn ellentéte
nem az erény, hanem a szabadság.” A gondolkodás és a felszólalás szabadsága,
annak érdekében, hogy szembesüljünk valós énünkkel – talán ez a szenvedély
fűti Nathant a szokás és a modor komédiájának írása közben. Nyelvezetének
sokszínűsége, elbűvölő és közvetlen stílusa azt a célt szolgálják, hogy
egyesítse a személyest és a politikait, a belvilágot és a külvilágot, míg
könyörtelenül alapos vizsgálat alá veszi a csapdákat, amelyeket viharosan
változó, nyugtalanító és önmaga farkába harapó modernitásunk állít mindannyiunknak.
2006-os találkozásunk után sokáig nem láttam viszont Nathant, de a következő
évben megkaptam a Szellem el egy példányát néhány szép, baráti szó kíséretében.
Próbáltam felhívni, de sohasem vette fel a telefont. Az elmúlt néhány évben
mégis sikerült hírt kapnom róla. Egy berlini utazásom során találtam egy
fontos német napilapban egy cikket, amely a következő címet viselte: „Hová
tűnt Nathan Zuckerman?” Az újságíró az olvasók nevében sajnálkozott azon,
hogy Nathan eltűnt az irodalmi színpadról. Ugyanakkor nemrégiben megjelent
egy blog, amely ezen óhajnak, ha nem is teljes mértékben, de ellentmondott.
A blog a következő címet viselte: „Nathan Zuckerman, mint elnöki tanácsadó.”
A blogból megtudhattuk, hogy Obama elnök intellektuális fejlődésére olyan
zsidó tudósok és szerzők voltak hatással, mint például Nathan Zuckerman.
Most pedig a The New Republic legfrisebb hasábjain találhatunk egy cikket,
amely az „A menetelő angol antiszemitizmus” címet viseli, és amely egy
Nathantól származó, 1987-es idézettel kezdődik: „Anglia nyolc hét alatt
zsidót csinált belőlem.” Nathan itt nyilvánvalóan Anglia nyílt és rejtett
antiszemitizmusra célzott. A cikk így folytatódott: „Húsz év elmúltával
nehéz elképzelni, hogy Nathan Zuckerman nemhogy nyolc hetet, de akár csak
nyolc napot is kibírt Angliában!”
A Szellem el című könyvében Nathan ismét hangot ad annak az aggodalmának,
amellyel először az 1979-es, A szellem árnyékában című művében találkozhattunk.
Akkor Nathan korábbi mentora, E. I. Lonoff miatt aggódott, akit szeretett
volna megvédeni a bulvármédia kannibalizmusától, attól, hogy vulgárisan
és cinikusan kizsákmányolják egy író magánéletét.
Nathan évekkel ezelőtt, Lonoff berkshire-i otthonában találkozott először
az elbűvölő Amy Bellette-tel, az idős ember ifjú szeretőjével. Harminc
évvel később, ebben a legújabb és valószínűleg legutolsó könyvében Amy
levelet ír egy tekintélyes napilap szerkesztőjének: „A hidegháború évtizedei
alatt a Szovjetunió csatlósországaiban számos komoly író akadt, akiket
kitoloncoltak az irodalom birodalmából; és most itt, Amerikában, az irodalom
az, amit kitoloncolnak, mert túlságosan nagy befolyással bír arra, hogyan
kellene befogadnunk és értelmeznünk az életet… Amint valaki belép a kulturális
publicisztikák ideológiailag leegyszerűsített és az életrajzokat kilúgozó
világába, azonnal elvész a műalkotás lényege. Az önök kulturális újságírása
nem más, mint szenzációhajhász pletykálkodás, amelyet „a művészetek” iránt
érzett érdeklődésnek álcáznak, és minden, amihez csak hozzáérnek, olyannyira
összezsugorodik, hogy megszűnik önmaga lenni. Ki a híresség, mekkora a
díj, és miért tört ki a botrány? Milyen kihágásokat és bűnöket követett
el a szerző? – Nem, nem az irodalmi-esztétikai kényszerek, hanem a lánya,
a fia, az anyja, az apja, a házastársa, a barátja, a kiadója vagy a háziállata
ellen.
Amy levele valójában Lonoff levele volt, ami viszont Nathan levele
volt, és végsősoron annak a mesternek a levele, akit itt ma este ünnepelünk.
Miközben olvastam a levelet, nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy Nathan
milyen sokféleképpen jelenik meg mint szereplő és mint narrátor Philip
remekműveiben. És természetesen az is eszembe jutott, hogy milyen lehetett
Nathan találkozása, oly sok év után, Amy Bellette-tel. A korábbi inspiráló,
szerelmes fantáziák a múltba vesztek, a rejtélyesség, a vonzerő és a szenvedély
(az irodalom iránt érzett szenvedélyt is ide értve) hipnotikus erejű megtestesítője
mára már – egy haldokló öregasszony. Nathan találkozott vele New Yorkban,
ugyanakkor, amikor találkozott Jamie Logannal, a hipnotikus kisugárzású
fiatal nővel, aki a rejtélyesség, az érzékiség és az irodalom új megtestesítője
az öreg, beteg de még nem teljesen lecsendesült és megszelídült Nathan
számára.
Ennek az utolsó, virtuális szeretőnek a megrendítő távozása a megzavarodott
megdöbbenés különleges pillanata, ahol a kötelesség és a szenvedély klasszikus
és avíttas irodalmi szembenállásának helyére egy sokkal hitelesebb és aktuálisabb
szembenállás kerül, ahol az izgalom és a pusztulás, a vágy és az unalom,
a fiatalság és az öregség, az élet és a halál feszülnek egymásnak. Nathannak
meg kellene adnia magát a fiatalság felejthetetlen, őrült vágyainak és
álmainak, amelyeket még öregkorára is őriz? Vajon mit akar? Természetesen
szexet. Az impotens férfi fergeteges belefeledkezést és beteljesülést akar,
a vizelettartási problémákkal küzdő öregember gyengédséget és szilaj közösülést
akar, a vágy sürgető és hipnotikus, a magányos férfi életet, fényt és intenzitást
akar, azt akarja, hogy a múlt a jelenben teljen. Melankólia és vitalitás,
gyengeség és ruganyosság, keserűség, kétségbeesés, büszkeség és bánat cinkostársak
a kortárs próza egyik legmegindítóbb irodalmi pillanatában.
Oly sok könyv és harc után meg kellene kérdeznünk önmagunktól, hogy
korunkban mi teszi hőssé Nathan Zuckermant oly sok, egymástól oly különböző
helyen, mint Newark és Chicago, New York és Sarah Palin Alaszkája, a poszt-náci
Németország, a poszt-kommunista Románia és a poszt-modern Franciaország,
és még sorolhatnám.
Nathan egy hamisítatlan, nagyon kortárs és körülünnepelt mágus, környezete
és környezetünk fáradhatatlan és varázslatosan vonzó felfedezője, erélyes
és érvénytelen, dinamikus és félelmetes. Ugyanakkor az erotika vitriolosan
bohóckodó kutatója, a közösségi tudás mély kísérlete. Páratlan és ellentmondásos
módon robbant be a modern irodalmi életbe, olyan volt, mint az amerikai
politikai élet lemezeinek tektonikus mozgását mérő, hitelesített szeizmográf.
Az volt Roosevelt elnökségének ideje alatt, a vietnámi háború ideje alatt,
Nixon elnöksége alatt, Martin Luther King, Bobby Kennedy, Bill Clinton
és George Bush ideje alatt, és a szeptember 11-i terrortámadás ideje alatt
is – és most, ezekben a pillanatokban is az.
Nathan az intimitás és a szubjektivitást vette friss, mulatságosan
fura és kegyetlen górcső alá, és vizsgálódásai nyomán kibontakozik előttünk
az elmúlt ötven év Amerikájának leplezetlen portréja, minden botrányával,
előítéletével, felszínességével és erejével, láthatjuk a kliséket, az elfogulatlanságot
és a lázadásokat. Az egyéni feszültségek mindig látható kapcsolatban állnak
a tabukkal, az áruló és tragikomikus közös kultúrával. Nem ismerek senkit,
aki tanúja lett volna az ebben az országban lezajlott drasztikus változásoknak
és a bemerevedett aberrációknak, és képes lett volna ilyen szellemesen,
ironikusan és fantáziadúsan, ilyen gazdag és jelentésteli kétértelműséggel
és ellentmondásossággal megragadni a kontrasztokat. Nathan a saját maga
által létrehozott titkos ajtón át lépett be az amerikai irodalom történetébe
– sőt talán magába az amerikai történelembe is, ahogy Don Quixote része
a spanyol, Gogol Holt lelkekje pedig része az orosz történelemnek.
Nagy meglepetésemre Nathan néhány nappal ezelőtt felhívott telefonon.
Tudtam, hogy miért hív. – Eljössz az ünnepségre? – kérdeztem. –Milyen ünnepségre?
– kérdezett vissza. – A regény 50 éve, Nathan Zuckerman 30 éve! El kell
jönnöd, hiszen te is része vagy! – Nathan nem felelt, én pedig kis csönd
után így folytattam: – Mindenki ott lesz. A bábszínházas Sabath, Coleman
Silk, a kifehéredett fekete, Seymour Levov, a svéd, és orvos bátyja, Jerry,
és eljönnek a nők is mind, Miss New Jersey és Faunia Farley és Consuela
Castillo is. – Nathan még mindig nem szólt egy szót sem. Ekkor megértettem,
hogy jobban szeretne berkshire-i barlangjában maradni. De végül mégis megszólalt.
Igazából olyan halkan beszélt, mint egy öregember. – Mister So and So,
megjelent egy új könyv. Én nem vagyok benne. Valaki más tűnik fel benne.
Én nem. És az a valaki már terítéken van, de én egyáltalán nem vagyok benne.
Mondd meg neki, hogy mindent tudok. Még itt is, az erdőben, még itt is
megtalálom a választ mindenre.
Aztán csend, és megint a suttogás: – Igen, tudok róla, hogy beszédet
fogsz tartani. Rólam, úgy hallottam, hogy rólam. Ez jó, engem nem érdekel.
Jó, mert engem már semmi sem érdekel. Ez így van rendben. Légy rövid, vigyázz
a külföldi kiejtéseddel, és ne vidd túlzásba a román dadaista iróniát.
Csak ennyi. Adios muchachos! – Aztán csend. Schluss. Konyec filma.
Nathan a múltban bolonddá tett. És szinte teljesen biztos vagyok benne,
hogy a nem túl távoli jövőben is bolonddá fog tenni. Biztos vagyok benne,
hogy visszatér. Visszatért a Prágai orgia után, visszatért azután is, hogy
nyoma veszett az 1990-es években. Ezért biztos vagyok benne, hogy most
bujkál valahol, figyel minket és jegyzetel.
Legutolsó beszélgetésünk alkalmával hihetetlen elégedettséggel citálta
korábbi mentora, Lonoff utolsó szavait: „Író-olvasó emberek, vége van,
befejeztük, szellemek vagyunk, az irodalmi korszak végének tanúi.”
Biztos vagyok benne, hogy csak azért mondta ezt, mert tudta, ünneplő
gyülekezetünk ellentmond ennek a drámai kijelentésnek. Mindig szerette
az ellentmondásokat és a kérdéseket, ösztönzően hatottak rá. Biztos vagyok
benne, hogy itt van, mert itt kellene lennie, és jegyzetel.
(Elhangzott 2009. április 28-án, a Philip Roth tiszteletére rendezett,
„A regény 50 éve” című ünnepségen a New Yorki-i Queens College-ban. )
MÁRTON RÓZA KRISZTINA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MANEA, Norman
Bohócokról. A diktátor és a művész
Európa, 2003
A huligán visszatér.
Egy kelet-európai bujdosó emlékei
Alexandra, 2009
„Száműzött nyelv”
Magyar Lettre Internationale, 59
(beszélgetés Saul Bellow-val)
„A magas kultúra és az élet tényei”
Magyar Lettre Internationale, 58
„A múlt lakcímei”
Magyar Lettre Internationale, 72
ROTH, Philip
„Pedig milyen jó kislány volt”
1973
A Portnoy-kór
Európa, 1991, 2004
A mi bandánk
Magvető, 1972
A szellem árnyékában
Európa, 1983
A megszabadított Zuckerman
Európa, 1988
Anatómialecke
Európa, 1992
A tények
Európa, 1993
A Shylock-hadművelet
Helikon, 1995
Sabbath színháza
Európa 1998, 2008
Amerikai pasztorál
Európa, 1999
Kommunistához mentem feleségül
Európa, 2000
A szégyenfolt
Európa, 2003
A haldokló állat
Európa, 2003
Összeesküvés Amerika ellen
Európa, 2006
Akárki
Európa, 2007
Zuckerman – Trilógia és epilógus
Európa, 2007
Düh
Európa, 2009
Szellem el
Európa, 2009
„Isten veled, Columbus”
Nagyvilág, 1970. 3.
Férfiéletem”
Nagyvilág, 1974. 7
"A vágy professzora".
Nagyvilág, 1978. 8
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|