A kulturalizmus az a nézet, mely szerint az egyént a kultúrája határozza meg, amely zárt, organikus egészt képez, s amelyet az egyén nem képes elhagyni: csak azon belül tudja megvalósítani magát. A kulturalizmus szerint továbbá a kultúrák különleges jogokkal rendelkeznek és védelemre jogosultak – még akkor is, ha sértik az egyéni jogokat.
Manapság a kulturalizmus – amely a kultúrát politikai ideológiává változtatta – mind a bal-, mind a jobb oldalon divatját éli. A legismertebb változata a baloldali multikulturalizmus, amelynek van egy radikális, antidemokratikus megjelenési formája, és egy másik, amely lehetségesnek tartja a multikulturalizmus és a (szociál-)liberális nézetek összehangolását. De a multikulturalizmus olyan formákat is ölthet, amelyek a szélsőjobboldalhoz tartoznak, mint például a francia etnopluralizmus, amely szerint minden kultúrának joga van az autonómiához, amíg a saját területén marad. Ez a megközelítés ahhoz a politikai következtetéshez vezet, hogy a bevándorlóknak vagy teljes mértékben asszimilálódniuk kell, a vallástól kezdve az étkezési szokásokig, vagy haza kell térniük abba az országba, ahonnan jöttek (ha van ilyen).
 A kulturalizmus számos kategóriája megegyezik a nacionalizmus eszméivel; mi több, a nacionalizmus valójában a kulturalizmus egyik alváltozata, amelyben egy bizonyos kultúra az állam alapja. Nem meglepő hát, hogy a nacionalizmus mostani reneszánsza az európai politikában nagymértékben támaszkodik a kulturalizmus eszméire. Kézenfekvő példája ennek a Dán Néppárt, amely 19. illetve 20. század eleji nacionalista gondolatokat vett át, köztük a radikális felvilágosodás-ellenességet. A Mohamed-karikatúrák körül kialakult vita óta a párt stratégiai szükségét érzi annak, hogy csatlakozzék a szólásszabadság védelmezőihez az iszlamista mesterkedések ellen. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk e pálfordulás indítékairól, észre kell vennünk: ez csak úgy vált lehetségessé, hogy a párt a szólásszabadságot „dán értékként” határozta meg, mintha valami helyi találmányról lenne szó. Ez természetesen kulturalista történelemhamisítás: a szólásszabadság nem dán találmány. A gyökerei a nemzetközi felvilágosodási mozgalomban keresendők; a szólásszabadság minőségi importcikk, amelyet liberális és demokratikus erők nagy erőfeszítések és nagy áldozatok árán erőszakoltak keresztül a dán abszolutizmussal és a dán államegyházzal szemben, míg végül ezt a jogot 1849 júniusában az alkotmányba iktatták.
Dániában – és a nemzetközi politikában is – sürgető probléma tehát, hogy a politikai spektrum mindkét végén megtalálható a kulturalizmus. A baloldali kulturalisták szélsőségesen antimodernista, visszataszító kulturális gyakorlatok elismeréséért küzdenek, a jobboldaliak pedig a „dánság” és a – szintén szélsőségesen antimodernista és visszataszító – dán nacionalizmus eszméjét tűzték zászlajukra. A kulturalizmus e két verziója természetes ellensége egymásnak, noha ugyanazon a hibás gondolatrendszeren alapulnak. A francia és a német nacionalizmus száz éven át egymás első számú ellensége volt, mégis gyakran merített ugyanabból a szellemi örökségből. Az egyik kulturalizmus a másiknak szükségképpen az ellensége, hiszen a kulturalizmusok egyben partikularizmusok is, mivel mindegyiknek megvan a saját választott népe – és nem lehet minden nép választott nép. De nem szabad, hogy a partikularizmusok harsány kara – amelyben a baloldali kulturalizmus megerősödése a megrémített szavazókat a jobboldali kulturalizmus felé löki, és fordítva – bárkit is meggyőzzön arról, hogy elhiggye: a baloldali és a jobboldali kulturalizmus a modern politika fő ellentétpárja. Épp ellenkezőleg: a felvilágosodás és a kulturalizmus konfliktusáról van szó, ahol az egyik oldalon a demokrácia, a politikai liberalizmus, az egyéni jogok, az egyetemesség és a felvilágosodás állnak, a másik oldalon pedig a kultúrához, a hagyományhoz és az autenticitáshoz való felvilágosulatlan ragaszkodás és a konzervatív hit abban, hogy az egyént sorsa mindörökre egy bizonyos kultúrához köti.
Ennek megfelelően az iszlámnak kétfajta kritikája létezik, amelyek gyakran úgy hangzanak, mintha közük lenne egymáshoz, pedig nem szabad őket összetéveszteni. Az egyik az iszlámot azért kritizálja, mert egy idegen vallás, amely nem összeegyeztethető a dán értékekkel és a dán hagyományokkal. Itt valójában az egyik kulturalizmus bírálja a másikat: Jézus Krisztus Mohamed ellen; két mitológiai alak élethalálharca. A másik kritika ezzel szemben nem azért támadja az iszlamizmust, mert idegen a dánságtól, hanem azért, mert totalitárius ideológia, amely számos ponton kapcsolódik a két világháború közötti Európa totalitarizmusainak különféle válfajaihoz. Egy olyan politikai mozgalom jól végiggondolt kritikájáról van szó, amely szemben áll a nyitott társadalommal és az alapvető demokratikus elvekkel. Ez a kritika nem az iszlám mint olyan ellen irányul, hanem azok ellen az ideológiai, politikai és társadalmi korlátok ellen, amelyek megakadályozzák az egyének szabad joggyakorlását, és végső soron irrelevánsnak tartja, hogy ezeknek a korlátoknak kulturális, politikai, vallási vagy egyéb dogmák állnak a hátterében.
Ma a politikának és a politikai filozófiának talán nincs fontosabb feladata, mint hogy teljes figyelmével az egyetemes felvilágosodásért munkálkodjék és a lehető legnagyobb erőkkel forduljon a kulturalizmus jobboldali és baloldali uralkodó formái ellen, amelyek az egyént a saját „kultúrája” rabszolgájává teszik.
A jobboldali kulturalizmus baloldali kritikájára vetett pillantás kiindulópontként szolgálhat annak megértéséhez, hogy a baloldal milyen messzire tévedt a felvilágosodásbeli kiindulópontjától. S azt is megfigyelhetjük, hogy a baloldal valójában milyen keveset tud a politikai ellenfeleiről, akikkel pedig már évtizedek óta küzd – amióta a kultúra kérdése megjelent a porondon, és fokozatosan felváltotta a különféle politikai utópiákról szóló vitákat.

(Jobb- és baloldali kulturalizmus – antropológiai ellenforradalom)
Vessünk egy pillantást tehát arra, hogy a baloldali kulturalizmus hogyan birkózik meg a feladatával, és vegyük észre: a két kulturalizmusnak egyáltalán nem tűnik fel, mennyi hasonlóság van köztük. Mióta Dániában a 2001-es parlamenti választásokon a baloldal vereséget szenvedett, a baloldali kulturalizmus képtelennek bizonyult arra, hogy tisztességes elemzést adjon látszólagos ellenfeléről, a Dán Néppártról. Úgy tűnik, a baloldal sok évvel a veresége után sem képes továbblépni. Az érvelése továbbra is azon alapul, amit a jobboldalról egyedül elmondhatónak tart: hogy „rasszista”, és hogy a jobboldal által mozgósított szavazók vagy „rasszisták”, vagy lelki defektusaik vannak, például „iszlamofóbok”. A politikai elemzés felületes társadalompszichológiai diagnózisba fulladt, ami a jobboldali kulturalizmus elleni, unásig ismételt rasszizmus-vádban fejeződik ki.
Islams and Modernities című könyvében Aziz Al-Azmeh szíriai filozófus rámutat arra, hogy a differencializmus – ami az általánosabb értelemben vett rasszizmus – „de-rasszizáción” ment keresztül. Ma már nem tartható, hogy valakit a „faja” alapján azonosítsanak, így csupán a kulturalista érvelés maradt. A Dán Néppárt egy olyan kulturalista párt, amelynek a szemlélete a modern differencializmus alapján áll. Sem Dániában, sem egész Európában nincs olyan jelentős politikai mozgalom, amely a rasszizmusra alapozná a programját. Nincs olyan elit, amely ma ilyen álláspontot képviselne – ennek az eszmének a hívei között csak radikális, politikailag jelentéktelen lúzereket találunk.
  De miért képtelen a baloldal diagnosztizálni a kulturalizmust a politikai ellenfelénél, és azokat az eszméket támadni, amelyeket a párt valóban képvisel? A válasz logikus módon az, hogy őket pontosan ugyanazok a kulturális nézetek vakítják el, mint velük egylényegű ellenfeleiket: ők is kulturalisták. S ez határt szab annak, hogy ellenfeleik álláspontját képesek legyenek elemezni.

Mindkét kulturalizmus azt állítja, hogy tiszteletben tartja a kulturális különbségeket és kiáll az identitások védelmében. A baloldali kulturalisták szerint a különféle kultúráknak meg kell tanulniuk együtt élniük ugyanazon a területen vagy ugyanabban az államban, ahol a különféle kulturális csoportba tartozó egyének számára többféle törvénykezésnek kell érvényben lennie, formálisan vagy informálisan. A jobboldali kulturalisták ugyanígy vélekednek a kulturális identitás megőrzéséről, őszerintük viszont a legjobb, ha minden kultúra marad a saját területén, a saját országában.
Az egyre erősödő kulturalizmus két megjelenési formájának igen jelentős és gyakran figyelmen kívül hagyott hatása a mai politikára az, hogy olyan társadalmi csoportok, amelyek azelőtt „érdekek” alapján szerveződtek, ma egyre inkább a „kultúrára” hivatkoznak. Ez természetesen politikai megosztottságot hoz létre ezeken a csoportokon belül.
Brian Barry brit filozófus szerint: „A multikulturalizmus által táplált speciális érdekek elburjánzása […] az ’oszd meg és uralkodj’ elvén működő politizáláshoz vezet, amely csakis azoknak az érdeke, akik a legtöbbet nyernek a status quo fenntartásából. Nincs jobb mód arra, hogy elhárítsuk a gazdaságilag hátrányos helyzetben levők egységes politikai fellépésének a rémét, amely közös követelésekben jelentkezne, mint ha a hátrányos helyzetűek különböző csoportjait egymás ellen fordítjuk. Elterelni a figyelmet a közös problémákról, mint amilyen például a munkanélküliség, a szegénység, a rossz lakáshelyzet és a nem kielégítő közszolgáltatások, nyilvánvalóan hosszú távú anti-egalitárius cél. Akiknek ez a céljuk, azok bármit örömmel fogadnak, ami egy bizonyos csoport partikuláris problémáira helyezi a hangsúlyt a másokkal közös problémák rovására.”
Ha a hátrányos helyzetű csoportokat meg lehet győzni arról, hogy törődjenek többet a vallással, a kultúrával és az identitással, ez a csoporton belül megosztottságot eredményez, és eltereli a figyelmet a konkrét politikai problémákról. A dán politika jelenlegi szerkezete, amelyben a hátrányos helyzetű dánok közül sokan a kulturalista jobboldalt támogatják, míg a bevándorlók és a multikulturalisták a baloldalra szavaznak, jellemző példa erre a jelenségre. Valószínűleg ez az egyik fő strukturális oka a Szociáldemokrata Párt mély válságának – a párt szavazói bázisa ma inkább kulturális hovatartozás alapján, és nem a saját érdekek szerint tagozódik. A kérdés az, hogy vajon a Szociáldemokrata Párt és a többi baloldali párt még meddig hagyja, hogy a kulturalizmus lidérce vezesse őket.
A baloldal fokozatos összefonódása a kultúra keményvonalas fogalmával – mind Dániában, mind a nemzetközi színtéren – az utóbbi harminc év egyik legfontosabb és legkevésbé felismert politikai fejleménye. A kulturalizmus politikai és baloldali formája korántsem új jelenség. Először 1947-ben tűnt fel a világ színterén, amikor amerikai antropológusok megpróbálták megakadályozni az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának az elfogadását. Nem voltak hajlandók elismerni, hogy lehetséges egyetemes emberi jogokról beszélni, mivel szerintük ez az egyes kultúrák elnyomásához vezetne. A nyugati baloldal azonban – a kommunista, a szociáldemokrata és a szociálliberális változatai egyaránt – akkoriban annyira nemzetközi nézeteket vallott, hogy a kulturalizmus nem kerülhetett a felszínre. A 80-as és a 90-es években azonban vákuum keletkezett a nyugati baloldali pártok eszmerendszerében, mivel a marxizmus megszűnt mint vonatkoztatási pont. A kulturalizmus mélységesen konzervatív kultúraszemlélete ebbe az űrbe lopakodott be észrevétlenül. Az a különös, hogy ez az átalakulás egyetlen erőszakos akció nélkül ment végbe – noha a kulturalizmus sok tekintetben a marxizmus szöges ellentéte. Míg a marxizmus szerint a gazdasági szabályszerűségek képezik a társadalom alapját, és a kultúra csupán felépítmény, a kulturalizmus azt állítja, hogy egy társadalom gazdasága a kultúrájától és annak az értékrendszerétől függ, vagy legalábbis hogy a gazdaság nem tölt be kitüntetett szerepet egy adott társadalom kulturális jegyei között.
E tekintetben a kulturalizmus egyfajta antropológiai ellenforradalom, amely a marxizmust fejtetőre állítja. Az 1960–70-es évek baloldali érvrendszerében a gazdaság, az osztályharc, a termelőeszközök, a szociológia, a politikai rendszerek és a természeti források voltak a legfontosabbak tényezők, a „kultúra” szó ritkán és mellékesen jelent meg. Ma ennek épp az ellenkezője igaz: a kultúra jóval több figyelmet kap, mint a gazdaság vagy a társadalom – anélkül, hogy lett volna egy jelentősebb összeütközés, amikor az egyik modellt a másik váltotta volna fel, ahogy a politikai viták esetében várnánk. Nem voltak parázs viták a pártok között arról, hogy a gazdaság vagy a kultúra az elsődleges. A két ellentétes elképzelés közötti átmenet csendes átalakulás volt, amely szinte egyik napról a másikra zajlott le, gyakran anélkül, hogy a két attitűd megtestesítői felfogták volna, hogy mi történik. Ez talán annak tudható be, hogy a marxizmus és a kulturalizmus egy még a fent említettnél is egyszerűbb és alapvetőbb dologban megegyezik: abban, hogy mit gondol az elnyomott csoportok és az uralkodó többség viszonyáról. Így lehetséges, hogy sokan az 1970-es évek baloldali jelszavát követve – mely szerint egy elnyomott népnek mindig igaza van – állnak arra a politikai oldalra, amely az elnyomottak védelmében emel szót. A szlogent tehát szó szerint értették, aminek a következményei jóval túlmentek azon az érven, hogy egy elnyomott népnek joga van felszabadulni az elnyomásból. Odáig jutottak, hogy az elnyomott népnek igaza van minden kulturális dogmáját illetően, függetlenül attól, hogy a dogmákban foglaltak igazak illetve igazságosak-e; a lényeg az, hogy egy elnyomott nép kultúrájából származnak. Márpedig ez ad hominem érv a javából. Így vált lehetségessé az, hogy a munkásosztály helyét az „elnyomott kultúra” vegye át – még akkor is, ha ennek az lett a következménye, hogy az emancipációt fegyelmezett kulturalizmus váltotta fel, amely elavult, premodern normákat hirdet –, vagyis mind a filozófia, mind az értékek tekintetében fejtetőre állították mindazt, amit a baloldaliság jelentett.
Caroline Fourest, francia újságíró La tentation obscurantiste (Az obskurantizmus kísértése) című könyvében érdekes hipotézissel állt elő az általunk baloldali kulturalizmusnak nevezett jelenség előretörésének magyarázatára. Fourest szerint az európai baloldal két legjelentősebb azonosulási pontja a második világháború idején és utána a totalitarizmus elleni harc illetve a gyarmati felszabadítás és az antiimperializmus. E kettő hosszú időn át konfliktus nélkül élt együtt, ám azt követően, hogy az iszlamizmusok erősödni kezdtek az iszlám országokban és a muszlim bevándorló csoportokban, a baloldalt megosztotta az, hogy a két fő célkitűzés közül melyiket tartja fontosabbnak. Akik a totalitarizmus elleni küzdelmet tartották fontosabbnak, azok az iszlamizmus ellen fordultak, amit a két világháború közötti totalitarizmusok egyik megjelenési formájának tartottak. Akik ezzel szemben az antiimperializmust tartották elsődlegesnek, azok inkább támogatták az iszlamizmust mint a nyugati imperializmus – először gyarmatosító, majd globalizált formája – elleni legitim kihívást. Az utóbbi választás természetesen megnyitotta a baloldalt a kulturalizmus előtt. A keményvonalas, multikulturális baloldal számára ez kettős problémát vet fel: a kultúra ugyanis egyszerre jelent túl sokat és túl keveset. Egyrészt nagyon fontos, mert identitást ad az egyénnek, aki így jogot formálhat a politikai gondoskodásra és védelemre – ez nem más, mint konzervativizmus a kultúra kulturalista fogalmába ágyazva. Másfelől a baloldal történelme során mindig is azt tartotta, hogy a kultúrának nincs jelentősége, mivel a gazdasági és társadalmi feltételek a meghatározó tényezők. Ugyanakkor éppen ez a marxista doktrína áll a multikulturalista elképzelés mögött, miszerint minden kultúra, tekintet nélkül arra, hogy mennyire antidemokratikus és antiliberális, a priori együtt élhet ugyanabban a társadalomban. Ez a kettősség természetesen állandó zavar forrása a keményvonalas baloldali multikulturalizmus számára. A kultúra egyszerre a mélységes identitás megváltozhatatlan forrása, és egyszerre pusztán felszíni jelenség, amelyet a gazdaság határoz meg. Természetesen lehetetlen, hogy mindkét állítás egyszerre igaz legyen.

(„Iszlamofóbia” – Homo Islamicus)
Egyre gyakrabban találkozunk az „iszlamofóbia” fogalmával, amellyel az iszlamizmus illetve az iszlám a demokráciával, az emberi jogokkal és az alkotmányos állammal szembeütköző aspektusainak a kritikáját bélyegzik meg. A kultúra keményvonalas, kulturalista fogalma jól megvilágítja, hogy milyen problémákat vet fel ennek a kifejezésnek a használata, amelyet először az OIC elnevezésű iszlám világszervezet vetett be az emberi jogok, pontosabban a szólásszabadság elleni küzdelme során. A Jyllands-Posten című dán napilapban közölt Mohamed-karikatúrák elleni kampány és az ezt követő válság jó példa erre a küzdelemre. Az „iszlamofóbia” kifejezést az iszlám szervezetek és a keményvonalas multikulturalisták egyre gyakrabban használják abból a célból, hogy korlátozzák az iszlám mozgalmak bírálatát. Az iszlám különböző formáinak jogos és alaptalan kritikáit egyaránt azzal az érvvel söprik félre, hogy „iszlamofóbiáról” van szó, vagyis olyasmiről, mint a rasszizmus, az antiszemitizmus, a homofóbia, stb. Ily módon ez a fogalom a baloldali körökbe is beszivárgott, ahol a xenofóbiával és a többi fent említett kifejezéssel emlegetik együtt. A szó már szemantikailag is – a klinikai terminológiából származó „fóbia” utótaggal – valami negatív dolgot fejez ki: a kritikai elemzést vegyíti az elmebetegség képzetével. De az „iszlamofóbia” kifejezéssel mégiscsak az az alapvető probléma, hogy – szemben a többi hasonlóan képzett szóval – egy bizonyos vélekedésrendszerre vonatkozik. A rasszizmus, a homofóbia stb. olyan kifejezések, amelyek az egyén veleszületett tulajdonságaira – a bőrszínére, a szexuális orientációjára stb. – való túlzott reakcióra utalnak. Az iszlám azonban nem faj. Az iszlám egy hitrendszer – éppúgy, mint a kereszténység, a kommunizmus, a liberalizmus, a konzervativizmus, a nácizmus, a hinduizmus és más vallási, politikai vagy filozófiai természetű, egymástól élesen különböző szellemi irányzatok. S ezen az sem változtat, hogy egyes muszlimok, köztük iszlamisták, szilárdan meg vannak győződve arról, hogy az ő hitük különleges, és fölötte áll a szokványos vitáknak, a fejlődésnek és a revíziónak. A demokrácia alapelve, hogy „azon az oldalon állok, amelyik az én véleményemet fejezi ki”, illetve hogy „addig vallok egy nézetet, amíg át nem térek egy másikra” – ahogy két dán demokrata mondás tartja.
A filozófiai irányzatok ki vannak téve a nyílt és folyamatos kritikának és revíziónak – s ha valaki szilárdan meg van győződve a nézetei igazságáról, akkor természetesen megpróbálhatja változatlan formában hirdetni az igaz hitet. Másokat azonban nem kényszeríthet arra, hogy ehhez asszisztáljanak; nem követelheti meg, hogy tartózkodjanak a kritikától. Márpedig az „iszlamofóbia” szó használói éppen erre tesznek kísérletet. A baloldal jó szolgálatot tett az iszlamizmusnak azzal, hogy a kifejezést – szándékosan manipulatív és fegyelmező hatásával együtt – kritikátlanul átvette. Ezzel a hozzáállással sikerült megbénítani a baloldal reflexióra való képességét: a kulturalizmus mindennemű kritikáját elhárítják és elítélik mint iszlamofóbiát – s mint ilyet, politikailag kirekesztik.
Az „iszlamofóbia” kifejezés elfogadását a kultúra keményvonalas fogalmára való hivatkozás tette lehetővé, mintha bizony lenne olyan, hogy homo islamicus. Ez összhangban áll az iszlám azon gyakorlataival, amelyek a muszlimok vallásának sorsszerű jelleget igyekszenek tulajdonítani – például azzal. Hogy minden körülmények között megkövetelik, hogy vegyes házasság esetén a férj térjen át az iszlámra, miközben a más választási lehetőségekre vonatkozó információkat eltitkolják, és különösen az iszlám elhagyására vonatkozó tiltással. (A hitehagyás mindig büntetést von maga után – pénzbüntetést, „átnevelést”, vagyonelkobzást és kötelező válást, vagy civiliter mortuus-t, sőt valóságos halálbüntetést.) Az „iszlamofóbia” kifejezés emiatt különösen keserű szájízt hagy, mivel a vallási hovatartozást faji meghatározottságnak állítja be.

Az intellektuális iszlamizmus azért tudott beszivárogni a nemzetközi fórumokra, a politikai baloldalra és a liberális csoportokba, mert sikerült általános elismertséget szereznie a kulturális érvnek, méghozzá a kultúra populár-antropológiai fogalmán, vagyis a kulturalizmus fogalmán keresztül. Ez többek között azért is rendkívül káros a demokratikus vitákra nézve, mert depolitizálni igyekszik olyan dogmákat, amelyek lényegileg politikai természetűek, s így a kritikára – és sértésre – érzékennyé teszi ezeket.

A politikai vélemények természetüknél fogva egyoldalúak: a liberalizmus, a konzervativizmus, a szociálliberalizmus, a szociáldemokrácia, a szocializmus stb. versenyben áll egymással – noha a legalapvetőbb szinten általában egységesek, hiszen mindegyik szemben áll a fasizmussal, a kommunizmussal, az iszlamizmussal és más totalitárius izmusokkal. De ha egy dogmarendszert, egy politikai mozgalmat „kultúraként” definiálunk, akkor azt a mozgalmat rendszerint azonnal békén hagyják és többet nem úgy tekintenek rá, mint egy bizonyos párt jellegű, vitatható nézetre a többi között. E szerint az elképzelés szerint a kultúrák organikus teljességek, s mint ilyeneknek, nemcsak joguk van a létezéshez és ahhoz, hogy tiszteletben tartsák őket – sőt, kiváltságokat kapjanak –, hanem arra is igényt tarthatnak, hogy megvédjék őket, és hogy változatlan formában maradhassanak fenn. A Jyllands-Posten-ben megjelent karikatúrák esetében, amelyeket az a vád ért, hogy sértenek egy bizonyos kultúrát, ez az elképzelés öltött aktuális formát.

The Politics of Segregation című könyvünkben iszlamistákat kérdeztünk meg a multikulturális Malajziában, miért vélik úgy, hogy helytelen kritizálni, csúfolni vagy sértegetni olyan embereket, akik más véleményt vallanak, illetve hogy hogyan kellene akkor hozzáállni azokhoz a kérdésekhez, amelyeket a Jyllands-Posten tárgyalt. Egy iszlám egyetem tanulmányi vezetője elmagyarázta, hogy még mielőtt bármit is kinyomtatnánk, először párbeszédet kell kezdeményezni a bírálni kívánt féllel. A szóban forgó esetben a Jyllands-Posten-nek fel kellett volna hívnia mondjuk az Islamisk Trossamfund-ot („Iszlám Vallási Közösség” – a Muszlim Testvériség dán ága), és engedélyt kérni tőlük. A demokratikus vitákra nézve meglehetősen érdekes következményei lennének ennek az elképzelésnek: ha megpróbálnánk szisztematikusan kivitelezni, minden egyes eszmecsere kikerülne a közszférából, és zárt fórumok előtt zajlana, hogy a felek közötti közvetítés elsőbbségének eleget tegyünk. Ha ily módon próbálnánk megvédeni a kultúrákat, akkor a nyílt, széles nagyközönség előtt folytatott vitákat le kellene zárni, és vége lenne a polgárok között zajló szabad vitáknak is.

Ha ezt a logikát követnénk, annak természetesen drámai következményei lennének a demokrácia működésére nézve. A Jyllands-Posten szalonképtelen politikai nézeteket gúnyolt ki, amelyek a vallást a politika szolgálatába állítják – lásd Kurt Westergaard híres karikatúráját a prófétáról, aki bombát hord a turbánjában. Az iszlamisták azonban kísérletet tettek arra, hogy a Jyllands-Posten-t megfosszák a legitimitásától – azzal, hogy iszlamofóbiával vádolták a napilapot.

Az iszlamizmus reformista, forradalmi és terrorista változatának a hívei egyetértenek abban, hogy a társadalmat a saría elvei alapján kell megszervezni. Ha ezt az elképzelést a „kultúrák” közé soroljuk be, azzal lehetővé tesszük, hogy minden kívülről jövő kritikát az „iszlamofóbia” vagy a „rasszizmus” megnyilvánulásaként utasítsanak vissza, hiszen a bíráló nem „tart tiszteletben” egy bizonyos „kultúrát”. A nácizmus valami hasonlóval próbálkozott, amikor az ősi germán kultúra továbbvivőjeként állította be önmagát; csakhogy azokban az időkben a kritikusok élesebb eszűek voltak, mint a mai baloldal, és átláttak a retorikán. Ma annak lehetünk tanúi, ahogy az iszlamista mozgalmakat – mint a deobandi, a wahhabizmus, a szalafizmus vagy a Muszlim Testvériség (amelyre közvetlenül hatott az olasz fasizmus és Alexis Carrel, a francia fasiszta) – a „kulturális” érv hívei védőszárnyaik alá veszik azzal, hogy ezek valójában nem is politikai programok, hanem „kultúrák”, amelyeket eo ipso nem szabad bírálni. Pedig ahogy egy kultúra a politikai porondra lép, attól a pillanattól fogva definíció szerint ugyanolyan elszámoltathatónak, vitaképesnek és bírálhatónak kell lennie, mint bármely más társaságnak, csoportnak, pártnak vagy mozgalomnak, amely politikai követelésekkel jelentkezik. E tekintetben sem a papoknak, sem az imámoknak, sem más egyházi személyeknek – akármelyik valláshoz tartoznak is – nincs egy jottányival se több joga a tisztelethez, mint bármely más embernek, pusztán azért, mert vallási retorikát használnak a politikai követeléseikben.
 

      ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA