Helen Dunmore
Az ikonszoba
(Maga hisz a feltámadás csodájában?)
 

– Elnézést.
 Ulli felnyitja szemét. A szomszéd asztalnál levő férfi az. Hallott már olyanokról, akik túl mohón falták a sült húst, ami aztán megakadt a torkukon, ők pedig fuldokolva rogytak az étterem padlójára. Senki nem segít nekik, mert mindenki azt hiszi, szívrohamuk van, és bár mindenki találkozott már azokkal a kormányzati szórólapokkal, amik a szívmasszírozás mikéntjéről szólnak, mégiscsak más dolog feltépni kékülő arcú, éttermi vendégtársunk ingét, nekiállni tenyerünk húsos részével pumpálni a mellkasán, szánkkal befedni az övét, és megízlelni borízű nyálát. Nem. Ha egy félig megrágott húsdarabka az oka, a legmegfelelőbb eljárás, hogyha körbeöleljük a szenvedő fél rekeszizmát, amit aztán erős mozdulattal megnyomunk, és némi szerencsével az illető felöklendezi a falatot. A szájüregből pedig már egyszerű kivenni az elzáródást eredményező mócsingot ujjunk segítségével.
 Általában azért nem rágják meg az ételt az emberek, mert túl sok alkoholt fogyasztanak, illetve az alig megcsócsált húscafatokat öblögetve próbálják továbbítani. A nyelőcső nem bírja a terhelést, elzáródik, ezáltal blokkolva a levegő útját is. Olyannyira, hogy meg sem bírnak nyikkanni.
 – Elnézést!
 Ulli azonban rájön, hogy amikor valaki fuldoklik, képtelen megszólalni. A férfi arca csillogó sárga, mint az érett burgonya. Pír vöröslik két orcáján és a homlokán. Ő azonban nem ittas és nincs is elkékülve egy a torkán megakadt sült hús darabka miatt. Vékonyszálú hajzat nő a fején, a fülében viszont dús szőrzet burjánzik. A nő felé hajol, és közben fellöki az asztalt díszítő fehér szegfűt vékonyka vázájában.
 – Véletlenül nem beszél oroszul? – kérdezi.
 – Nem, sajnálom – válaszol Ulli. – Nem – helyesbít. Minek sajnálkozni? Miből gondolja ez a férfi, hogy beszél oroszul? – Nem – ismétli meg –, nem beszélek oroszul.
 – Hát, persze, hogy nem – nyugtázza vehemensen. – Miért is kéne tudnia? Csak annyi, hogy észrevettem a könyvét…
 – Kétnyelvű kiadás – mondja a nő, és felmutatja a könyvet. Csak a baloldalon olvasható cirill betűs írás.
 Megmutatja a fedőlapot, hogy a férfi elolvashassa a címet is. – Ismerem ezt a fordítást – mondja. – Nem a legjobb, de elmegy. Megvan a maga varázsa. Önnek mi a véleménye?
 Ulli rásandít az egyik oldalra. – Biztosan elbűvölő, ha tud oroszul.
 – Rosszul fogalmaztam – mondja a férfi. – Az adja a varázsát, hogy áttetsző. Látni az orosz eredetit a szövegen keresztül. Ha ez sikerül, kit érdekel, hogy egy kicsit döcögős. Vagy nem ért velem egyet?
 – Még csak az első pár verset olvastam – mondja Ulli.
 – Melyikeket? Megnézhetem?
 Ahogy kézbe veszi a könyvet, kézfeje hozzáér Ulli tenyeréhez. Magában olvas, de mozgó ajkakkal.
 – És maga? – kérdezi. – Maga hisz a feltámadás csodájában?
 Ulli csak bámul. Kicsit hátratolja a székét, enyhén eltávolodva a férfitól. Jobb, ha megszabadul tőle, mielőtt nekiáll téríteni.
 A férfi aztán gyorsan hozzáteszi: – Vagy netán nem jutott még el odáig?
 – Azt hiszem, azt a verset még nem olvastam – feleli Ulli. Hál’ istennek versekről, nem pedig vallásról beszélgetnek. Megkönnyebbülve veszi kézbe a teáját, és iszik belőle.
 – Feltámadás. Csoda. Hitetlenség… – dörmögi maga elé a férfi ujjával végigpásztázva egy lapot. A szegfű szirmai kezdenek elázni. Ulli kiemeli a kicsi pocsolyából, és ajkához érinti. Feltámadás. Torkán egy pár ollóként keresztezett fehér gyertyát érez. Gyerekkorában gyakran volt torokgyulladása. A betegség számos telét rontotta el. Nagyanyja templomba vitte őt Szent Balázs ünnepén, hogy megáldják. A gyertyák úgy álltak, mint egy tortalapát vagy húsolló, vagy valami olyasmi műszer, amivel sebeket lehet szétnyitni. Hideg, viaszos érintésük elkedvetlenítette. De nem mert megmoccanni. Olyan ez, mint nagyapjának a borostás puszija. Muszáj tűrni az ilyesmit, hogy kifejezhesd a szereteted. A gyertyák vastagok és használtak voltak. Nem lehetett volna velük ártani. Most már az enyhén poshadt víz ízét és a szirmok puhaságát érzi ajkán. Még jó pár évig volt torokgyulladása.
 – Kölcsönadhatom a könyvet, ha akarja – szólal meg Ulli. – Igazából nem is olvasom. A portásnál hagyhatja, ha végzett. Gyakran járok errefelé.
 – Jobban örülnék, ha azt hihetném, maga olvassa – hangzik a válasz.
 – Az ölébe csurog a víz – jegyzi meg Ulli.
 A férfi egy piros szalvétával kezdi törölgetni magát, ami nem használ semmit, mivel túl vékony. Ahogy előrehajol, még jobban fénylik kopaszodó feje. Arcának minden egyes része egy-egy egzotikus zöldségre emlékezteti Ullit: édeskrumpli, bámia, articsóka. Sosem tudja, hogyan kéne elkészíteni ezeket. Érintetlenül hagyja ott, drága csomagolásukban az árusnál, és továbbáll az olcsóbb zöldségesekhez. Inkább vesz egy kiló körtét, belga almát és húsos, barázdált zellerszárat.
 Fekete haja és pirosas-sárgás arca ellenére megnyugtató látvány a férfi. Olyan, mint egy súlyos, illatos fából faragott orosz baba. Szeme fehérjéjén azonban apró vörös csíkokat látni. Vastag pamuting van rajta, ami már elveszítette tartását, a gomblyukak körül és a kézelőjén pedig foltos. Felöltőjét inkább maga mögé gyűrte, mintsem hogy az ajtónállónak adta volna. Nincs sok pénze, gondolja Ulli, de csak addig, amíg az magához nem inti a pincérnőt és rendel egy palack Traminit kettejüknek.
 – A költészet tiszteletére – magyarázza.
 A nő számára túl fűszeres a bor, de azért iszik belőle fél pohárral, majd ide-oda döntögeti a hideg, sárga italt, miközben a férfi oroszul olvas neki a versekből. Súlyos, sötét hangzók szállnak az asztalok körül. Azon jár Ulli esze, hogy vajon mennyire hasonlít a férfi hangja a költőére.
 Aztán Szent Balázs gyertyáira gondol. Hogy lehetett azokat kereszt alakban elrendezni? Olvasztott viasszal vagy ragasztócsíkkal illesztették össze? Megpróbálta feleleveníteni, de nem sikerült, annak ellenére sem, hogy érezte torkán az enyhe nyomást. Azokon az alkalmakon a nagyi hátrafésülte Ulli haját, hogy ne legyen útban. A pap föléje hajolt, egészen beárnyékolta, valami imát mormolt fölötte, majd keresztet rajzolt, a nagyi és Ulli pedig gyorsan oldalra léptek, hogy a férfiak, asszonyok és gyerekek következő hulláma elférhessen az oltár előtt.
 A kávézóban csak úgy áramlik a költészet: focistadionokban felolvasott versek, börtönökben írt versek, költők temetésén elszavalt versek. Ulli azonban sosem volt képes tíz percnél tovább szavalatot hallgatni. Elkezd ásítozni a versek súlya alatt.
 – Muszáj mennem – szólal meg –, de nyugodtan maradjon csak magánál a könyv.
 – Ne menjen – mondja a férfi, félig felemelkedve. – Épp meg akartam kérdezni, szabad-e esetleg a délutánja.
 Kezével megfogja a poharát, ami odaütődik Ulli teáscsészéjének fém tartójához. Tompán cseng. Mindkettejükben felötlik a hosszú, nyugtalan vasárnap délután képe.
 Egyik kávé a másik után, míg a szíved el nem kezd dörömbölni, hogy aztán megszédülj, amikor felállsz. Csendben hazasétálsz, aztán megtorpansz és vársz, hogy egy falatnyi tavaszi napfény megböködje bőrödet. Egész délután bizseregsz és várod, hogy megcsörrenjen a telefon, ami persze csak azért sem szólal meg. Végül feladod, és felveszed a hálóköntösöd. Aztán hallod, ahogy látogatók érkeznek másokhoz, hogy aztán később nevetgélve, füstöt eregetve, búcsúzkodva távozzanak. Puha kenyeret és sajtot eszel, hozzá megiszol egy pohár bort, majd lefekszel, szorosan magadhoz ölelve a takaró csücskét, hogy le ne ess a világ pereméről.
 – Nagyjából szabad – feleli Ulli.
 Végigsétálnak azon a hosszú utcán, ami a folyóval fut párhuzamosan. A férfi ugyanolyan faházban lakik, mint a nő, de előbbié a régi városrészben van, az evangélikus katedrális közelében. Egymás mellett sétálnak, mint a vasárnap délután andalgó párok bármelyike.
 A férfi háza jobb állapotban van, mint Ullié. Az ezüstös színű faburkolat sima és ápolt. Nincs a veranda előtt vászonnal letakart farakás, se elhanyagolt esővízgyűjtő az oldalsó ablakok alatt. Minden nagyon rendes és gondozott. Az előszobában enyhe rovarirtószer-szag és átható süti-illat érződik. A lépcsőkorlát gyönyörű. Selymes fényű fenyőből, teli csomóval és sűrű erezettel – élmény megérinteni.
 Egymás mellett mennek fel a lépcsőn. Két szobát használ az emeleten, jegyzi meg a férfi. A ház többi részét egy kétgyermekes család bérli. Évek óta él itt, már mielőtt megszülettek volna a gyerekek.
 – Sűrűn találkozik velük? – kérdezi Ulli, miközben elképzeli a férfit, mint a gyerekek nagybátyját, ahogy vigyáz rájuk, sosem felejti el a szülinapokat, péntek esténként pedig virágot meg csokit visz az anyukának.
 – Nem. Az anyjuk nem szereti, ha az előszobában játszanak, így ritkán hallom őket. Nem is gondolná az ember, hogy gyerekek laknak a házban.
 Hirtelen biztos lesz benne, hogy a gyerekek a férfitól vannak.
 A fiatal feleség gyerekre vágyik. A férje impotens, pontosabban steril. Tizenhárom éves korában mumpsza volt. De a felesége szereti. A nő kimegy az előszobába, és elbűvöli a férfit, aki két szobát bérel. A férfi őrülten beleszeret a nőbe, bár csupán a bokájának villanását és sötétzöld szoknyája szegélyét látta, ahogy kivitte a szemetet. Egy nap aztán a nő felmegy a szobájába, és bezárja maga mögött az ajtót. Anélkül hogy bármit mondana, leveszi a szoknyáját, és a férfi ágyára fekszik. A délutáni napsütésben szeretkeznek. A napfény akár egy emberi tekintet vetül a férfi hátára. Amikor vége, a nő felkel, és rendbe hozza a ruházatát. Az övet különös gonddal igazgatja el a derekán, mintha a házastársi eskü megszegésének hatására meglazultak volna a cipzár fogai meg a gombok a szoknyáján. Aztán kimegy. Hat héttel később váladékot köhög fel, és a WC-kagylóba köpködi. Még az előszobán túl is hallani. Csoda. Ráadásul egy olyan csoda, amiben hinni kell. És még egyszer megtörténik.
 – Szóval nem sűrűn találkozik a gyerekekkel – ismétli meg Ulli fennhangon. Megtorpannak a lépcsőfordulóban. Ulli megsimogatja az egyik korlátbábut. – Tetszik a háza.
 – Szerencsés vagyok, hogy itt lakhatok – mondja a férfi. – Fenntartási rendelet vonatkozik az épületre, vagyis az önkormányzat külön fizet a gondnoknak az állagmegőrzésért. Különben biztos vagyok benne, hogy eladnák. És magam is ugyanolyan helyzetben vagyok, mint a ház.
 – Ezt hogy érti?
 – Illetményt kapok az önkormányzattól az írásért.
 Ulli nem kérdezi meg tőle, mit ír. Attól fél, hogy azt válaszolná: „verseket.”
 Nem vesz elő kulcsot. Az ajtó az alaposan megolajozott zárnyelvek kattanásával nyílik. Először egy pici közlekedő tárul fel, itt-ott pár bakancs meg bélelt téli holmi. A sötétség és a gyékénymatrac szagát érezni. Ezután kinyitja a lakó-szoba ajtaját. Belül olyan vörös minden, akár egy emberi szív belsejében.
 A falak sötétek, valahol félúton a téglaszín és a bíbor között. Ott is ragyognak, ahol nincs felakasztva egy-egy aranyló ikon, ahol nem tűnik fel egy-egy ezüstös keret. Trónoló Krisztusok és merev Madonnák, akik úgy tartják gyermeküket, akár egy kardot, hogy kettészeljék vele a világot. Újra és újra mosoly nélkül néz a szemlélőre a gyermek a Szűz mellének erős kontúrjai mögül. Újra és újra felemeli mutatóujját a Megváltó, hogy csendre intsen, magához hívjon, megfeddjen és dorgáljon. A kisgyermek olyan sima ábrázattal ébred első álmából, akár a hulló selyem. A szentek csillognak és hallgatnak. Az Istenanya kéken ragyog fia árnyékában. A feltámadt Krisztus arcán fekete vonalak sorjáznak, akár a vesszőcsapások. Mögötte sziklás táj barlangokkal, azokban pedig oroszlánok és párducok. Ulli inkább egy sárgán rózsálló fatábla felé fordul.
 – Az nem igazi ikon – mondja a férfi. – Tud bármit is róluk? Hallott már arról, hogyan dolgoztak az ikonfestők?
 – Nem.
 – Napokig csak imádkoztak és böjtöltek, hogy felkészüljenek a festésre. Azt tartották, hogy csak így lehetnek képesek megfesteni az ikonokat úgy, ahogy kell. Nézze csak a színeket. Mindegyiknek megvan a maga jelentősége. Semmi sem véletlenszerű. Nem azért festették ezeket az ikonokat, hogy elsétáljunk előttük valami kiállításon. Nem olyasmi tárgyak, amikről tájékozódni kell, hogy csak azért tartsuk nagyra őket. Együtt kell velük élni, amíg aztán már észre sem veszi őket az ember. Minél kevésbé tudja őket leírni, annál inkább megtapasztalhatja azt, amit adni képesek. Bárminek nevezzük.
 – Maga hogy nevezi?
 – Sosem tudtam eldönteni. Nem vagyok hívő, hogyha erre gondol.
 Csendben állnak. Az ikonok égnek a falakon. Ha túl sokáig áll a szobában a nő, a végén még foltos és kiütéses lesz. Ikon-himlős.
 – Itt alszik, az ikonokkal?
 – Nem, én odaát alszom. – Átvág a szobán, és kinyit agy ajtót. – Nézze, ez a hálószobám.
 A helyiség szűk és keskeny, benne egy szűk és keskeny ágy, azon pedig fehérítetlen, gyapjú takaró. A falak halványak. A szobában igazából semmilyen szín sincs. Az előző szoba káprázata után azonban szinte világítanak az árnyak. Ulli a csupasz falakon legelteti a szemét. A szoba megnyugtatja, mint a fagyott Balti-tenger látványa, ami a kicsipkézett partról tárul elé, ahogy keresi, hol ér össze a jég és a fehérlő égbolt. Az ágy fölött három fát ábrázoló kép látható. Kettő áll, a harmadik kidőlt. Utóbbi ágai a másik kettőre tekeredtek estében, kusza vonalak kavalkádját eredményezve. Egyszerű ceruzarajzról van szó. A kép sarkában szép kézírással ez áll: Penti Salminen.
 – Ez maga? – kérdezi Ulli. – Ez a maga neve?
 – Elnézést. Milyen ostoba vagyok. És milyen neveletlen. Túl sokat éltem már így egyedül. Elhoztam egészen idáig, és még a nevemet sem árultam el. Nem hibáztattam volna, he nem jön el. Biztosan félt is egy kicsit.
 – Mért kellett volna félnem? Nem úgy néz ki, mint akitől félnem kéne. Mellesleg, én sem mondtam meg a saját nevemet. Lehet, hogy inkább önnek kéne vigyáznia.
 – Én tudom a maga nevét. Ott van a könyv elején. Beleírta.
 – Hát, igen.
 – Szép kézírása van.
 A nő elmosolyodik. Kezével végigsimítja az ágytakaró rücskös, csontszínű felületét. Semmi sem olyan olcsó ebben a szobában, mint elsőre tűnik.
 – Hozok valamit inni – mondja a férfi.
 Ulli megfordul, és az ajtónyíláson keresztül az ikonokra réved. Vajon honnan a csudából származnak? Még sosem látott ilyen ikonokat műintézményeken kívül. Netán egy olyan csempész ez a férfi, mint akikről olvasott, akik bejárják Oroszország legszegényebb, legelhanyagoltabb területeit, és elektronikai műszereket adnak rongyokba pólyált, évtizedekig a padláson rejtegetett ikonokért cserébe? Netán a balti államokon keresztül csempészi a műtárgyakat tökélyre fejlesztett unott ábrázattal a határátkelésnél? Vagy a végtelen, szürke ürességben ingázik nap mint nap a Tallinn-Helsinki hajójáraton?
 A túlsó sarokban lát egy sötét tekintetű, dicsőséges Krisztust rubintokkal díszített keretben. Vajon valódi drágakövek? Annyira ismeri csak a rubintot, amennyire a barátnői eljegyzési gyűrűin megismerhette. Ahogy legyezgetik kezüket az orra előtt, és a rubint szinte a legfontosabb szóként hat.
 Csak az aranyba foglalt apró rubintdarabkákat ismeri, nem ezt a drágakő-virágzást. A szoba kész csoda. Otthon érzi magát. Hátranyúl és becsukja maga mögött az ajtót.
 Hirtelen két meleg-lélegző alakká válnak a fehér hálószobában.
 – Túl világosak itt a falak – mondja a nő. – Bántja a szememet.
 – Ha akarja, behúzhatom a függönyt.
 – Igen. Húzza be.
 

       TÓTH BÁLINT PÉTER FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu