Kivégeztük a terjedelmes bevásárló listát, és végül az édességes polcoknál kötöttünk ki.  Két zacskót megtöltöttünk különböző cukorkákkal. A zacskókat betetted a fonott bevásárlókosárba, melyet édesanyád hozott Baliról. Vettünk egy szelet csokoládét is, kibontottuk, középen kettétörtük. Szinte szívtuk magunkba az édes, ragacsos masszát. Aztán a pénztárhoz siettünk, és kipakoltuk az árukat a szalagra. A csokipapírról sem feledkeztél meg. A pénztároslány bedobta a papírkosárba. Fizettem. Egy alacsony, sovány, szemüveges asszony az utadba állt. Csapzott haja a szemébe hullott. 
 -Mi az ott? – kérdezte, és a fonott kosárba mutatott.
 -Jaj, elfelejtettem kirakni – felelted. Rámosolyogtál a lányra. – Bocsánat. 
 -Bocsánatkéréssel nem megyünk semmire – mondta a nő. – Mi az ott a kosárban?
Mindenki  minket bámult.
 -Erre gondol? Egy kis nyalánkság. 
 -Kifizetted?
 -Nem, hiszen épp most mondtam, hogy elfelejtettem kirakni.
A nyakadon vörös foltok jelentek meg egészen a melledig.
 -Hadd fizessük már ki! – szóltam közbe.
 -Szóval nyalánkság? – makacskodott a nő.
 -Igen.
Ajkát kényszeredett mosolyra húzta. 
 -Lopott holmi – jelentette ki. – Nem érdekel, mit felejtettél el  és mit nem, velem jössz.
 -Hogyan? – kérdezted zavartan. 
 -Megmondtam – szajkózta a nő, és szemüvegét feljebb tolta az orrán.
 -Elnézést kérek – szóltam közbe –, de több ezer koronát hagyunk itt naponta ebben a nyomorult üzletben egész nyáron. – Rettenetes düh fogott el. – Erre meg akarja büntetni a feleségemet, mint egy kis csínytevőt, mert véletlenül a kosárban felejtett két nyamvadt zacskó cukorkát? – Arca előtt megráztam az egyiket. – Tessék! Fogja a pénzét! – ordítottam, és egy maroknyi aprót szórtam a szalagra. A fiatal pénztároslány kétségbeesett arcot vágott. A pénzérmék beszorultak a szalag és a leolvasó közé. Egy német vásárló – aki épp egy hatalmas papírdobozba rámolta be a holmiját –  megpróbálta kipiszkálni őket. A pénztároslány végül kénytelen volt leállítani a szalagot. A teli bevásárlókocsikkal várakozó vevőket megkérték, hogy egy másik kasszánál fizessenek. A szemüveges nő még mindig nem tágított:
 -Nem most kell fizetni, ez lopás, az ilyen esetekre megvan a bevett eljárás. A felesége velem jön. – Erős kézzel megmarkolta a karodat. A sírás határán álltál. 
 -Thomas – suttogtad. 
 -Nyugodj meg, elkísérlek – mondtam, miközben összeszedtem a holminkat. – Essünk túl rajta! – kiabáltam. – Most azonnal!
 -A feleségét egyedül kell kihallgatni. Ez a szabály.
 -Beszélni akarok az üzletvezetővel! – üvöltöttem. Te a földet bámultad. A nő a karodnál fogva vonszolt maga után. Nem ellenkeztél. Én a pénztárnál ülő lányhoz fordultam:
 -Hívja már ennek a kócerájnak a vezetőjét! – ordítottam. – A lány félve megnyomta a csengőt. Szememmel hiába kerestelek téged és a sovány nőt. Úgy éreztem, órák telnek el, amíg megjelent az üzletvezető. Közben jó alaposan felhúztam magam azon, hogy még azzal is megalázott, hogy téged letegezett, miközben engem magázott. A harminc és negyven közötti boltvezető jóindulatúnak látszott. Nagy hangon előadtam neki a történteket, mire ő fülét-farkát behúzta. 
 -A biztonsági őr munkája nem tartozik a hatáskörömbe. Lopás esetén ugyanúgy járunk el minden részlegünkön.
 -De ez nem lopás! – ordítottam, és majdnem nyakon ragadtam a szerencsétlent. – Vezessen a feleségemhez!
 -Sajnos nem tehetem – felelte és bocsánatkérően mosolygott.
Erre elborult aggyal a földhöz vágtam a cukorkás zacskókat, és átverekedtem magam a kasszánál. Végigrohantam a zöldséges részlegen, és kivágtam egy fémajtót a hentes részlegnél. Két véres kötényes férfi meglepett arccal bámult rám. Éppen darálthúst csomagoltak tálcákra. 
 -Merre van az IRODA?
Az egyikük felém lépett.
 -Az attól függ, melyikre gondol.
Miután elmagyaráztam, mit is keresek, sajnálkozva megrázta a fejét.
 -Sorry, de ebben az ügyben nem segíthetek.
Rávágtam az asztalra, és az üzlet végében lévő ajtó felé rohantam. Ez azonban a parkolóhoz vezetett. Visszavágtattam az üzletbe. Leghátul a borospolcok mögött találtam egy másik ajtót. Zárva volt. Verni kezdtem. A nevedet kiabáltam. Az emberek ijedten figyeltek. Ekkor megláttam, hogy övére fűzött, csörgő kulcsokkal gyors léptekkel közeledik felém egy biztonsági őr. Mivel önszántamból nem voltam hajlandó követni, megragadott és kivonszolt a boltból. Torkom szakadtából üvöltöttem. Vasmarokkal tartott. Egészen az utcáig lökdösött. 
 -Köszönjük a látogatást, viszontlátásra – mondta. – Értjük egymást?
Belerúgtam egy ott parkoló autóba.
 -Ezt nem ússzátok meg ilyen egyszerűen – sziszegtem felé. – Feljelentem az egész rohadt bandát!
Pimaszul  nézett rám.
 -Sajnálom, de szerintem inkább a feleségedet fogják feljelenteni. Köszönjük a látogatást, viszontlátásra.
 Elindultam felé, ellökött, majdnem felbuktam a járdaszegélyben. Megigazította a nadrágját, közben megcsörrentek a kulcsai, aztán visszament az üzletbe. Kifulladtam. Folyt rólam a verejték. Hátulról egy kigyúrt férfi kopogtatta meg a vállamat.
 -Rugdosod az autómat? Egy kicsit sokat engedsz meg magadnak.
A háta mögött még ketten tornyosultak. Egy magas, szikár alak és egy sötéthajú nagydarab. 
 -Mit szóltok, fiúk? Megengedjük neki, hogy rugdossa a mercit?
 -Hagyd már, hiszen nem történt semmi baja – mondtam, és sarkon fordultam. A dagadék azonban kicsavarta a karomat.
 -Ez öt kilóba kerül, hapsikám.
Amikor aztán a másik kettő is szorosan közrefogott és megkérdezte, hogy ők keressék-e meg a pénzt, és esetleg még el is lássák a bajomat, megadtam magam, és a szabad kezemmel előhúztam a zsebemből néhány gyűrött papírpénzt. A magas csontos elvette, és elégedetten vigyorgott, amikor észrevette, hogy hétszázat tart a kezében:
 -Kösz, akkor ezzel rendben is lennénk.
A dagadék ellökött, én pedig végigvágódtam az aszfalton.
 Véresre nyúztam a térdemet. Egy asszony megkérdezte, nincs-e szükségem segítségre. A nap elvakított. Észrevettem, hogy kisebb csoport gyűlt körém. Feltápászkodtam és elsántikáltam. Ahogy elhaladtam egy fiatal lány mellett, hallottam, hogy azt suttogja:
 -Nézd, ez tökrészeg.
A boltban már várt rám az üzletvezető.
 -Meg kell kérnem, hogy haladéktalanul távozzon. Megrémiszti a vásárlókat. Ezért nem vállalhatjuk a felelősséget.
Felelősség! Megcsóváltam a fejemet és összeszorítottam a fogamat. Tüntetően elővettem a telefonomat, és felhívtam a helyi rendőrséget. 
 -A rendőrség! – sziszegtem, nehogy kétségei legyenek. Egy pimasz rendőr felvilágosított, hogy a biztonsági őr már jelentette a lopást. Az elkövetkező napokban majd jelentkeznek a feleségemnél. És ne legyek olyan biztos benne, hogy bírsággal megússza, az ilyesmi könnyen bekerülhet az erkölcsi bizonyítványba. Az üzletvezető gyengéden megfogta a karomat. 
 -Ne aggódjon, minden rendbe jön. – Nagy erővel elrántottam a karomat. Sikerült ledöntenem a piramis alakban feltornyozott spárgás csirkekonzerveket. A dobozok hatalmas robajjal dőltek le, és szanaszét gurultak a kövön. A karom lüktetett a fájdalomtól. Egy kislány elbotlott az egyik dobozban, és ordítani kezdett. Az apja dühödten rohant felém.
 -Mi a francot csinálsz, te idióta?! – Egészen közel állt hozzám, karját felemelte, mintha pofon akarna vágni, de amikor a kislány meghúzta a nadrágszárát, jobb belátásra tért. – Ostoba fajankó – sziszegte dühödten. Aztán felemelte a gyereket, beintett, és eltrappolt a műanyagszandáljában. Az emberek a fejüket csóválva néztek rám. Néhányan nekiláttak összeszedni a konzervdobozokat. Az üzletvezető megragadta a vállamat.
 -Most már tényleg elég volt – mondta kérlelhetetlenül. – Lépj már le. – Meglökött. – És eszedbe ne jusson visszajönni.
 És akkor hirtelen ott álltál előttem, kisírt szemmel, falfehéren. Lehet, hogy már régóta ott voltál. A háttérben a sovány nő szigorú, diadalittas arcát véltem felfedezni. 
 -Kifelé! – a boltvezető felemelte a hangját. Kezed az enyémbe csúsztattad. Vert seregre hasonlíthattunk, amint lassan elindultunk. Amikor kiértünk a parkolóba, zokogásban törtél ki. Átöleltelek. A levegő izzott a forróságtól. Elfelejtettük magunkkal hozni a vásárolt holmit, de nem mentünk vissza érte. Egy kék Mercedes hangos dudálással húzott el mellettünk, utasai vigyorogva kiabáltak utánam a lehúzott ablakokon keresztül. Rád néztem, és egy pillanatig mintha nem ismertelek volna fel. Arcod rongyosra rúgott, elnyűtt labdára emlékeztetett, melyet otthagytak egy hatalmas zöld pálya szélén. Szakadtan, szürkén és leeresztve. Elengedtelek és beültem az autóba. Hirtelen elment a kedvem tőle, hogy megérintselek. Kicsivel később szipogva bemásztál a hátsó ülésre. Gyorsítottam, és hallottam, amint többször is  sebesség miatt rinyálsz, miközben kihajtottunk a városból.
     SOÓS ANITA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

AIDT, Naja Marie 
“Ahogy az angyalok szállnak”
“Ha kicsi a világ” 
in: Abszolút semmi köze a szexhez 
Kortárs dán novellák 
Scolar, 2003, 

“Testvéred”
“ Tízparancsolat”
in: Kortárs skandináv novellák 
General Press, 2009