32
AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG MUNKÁSA

– Normál körülmények között feltartod az igazolványt, és beengednek. De így…
– Ahogy azt Móricka elképzeli – mondta Adam, és belekortyolt a sörébe. Michael is ivott. Budapesten, a Margit-szigeten ültek, nem messze attól a zöld sátortól, amely a bokrok takarásában, a víz közelében volt, és amelyben Evelyn és Katja feküdt.
– Hány óra?
– Egy és kettő között lehet, úgy saccolom. Neked van órád!
– Néha elfelejtem felhúzni, és olyankor nem tudom, jól jár-e.
– Az enyém automatikus, magát húzza fel.
– Otthon nem is kell óra. Ezt itt Evitől kaptam.
– Óra, az mindig kell.
– Nekem már nem kell más, csak egy Lada, esetleg egy második garázs, de amúgy…
– Az exem mindig azt mondta…
– Kicsoda?
– Az exem, a volt feleségem. Én már voltam nős, körülbelül annyi ideig, ameddig te párttag.
– És mit mondott az exed?
– Ha valaki szeret valakit, mindig tudja, hogy mit ajándékozzon neki. Ezt mondta.
– És te elhiszed?
– Ez volt a legjobb mondása. A végén egyszerűen nem tudtam neki mit kitalálni.
– Talán mert már megvolt mindene.
– Eleinte elég volt végigmennem az utcán, és rögtön megláttam valamit.
– Én Evinek a legszívesebben egy egyetemi férőhelyet ajándékoznék.
– Nálunk mindenki saját magát ajándékozza meg vele, és addig tanul, ameddig akar.
– Nincs felső határ?
– Van, aki tíz évig tanul, vagy még tovább.
– Nálunk először meg kell kapni a helyet, és ha nem kapod meg… Evi olyan szar minősítést kapott, mert ő volt az egyetlen az osztályban, aki dohányzott, meg néha késett is, pedig egy saroknyira lakott az iskolától. A jegyei jók voltak, de a művészettörténet szakon kétszer elutasították.
– Művészettörténet? Abból csak éhenhalni lehet.
– Hogyhogy? Azok se keresnek kevesebbet, mint a többiek.
– Nálatok talán, de kell hozzá egy állás.
– Ha megvan az egyetemi férőhelyed, akkor állást is kapsz, sőt, az egyetemnek kell gondoskodnia róla.
– Az egyetemnek?? Hogyhogy?
– Persze jobb, ha te keresel magadnak, de ha nem találsz semmit, akkor nekik kell valamit keríteniük, vagy bent maradsz az egyetemen.
– Hát ez marha érdekes.
– Kérdezd csak meg Evit.
– Amúgy meddig érvényes ez az ideiglenes izétek?
– Tizenharmadikáig – felelte Adam, és elővette válltáskájából a négyoldalas, A5-ös formátumú igazolást. – Ideiglenes utazási engedély A08969, érvényes Magyarország, Csehszlovákia és az NDK területére (Bad Schandau). Szerinted találnék nálatok munkát?
– Ha tényleg akarsz, miért ne?
– Azért ez nem ilyen egyszerű.
– Aki keres, talál. Meg aki akar.
– De nem okvetlenül azt, amit akar.
– No problem. Kell hozzá ötlet, szorgalom és némi szerencse. Van, hogy elég, ha kedves vagy és barátságos.
– Na de nálatok mindenki kedves és barátságos, aki el akar adni valamit, nem?
– Aki nálatok tényleg jó, az nálunk is talál valamit. A csúcson mindig van hely! Miért kérded?
– Nem lakhatunk Angyaléknál a végtelenségig.
– Téged istenítenek. Az ideális vő.
– De Erzsi se rossz csaj.
– Az anyja? Komolyan beszélsz?
– Miért, szerintem fiatalabb nálad.
– Na, te aztán tényleg mindenre képes vagy. – Michael nyújtotta a sörösüvegét, koccintottak.
– Voltál már itt?
– Nem, Kelet soha nem érdekelt. Már húsz évvel ezelőtt lemaradt.
– Úgy érted, gazdaságilag?
– Aki Ikaroszról nevez el egy buszt – Michael fölnevetett –, attól sok jóra nem lehet számítani! A haladás a Nyugaté.
– Én nem élek rosszul.
– Ha majd a fejeseitek közzéteszik a rákos megbetegedések statisztikáját, nem fogod ezt mondani. Egy olyan méreggyár, mint a rositzi, nálunk elképzelhetetlen volna. Mona megmutatta nekem az ülepítőt. Igazi pestis! Bűntény, úgy, ahogy van!
– Tulajdonképpen mivel foglalkozol?
– Sejtbiológiával.
– Vagyis?
Michael mosolygott. – Megpróbáljuk kitalálni, miért öregszünk és miért halunk meg, annak érdekében, hogy egyszer majd ne öregedjünk és ne haljunk meg.
– És miért öregszünk és miért halunk meg?
– Tényleg tudni akarod?
– Naná.
– Amikor a sejtek szaporodnak és másolódnak a kromoszómák, mindig elvész valami, minden egyes alkalommal… hogy mondjam… lecsípődik egy darab. És eljön az idő, amikor már annyi információ hiányzik, hogy a sejt tönkremegy. Körülbelül ötven ciklus után. De ez nem szükségszerű. Ha veszteség nélkül tudna reprodukálódni a sejt, akkor nem érne véget az életünk.
Michael úgy taposta el a csikket, mint egy szentjánosbogarat, és mindjárt rágyújtott a következőre.
– A láncdohányosok korán halnak.
– A kettőnek semmi köze egymáshoz, legalábbis nem sok. Mindannyiunkban van egy óra, és ha az óra lejár, kész, vége. Hacsak újra föl nem húzod. Elvben már most ki lehetne mutatni, meddig élsz, sőt, meglehetős pontossággal.
– Úgy érted, ez megoldható lenne, ez az újra-felhúzás?
– Egészen bizonyosan, csak idő kérdése. Negyven-ötven éven belül fogjuk tudni kezelni a dolgot.
– Negyven éven belül?
– Körülbelül. Legalábbis akkor jutunk el oda, hogy fel tudod húzni az órádat úgy, hogy kétszáz évig élj, vagy tovább.
– És te vagy az, aki a varázskulcsocskát keresi?
– Hallottál már a telomerekről?
– Azokról az állatkákról?...
– A telomerek a kromoszómák végén lévő szakaszok, olyanok, mint a cipőfűző műanyag vége. Minden másolásnál rövidülnek – ha nagyon képszerűen akarom kifejezni, ez a ketyegő óra. A fonalférgekkel már majdnem finisben vagyunk.
– És meg is tudjátok csinálni?
– Valószínűleg az amerikaiak.
– Mindent olyan magától értetődően mondasz. De hát ez azt jelentené, hogy pechünk van. Mi leszünk az utolsók, akiknek meg kell halniuk!
– Vagy szerencsénk. Ahogy nézzük. Lehet, hogy az utolsó előttiek, vagy az utolsó előtti-előttiek, de száz éven belül meglesz a dolog.
– És hogyhogy semmit nem hallani az egészről, ha ennyire közel jártok hozzá?
– Azért ez nem ilyen egyszerű, de például a rákos sejtek, azok halhatatlanok, azok veszteség nélkül, folyamatosan másolódnak. Azt kell átvinnünk az egészséges sejtekre, amit a rákos sejtek csinálnak. Hogy úgy mondjam, megvan a mintánk hozzá.
– A halhatatlansághoz. – Adam a mellkasát masszírozta. – Akkor azoknak lenne igazuk, akik elteszik magukat befőttnek, szóval akik lefagyasztatják magukat.
– Lehet, abszolút elképzelhető.
– Nekem elég lenne annyi ideig élni, mint Elfi.
– Mint a teknős? Háziállatként ötven évnél tovább nem fog élni, annyira stresszes neki az ember társaságában.
– Csak?
– Szabadon száz évnél is tovább élnek, de Elfriede biztosan nem fog. Nem tudtad?
– Nem.
– Ha megérhetném, hogy kiiktatjuk a halált… Az lenne valami!
– Nem is tudom. Ha lesznek halandók és halhatatlanok, vagy legalábbis sokáig élők, mondjuk ötször annyi ideig…
– De hát már most is ez van! A félelemmel nem sokra mész! Meg kell szabadulnunk a mulandóságtól, a halandóságtól. Ez az igazi kategorikus imperativusz, le az önhibánkból bekövetkező halállal.
– Valahogy furcsán hangzik.
– Olyan ez, mint egy drog, ha egyszer rákattansz, nem tudsz lejönni róla.
– Azért élsz, hogy dolgozz, vagy azért dolgozol, hogy élj?
– Ezt a kérdést így nem lehet föltenni.
– De, az egész életed rámegy az örökkévalóságra.
– Nekem a munka az élet. Neked nem?
– De, de, mégse ugyanazt értjük rajta.
– Miért nem, hiszen olyan szép foglalkozásod van.
– Persze, mert azt csinálom, amit akarok.
– Csakhogy ha a nő ruhát akar, nem csinálhatsz neki nadrágkosztümöt.
– Dehogynem, ha nadrágkosztümben jobban néz ki.
– Önbizalmad, az aztán van, meg kell hagyni.
– Szereted Evit?
– Hogy szeretem-e Evelynt?
– Igen.
– Ha nem szeretném, már nem lennék itt. Régóta Hamburgban kéne lennem.
– Három hét túl hosszú?
– Tudod te, mit jelent az, három hétre eltűnni? Mindent kockára teszel, mindent, nemcsak az egzisztenciádat, de a többiekét is, az egész projektet!
– És a halhatatlanságot.
– Igen, a halhatatlanságot is.
Egyszerre bólintottak, úgy, mintha végre megegyezésre jutottak volna.
 
 

39
A FÉLREÉRTÉS
 

– Neked kell tudnod – mondta Evelyn.
– Tudod, mit akarok. De mi van, ha egyszer csak megjelenik?
– Ezen ne törd a fejed.
– De töröm.
– Nem jön vissza. Nem is róla van szó.
– Aha.
– Szóval akkor idehozod hozzám a cuccaidat, vagy Pepinél maradsz?
– Hogyhogy Pepinél?
– Jaj, Adam! Nekem is van szemem.
– Csak egyszer voltam, a próba miatt…
– Nem akarom tudni, kímélj meg.
– Kíméljelek meg, ez jó. Mintha te megkíméltél volna.
– Most akkor szemrehányásokat teszünk egymásnak? Szép lett Pepi szoknyája, egy ilyet én is elfogadnék.
– Csinálok neked is. Még mindig maradt anyag. – Adam a vizespalackért nyúlt. Üres volt. Fölemelte, és várt, hogy a pincérnő rájuk nézzen.
– Gyakran voltatok itt? – kérdezte Evelyntől.
– Egyszer táncolni, amikor kiraboltak minket.
– Nem valami kellemes emlék.
– Ahogy vesszük. Dugig volt. – Evelyn próbálta elkerülni a fekete hajú, nagy keretes szemüveget viselő férfi pillantását, aki három asztallal odébb, Adam háta mögött ült, és szünet nélkül őket bámulta.
– Gondoltad volna ezt a mieinkről? – kérdezte Adam.
– Mit?
– Kaptunk egy igazi ellenzéket.
– Felejtsd el. Holnaputánra vége. Majd meglátod, milyen gyorsan repül majd mind Nyugatra.
– Mégis. Magyarország most olyan, mint egy nyugati út. És a lengyelek is kiszálltak már.
– Minél kisebb a zsömle, annál nagyobb lehet a pofájuk. És nemsokára Magyarországra se engednek majd minket. – Evelyn elnyomta a cigarettáját.
– Van még pénzed?
– Majdnem az egész megvan. Kétezerötszáz, körülbelül.
– Én átváltottam a koronáimat, a tank tele van. – Adam az üres kávéscsészékre és az ásványvizes üvegre mutatott. – Erre még futja.
– Nem kerestél jól itt?
– Kvártély, amíg akarom, karácsonyig biztosan.
– Nem mentél volna vissza?
– Nélküled nem. Munkám meg annyi lett volna, csak győzzem.
– Pepi megkérdezte tőlem, nem akarok-e németórákat adni, ő ismer két orosztanárnőt, akiknek most németet kell tanítaniuk, egyik napról a másikra.
– Meddig akarsz még itt maradni?
– Pár napig, amíg szép az idő. Mi van a te Heinricheddel?
– Az önindító, elvileg kéne egy új önindító. Remélem, kitart.
– Arany keze van a mi Angyalunknak. Láttad a ládát, amit Elfriedének csinált?
– Igazi teknőcparadicsom. Elfi biztos itt akar maradni.
A pincér érkezett a számlával, Evelyn Adamnak nyújtotta a pénztárcáját.
– Mást nem rendeltél?
– Iszom valamit odakint – mondta Adam, és fizetett.
Evelyn Adam elé tolta a saját, félig teli poharát. Adam megitta. A fekete hajú férfi is fizetett. Fölálltak, kimentek az étteremből.
– Voltaképpen lesújtó – mondta Adam, és végignézett Evelynen –, de ennél a farmernál jobb nadrágot én se tudnék csinálni neked.
– Jól meghíztam itt. Neked tetszik, mi?
Evelyn menet közben tette a szalmakalapot a fejére. Nem nézett körül, de érezte, hogy a fekete hajú követi őket.
A kikötőnél, amely mólóként nyúlt be a Balatonba, egy öreg férfi szólította meg őket németül. A kosarában nagy, sötétzöld levelek között fügét kínált.
– Kóstolja, kóstolja – mondta –, vegyen, amennyit akar.
Evelyn óvatosan megdörzsölte a fügét, és beleharapott. Adam elővette a pénzt a tárcájából.
– Teljesen friss, az én kertemből – mondta a férfi. Evelyn bólintott, és az öreg göcsörtös ujjaira bámulta, ahogyan kivette a fügéket a kosárból. – Vegyenek, tessék, az összeset.
Adam fizetett, továbbmentek. A fekete hajú valóban követte őket. Alacsony volt, szinte cingár.
– Láttad a kezét, mint egy növény gyökere – mondta Evelyn, és kezét Adam vállára tette. – És a hüvelykujja, összevissza vagdosva, mint egy vágódeszka.
– Régebben nem értettem, mit jelent az, hogy Plattensee – mondta Adam.
– Ne fordulj meg azonnal – mondta Evelyn –, de követ minket egy pasas. Ismered?
Éppen szembejöttek velük néhányan, akik egy hajó indulását figyelték. Horgászok ültek a móló szélén.
– Hát jónapot – szólalt meg a fekete hajú, eléjük állt, és kezet nyújtott Adamnak. – Látom, nem lett semmi Warnemündéből, vagy ez talán a Keleti-tenger?
Egy őrült, gondolta Evelyn, amikor meghallotta a mekegő nevetést. Adam, akinek tele volt a keze a fügével, a karját nyújtotta a férfinak, az megszorította. – Meg se ismertem. Maga is itt nyaral?
– Hát, nyaralásnak éppen nem nevezném, inkább szolgálati útnak. – A férfi megint mekegni kezdett. – Csak vicceltem. Úgy gondoltam, ha már van vízumom, miért ne utazzak.
– Sajnos nem tudom a nevét – mondta Adam, és Evelynhez fordult. – A benzinkutas, lent, a rendelőnél. Tőle kaptam a dísztárcsát.
– Hát igen, kicsi a világ, főleg itt nálunk, ez van – mondta a benzinkutas, és megint elnevette magát. – Csak jelezni akartam, hogy itt vagyok, akkor minden jót, látjuk egymást.
– Igen – mondta Adam –, minden jót. Viszontlátásra.
Evelyn is biccentett.
– Hú – mondta, amikor eltávolodtak a férfitól –, nem túl bizalomgerjesztő.
– Szerintem se – mondta Adam. – De garantáltan ártalmatlan.
– Tulajdonképpen féltél, amikor átjöttél a határon?
– Furcsa, de nem.
– Tényleg nem?
– Rád gondoltam, egész idő alatt.
– Katjával a csomagtartóban?
– Igen, az is miattad volt. Nem tudom megmondani, miért, de így volt.
Evelyn megint átölelte Adam vállát. – Föl kell végre hívnom anyámat, nem is tud semmiről.
– Képeslap-írogatáshoz szerencsére késő van – mondta Adam.
– Csak ne vond ki magad, van időnk.
– Nem akarunk holnap kompozni egyet Tihanyból? Fantasztikus cukrászda van ott. Ismered?
– Nem, még nem – mondta Evelyn. – Felolvasol nekem ma este? Pepi szobájában van egy Gustav Schwab, még olyan régi betűs.
A móló végéhez értek, és megálltak két horgász között. A víz mintha halott lett volna. Csak a hajó tatjától indultak kisebb hullámok jobbra és balra. Némán ették meg a két utolsó fügét. Azután Evelyn Adam fejéhez hajtotta a fejét. Szalmakalapja kissé félrecsúszott. Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha közösen hordanák.
 
40
ESTI OLVASMÁNY
 
 

– De hát világosan kellett volna látnod, legkésőbb Prága óta!
– Hogyhogy Prága óta?
– Vagy már korábban, hiszen nálad volt a táskám!
– És? – Adam a hasára tette a nyitott könyvet.
– Minden benne volt, a bizonyítványaim, a születési anyakönyvi kivonatom, az oltási könyvem, még a keresztlevelem is.
– Honnan tudhattam volna?
– Ki se nyitottad?
– Nem.
– És az ékszer? Miért hoztad utánam az ékszereket?
– Mondtam neked, a házat nem tartottam biztonságosnak.
– Úgy mosolyogtál közben. Ezt én jelnek vettem.
– Azért, mert végre melletted ültem.
– Ma meg… Mondtam, hogy végre meg kell mondanom anyámnak!
– Azért akartad felhívni, mert nem tudja, hol vagy. Azt hittem, ha maradsz, akkor miattam maradsz, aztán együtt visszamegyünk. Tényleg Nyugatra akarsz menni?
– Azt reméltem, hogy te is. – Evelyn megpaskolta a párnáját, átkarolta, és ráfeküdt.
– Azt hiszed, ott hagyok mindent, a házat, a kertet, a sírokat, mindent? Hogy képzeled?
– Rád nem is vár senki, neked sokkal könnyebb!
Evelyn felkelt, becsukta az ablakot.
– Mindig mondtam, hogy visszamegyek, mi dolgom nekem Nyugaton?
– De másképp viselkedtél, akkor miért cipelsz mindent utánam, bizonyítványt, ékszert, Elfriedét. Te igazán mindenütt találsz munkát. És százszor jobban megfizetnek. Miért kérdezted akkor Michaelt erről? Azt hittem, komolyan fontolóra veszed! – Evelyn hálóingben az ablakpárkányra dőlt, keresztbe fonta a karját.
– Én meg azt hittem, ha maradsz, akkor maradsz. Akkor miért nem mentél velük?
– Micsoda hülye kérdés, tényleg, ezért a kérdésért meg kéne téged… á, hagyjál békén.
Adam felállt, megállt Evelyn előtt.
– Azt hiszed, végigcsináltam volna, ha nem szeretnélek?
– Akkor ne kérdezz ilyen hülyeségeket. Végső soron én is végigcsináltam egyet s mást.
– Hát akkor kvittek vagyunk.
– Ez meg mit jelentsen?
– Hogy én nem teszek neked szemrehányást, és te se nekem.
– Úgy hangzik, mint egy közös megegyezéses válás.
– És mióta tudod, hogy el akarsz menni?
– Igazán csak ma reggel óta vagyok biztos benne. – Evelyn a plafont nézte.
– Komolyan beszélsz? Amióta ő elment?
– Csak azt tudom, hogy nem megyek vissza.
– És miért?
– Miért csak ma reggel óta tudom?
– Miért akarsz kimenni.
– Mert nem akarok visszamenni. Nem akarok megint pincérkedni, egyetemi helyért ácsingózni, zsebre tenni egy újabb elutasítást, megint nézni azokat a pofákat, ahogy megkérdezik, miért nem akarok világbékét, meg ez az egész szar.
– Ez mind meg fog változni, harmadszor sikerül, fölvesznek.
– Nem. Itt már annyi volt a szabadság, annyira hozzászoktam.
– Hozzászoktál, mihez? – Adam az ágy szélére ült.
– A gondolathoz, hogy továbbmegyek. Tovább akarok menni.
– És mi szól mellette?
– Nem is tudom, hogy tényleg tetszeni fog-e odaát, de ki akarom próbálni.
– Kipróbálni, na tessék, és ha nem sikerül? Csak egy életünk van.
– Igen, éppen ezért.
– Erről soha nem beszéltél!
– Dehogynem, beszélgettünk róla. Hiszen éppen teneked volt az az ötleted a tranzitvárókkal meg a különböző beszállókártyákkal. A te ötleted volt.
– Az csak játék volt. Soha nem mondtuk, hogy ki is próbáljuk.
– Én mindig arra gondoltam, mindig.
– Nem hiszem el.
– Hogy mondhatsz ilyet? Mona és én másról se beszéltünk, Mona már csak testben volt ott!
– Most meg visszament.
– Na és? Mit bizonyít ez?
– Hogy szerette Michaelt.
– Ez nem így van, egyszerűen nem igaz. Miért, mit hiszel, miért nem izgágáskodott már? Csak nevetett, ha Gabrielné mondott neki valamit, csak nevetett. Neki Mike csak belépő volt Nyugatra, ennyi.
– Akkor viszont maradhatott volna.
– Miről beszélünk tulajdonképpen?
– Te is felmondtál. Annak már köze volt a dobbantásodhoz?
– Valahol igen.
– Hol valahol?
– Mona mindig azt mondta, hogy még csak most hullattuk el a tejfogainkat, a végleges fogak még csak most jönnek.
– Ez nevetséges, észre se veszed, mennyire nevetséges, tejfogak…
– Ez valahogy a szabadság érzésével tölt el. Mindig is így volt. Hogy tehetnek egy szívességet, én úgyis elmegyek.
– Ez gyerekes, Evi.
– Hogyhogy?
– Ez a „szabadság érzése”!
– Ha a szabadság gyerekes, akkor gyerekes vagyok. Viszont én így érzem.
– Jobb lenne végiggondolni.
– Nekem már nincs mit végiggondolnom, túl sokat gondolkodtam rajta. Te miért nem akarsz átmenni?
– Miért kéne akarnom?
– Te miért nem gondolod végig? Én is mondhatnám, hogy aki nem akar átmenni, nem gondolta végig.
– Miért kéne végiggondolnom, ha egyáltalán nem akarok átmenni?
– Miért kéne nekem végiggondolnom, ha nem akarok maradni? Észre se veszed, mennyire arrogáns vagy, mennyire korlátolt?
– Számomra föl sem vetődik a kérdés. Miért kéne egyáltalán elmennem?
– Mégiscsak kifaggattad Michaelt…
– Hülyeség! Beszélgettünk róla. Valamiről csak kellett beszélgetni.
– Mindenki gondolkodik rajta, te is gondolkodsz rajta. Nincs senki, aki ne gondolkodna rajta.
– Ez azt jelenti, hogy vagy veled megyek, vagy vége?
– Ez csak egyre rosszabb lesz. – Evelyn oldalt fordult, a válla fölött nézett Adamra. – A negyvenedik évforduló után lesz majd haddelhadd. Te voltál az, aki mindig sokkal jobban fölháborodott ezeken a dolgokon, mint én. Elfelejtetted, mit csináltak a kínaiak? Hogyhogy nem látod át?
– Ez más lesz. Nézd csak meg a lengyeleket. És ha a magyarok nyitva hagyják a határt…
– De hát mondom, hogy nem fognak kiengedni, be fognak keríteni, mint a vadállatokat. Ez lesz!
– Nem tehetik meg!
– Megtettek ezek cifrábbat is.
– És meddig mehet ez még? – kérdezte Adam, anélkül hogy Evelynre nézett volna. – Már így is elmentünk a végsőkig.
– Angyaléknál?
– Fizetett egyáltalán?
– Miért ne fizetett volna?!
– Pepi utalt valami ilyesmire. Az biztos, hogy nem fizetett ki mindent.
– Hát arról, hogy kiraboltak minket, igazán nem tehet.
– De Angyalék se.
– Ha valóban nem fizetett ki mindent, akkor elküldi. Megkapják a pénzüket. Emiatt rossz a lelkiismereted?
– Miért lenne rossz a lelkiismeretem?
– Nem kell mosogatnod, nem nézik jó szemmel, ők csodálni akarnak téged, talán még vőnek is elfogadnának, de olyan férfit biztosan nem akarnak, aki mosogat.
– Mi szól egy mosogató férfi ellen?
– Semmi, de itt nem otthon vagy.
– Tudom én, mit csinálok.
– Kérdezhetek valamit? Puszta kíváncsiságból, nem szemrehányásként. Volt valami közted és Pepi anyja között?
– Ez meg hogy jut eszedbe?
– Igen vagy nem?
– Nem, miért lett volna?
– Ez elég bizonytalanul hangzott.
– Evi, kérlek! Ne kezdjük!
– Csak ki akarom puhatolni, mi az eseted.
– Ezt is a te drágalátos Michaeled beszélte be neked. Bármit kinéz belőlem.
– De annyira hullámzó volt a hangulata! Először totál dühös volt, hogy Michaellel járok…
– Meg tudom érteni.
– Aztán hirtelen minden a régiben, én a második lányuk, most meg megint meg kell erőltetnie magát, hogy rám mosolyogjon.
– Mit kívánsz tőle? Mit tegyenek még értünk?
– Téged szívesen megtartanának.
– Nem mondod!
– Szabónak, vőnek, szeretőnek. Ne nevess!
– És mit mondunk nekik? Hogy örök szabadságot vettünk ki?
– Nem örök.
– Holnapig maradunk, három napig, egy hétig?
– Ahogy akarod, minden úgy lesz, ahogy Adam úr óhajtja.
– Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy miről beszélünk?
Adam becsukta a könyvet, és letette az éjjeliszekrényre.
– A Laokoón-történetet akartad felolvasni – mondta Evelyn.
– Holnap – felelte Adam, lekapcsolta a lámpát, és hanyatt feküdt. Álláig húzta a takarót, mélyet sóhajtott.
Amikor Evelyn szeme megszokta a sötétet, látta Adam arcának kontúrját is. Óvatosan fölemelte a fejét, hogy megnézze, nyitva van-e Adam szeme. Az utcai lámpa fénye megvilágította a férfi hosszú, ívelt szempilláját. Adam jobb keze a két párna közt pihent, balja a mellkasán. Evelyn hallotta a teknős mocorgását a ketrecben.
Még amikor veszekedtek is, közel érezte magához Adamot. Nem akarta, hogy így legyen. Jobbat érdemelt egy olyan férfinál, aki csalja őt. Arcát mégis Adam jobb kezébe fektette. Simogatni kezdte a karját, keze végigsiklott a trikója ujjáig, tenyerét becsúsztatta a trikó alá, elérte Adam nyakát, ujjával megérintette az ádámcsutkáját, amely, mint valami állat, elhúzódott előtte, de a következő pillanatban vissza is tért hozzá.
 
 

     NÁDORI LÍDIA FORDÍTÁSA