Lone Horslev
Septimus Quartet
(Természetes ellenségek) 

Anker néha a templomban játszott, néha a kocsmában. Olykor a gyülekezetben, egyébként  Anker bármit lejátszott, polkát, keringőt vagy jazzt, ha kellett, és ahogy mondják, a halott is életre kelt a játékától. Lars egyébként már soha nem hallotta Ankert játszani. Egy pillanatra megáll az ajtó előtt, hadd szokja a szeme a homályt, a templomban sötét van. És hideg, Lars beáll a sor végére, megborzong. Egyszer elejétől a végéig kiolvasta a Bibliát, csak azért, hogy lássa már, mi van benne; csekkolja a mobilját, még egy üzenetet kapott Monától. „Máris hiányzol“ –  nem kellett volna felhívnia a múltkor, az fix. Csak ez van belőle; és ami a Bibliában a legjobban megfogta, az Jób története volt (jut eszébe, ahogy az első világháborús elesettek emlékére emelt márványtáblát nézi alul a felirattal: „Az Úr adta. az Úr elvette. Áldott legyen az Úr neve“.) Minden esetre ez az, amire leginkább emlékszik belőle; felkele Jób, megszaggatá köntösét és megberetválá a fejét, micsoda dráma. Ilyet, hogy az Isten egy fogadás miatt hagyta, hogy Jób mindenét elveszítse. Lars válaszol Monának („Te is nekem“) és kikapcsolja a mobilt, ahogy eszébe jut az egész. Mona este már ott ült a kis zöld diványon, amikor ő hazaért a kocsmából (nem szokta bezárni az ajtaját, talán mostantól mégiscsak be kellene zárnia), a lány már gyertyát is gyújtott, és töltött bort, és csak ült ott az ő díványán. És tulajdonképpen nagyon jól nézett ki új frizurájával és csinos  kis ruhájában.  Jó rövid volt, az fix, pöttyös, és mintha felszedett volna magára egy kicsit a Mona, igen, és ez jól állt neki. És egy pillanatra átfutott Lars agyán  talán mégiscsak össze kéne jönni Monával, akinek fel sem tűnt, hogy Lars egy kicsit korábban jött haza a munkából. Meg akarta lepni, és hű, meg is lepődött, az fix. A lány busszal jött Ribéből, és csak ült ott, most ő meg mit csináljon, hát meglepődött, jé, Mona, micsoda meglepetés! Talán inkább volt meglepett mint, boldog, na jó, azért nem volt morcos, szó se róla, de jobb szeretett volna hazaérve szunyálni.
 Hát keféltek egyet.
 A kis zöld díványon meg az ágyon, és igazából teljesen oké volt. Lars ásít, gyűlöl sorakozni, mi tarthat enyi ideig, mi történik ott elől, egy német kártyával akar fizetni.

A német mögött (és Lars előtt) Elsa és Poul Berg-Hansen áll, akik egész Vejentől jöttek Vejbyig hogy hallják ezt a koncertet, az autóban Elsa többször is elmondta egymás után, hogy EZ aztán egy szuper koncert lesz, mintha azt hinné, hogy az ismétlés által megváltoztathatná a sors bizonytalanságát, ez AZTÁN szuper koncert lesz. És hogy a Septimus Quartet MILYEN jó, ismételgette az autóban, volt egy cd-jük is a  Septimus Quartettel (Beethovent játszottak), Elsa felolvasott a kis füzetből, tudtad, hogy az első hegedűs a Királyi Kamarazenekar koncertmestere, kérdezte. És hogy EZEK annyira muzikálisak, és minden alkalommal, amikor ezt mondta, Poul összerándult, idegesen fészkelődöt a vezetőülésen, bólintott, és mondta. hogy igen persze, nagyon jók. Mert nem akarta hagyni, hogy Elsa elrontsa az örömét, Poul is örült az esti koncertnek, mindketten szeretik Carl Nielsent már régóta. És jó, gondolta, hogy Elsa valami mással foglalkozik. Valami mással, mint a munkája, meg a szüleivel való örökös bajlódás, az a meló teljesen kikészíti, gondolta Poul; ő már nyugdíjas volt. Egész úton a cd-thallgatták, és most itt állnak a sorban a templomban, és valahonnan hallják, hogy gyakorol a zenekar, a húrok tompán megcsendülnek, ahogy lágyan siklik rajtuk a vonó valahol a vastag falak mögött, az emberek beszélgetnek, nevetgélnek. Olyan, mint valami ígéret, gondolja Poul, zümmögő előjáték az ő kedvükért, Elsa pedig feszülten fordítja fejét a hang irányába, csss, mondja, hallod, figyeld.
 A német végre odébbáll. Valamit dühösen mond, és szitkozódva végigvergődik a soron, helyet adva Elsa és Poul Berg-Hansennek, akik megveszik a jegyet és a programot. Erik Tofte, a pap, (aki ezúttal a jegyeket árulja), bocsánatkérően mosolyog, elnézést, hogy várniuk kellett, mondja, dehát végülis ráérünk, a templom nem szalad el. Nem, persze, semmi gond, mondja Elsa. Lars is megveszi a jegyét. Megkerüli Elsát és Poult, akik határozatlanul álldogálnak a bejáratnál, helyet keres magának. Elsa kicsi és vékony, rövid haja ősz, lapossarkú cipőt visel, hátán sötétkék hátizsák. Poul ingujjban van, és ha az ember nem tudja, észre sem veszi, hogy az egyik szeme üveg. Vagyishogy nem üveg, csak mű. A baleset után kapta, amikor egyébként a lábát is összetörte, a nyakcsigolyái kificamodtak, és az egyik szeme megsérült. A török orvosok megtettek minden tőlük telhetőt, de a szemét már nem lehetett megmenteni, és Poul műszemet kapott, de a legrosszabb, hogy még mindig szenved a fájdalmaktól, különösen a fejében és a lábában.
 Óvatosan mennek előre a középső folyosón, nézik, hova ülhetnének le, és mindketten észreveszik, hogy J?rgen Leth  is ott van a templomban, majdnem leghátul ül,  EGYMÁSRA NÉZNEK, mindketten követték a sajtóban a történetét. Akkoriban J?rgen Leth mindennapos híranyag volt az úságokban, Poul  kézen fogja Elsát. Leth ugyanis egy egészen fiatal lánnyal volt Haitin, te jó ég, azért mégiscsak, mondta Poul akkoriban Elsának. Elsa nehezen tudta megítélni a dolgot, szerinte van, ami mellette, és van, ami ellene szól. Mindenesetre senki sem érdemli meg, hogy úgy kifacsarja a média, az a centrifuga,  mint őt, ebben egyetértettek. Most meg itt látják a templomban, gondolják, és ahogy megy, Poul térdébe apró, éles kések fúródnak, egyenesen bele a térde közepébe. Másra kell gondolni, mondja magának Poul, és a muzsikára gondol (Carl Nielsen melyik darabját is játsszák vajon), a muzsikára, amit hamarosan hallanak és arra, hogy hol ülnek majd. Te Elsa, hol fogunk ülni, kérdezi, soha nem jártak még Vejby templomában.
 Lassan, óvatosan, kémlelve mennek előrefelé, Poul csak párszáz métert tud menni (de itt nem is kell olyan sokat mennie, a templom nem valami nagy), aztán pihennie kell, ezért kapta meg a nyugdíjat, még csak 56 éves. Szerencsére vezetni még tud, különben nehéz dolguk lenne, Elsa nem vezet. Az élet hirtelen ilyen váratlan fordulatot vehet, gondolja Elsa szomorúan. Egy baleset, amiről az ember azt hiszi, hogy csak másokkal fordul elő, megesik velünk, a semmiből egyszer csak egy idegen autó belerohan a kocsiba, így van ez. Velük megtörtént, megtörténhetett volna bárki mással is, de velük történt. Törökországban voltak, épp a tengerpartról mentek fel a hegyekbe kirándulni a bérelt kocsival, Elsának haja szála sem görbült. De ott volt. Hihetetlen, hogy milyen olcsón megúszta, de sokkot kapott, érezte, hogy megrándul a kocsi, látta a sok vért, azt hitte, Poul meghalt, és látta a többieket, akik meghaltak, a többieket a másik autóból.  

Végre bejönnek a muzsikusok, a lelkész és Lars is az ölébe teszi a műsorfüzetet és tapsol. Lars kezet nyújtott Jyttének, amikor a nő megmondta neki (Lars, nem megy tovább), és elhagyta a kocsmát. Semmi ajtóbecsapás, egyszerűen kiment az  ajtón. Mint egy győztes, s most kinyílik az ajtó balra az oltár mellett, négy fekete ruhás fiatal jön be egymás után, megállnak, meghajolnak és leülnek a helyükre.  S miközben a közönség udvarias tapsa elcsöndesedik, Lars az első hegedűs háta mögött ülve apjára gondol, aki Haydn zenéjére mindig azt mondta, plim-plim. Könnyűléptű, plim-plim bájgúnár, közölte fölényesen Haydnról, de Larst nem érdekelte, szerette Haydnt. Most is átadja magát neki, amikor a zene beindul, a négy muzsikus belehullik a zenébe, mint egy négyfejű állat, székeiken megelevenedve, táncolva megtalálják az azonos ritmust, Lars hagyja sodortatni magát. Miért állna ellen, enged a csábításnak, mint egy érzelmes film nézése közben, mindent elfelejt maga körül, egyszerűen úszik a g-moll, „Lovag“-kvartett allegro tételének hangjain. Minek is gondolna Jyttére a kocsmában, csak hallgatja a zenét, árad vele együtt, mint a többiek a templomban, akár egy kis hal, amelyik ugyanannak a tengernek ugyanazokal a nagy hullámaival sodortatja magát.  Ahogyan Elsa és Poul, Karin és Inger-Mai, Erik Tofte, a lelkész, Iben, Policáj-Peter és J?rgen Leth is sodródik a zenével. 

Vagyishogy nem, sem Peter sem Iben nem sodródott. Nem igazán, ők nem különösebben rajonganak a klasszikus zenéért. Policáj-Peternek megfájdul a feje a zenétől, azon kívül szörnyen elfárad. Vagy hogyismondjam, a szombat esti kártyaparti, Stig és Inger-Mai látogatása utáni – elhúzódó – kialvatlanság az oka. És valószínűleg kissé fel is öntöttek a garatra tegnap este a kocsmában, Peter és Stig... Valójában szombat este már nem is maradtak fönt olyan sokáig, de ő le sem hunyta a szemét, miután a vendégek elmentek (fél tizenkettőkor) és az utána következő napokon is csak nehezen aludt el. Peter figyeli a brácsás lányt, aki üdvözülten mosolyog, minek örül, Peter egyszerűen nem bírja felfogni. Tulajdonképpen szép lány, göndörhajú, szemüveges, Peter azt gondolja: milyen kár érte. Hogy egy ilyen csinos lány itt üljön, és mintha a lány egy apáca életét választotta volna, Peter úgy gondolja, milyen kár érte. A fiatalság, az intelligencia, talán a kor teszi, hogy ezeknek a muzsikusoknak soha nem volt gyerekkora. Hogy gyakorlásra kényszerítik őket, miközben a többi gyerek játszik, és később is folyton gyakorolniuk kell, míg a barátaik piálnak és buliznak. Olykor-olykor az első hegedűs állványára siklik a lány tekintete, és rá is mosolyog. Peter hunyorít, küszködik, hogy el ne  aludjon, egy kicsit talán el-elbóbiskol, mindenesetre Iben egyszer megböki a karját, akkor kinyitja a szemét, meregeti.
 Ma csaknem egész délután a folyó mentén furikázott, mert egy svéd telefonált, hogy két síró gyereket látott egy kenuban. Alig néhány hónapja, hogy egy hétéves lány  a folyóba fulladt, komolyan kell venni az ilyesmit, Peter beletúr vörös, tömött szakállába, rettenetes egy este volt, az tény. A kártyaparti.   Sertéragu volt, utána citrompudding kávé, konyak, Peter valósággal tűkön ült, Iben ezúttal kitett magáért, ez jól látszott, odavolt a vendégekért, és Peter már-már kezdte azt gondolni, hogy biztonságban, home safe érezheti magát, amikor Iben (akinek mindig is jó érzéke volt az intrika és a kínos viselkedés iránt) hirtelen azt mondta, amúgy tudjátok, sohasem eszünk ilyen zsíros kaját. Az orvos ugyanis diétát írt fel Peternek, amióta nincs merevedése. Merevedése! Már maga a szó is, micsoda mestere a megalázásnak ez az Iben, Stig meg a hasát fogta a röhögéstől, az egész mennyire jellemző volt Ibenre, Peternek meg mennyire ciki volt. Inger Mai nem szólt egy szót sem, Stig röhögése csak olaj volt Ibennek a tűzre, hirtelen még hozzátette: újév óta nem volt betevő falatom, mondhatom, nem semmi egy nőnek! Nevetett és rákacsintott Inger Maira. Ez igaz, kérdezte röhögve Stig (totál fel volt dobva), mire Peter az motyogta, dehogy, és hogy Iben, hülye tyúk, fogd már be. Amikor a vendégek elmentek, néhányszor jól fejbe vágta az asszonyt, meg ez meg az, és utána mint ismeretes, egész éjjel le sem hunyta a szemét. A csellista fickó fura pofákat vág, gondolja Peter; a folyóparton néhány óra múlva fel kellett adnia a keresést. Két óra elteltével se gyereket, se kenut nem látott, ellenben figyelmeztetésben részesített három srácot, akik  a mopedjük küllőit javítgatták a füvön. Amikor elmentek, a középső ujjukat feltartva mutogattak neki. Mindegy, gondolta fáradtan, betért a kocsmába, ivott egy sört, csak egyet. 
 Régen (azaz kevesebb, mint egy hónappal ezelőttig) beugrott volna Ankerhez. A söröskocsi megérkezése után négy helyen állt meg kirakodni: Brugsennél, a kávézónál, a kocsmánál és Ankernél, –  Peter sóhajt. Az oltáron ott függ a vérző Krisztus; Anker temetése óta most vannak először templomban. Korántsem Peter volt az egyetlen, aki sírt, de ő volt az egyetlen férfi; mindig is könnyen elsírta magát. A szomorú filmeken mindig sír, és nagyon szerette az öreget, az biztos. Volt valami Ankerben, ami miatt mindenki kedvelte. Ezt gondolja Peter a templomban, de talán gyakran vagyunk így a halottakkal: pozitívan látjuk őket. Legalábbis bizonyos szempontból, gondolja Peter; Anker közkedvelt  volt, olyan ember, akinek nehezen lehetett ellenállni. Mert engedékeny volt, jó kedélyű, a humora durva is tudott lenni, kiszámíthatatlan is volt, és a történetei, azok a rablómesék! Peter soha nem felejti el azt a napot, amikor Anker a vízbe fúlt. Stig és az ő orra előtt.
 

        KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
         (regényrészlet)
 

Bibliográfia

H?RSLEV, Lone
 “Nincs béke a koponyában”
in: Tízparancsolat 
Kortárs skandináv novellák 
General Press, 2009
        



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu