Jenny Erpenbeck
Ház a tónál
(Heimsuchung)
2004
Az efféle kulcsnak alig van súlya. Mégis most, hogy egyszerre csak
a kezemben tartom, olyan, mintha minden, amit nem nyit, valahol távol lenne,
amit meg nyit, egészen mélyen, idebenn. A legtöbb ember hajnalban hal meg
négy és hat között, évszaktól függő, de mindig reggel, amikor csicseregni
kezdenek a madarak. Hogy miért ébredtem föl valamivel öt után, és miért
kezdtem régi fiókokat huzigálni, nem tudom. Csak most jövök rá, ahogy a
kulcs egyszerre csak a kezemben van, hogy megint álmodtam. Hogy megint
azt álmodtam, hogy egyezkedem. A következőkkel. Alkudozom. A következők
azok, akik majd utánam jönnek. Akiknél ott van a fiókban az összes többi
ugyanilyen kulcs. Belső kulcs. Akiknek pár hete át kellett adnom a kulcsaimat,
mert ők a következők. Csak ez az egy, amelyet most mellesleg a kezemben
tartok, s amelynek alig van súlya, akárcsak a többi ugyanilyennek, amelyek
már nincsenek nálam, csak ez az egy maradt véletlenül, mert túlságosan
jól ismerem. Mert olyan magától értetődően hever a fiókban, amióta a városba
költöztem. Zeiss Ikon, sárgaréz halacska lóg rajta. A réz megkopott, megfeketedett,
kis, szegletes lyuk van rajta. Amióta a városba költöztem. Az egyezkedés,
hajnali négy és hat között, évszaktól függő, rosszul végződött. A széktámlákba
vésett betűkkel se az én, se a férjem, se a szüleim neve nem kezdődött.
A ház foteljein a bőr párnákat a szüleim, én és a férjem egy életen át
fényesre ültük, de a támlákba vésett betűk némák maradtak. Sajnos a történelem
hiányokra épül, mindig másikra, hogy tartós legyen.
1937-2004
Nádtetejű ház, osztott üveges kicsi ablakokkal, így minden fény, ami
bejut a házba, zöldes vagy sárgás, sőt, négyzetesen olykor vörös és kék.
A ház terasza a tóra néz, a terméskővel kirakott kicsi balkon rácsán kovácsoltvas
madárka ül és dalol. Ezt a házat Németországban építették 1937-ben. Az
építész magának és a családjának tervezte. A telek a 17-es, 18-as, valamint
a kis 19/1-es parcellákból állt, az utóbbi kettő közvetlenül a parton.
A 17-es és 18-as parcellát az építész a faluban vette egy asszonytól, ezeket
most a „Vitatott Tulajdonok Hivatala” a „visszaszolgáltatás az eredeti
tulajdonosnak” döntés jegyében az eredeti tulajdonos örököseinek visszaszolgáltatja.
A 19/1-es kis parcella 1936-ig a szomszéd kisvárosból egy textilgyárosé
volt. Ő a lányának vette a születésekor. 1936-tól az építész tulajdonában
volt a telek részeként. A parti frontot mintegy harminc méterrel meghosszabbította.
Kr.e. 24 000-Kr.e. 16 000
Körülbelül huszonnégyezer évvel ezelőtt a jég egészen addig a sziklatömbig
tolult, amely most lankás dombként vonul a ház mögött. A jég rettenetes
nyomása útközben szétzúzta és felőrölte a tölgyfákat és a mogyoróbokrokat,
darabokat hasított le a sziklatömbből, amiket szilánkokra szaggatott és
apróra zúzott, és délebbre űzte a hódot, vaddisznót, kardfogú tigrist.
A sziklatömbön túlra nem nyomult be a jég. Aztán lassanként minden lecsendesedett,
s a jég hozzáfogott munkájához, az alváshoz. Míg a hatalmas hideg test
évezredeken át épp csak centiméterekre kúszott odébb, nyújtózott ki vagy
húzódott összébb, az alá szorult szikla hasadványok lassan lekerekedtek.
A melegebb években, évtizedekben vagy évszázadokban a jégtömb felszíne
olvadozott, s a víz becsurgott, ahol a jég alatt el tudta mosni a homokot,
a nehéz, rettenetes test alá. Így a jég, ahol a terjedésben valami magaslat
akadályozta, visszafordult, víz alakban befolyt maga alá, csorgott le a
hegyről. Hidegebb években egyszerűen csak ott volt, ott feküdt, nehézkedett.
És ahol olvadáskor a melegebb években csurgókat vájt a földbe, azokba a
hidegebb években, évtizedekben, évszázadokban teljes erejével újra benyomult,
lezárta őket.
1987
Még pontosan emlékszik, milyen szaga volt a nedves homoknak, nedves
leveleknek, amikor esni kezdett. Még most is, bár majdnem nyolcvan éves,
rég megözvegyült, szinte valahányszor esik, a házzal szemben lévő erdőre
gondol, meg a homokos útra. Azon a napon, amikor a férje, aki akkor még
másik házasságban élt, elvezette a tóhoz, esett. Akkor még a munkagödröt
se emelték ki. Csak a táj volt ott, tölgyekkel, mogyoróbokrokkal, a partig
ereszkedő lágy, lankás domboldal, fű, nedves csomókban, és egy kis fűzfa,
közvetlenül a víznél. Ha esett, a tónak is más szaga volt, és ha aztán
újra kibújt a nap, pára szállt föl a víz felszínéről. Amikor ezen a napon
későbbi férjével először állt a tó partján, lassan elállt az eső, kibújt
a nap, s a tó fölött gomolygott a pára. Ha ilyen hirtelen időváltozás volt,
hosszú éveken át mindig leszaladt a stégre, hogy lássa a ködben elmosódó
tavat. Ilyenkor, még ha a stégtől csak néhány méterre úszott is el egy
csónak, a benne ülők arca kivehetetlen volt. Még ma is tudja, bár majdnem
nyolcvan éves, rég megözvegyült, hogy mint fiatalasszony, amikor először
járt ezen a telken, a tó fölött gomolygó köd láttán semmi másra nem vágyott
ezen a földön, mint hogy vegyék meg ezt a telket, és az a felejtés alaposságával
törölje ki mindazt, amit neki az utóbbi két évben ki kellett állnia. Ebben
az utóbbi két évben, amelyben ő és a későbbi férje, akinek az asszisztensnője
volt, nem tehettek mást, mint hogy szerelmükről biztosították egymást.
Ezen a napon, a ködben elmosódott tó partján, a férfi, aki akkor még másik
házasságban élt, a házat, amelyhez még a munkagödröt se emelték ki, s a
telket a ház körül, ezt a még megépületlen házat neki ajándékozta. Nászajándék,
mondta. Most, hogy majdnem nyolcvan éves, rég megözvegyült, jobban várja,
mint valaha, hogy még egyszer ezen a stégen álljon. Hátha az egyik ladik
átviszi végre a túlsó partra. Most, nyolcvan évesen tudja, hogy saját várakozásának
nemsokára vége, s az örökösök, unokaöccsök, unokahúgok, keresztgyerekek
várakozása más várakozássá válik.
2004
A ház tizenkét éve üres. Több mint tizenkét évig vártam a hivatal döntésére.
A székek háttámlájába vésett betűkkel se az én nevem nem kezdődött, se
a férjemé, se a szüleimé. Előbb-utóbb majd az összes szomszéd magára hagyta
a házát. Egy ilyen ház, ha per tárgya, megint valami idegenné válik. „Vitatott
tulajdon”. Drága dolog a válaszra várni. Eközben a tó körül a házak majdnem
mind szürkén, elárvultan várakoznak, viharvert tetejükkel, egyenként, magukban.
Amíg nincs döntés, nem lehet eladni a házat. De a tető fenntartása pénzbe
kerül. A környékről leszokni időbe telik, de az is olcsóbb a városokban.
Előbb-utóbb az összes szomszéd beköltözött a városokba. Egyszer csak eljön
a döntés ideje. Azután már csak a kulcsokat kell átadni. A zsidó örökség
az oroszokra száll. Az orosz a nácikra. A náciké viszont a szocialista
köztársaságra. Visszaszolgáltatás az eredeti tulajdonosnak. Így szól
a törvény.
1952
A háborút kibírta a ház, gondolja a háziúr, miközben a vázák tartalmát
és az ablak közül kivett értékesebb tárgyakat különböző helyeken elássa
a kertben. Berlin kapui előtt nem volt ennél biztonságosabb ház. Akkoriban,
a háború végén. Időről időre felegyenesedik, s a fák kopasz ágai közt lenéz
a ragyogó tóra. Április huszadikán innen figyelte a berlini bombázás visszfényét,
akár egy teljes éjszakán át tartó naplementét. Akkoriban, röviddel azelőtt,
hogy bejöttek az oroszok, szintén egyedül volt itt, hogy elássa a holmit,
és kellő fényt biztosított hozzá ez a különösen pompás támadás a Führer
születésének éjjelén. De akkoriban alig három hónap múlva újra kiáshatott
és visszarakhatott a helyére mindent. A ház ott volt Berlin kapui előtt.
Ennél nem volt biztonságosabb hely. Akkoriban. Az oroszok, amikor bekvártélyozták
magukat, levágták a pad háttámlája mögül a bőrt, összeeszkábáltak belőle
egy pár csizmát, és az új csizmával a lehető leghamarabb bevonultak a szétbombázott
Berlinbe. Amikor elás valamit az ember, mindig arra gondol, amikor majd
kiássa, így egyre kevésbé érti, miért túrja a földet. Ez még akkor is így
van, ha halottat ásunk el. A szögek. A szögeket nyugaton vásárolta, hogy
keleten építkezzen velük. Ez büntetendő. A jogszabály csapdája, mondják.
Hajlékony jogszabály. Jól használható. Tegnapra, péntekre idézték be. Hét
végén nem tartóztatunk le senkit, mondták. Személye érdektelen a béke szempontjából.
Hét végén nem tartóztatunk le senkit, mondta az ügyész, és saját kezűleg
tartotta neki az ajtót. A béke sajátjaként falja föl a parasztgazdaságokat,
szállodákat, henteseket, acélöntödéket vagy építési vállalkozásokat. A
béke mindezt az egész nép érdekében kebelezi be. A kézből rögtön a szájba.
A pénz kitérője nélkül. A nép ezentúl nem egyes emberekből áll, hanem,
ebben a békében mindenkiből. Ha a béke éhes, alaposabban zabál, mint a
háború. Mert több az ideje.
2004
Most, tizenkét év múltán először kezemben tartom az apró, könnyű, kopott
kulcsot, Zeiss Ikon, a rajta lógó réz halacskával. Néhány hete a postán
megérkezett, amire vártam, így a többi kulcsot átadtam. Tizenkét év múltán
a tárgyalást valójában elveszítettem. És mert a történet gyakran tovább
tart, mint egy emberi élet, és a tulajdonos és a felesége, akik helyébe
a döntés alapján nem léphettem, jobblétre szenderültek, az őket követők
viszont, örököseik – unokaöccsök, unokahúgok és keresztgyerekek – szétszóródtak
szerte a világban, és hogy jussukat megkapják, most el kell adniuk a házat.
Sajátos. Ha az oroszok kisajátították volna, benn maradhattam volna. Így
szól a törvény. De ők csak csizmát eszkábáltak maguknak. Abból a bőrből,
amivel a fal volt bevonva a párnás háttámla mögött. Aztán tovább
álltak. Két napja átutalták számlámra az összeget, amelyet szüleim
fizettek a házért. Megfelezve, a kelet-nyugati árfolyamnak megfelelően.
Kr.e. 16 000
Amikor a gleccser körülbelül tizenhatezer éve visszahúzta a nyelveit,
s a dombról, amelyet még mindig ott látni a ház mögött, lecsúszott, s elindult
vissza, északra, azokban a csurgókban, amelyekben az olvadt víz a
melegebb években, évtizedekben, évszázadokban a gleccser alatt kiutat vájt
magának a mélyebben fekvő területeken, s amelyekbe később, a hidegebb
években, évtizedekben, évszázadokban a jég fentről ismét bepréselődött,
maradt még valami jég. A domb lábánál ottmaradtak a gleccser egyes részei,
a visszavonulás zálogai, a gleccser a csurgókban darabokat hagyott magából,
levált darabokat, jégszigeteket, elárvult jeget, holt jeget, ahogyan később
nevezték.
2004
Ahogyan ez a ház most kinéz, nem lesz könnyű pénzzé tenni. Ahogyan
ez a ház most kinéz, ha valakinek elég pénze van, minden bizonnyal az jut
majd eszébe, hogy lebontja, s újat épít a helyére, például fehér oszlopokkal.
A telek, az igen. Valaki ott áll majd a ház előtt, és azt mondja, teljesen
mindegy, milyen ház áll rajta, mert a telek, még a 19/1 nélkül is a lehető
legjobb. A másik, aki ott áll vele a ház előtt, lenéz majd a tóra, látja,
ahogy a víz csillog az esti fényben, és bólint. Jó okkal. Egy ház mindig
csak néhány fal és közte levegő, fogja mondani valaki. Tök mindegy, miféle
falak, fogja mondani. És ezért, valamint azért a néhány mondatért, amit
még mond, 4,64-től 7százalékig terjedő jutalékot kap. A másiktól, aki bólint,
miközben még egyszer röviden szemügyre veszi megpenészedett otthonomat.
Most először tudom, milyen kicsinek látszik majd az a hely, amelyen áll,
ha majd nem lesz már ott.
1952
A telek a lehető legjobb, ezt már akkor is tudta, amikor először lépte
le az eladó parcellákat: 17, 18, és az események szerencsés alakulása
folytán a 19/1 is, ami a parti frontot mintegy harminc méterrel meghosszabbítja.
Lágy, lankás domboldal tölgyekkel, mogyoróbokrokkal, lent fű, nedves
csomókban, és egy kicsi fűzfa, közvetlenül a vízparton. Az ilyesmire mindig
volt szeme. Még mielőtt az adásvételi szerződést a telekre aláírták volna,
hol volt akkor még a munkagödör, ő belső szemeivel máris látta a házat.
Akkoriban lehetségesnek tartotta egy otthon tervezését, miután ő és majdani
második felesége, aki az idő szerint még az asszisztensnője volt, nem tehettek
mást, mint hogy szerelmükről biztosították egymást. Hirtelen a legprivátabb
egyidejűleg a legtávlatosabb célnak tűnt: építeni egy teret, s ebbe a térbe
beleterelni az időt.
Maga készítette a rajzokat a színes üvegű ablakokhoz, az ablaktáblák
belső zárását biztosító süllyeszthető fogantyúkhoz, a csigalépcsőhöz
és a fiókok beépítéséhez; maga döntött, milyenek legyenek a korlátok, mekkorák
az ajtók, milyen fafajtákat, milyen burkolatokat, milyen színű köveket
használjanak fel, végül a székek támlájába saját kezűleg véste bele
saját és második felesége nevének kezdőbetűit, s a legvégén annak a szobának
a balkonrácsára, amelyet leendő gyermekeiknek szántak, megcsináltatta a
kovácsoltvas madárkát. Élete legjobb éveiben, de néhány nappal ezelőtt
még most, a háború után, a szocialista népköztársaságban is kézügyességével
és az arányok biztos látásával tartotta fenn magát. Ez a látás volt mindig
is a munkaeszköze – a biztos külső, de mindenekelőtt belső látás, amely
azelőtt lát, mielőtt még valami láthatóvá válna. Ma azonban, szombat este,
elássa néhány holmiját, s holnap, vasárnap, átkel a határon, s valószínűleg
nem jön vissza soha. A felesége már várja Nyugat-Berlinben. Csak most érti
meg, hogy minden építkezésnél már a tervezés során megkezdődik a
bennlakók saját élete, épp, mert húsból és időből áll, egy irányíthatatlan,
előre nem látható, idegen élet, amely csak véletlenül találkozik hosszabb-rövidebb
ideig az építész szándékaival, s így még teljesebb az illúzió, amely az
építészt szakmája okán tartja fogva. Mielőtt a nap teljesen lebukna a tó
mögött, elás egy utolsó ezüst kancsót, és fogalma sincs, kinek a keze fogja
ezt a kancsót kiemelni, s lepucolni róla a fekete földet.
2004
A ház elülső frontját már verdesi a gyűrött, vízálló textília, amelyen
az áll: Ez a ház eladó. És egy telefonszám. Sötétkéken fehér. A jobb sarkát
spárgával a kis balkonra erősítették, a balkon korlátján egy kovácsoltvas
madárka ül és énekel. A baloldali spárgát egy szegre tekerték, a szeget
a nádtető fakeretébe verték be. A textília sodródik a spárgán. Néha átfordul,
csapkodja saját, fehérrel teleírt ábrázatát, aztán visszaereszkedik. Lassan
itt a tél. A hátsó bejárati ajtó, amikor nyitom, most is súrolja a kőpadlót.
A székek, amelyeket tizenkét évvel ezelőtt lábbal az égnek tettem az asztalra,
még mindig úgy vannak, akár megdermedt állatok. A lépcső poros, a parafa
bevonat felhullámosodott a nedvességtől. Amikor kinyitom a balkonajtót,
a kilincs a kezemben marad. A tető alatt a ferde plafon néhol mállik, van,
ahol már lehullott a vakolat, és kupacokban áll a földön, a vakolat után
a nád, amellyel a tetőt fedték, hullott be a lyukakon, a szobákban gazdátlan
huzat, egy kicsit olyan a ház, mint egy istálló. A függönyök már csak pár
helyen rögzülnek a karnis sínjéhez, a többi srégen lelóg, és ráncokat vet
a porba. Ha van olyan kánon, amelynek alapján a szétesés végbemegy, akkor
azt ezek a függönyök éneklik.
1934
A kislány nézi, ahogyan az apja ássa a lyukat. A föld nedves, fekete.
Egy napon, mondja az apa a kislányának, amikor már nagy leszel, és a fűzfa
feje rég behajlik a víz fölé, és hajacskájával csiklandozza a halakat,
majd arra gondolsz, hogy ott voltál, amikor elültettem. A kislány apja,
textilgyáros a közeli városban, lánya születése alkalmából vásárolta a
kicsi telket a parton. Hogy, ha már öregasszony leszel, akkor is legyen
hol a víz partján lógatnod a lábad. Most felemeli a földről a karcsú fácskát,
beleállítja a lyukba, és azt mondja: Fogd csak. A kislány a lyuk szélén
egyensúlyoz, és két kézzel tartja a csemetét. Az apa körben visszalapátolja
a földet a lyukba. Miért szeretik az emberek a vizet nézni? kérdi tőle
a kislány. Nem tudom, mondja az apa. Talán, mert egy tó fölött mindig ott
a tág, üres égbolt. Mert mindenki szívesen nézi a semmit. Elengedheted,
mondja. Igaz az, kérdi a kislány, hogy a tóban hegyek vannak? Hegyek, amiket
csak akkor látunk, ha lemerülünk a víz alá. Igen, mondja az apa. Akkor
az úszás itt hasonlít a repülésre. Igen, mondja az apa. Csak azon múlik,
mit nevezünk lentnek és mit nevezünk föntnek. Ha megtanulsz úszni, mondja
az apa, veszek neked egy csónakot, és a csónakból nézheted a vizet, és
figyelheted, ahogy a halak repülnek. És magad is repülhetsz. Igen, magad
is repülhetsz, mondja az apa. Gyere, segíts, mondja. Ketten keményre döngölik
a földet a fácska körül. Egy pár nagyobb és egy pár kisebb cipővel. Hogy
hívják ezeket a hegyeket mélyen a víz alatt? kérdi a kislány az apját.
Az apa sorolja: Uborkahegy, Fekete Tülök, Rezecskés, Bízhass, Pőrice, Zsombékoshegy,
és Kistenge. Pőrice, mondja a kislány, nevet, közelebb megy a parthoz,
és megkapaszkodik a fűben, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és először
csak az egyik, majd a másik cipő talpát is odatartja a víz fölé, hogy a
fekete földet lemossa róla. Vigyázz, ne legyen vizes a lábad, mondja az
apa. Azt mondja, inkább ebből meríts, és a lánya elé tart egy bádogkannát.
Az letérdel, merít, és a vízzel megöntözi a frissen ültetett fűzfacsemetét.
Aztán abbahagyja, a csillogó tóra néz, és azt mondja: Máris lemegy a nap.
Öregen is itt fogsz ülni a tóparton, mondja az apa, és nézed, ahogy a nap
lebukik a tó mögött. Miért? kérdi a kislány. Mert a napot mindenki a lehető
legtovább nézi, mondja az apa. Egy év múlva a kislány iskolába megy. Két
év múlva őt és az anyját, miközben az apa munkaszolgálaton van, elviszik
a lakásukból, másokkal együtt marhavagonba zárják, és Varsóba szállítják.
Az apa még két levelet kap. Gartenstr 27, 3-as terem. És többet soha. És
attól kezdve az égbolt tökéletesen üres. 1938-ban sikerül elmenekülnie
Dél-Afrikába.
Kr.e. 15 000- Kr.e. 10 000
A csurgókba befagyott jeget, amelyet időközben betemetett a homok is,
csak jóval később sikerült a napnak felolvasztani. A jég felolvadt és vízzé
vált, először ingovány lett, azután tócsa, majd pocsolya, tovább olvadt
hínáros úsztatóvá, majd patakká, olvadt és olvadt, végül tó lett, olvadt,
a tó egyre mélyebb lett, és a homok, amellyel hol többé, hol kevésbé be
volt temetve, lesüllyedt ennek a víznek az aljára. Így bizonyos helyeken
víz alatti hegyek képződtek, másutt olyan mély maradt a víz, amilyen mély
volt eredetileg a csurgó. És mert a gleccser, amelyhez eredetileg a jég
tartozott, amiből a tó lett, rég visszacsorgott és feloldódott a nagy tengerekben,
a tó ott maradt, ahol volt, a márki homok közepén, fenyők, tölgyek, mogyoróbokrok
között, mint időközben hatalmas tó, ott maradt a csurgójában, amely hol
mélyebb, hol sekélyebb volt, s csak sokkal később, amikor itt már emberek
voltak, kapta ezektől az emberektől a „Márki tenger” nevet. Egykor a Szaharában
is volt víz. Csak az újkorban lépett fel, amit a tudomány dezertifikációnak
nevez, az elsivatagosodás.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ERPENBECK, Jenny
A lelenc
(Nádori Lídia ford.)
JAK-Osiris, 2000
„Szibéria”
„Limlom”
in: Kisasszonycsoda,
(Pénzes Timea szerk.)
Ab Art, 2004
„Hajkorona”
(Pénzes Timea ford.)
Irodalmi Szemle, 2002. 7.
„Szibéria”
Kalligram, 2002. 7-8.
„Hitvány”
Nagyvilág, 2004. 7.
„Jégföld”
Magyar Lettre Internationale, 45
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|