Jenny Erpenbeck
Ház a tónál
(Heimsuchung)

2004
Az efféle kulcsnak alig van súlya. Mégis most, hogy egyszerre csak a kezemben tartom, olyan, mintha minden, amit nem nyit, valahol távol lenne, amit meg nyit, egészen mélyen, idebenn. A legtöbb ember hajnalban hal meg négy és hat között, évszaktól függő, de mindig reggel, amikor csicseregni kezdenek a madarak. Hogy miért ébredtem föl valamivel öt után, és miért kezdtem régi fiókokat huzigálni, nem tudom. Csak most jövök rá, ahogy a kulcs egyszerre csak a kezemben van, hogy megint álmodtam. Hogy megint azt álmodtam, hogy egyezkedem. A következőkkel. Alkudozom. A következők azok, akik majd utánam jönnek. Akiknél ott van a fiókban az összes többi ugyanilyen kulcs. Belső kulcs. Akiknek pár hete át kellett adnom a kulcsaimat, mert ők a következők. Csak ez az egy, amelyet most mellesleg a kezemben tartok, s amelynek alig van súlya, akárcsak a többi ugyanilyennek, amelyek már nincsenek nálam, csak ez az egy maradt véletlenül, mert túlságosan jól ismerem. Mert olyan magától értetődően hever a fiókban, amióta a városba költöztem. Zeiss Ikon, sárgaréz halacska lóg rajta. A réz megkopott, megfeketedett, kis, szegletes lyuk van rajta. Amióta a városba költöztem. Az egyezkedés, hajnali négy és hat között, évszaktól függő, rosszul végződött. A széktámlákba vésett betűkkel se az én, se a férjem, se a szüleim neve nem kezdődött. A ház foteljein a bőr párnákat a szüleim, én és a férjem egy életen át fényesre ültük, de a támlákba vésett betűk némák maradtak. Sajnos a történelem hiányokra épül, mindig másikra, hogy tartós legyen. 

1937-2004
Nádtetejű ház, osztott üveges kicsi ablakokkal, így minden fény, ami bejut a házba, zöldes vagy sárgás, sőt, négyzetesen olykor vörös és kék. A ház terasza a tóra néz, a terméskővel kirakott kicsi balkon rácsán kovácsoltvas madárka ül és dalol. Ezt a házat Németországban építették 1937-ben. Az építész magának és a családjának tervezte. A telek a 17-es, 18-as, valamint a kis 19/1-es parcellákból állt, az utóbbi kettő közvetlenül a parton. A 17-es és 18-as parcellát az építész a faluban vette egy asszonytól, ezeket most a „Vitatott Tulajdonok Hivatala” a „visszaszolgáltatás az eredeti tulajdonosnak” döntés jegyében az eredeti tulajdonos örököseinek visszaszolgáltatja. A 19/1-es kis parcella 1936-ig a szomszéd kisvárosból egy textilgyárosé volt. Ő a lányának vette a születésekor. 1936-tól az építész tulajdonában volt a telek részeként. A parti frontot mintegy harminc méterrel meghosszabbította.   
 

Kr.e. 24 000-Kr.e. 16 000
Körülbelül huszonnégyezer évvel ezelőtt a jég egészen addig a sziklatömbig tolult, amely most lankás dombként vonul a ház mögött. A jég rettenetes nyomása útközben szétzúzta és felőrölte a tölgyfákat és a mogyoróbokrokat, darabokat hasított le a sziklatömbből, amiket szilánkokra szaggatott és apróra zúzott, és délebbre űzte a hódot, vaddisznót, kardfogú tigrist. A sziklatömbön túlra nem nyomult be a jég. Aztán lassanként minden lecsendesedett, s a jég hozzáfogott munkájához, az alváshoz. Míg a hatalmas hideg test évezredeken át épp csak centiméterekre kúszott odébb, nyújtózott ki vagy húzódott összébb, az alá szorult szikla hasadványok lassan lekerekedtek. A melegebb években, évtizedekben vagy évszázadokban a jégtömb felszíne olvadozott, s a víz becsurgott, ahol a jég alatt el tudta mosni a homokot, a nehéz, rettenetes test alá. Így a jég, ahol a terjedésben valami magaslat akadályozta, visszafordult, víz alakban befolyt maga alá, csorgott le a hegyről. Hidegebb években egyszerűen csak ott volt, ott feküdt, nehézkedett. És ahol olvadáskor a melegebb években csurgókat vájt a földbe, azokba a hidegebb években, évtizedekben, évszázadokban teljes erejével újra benyomult, lezárta őket.

1987
Még pontosan emlékszik, milyen szaga volt a nedves homoknak, nedves leveleknek, amikor esni kezdett. Még most is, bár majdnem nyolcvan éves, rég megözvegyült, szinte valahányszor esik, a házzal szemben lévő erdőre gondol, meg a homokos útra. Azon a napon, amikor a férje, aki akkor még másik házasságban élt, elvezette a tóhoz, esett. Akkor még a munkagödröt se emelték ki. Csak a táj volt ott, tölgyekkel, mogyoróbokrokkal, a partig ereszkedő lágy, lankás domboldal, fű, nedves csomókban, és egy kis fűzfa, közvetlenül a víznél. Ha esett, a tónak is más szaga volt, és ha aztán újra kibújt a nap, pára szállt föl a víz felszínéről. Amikor ezen a napon későbbi férjével először állt a tó partján, lassan elállt az eső, kibújt a nap, s a tó fölött gomolygott a pára. Ha ilyen hirtelen időváltozás volt, hosszú éveken át mindig leszaladt a stégre, hogy lássa a ködben elmosódó tavat. Ilyenkor, még ha a stégtől csak néhány méterre úszott is el egy csónak, a benne ülők arca kivehetetlen volt. Még ma is tudja, bár majdnem nyolcvan éves, rég megözvegyült, hogy mint fiatalasszony, amikor először járt ezen a telken, a tó fölött gomolygó köd láttán semmi másra nem vágyott ezen a földön, mint hogy vegyék meg ezt a telket, és az a felejtés alaposságával törölje ki mindazt, amit neki az utóbbi két évben ki kellett állnia. Ebben az utóbbi két évben, amelyben ő és a későbbi férje, akinek az asszisztensnője volt, nem tehettek mást, mint hogy szerelmükről biztosították egymást. Ezen a napon, a ködben elmosódott tó partján, a férfi, aki akkor még másik házasságban élt, a házat, amelyhez még a munkagödröt se emelték ki, s a telket a ház körül, ezt a még megépületlen házat neki ajándékozta. Nászajándék, mondta. Most, hogy majdnem nyolcvan éves, rég megözvegyült, jobban várja, mint valaha, hogy még egyszer ezen a stégen álljon. Hátha az egyik ladik átviszi végre a túlsó partra. Most, nyolcvan évesen tudja, hogy saját várakozásának nemsokára vége, s az örökösök, unokaöccsök, unokahúgok, keresztgyerekek várakozása más várakozássá válik. 

2004
A ház tizenkét éve üres. Több mint tizenkét évig vártam a hivatal döntésére. A székek háttámlájába vésett betűkkel se az én nevem nem kezdődött, se a férjemé, se a szüleimé. Előbb-utóbb majd az összes szomszéd magára hagyta a házát. Egy ilyen ház, ha per tárgya, megint valami idegenné válik. „Vitatott tulajdon”. Drága dolog a válaszra várni. Eközben a tó körül a házak majdnem mind szürkén, elárvultan várakoznak, viharvert tetejükkel, egyenként, magukban. Amíg nincs döntés, nem lehet eladni a házat. De a tető fenntartása pénzbe kerül. A környékről leszokni időbe telik, de az is olcsóbb a városokban. Előbb-utóbb az összes szomszéd beköltözött a városokba. Egyszer csak eljön a döntés ideje. Azután már csak a kulcsokat kell átadni. A zsidó örökség az oroszokra száll. Az orosz a nácikra. A náciké viszont a szocialista köztársaságra. Visszaszolgáltatás az eredeti tulajdonosnak.  Így szól a törvény.

1952
A háborút kibírta a ház, gondolja a háziúr, miközben a vázák tartalmát és az ablak közül kivett értékesebb tárgyakat különböző helyeken elássa a kertben. Berlin kapui előtt nem volt ennél biztonságosabb ház. Akkoriban, a háború végén. Időről időre felegyenesedik, s a fák kopasz ágai közt lenéz a ragyogó tóra. Április huszadikán innen figyelte a berlini bombázás visszfényét, akár egy teljes éjszakán át tartó naplementét. Akkoriban, röviddel azelőtt, hogy bejöttek az oroszok, szintén egyedül volt itt, hogy elássa a holmit, és kellő fényt biztosított hozzá ez a különösen pompás támadás a Führer születésének éjjelén. De akkoriban alig három hónap múlva újra kiáshatott és visszarakhatott a helyére mindent. A ház ott volt Berlin kapui előtt. Ennél nem volt biztonságosabb hely. Akkoriban. Az oroszok, amikor bekvártélyozták magukat, levágták a pad háttámlája mögül a bőrt, összeeszkábáltak belőle egy pár csizmát, és az új csizmával a lehető leghamarabb bevonultak a szétbombázott Berlinbe. Amikor elás valamit az ember, mindig arra gondol, amikor majd kiássa, így egyre kevésbé érti, miért túrja a földet. Ez még akkor is így van, ha halottat ásunk el. A szögek. A szögeket nyugaton vásárolta, hogy keleten építkezzen velük. Ez büntetendő. A jogszabály csapdája, mondják. Hajlékony jogszabály. Jól használható. Tegnapra, péntekre idézték be. Hét végén nem tartóztatunk le senkit, mondták. Személye érdektelen a béke szempontjából. Hét végén nem tartóztatunk le senkit, mondta az ügyész, és saját kezűleg tartotta neki az ajtót. A béke sajátjaként falja föl a parasztgazdaságokat, szállodákat, henteseket, acélöntödéket vagy építési vállalkozásokat. A béke mindezt az egész nép érdekében kebelezi be. A kézből rögtön a szájba. A pénz kitérője nélkül. A nép ezentúl nem egyes emberekből áll, hanem, ebben a békében mindenkiből. Ha a béke éhes, alaposabban zabál, mint a háború. Mert több az ideje.   
 

2004
Most, tizenkét év múltán először kezemben tartom az apró, könnyű, kopott kulcsot, Zeiss Ikon, a rajta lógó réz halacskával. Néhány hete a postán megérkezett, amire vártam, így a többi kulcsot átadtam. Tizenkét év múltán a tárgyalást valójában elveszítettem. És mert a történet gyakran tovább tart, mint egy emberi élet, és a tulajdonos és a felesége, akik helyébe a döntés alapján nem léphettem, jobblétre szenderültek, az őket követők viszont, örököseik – unokaöccsök, unokahúgok és keresztgyerekek – szétszóródtak szerte a világban, és hogy jussukat megkapják, most el kell adniuk a házat. Sajátos. Ha az oroszok kisajátították volna, benn maradhattam volna. Így szól a törvény. De ők csak csizmát eszkábáltak maguknak. Abból a bőrből, amivel a fal volt bevonva a párnás háttámla mögött.  Aztán tovább álltak.  Két napja átutalták számlámra az összeget, amelyet szüleim fizettek a házért. Megfelezve, a kelet-nyugati árfolyamnak megfelelően. 
 

Kr.e. 16 000
Amikor a gleccser körülbelül tizenhatezer éve visszahúzta a nyelveit, s a dombról, amelyet még mindig ott látni a ház mögött, lecsúszott, s elindult vissza, északra, azokban a  csurgókban, amelyekben az olvadt víz a melegebb években, évtizedekben, évszázadokban a gleccser alatt kiutat vájt magának a mélyebben  fekvő területeken, s amelyekbe később, a hidegebb években, évtizedekben, évszázadokban a jég fentről ismét bepréselődött, maradt még valami jég. A domb lábánál ottmaradtak a gleccser egyes részei, a visszavonulás zálogai, a gleccser a csurgókban darabokat hagyott magából, levált darabokat, jégszigeteket, elárvult jeget, holt jeget, ahogyan később nevezték.     

2004
Ahogyan ez a ház most kinéz, nem lesz könnyű pénzzé tenni. Ahogyan ez a ház most kinéz, ha valakinek elég pénze van, minden bizonnyal az jut majd eszébe, hogy lebontja, s újat épít a helyére, például fehér oszlopokkal. A telek, az igen. Valaki ott áll majd a ház előtt, és azt mondja, teljesen mindegy, milyen ház áll rajta, mert a telek, még a 19/1 nélkül is a lehető legjobb. A másik, aki ott áll vele a ház előtt, lenéz majd a tóra, látja, ahogy a víz csillog az esti fényben, és bólint. Jó okkal. Egy ház mindig csak néhány fal és közte levegő, fogja mondani valaki. Tök mindegy, miféle falak, fogja mondani. És ezért, valamint azért a néhány mondatért, amit még mond, 4,64-től 7százalékig terjedő jutalékot kap. A másiktól, aki bólint, miközben még egyszer röviden szemügyre veszi megpenészedett otthonomat. Most először tudom, milyen kicsinek látszik majd az a hely, amelyen áll, ha majd nem lesz már ott.
 

1952
A telek a lehető legjobb, ezt már akkor is tudta, amikor először lépte le az eladó  parcellákat: 17, 18, és az események szerencsés alakulása folytán a 19/1 is, ami a parti frontot mintegy harminc méterrel meghosszabbítja.  
Lágy, lankás domboldal tölgyekkel, mogyoróbokrokkal, lent fű, nedves csomókban, és egy kicsi fűzfa, közvetlenül a vízparton. Az ilyesmire mindig volt szeme. Még mielőtt az adásvételi szerződést a telekre aláírták volna, hol volt akkor még a munkagödör, ő belső szemeivel máris látta a házat. Akkoriban lehetségesnek tartotta egy otthon tervezését, miután ő és majdani második felesége, aki az idő szerint még az asszisztensnője volt, nem tehettek mást, mint hogy szerelmükről biztosították egymást. Hirtelen a legprivátabb egyidejűleg a legtávlatosabb célnak tűnt: építeni egy teret, s ebbe a térbe beleterelni az időt.    
Maga készítette a rajzokat a színes üvegű ablakokhoz, az ablaktáblák belső zárását biztosító süllyeszthető fogantyúkhoz,  a csigalépcsőhöz és a fiókok beépítéséhez; maga döntött, milyenek legyenek a korlátok, mekkorák az ajtók, milyen fafajtákat, milyen burkolatokat, milyen színű köveket használjanak fel,  végül a székek támlájába saját kezűleg véste bele saját és második felesége nevének kezdőbetűit, s a legvégén annak a szobának a balkonrácsára, amelyet leendő gyermekeiknek szántak, megcsináltatta a kovácsoltvas madárkát. Élete legjobb éveiben, de néhány nappal ezelőtt még most, a háború után, a szocialista népköztársaságban is kézügyességével és az arányok biztos látásával tartotta fenn magát. Ez a látás volt mindig is a munkaeszköze – a biztos külső, de mindenekelőtt belső látás, amely azelőtt lát, mielőtt még valami láthatóvá válna. Ma azonban, szombat este, elássa néhány holmiját, s holnap, vasárnap, átkel a határon, s valószínűleg nem jön vissza soha. A felesége már várja Nyugat-Berlinben. Csak most érti meg, hogy minden építkezésnél  már a tervezés során megkezdődik a bennlakók saját élete, épp, mert húsból és időből áll, egy irányíthatatlan, előre nem látható, idegen élet, amely csak véletlenül találkozik hosszabb-rövidebb ideig az építész szándékaival, s így még teljesebb az illúzió, amely az építészt szakmája okán tartja fogva. Mielőtt a nap teljesen lebukna a tó mögött, elás egy utolsó ezüst kancsót, és fogalma sincs, kinek a keze fogja ezt a kancsót kiemelni, s lepucolni róla a fekete földet.

2004 
A ház elülső frontját már verdesi a gyűrött, vízálló textília, amelyen az áll: Ez a ház eladó. És egy telefonszám. Sötétkéken fehér. A jobb sarkát spárgával a kis balkonra erősítették, a balkon korlátján egy kovácsoltvas madárka ül és énekel. A baloldali spárgát egy szegre tekerték, a szeget a nádtető fakeretébe verték be. A textília sodródik a spárgán. Néha átfordul, csapkodja saját, fehérrel teleírt ábrázatát, aztán visszaereszkedik. Lassan itt a tél. A hátsó bejárati ajtó, amikor nyitom, most is súrolja a kőpadlót. A székek, amelyeket tizenkét évvel ezelőtt lábbal az égnek tettem az asztalra, még mindig úgy vannak, akár megdermedt állatok. A lépcső poros, a parafa bevonat felhullámosodott a nedvességtől. Amikor kinyitom a balkonajtót, a kilincs a kezemben marad. A tető alatt a ferde plafon néhol mállik, van, ahol már lehullott a vakolat, és kupacokban áll a földön, a vakolat után a nád, amellyel a tetőt fedték, hullott be a lyukakon, a szobákban gazdátlan huzat, egy kicsit olyan a ház, mint egy istálló. A függönyök már csak pár helyen rögzülnek a karnis sínjéhez, a többi srégen lelóg, és ráncokat vet a porba. Ha van olyan kánon, amelynek alapján a szétesés végbemegy, akkor azt ezek a függönyök éneklik.

1934
A kislány nézi, ahogyan az apja ássa a lyukat. A föld nedves, fekete. Egy napon, mondja az apa a kislányának, amikor már nagy leszel, és a fűzfa feje rég behajlik a víz fölé, és hajacskájával csiklandozza a halakat, majd arra gondolsz, hogy ott voltál, amikor elültettem. A kislány apja, textilgyáros a közeli városban, lánya születése alkalmából vásárolta a kicsi telket a parton. Hogy, ha már öregasszony leszel, akkor is legyen hol a víz partján lógatnod a lábad. Most felemeli a földről a karcsú fácskát, beleállítja a lyukba, és azt mondja: Fogd csak. A kislány a lyuk szélén egyensúlyoz, és két kézzel tartja a csemetét. Az apa körben visszalapátolja a földet a lyukba. Miért szeretik az emberek a vizet nézni? kérdi tőle a kislány. Nem tudom, mondja az apa. Talán, mert egy tó fölött mindig ott a tág, üres égbolt. Mert mindenki szívesen nézi a semmit. Elengedheted, mondja. Igaz az, kérdi a kislány, hogy a tóban hegyek vannak? Hegyek, amiket csak akkor látunk, ha lemerülünk a víz alá. Igen, mondja az apa. Akkor az úszás itt hasonlít a repülésre. Igen, mondja az apa. Csak azon múlik, mit nevezünk lentnek és mit nevezünk föntnek. Ha megtanulsz úszni, mondja az apa, veszek neked egy csónakot, és a csónakból nézheted a vizet, és figyelheted, ahogy a halak repülnek. És magad is repülhetsz. Igen, magad is repülhetsz, mondja az apa. Gyere, segíts, mondja. Ketten keményre döngölik a földet a fácska körül. Egy pár nagyobb és egy pár kisebb cipővel. Hogy hívják ezeket a hegyeket mélyen a víz alatt? kérdi a kislány az apját. Az apa sorolja: Uborkahegy, Fekete Tülök, Rezecskés, Bízhass, Pőrice, Zsombékoshegy, és Kistenge. Pőrice, mondja a kislány, nevet, közelebb megy a parthoz, és megkapaszkodik a fűben, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és először csak az egyik, majd a másik cipő talpát is odatartja a víz fölé, hogy a fekete földet lemossa róla. Vigyázz, ne legyen vizes a lábad, mondja az apa. Azt mondja, inkább ebből meríts, és a lánya elé tart egy bádogkannát. Az letérdel, merít, és a vízzel megöntözi a frissen ültetett fűzfacsemetét. Aztán abbahagyja, a csillogó tóra néz, és azt mondja: Máris lemegy a nap. Öregen is itt fogsz ülni a tóparton, mondja az apa, és nézed, ahogy a nap lebukik a tó mögött. Miért? kérdi a kislány. Mert a napot mindenki a lehető legtovább nézi, mondja az apa. Egy év múlva a kislány iskolába megy. Két év múlva őt és az anyját, miközben az apa munkaszolgálaton van, elviszik a lakásukból, másokkal együtt marhavagonba zárják, és Varsóba szállítják. Az apa még két levelet kap. Gartenstr 27, 3-as terem. És többet soha. És attól kezdve az égbolt tökéletesen üres. 1938-ban sikerül elmenekülnie Dél-Afrikába.      

Kr.e. 15 000- Kr.e. 10 000
A csurgókba befagyott jeget, amelyet időközben betemetett a homok is, csak jóval később sikerült a napnak felolvasztani. A jég felolvadt és vízzé vált, először ingovány lett, azután tócsa, majd pocsolya, tovább olvadt hínáros úsztatóvá, majd patakká, olvadt és olvadt, végül tó lett, olvadt, a tó egyre mélyebb lett, és a homok, amellyel hol többé, hol kevésbé be volt temetve, lesüllyedt ennek a víznek az aljára. Így bizonyos helyeken víz alatti hegyek képződtek, másutt olyan mély maradt a víz, amilyen mély volt eredetileg a csurgó. És mert a gleccser, amelyhez eredetileg a jég tartozott, amiből a tó lett, rég visszacsorgott és feloldódott a nagy tengerekben, a tó ott maradt, ahol volt, a márki homok közepén, fenyők, tölgyek, mogyoróbokrok között, mint időközben hatalmas tó, ott maradt a csurgójában, amely hol mélyebb, hol sekélyebb volt, s csak sokkal később, amikor itt már emberek voltak, kapta ezektől az emberektől a „Márki tenger” nevet. Egykor a Szaharában is volt víz. Csak az újkorban lépett fel, amit a tudomány dezertifikációnak nevez, az elsivatagosodás. 
 

      HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

ERPENBECK, Jenny
A lelenc
(Nádori Lídia ford.)
JAK-Osiris, 2000 

„Szibéria”
„Limlom”
in: Kisasszonycsoda,
(Pénzes Timea szerk.)
Ab Art, 2004

„Hajkorona”
(Pénzes Timea ford.)
Irodalmi Szemle, 2002. 7. 

„Szibéria”
Kalligram, 2002. 7-8.  

„Hitvány”
Nagyvilág, 2004. 7.

„Jégföld”
Magyar Lettre Internationale, 45 
       



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu