Lipcse nagyon jó hely az Európa keleti feléhez való közeledésnél. A nyugatabbról érkező számára ez a város már félúton van Kelet-Európához, még ha összekötő vasútvonalakkal nincs is olyan jól ellátva, mint ahogy az ember húsz évvel ezelőtt, amikor a vasfüggöny eltűnt, talán álmodta volna. Lipcse ezer szállal kötődik a keleti Európához és annak történetéhez – gondoljunk csak a Lipcsei Egyetem alapítására, arra, hogy hol húzódtak a távolsági kereskedelem útvonalai, amelyek metszéspontjában a lipcsei vásárokat tartották – és ennek a lipcsei vásárnak a szerepére a hidegháború idején – erre a zsilipkamrára, erre az évente egyszer, egy pillanatra megnyíló kapura a két földrész találkozásához – és különösen a mai Lipcse újabb  nyílt odafordulására, amely könyvvásárával az egész tudományos kutatói térség védjegye, brandje lett. Mit mondhat hát egy kívülről érkező egy olyan helyen, amely annyira közel van – földrajzilag, kulturálisan, tudományosan –, a közelítés erőfeszítéseiről?
 Ráadásul, amikor a téma annyira általános és megfoghatatlan, és nincs feltéve egy olyan kérdés, amelyet aztán meg lehet válaszolni? Az ilyen előadástémákat mindig előre kell megadni, amikor még minden homályban hagyható, elég csak valamit jelezni. Most is ez történt. Az „emlékezettörténet, az emlékezet helyei, az emlékezet rétegei”, ezek a fogalmak csak az asszociáció láncszemei, inkább csak a téma körüljárására valók. 
Az „emlékezettörténet” – annak a nem magától értetődő dolognak a felismerését jelzi, amiről túl gyakran megfeledkeznek, hogy az emlékezésnek magának is van története és történeti helye. Ha ezt szem előtt tartjuk, az segít abban, hogy kellőképpen szerények és visszafogottak legyünk.
Az „emlékezet helyei” – arra utal, hogy minden emlékezés olyan helyekhez tapad, ahol lezajlott a történelem. Ennek a belátása a világ konkrét és komplex voltához igazodó beállítottságra és észlelési módra tanít minket.
Az „emlékezet rétegei” – az a kifejezés, amely összehozza mindkettőt, a helyet és az időt mint „kronotoposzt” Mihail Bahtyinnal szólva, amit egy kvázi archeológiai eljárással lehet megnyitni és feltárni.
 Amit itt emlékezettörténet, emlékhelyek és az emlékezet rétegei címén osztályoztam, összefoglalható vagy kifuttatható arra a kérdésre, hogy „Hogyan bánnak az európaiak újraegyesített kontinensükön a maguk megosztott és külön-külön specifikus emlékeivel?” Mit jelent az kiváltképpen a németek számára, hogy megismerjék „a Másik” emlékeit, és hogyan áll egy összeurópai emlékezetkultúra lehetősége? Elképzelhető-e valami olyasmi, mint az európai emlékezet tere?

Hogy rohan az idő!
Egészen hihetetlen, hogy 1989-nek már 20 éve – ez már egy nemzedéknyi idő. Vannak olyan diákok és egyetemisták, akik ez után az annus mirabilis után születtek, akik számára mindez szó szerint előtörténet. Számunka – bárhol ért is minket – olyan, mintha tegnap lett volna. Ki emlékszik még közülünk arra, hogy az U-Bahn, amikor Nyugat-Berlinben tanultunk, olyan megállók mellett haladt el, amelyek be voltak falazva, és amelyeknél határőrök posztoltak? Ki tudja még egyáltalán, hogy pontosan merre is húzódott a fal? És ki emlékszik egy lengyel piacra azon a helyen, ahol ma az új Potsdamer Platz van, egy poros telken felállított lakókocsikkal és a semmibe vezető függővasúttal? Hogy a Filharmónia és a Városi Könyvtár mint holmi űrhajók álltak egy határvidéken? Mindenki hozhat hozzá példákat a saját tapasztalatából: Azóta vannak lengyel diákok a Viadrina Egyetemen – akik a Szolidaritás után születtek –, akiket ez nem különösebben érdekel, akik azonban már idősebbek, mint a varsói belváros csillogó felhőkarcolói. Vagy: valamikor minden út Moszkván át vezetett, ma viszont a Don menti Rosztovból lehet közvetlenül Dubaiba vagy a Kanári-szigetekre repülni. 20 éve egy nemzetközi telefonbeszélgetéshez Moszkva központi távirati hivatalában, a Centralnij Telegrafban még űrlapokat kellett kitölteni és órákig sorba állni, ez még a mobil előtti korszak volt. 
 De röviddel ezután, a 80-as évek végén voltak első ízben olyan felejthetetlen nyilvános viták, ahol tényleg jutottak valamire, és az állampolgárok kaptak szót egy olyan kvázi megszentelt helyen, ahol különben csak katonai parádékat tartottak. Vagy ez a pillanat: Egy polgármester – Anatolij Szobcsak Leningrád–Szent Péterváron – először szólította úgy meg városának lakóit, hogy „Hölgyeim és uraim”.
Egy civil forradalom kísértete járta be Európa keleti felét. 
 Azóta megint sok minden megváltozott. Már annyira hozzászoktunk az új helyzethez, hogy el is felejtettük a hosszú agonizálást és a rövid nyarat. És elfelejtettük azt is, hogy azután tért vissza első ízben megint a háború Európába.

20 év hosszú idő, de rövid is, ha a hosszú távú emlékezetről, a long durée-ről van szó. Ennek intervallumai nem a törvényhozás, a kancellárok ciklusai, hanem a generációké vagy egész korszakoké. Ahogy 1989-ben egész nemzedékek horizontjai bomlottak fel, úgy keletkeztek azóta újak.  Furcsa volna, ha ezeket az alapvető változásokat nem kísérné az emlékezet, a múltról alkotott képünk megváltozása. Nincs ebben semmi ijesztő, ez csak  történelmi tudat elevenségét mutatja, hogy minden nemzedék újabb képet  alkot magának a múltról, új kérdéseket tesz fel a múltnak, azt újból elsajátítja, el kell hogy sajátítsa.
 A következő vizsgálódás egy olyan embertől származik, aki tudatosan élte át 1968-at és 1989-et, akinek meghatározó tapasztalata Európáról a határ megtapasztalása volt. A Marienborn nemzedékhez sorolom magam, azokhoz, akiknek a belső, a mentális térképére ez a tapasztalat nyomta rá a bélyegét: a vonat, amelyet megállítanak és átvizsgálnak, ahol mindig ugyanazokat az ostoba kérdéseket teszik fel robbanószerekről és lőfegyverekről, ahol az irodalmat határőrök kobozták el, akik maguk is szívesen á
Tkeltek volna a határon, ha tehették volna. 

Megváltozott koordináták
Az 1989-es fordulat egy új tapasztalati teret nyitott meg. A koordináták, amelyek között a háború után született nemzedékek felnőttek, alapvetően megváltoztak. Hirtelen nem volt többé Kelet és Nyugat, csak valami ott közötte: a középső Európa. Városok, amelyek évtizedekig elérhetetlenek voltak, most hirtelen a szomszédságunkba kerültek. Városok és helyek, amelyeket csak az irodalomból, filmekből vagy családi elbeszélésekből ismerhetett az ember, egyszerre csak elérhetővé váltak. Lehetett bennük járkálni és körülnézni. Ezzel a nyitással megváltozott majdnem minden: a tapasztalati tér, a cselekvés hatósugara, a nyaralási tervek és talán még az élettervek is. Lehetett már Prágába és Krakkóba menni tanulni, nemcsak Montpellier-be és Oxfordba. A hosszú távú, alig észrevehető változások hagynak igazán nyomot: új tengelyek kiépülése az európai centrumok között – ezért van, hogy a régi nemzetállami határokon már jó ideje más utak és tengelyek vezetnek keresztül, a nagyvárosi folyosók, a nagysebesség zónái, a high tech, a műanyagpénz, az internet és egy olyan way of life, amely mindenütt, amerre csak jár az ember, ugyanaz. Ezt az új Európát napról napra újrafonódó hálózatok tartják össze, amelyeken át javak, emberek, eszmék áramlanak, hatalmas kúszóáramok, amelyek átnyúlnak a régi határokon. Ezek Európa összetartásának igazi pillérei. Tőlük függ az érintkezés, az együttélés, az európai mindennapok rutinja, talán még sokkal inkább, mint a brüsszeli, strassburgi, bolognai vagy lisszaboni határozatokon. A „hétköznapi banalitások” kulturális következményeit nem kellene lebecsülni: Európa újrakeveredik, kialakulnak a román és az ukrán közösségek Nápolyban és Barcelonában, megkapja a maga oroszait Berlinben és Stockholmban, az expat community-kat (ott élő külföldiek kolóniáit) Prágában és Moszkvában, Isztambul minden EU-csatlakozási egyezkedéstől függetlenül is európai metropolisz – elég kimenni a repülőterére. Az ingázások már régóta átnyúlnak a határokon – elég ott állni Krakkóban a check-in pultnál, amikor a gép Dublinba vagy Manchesterbe indul. A régi határ felszámolásán komoly erők dolgoznak, ezért semmi ok a pesszimizmusra.
 A térképnek, amely így keletkezik, már nem sok köze van ahhoz a Diercke-féle iskolai fali térképhez, amelyen én nevelkedtem: a különböző színű nemzetállamokkal, a háború utáni Európa hüvelyknyi vastagon vagy csak leheletvékonyan meghúzott, ideiglenesnek tekintett határaival. Az új térkép inkább emlékeztet a korai újkorra, a távolsági kereskedelmi és zarándokutakra, a világméretű érintkezés útjai és a szent városok közötti összeköttetésekkel.  Periféria és centrum, távolság és közelség – minden átértékelődik. Az új Európának erre a térképére még az eljövendő összecsapások legújabb színterei is fölkerülnek, a Tavistock Road nevű londoni metróállomás, a moszkvai metró, a Madrid-Antoche elővárosi pályaudvar, ahol bombák robbantak. Erre a legújabb térképre felkerül az is, ahol Európa a legsebezhetőbb, a legsérülékenyebb – nagyvárosainak közterein.

Az észlelés aszimmetriája, az érdeklődés aszimmetriája
Köztudott, hogy arrafelé, amit 1989-ig Nyugat-Európának hívtak, hiányzott a Keletre irányultság, a Drang nach Osten. Az érdeklődés mérsékelt volt, még a kettéosztott Németországban is. Egész más volt a helyzet Európa keleti felén. Ott mindig is jobban érdeklődtek az iránt, ami nyugaton történt: az irodalom, eszmék, divatok és mindenekelőtt a szabadság iránt. 1989 meghozta a nagy lehetőséget, hogy maguk is körülnézzenek, és ők felkerekedtek, milliószám, villámlátogatásokra, tanulmányutakra, művelődés és okulás céljából, tanulni, majd jobb munka- és kereseti lehetőségek után nézve. 
Európa keleti fele behozta azt, amitől olyan sokáig meg volt fosztva: a nagyarányú felfedezőutakat. Európa nyugati feléről – és ez is csak egy segédfogalom – ezt nem lehet elmondani. Az ő kíváncsiságuk megmaradt a határokon belül, sőt, egy ideig még mindenféle félelmek is terjedtek (munkavállalók rohama, az ipar elvándorlása, növekvő bűnözés, stb.). És mégsem marad úgy semmi, ahogy volt. Új tapasztalatok szivárognak be, újra kell tájékozódni. Mindenhez idő kell, de megtörténik elkerülhetetlenül, mert „a” Nyugat, mint régi meghitt régió mint ilyen sincs már meg. A kelet lebomlását követte a Nyugat lebomlása is. A kibővített Európa nem a régi „Európa + a csatlakozó országok”, hanem egy olyan Európa, amely újonnan áll össze, amely magabiztosságot szerez, és kezd új képet kialakítani magáról. Az új Európa valami más és több, mint csupán Kelet- és Nyugat-Európa összeadódása.

Az emlékezet aszimmetriája. A megosztottság hosszú távú kihatásai
Európa félévszázados megosztottsága idején különböző és eltérő tapasztalatokra tett szert. Hogy kinek milyen tapasztalatban volt része, az a második világháború végi geopolitikai véletleneken múlt. Európa társadalmilag, politikailag, kulturálisan és mentálisan egymástól eltérő irányban fejlődött, úgyhogy ma sok minden újításnak tűnik, ami valamikor már rég megvalósult a világháborúk előtti korban. A tapasztalatoknak ez a különbözősége hozza létre a történelmi érdeklődés eltérő centrumait, egy eltérő látásmódot, egy eltérő érzékenységet a különböző témákra. Furcsa volna, ha nem így lenne. A közelmúlt észlelésében máshol vannak, és mást jelentenek a cezúrák. Bármelyik dátumot vesszük is, másféle tapasztalatok kapcsolódnak hozzá. Gondoljunk csak ezekre az évszámokra: 1918, 1937, 1938, 1941 vagy 1945. És a háború utániidőszakban, mennyire másként emlékeznek ezekre az évszámokra: 1948, 1953, 1956, 1961, 1968, 1981, de még 1989-re is. Minden dátumhoz egy sajátos tapasztalat és látásmód kapcsolódik. Ezek az eltérő tapasztalatok nem egykönnyen hagyják magukat igény szerint egyetlen „összeurópai narratívába” összefoglalni. 

1989 és az inkubációs időszak
Az annus mirabilis egyúttal a történelmi emlékezet visszatérését, a nyelv visszanyerését és a nemzeti narratíva megreformálását jelző évszám is. De úgy eléképzelni a csodák évét, mint amelyben egyszerre minden másképp lett, de még a „fordulatról” beszélni is túl plakátszerű és nem egészen találó.  Nem volt egy Stunde Null, egy nulla óra, hanem az lépett elő a felszínre, ami már hosszú ideje készülődött. 1989 egy hosszú inkubációs időszak eredménye volt, amely megint csak nagyon különbözően zajlott a „keleti blokk” egyes országaiban.  Minden országnak megvolt a saját tapasztalata a kommunizmussal, igen a saját nemzeti kommunizmusa, a saját desztalinizációs tapasztalata, saját tetőpontokkal, személyiségekkel és miliőkkel. Ebből a szempontból is teljes tájékozatlanságról tanúskodik néhány német részről jövő kioktatás. A múlttal való szembenézésnek is megvan mindenütt a saját története, ami a „fordulatnál” régebbre nyúlik vissza.
 És mégis: 1989 a képözön és a ledöntött szobrok ideje is volt. Majdnem minden „történelmi pillanatot”, amelyekben ez az év bővelkedett, és amelyet nekünk, mint még soha, élőben közvetítettek, ledöntött vagy újonnan emelt emlékművek kísértek vagy hangsúlyoztak. Moszkvában egy Krupp emelődaru hegymászók segítségével leemelte Feliksz Dzserdzsinszkij szobrát a talapzatáról a Ljubjanka előtt, és nem sokkal később a járdaszigetre az épület előtt, amely azóta is a titkosrendőrség székhelye, a Szovjetunió legelső lágeréből, a Szolovszki-szigetekről való sziklatömböt állítottak fel. Lehullottak a régi hatalom jelképei a zászlók, a himnuszok, és újakat alkottak helyettük, vagy a régi, forradalom előttieket vezették be újra. Katedrálisokat, amelyeket az egykori képrombolás során a levegőbe repítettek, most rekordidő alatt újraépítettek. Mindenütt a történelmileg már elintézettnek tartott szimbólumok és szellemek visszatérését lehetett látni. 
 A levéltárakat, a lerakatokat, ahol a társadalom, a nemzet emlékezetét tárolják, megnyitották. A történészi munka, amit addig normális körülmények között csak az országon kívül, „Nyugaton” lehetett végezni, hirtelen beindult – felfedezések, dokumentum-publikálások, forráskiadások olyan áradatával, amit már senki nem volt képes leállítani. Az áldozatok, akikkel eddig senki sem törődött, most végre visszakapták a nevüket, az arcukat, a vonásaikat, a méltóságukat.
 Röviden: létrejött az a tér, amelyben megkezdődhetett a történelmi emlékezet normalizálódása. Ez volt a reprintek aranykora, az az időszak, amikor kitört a sokáig visszatartott vagy az asztalfiókokban heverő emlékiratok áradata, az önfelfedezések, önvizsgálatok és önjellemzések időszaka. Kiveszett vagy elszáradt műfajok támadtak fel, újra: életrajzok, városleírások, térképek olyan helyekről, amelyekről a titkosítás miatt soha nem voltak valósághű térképek. Halottakat exhumáltak és temettek el újra – így az 1956-os magyar felkelés leverésének áldozatait és az orosz kultúra és tudomány száműzetésben meghalt korifeusait. Egy restaurálási mozgalom indult meg: palotákat és templomokat, amelyeket raktárnak vagy nyilvános vécének használtak, állítottak – sokszor az utolsó pillanatban – újra helyre. 

A keleti és középső európai kettős tapasztalatból adódó tudásbeli előnyök
A keleti és középső Európa volt a világháború és a forradalmak, a 30 éves háború és a vele járó, sok tekintetben példa nélkül álló erőszak-megnyilvánulások legfőbb színtere. A kontinensnek ez a régiója került az európai polgárháború két fő frontja, a nacionalizmus és a kommunizmus, a német nemzeti szocializmus és a szovjet kommunizmus közé. Ez az európai zsidóság genocídiumának legfőbb színtere, egy szisztematikus társadalmi és etnikai tisztogatási politikának, a legnagyobb hadigépezetek felvonulásának színtere, a nagy, kényszerű népességmozgások és menekültáradatok felégetett földjéé, és egy olyan felszabadulásé, ami sok tekintetben az egyik idegen uralomnak a másikkal való felváltását jelentette. Nincs egyetlen olyan pont ennek a régiónak a térképén, egyetlen család, egyetlen életrajz, amelyet nem ez a kettős tapasztalat rajzolt volna meg.  „A végletek évszázadának” centrális zónájáról beszélünk. Ezt a tényt még nem fogták fel mindenütt Európában.  „A háború az háború, a megszállás az megszállás”, mondják – de ugyanakkor az is igaz,  hogy vannak különböző háborúk és megszálló rezsimek, amelyek nem egyformák, vannak helyek, ahonnan nem volt menekvés sehová. A közép- és kelet-európaiak mentális térképein vannak olyan nevek, amelyek nyugaton sokszor csupán egzotikusan csengenek. Trosztyinov, Szolovki, Katyn, Vinnice, Babij Jar. Ezeket a szélsőségesen különböző tapasztalatokat egybegondolni nem lehet egy hórukk mozdulattal, ehhez idő kell. Nincs séma a történelem kezelésére, nincs „német modell”, amit némelyek szívesen exportálnának, mert vannak olyan helyzetek, amelyek sokkal bonyolultabbak a német esetnél. 
 A német és a szovjet uralom gondoskodott arról, hogy minden esemény 
Ááldatlanul összefonódjon és összekeveredjen, hogy ezekben az országokban a belső folyamatok összeszövődjenek a kívülről jövő beavatkozásokkal, úgyhogy ok és okozat, felelősség és bűnösség, az illetékesség egész komplexuma rendkívül áttekinthetetlen és nehezen eldönthető. Külön nyelv kell ahhoz, hogy össze lehessen hozni a lengyel tisztikarnak a katyni erdőben való tömeges likvidálása és a német Einsatz-kommandónak a Főkormányzóságban folytatott megsemmisítési politikája kettős tapasztalatát. Ez majdnem az összes „köztes” országra vonatkozik.  A zsidó lakosság elpusztítása Litvániában, Lettországban és Észtországban a német Einsatzkommando által és ugyanezen országok lakói nagy részének tömeges deportálása a szovjet NKVD által egy lapra tartozik. Egyetlen történelmi tapasztalatot fejez ki, ez nem egyenlőségjel tevés, jelentőség kisebbítés és apologetika – legalább is nem eleve az.

 A Vörös hadsereg emlékműveinek eltávolítása körüli vita Lettország és Észtország esetében rendkívül bonyolult ügy, olyannyira bonyolult, hogy a legszívesebben azt mondanám, a legjobb volna nem bolygatni, mert még nem érett meg rá az idő, mert még nem alakult ki hozzá a szükséges tapintat, hogy igazságot lehessen szolgáltatni minden érintettnek – a Vörös Hadsereg katonáinak, akik az életüket adták a megszállás alóli felszabadulásért, és az észteknek és letteknek, akik egy újabb megszállás áldozataivá váltak. A feltételes reflexek kultúrájával itt nem lehet mit kezdeni. Először rendesen meg kell hallgatni ezt a fajta tapasztalatot, elmélyedni benne, mielőtt véleményt mondana és rögtönítélne valaki. 
 Egy másik példa erre a hallatlan komplikáltságra az olyan hosszú ideig tartó kommunista uralom, mint a Szovjetunióban, mégiscsak több nemzedéket érintett.  Itt először is az elhalálozások hosszú sorát kellene említeni, amelyekről többnyire fogalmunk sincs: egy első világháború, amelynek az áldozatai feledésbe merültek,, mert elhomályosultak a rákövetkező polgárháború és az általa kiváltott éhínségek árnyékában. Halottak százezreinek, sőt millióinak a sora, akik a kollektivizálás és az ún. „kulákok” tömeges deportálása folyamán vesztette életét, és nem utolsó sorban az a félmillió ember, akit egy szűk éven belül – az 1937-es Nagy Terror idején – végeztek ki. És mindez a második világháború katasztrófájának árnyékában, ami kereken 27millió emberéletet követelt szovjet területen – nem is beszélve az éhínségről az első két békeévben. Alekszandr Szolzsenyicin és Vaszilij Groszman ellenére nincs hozzá nyelv, amely képes volna mindezt egy nevezőre hozni. 
 Évtizedekig nem volt egy olyan tér, ahol a neveket, a sorsokat, az arcokat meg lehetett volna mutatni, meg lehetett volna szólaltatni. Ennek a hallgatásnak számos oka volt: egy olyan rezsim, amely nem akart semmit sem tudni a saját bűneiről, félt, hogy számot kell adnia róluk; az hogy nem volt jelen egy győztes hatalom, hogy megrendezzen egy második nürnbergi pert, az, hogy a lágerekből hazatérők, akiket „a nép ellenségeiként” ítéltek el, szégyelltek a szenvedéseikről beszélni. A legfőbb ok mindenekelőtt maguknak a viszonyoknak a bonyolultsága. Sokan, akik a tisztogatásoknak estek áldozatul, előtte, a kollektivizálás során maguk is tettesek voltak. Sokan, akik a tisztogatások idején jutottak fel a hatalom csúcsaira, a Nagy Honvédő Háborúban kerültek bele a háború húsdarálójába. Egész évjáratok tűntek el ily módon a nemzedékek egymásutánjából.  Sokan azok közül, akik együttműködtek vele, maguk is a rendszer áldozataivá váltak – ez olyan helyzet, amire rímelő példát aligha találnak azok, akiknek a német katasztrófára fixálódott csőlátásuk van. 
 Nem kétséges számomra, hogy csak miután mindezeket a névtelen milliókat megneveztük, megemlítettük, csak akkor lehet komolyan egy európai emlékezetről beszélni. Az európai haladás- és szenvedéstörténeteknek több epicentruma van, és senkinek nincs ahhoz joga, hogy az áldozatok egyikéről beszéljen, a többit viszont elhallgassa.

Vége a Nyugatra menekülésnek
1989-ben Németországot valamilyen módon utolérte Európa, a németeket a megosztottság lezárulása után beengedték az egységbe. Megint a közelükbe férkőzik egy történelem, és ők maguk is beférkőznek olyan kapcsolatok egész hálózatába, amelyeket ők maguk ziláltak szét, és amelyekből ők maguk katapulták ki magukat.  Most megint itt hevert az egész történelem a szemünk előtt – és az a táj, amelyben lejátszódott.  Itt volt a rombolás története, de az azt megelőző történelem is, évszázadok és generációk, amelyekben a németek magától értetődőbb és szilárdabb alkotórészei voltak Európa keleti felének.  A német történelem, amiben sokan „a Nyugathoz vezető hosszú utat” vélik felismerni, megint elérkezett oda, ahol mindig is játszódott, a köztes Európába. Ezzel régi történetei is visszatértek a német horizontra. Most megmutatkozik, hogy volt történelem a katasztrófatörténet előtt is, egy olyan történelem, amely csak kevéssé ismert, és amely régebbi, mint a nemzet és a nacionalizmus, egy olyan történelem, amelyet nagyon is érdemes tanulmányozni.

A történelmi horizont kitágítása
A nyugat-európaiak, akik meg akarják érteni keleti szomszédaikat, nem tudják megkerülni az ő tapasztalataikkal való foglalkozást. És ez nem kis feladat, és elég kézenfekvő óva inteni egy túlságosan távoli csillagról jövő emlékezettől. Végül is a tudásnak, a részvétnek, a más élményvilágokba való belehelyezkedés készségének is megvannak a határai. Köztudott, hogy Németországban is sokáig tartott, mire Auschwitz hatalmas árnyékában másokat is észre lehetett venni, el lehetett ismerni: a lengyeleket, a szovjet hadifoglyokat, a kényszermunkásokat. Az európai történelem nem ér véget az EU mai határainál. Egy olyan történelem, amelyik nem tud mit kezdeni a sztálini szovjetunióbeli terror áldozataival, és egy olyan emlékezet, amely nem foglalja magában a GULAG foglyait is, egy bizonyos értelemben szelektív, nem hitelt érdemlő és kevéssé európai. 

Történelemrevíziók és harc az értelmezés előjogáért
1989 a múlt viharos értékelésének és átértékelésének is a kezdete volt – az elmúlt 50 év, olykor a nemzet egész története tekintetében. Ez minden országban különbözőképpen zajlott, és átfogta az egész spektrumot,  az odaadó, gondos feldolgozástól egészen az újraideologizálásokig és az új mítoszokig. A számvetés több síkon folyt: az emlékművek, az utcanevek, az iskoláskönyvek és tankönyvek körüli harcban, nyilvános vitákban a kollektív tudat befolyásolásáért – a fontos dátumok, évfordulók, ünnepek, emléknapok körül és múzeumok felállítása körül. Majdnem mindegyik országnak megvannak ebben a drámai csúcs- vagy csomópontjai, az emlékmű-vitája. Nem kérdéses, hogy sokszor a történelemkép esedékes újraértelmezéséről volt szó, de ugyanilyen gyakran volt szó valódi küzdelmekről az értelmezés és a véleményalakítás előjogáért. A „fehér foltok” eltüntetése az egyik helyen sokszor újabb „fehér foltok” keletkezésével járt együtt máshol. És természetesen nem csupán a történettudomány és a történelemről való tudás kérdéseiről van szó, hanem a nemzeti és kollektív identitás kérdéseiről is, egy ún. mesternarratíva érvényességéről vagy hatályon kívül helyezéséről. A múltról folyó diskurzus sok esetben egy aktuális politikai vita burkolt és álcázott formája, egy történelmi kosztümökben vívott pótlólagos küzdelem. Ez teszi érdekessé, relevánssá, de ez teszi veszélyessé is. A történelmi kérdések körüli vitákat kihasználják napi és sokszor pártpolitikai célok érdekében. 
 A politikai kultúrán és a múlt kezelésének történelmi kultúráján múlik, hogyan folytatják le az ilyen vitákat: tárgyszerűen vagy polemizálva, erőltetve vagy lazán, ideologikusan vagy ismeretterjesztő jelleggel, pluralisztikusan vagy monologikusan, kioktatólag vagy együttérzően, denunciálva vagy felvilágosító igénnyel, nosztalgikusan vagy a jelen problémáinak tudatában.  Mindig a hangütés adja meg az egész muzsikáját; és egy ilyen történelmi kultúra nem alakul ki egyik napról a másikra, és Németországban is, ahol olyan büszkék szoktunk lenni arra, amit múltfeldolgozás történelmi-politikai területén elértünk, ott is eltartott egy darabig, és nem ment végbe heves konfliktusok nélkül. Miért ne kellene ehhez másutt is ugyanannyi idő?

Nincs „Kelet-Európa” mint olyan. A kollektív emlékezetek is speciálisak
Amennyire kétségtelenül rányomta bélyegét a középső és a keleti Európára a háború és a totális uralom kettős tapasztalata, éppen annyira volt ez a történelem helyi jellegű is, azaz specifikus. Ezért vannak mindenütt helyi diskurzusok, amelyek mindenütt a saját „esetek” körül forognak – legyenek ezek pozitív hősök vagy ami gyakoribb este: traumák. Itt nem tudok most egy listát elősorolni. Ezeknek a vitáknak a felsorolása nem volna sem teljes, sem pedig igazságos. A vita a vöröskatonák emlékművéről Tallinban, az SS-szel illetve az NKVD-val felváltva kollaborálókról Rigában, a zsidóellenes pogromokról Kaunasban, a Jedwabne és Kielce-eset körüli vita Lengyelországban, a kisebbségi kérdésről, a németekkel és a magyarokkal való háború utáni bánásmódról Csehországban, a Bandera-emlékmű körüli vita Lvivben, a „Terror Háza” körüli vita Budapesten, a Sighet-emlékmű körül Romániában, a nézeteltérések Oroszországban a levéltárak megnyitásáról, a tömeges kivégzések helyeinek felkutatásáról és egy „nagy nemzeti elbeszélés” szükségessége körül az iskolai történelemkönyvekben. És a háború utáni Németország történetét is meg lehetne írni, mert kettős történet, a történelem körüli viták mentén – a holokauszt-emlékmű, a Wehrmacht-kiállítás, bizonyos írók, mint Grass, egyes művei körüli vitáktól egészen egy olyan központi múzeum felállítása körüli vitáig, amely az otthonaikból elűzött németek történetére volna hivatott emlékeztetni. 

Emlékezni és megemlékezni: mennyi emlékezés kell az embernek, és mennyit visel el
Van egy olyan emlékezet, amelyik múlandó, mégpedig a saját tapasztalatokkal kapcsolatos memóriából táplálkozó, közvetlen emlékezés. Ez meghal az emberrel együtt, ezt felváltja a másokban élő emlékezete, a rá való emlékezés, amely közvetett. Elérkezik az az idő, amikor ez a közvetlen emlékezet már nem létezik. Mi, a később születettek, sosem érhetjük utol azt a tapasztalatot, amit mások szereztek. És az is hozzátartozik a megemlékezés kultúrájához – az üzemszerűvé váló rutinnal szemben –, hogy tiszteletben tartja ezt a különbséget. Belehelyezkedni egy másik nemzedék tapasztalati horizontjába, ez nem megy gyorstalpaló tanfolyamokkal vagy jószándékú felszólításokkal, ez műveltség, tapintat és jóérzés kérdése. Az olyan emlékezettel, amely a múlt miatt megfeledkezik a jelenről, valami nincs rendjén.  A holtak felé fordulás, amelyet nem az élők tisztelete vezérel, valahogy nem hiteles. A jólismert történelem-felejtés mellett létezik annak egy olyan megfelelője is, mint a történelembe való belefeledkezés, egy megszállottság, aminek megvan az az előnye – legalább is átmenetileg –, hogy az ember elmenekülhet a jelenből.  Az ember olykor könnyebben eligazodik az áttekinthető és lezárt múltban, mint az áttekinthetetlen jelenben.  El is lehet bújni egy jól megismert múlt mögé, és kitérni a végtelenül bonyolult jelen elől – legalább is egy időre.  Az emlékezet és a megemlékezés üzletszerű formákat öltése arra utal, hogy valami nincs rendben az emlékezéssel.  Az emlékezet és a megemlékezés egyébként nem űzhető tetszés szerint, nem áll szakadatlanul valamiféle „emlékezés-stratégiák” és „történelem-politikák” rendelkezésére, ahogy ezt az  „emlékezet”-diskurzusokban sokszor feltételezik. Megvan a saját ritmusa, a saját dinamikája. Ha igaz az, hogy minden nemzedék újraírja a történelmet, akkor ez azt jelenti, hogy nincs automatikus átadódás egyik nemzedékről a másikra, hogy a megváltozott feltételek lecsapódnak a történelem iránti érdeklődésben és a történelemről kialakított képben. Magától értetődik, hogy más az olyan nemzedék által kialakított kép, amely nem  csinálta végig a háborút és a háborús nemzedékkel való számvetést, csak az újabb körülményeket tapasztalta meg – már egy egész emberöltőnyi békeidőt, vagy a bevándorlók több nemzedékének élményei formálják. És még inkább igaz ez egy új, modern történelemkép újraszervezésére és megkonstruálására az olyan államokban, amelyek egy nagy birodalom felbomlásából jöttek létre. Hogyan íródik egy modern, a valóságos viszonyokhoz adekvát, posztkoloniális, posztimperiális nemzeti történelem, amely nem adja át magát a nemzetalapító mítoszoknak? Ez nagyon bonyolult kérdés.

Történelmi kultúra és politikai rend
A múlttal csak egy szabad társadalomban lehet szabadon bánni. Ez közhely, de igaz. Nem létezik egyetlen történelem, hanem mivel különböző nézőpontok és felfogások vannak, csak különböző értelmezések. A hozzáférés a levéltárakhoz, a források szabad publikálása, a történetírás és mindenekelőtt a nyilvánosság függetlensége nem elégséges, de szükséges feltételek. Nem nyújtanak abszolút garanciát új mítoszok képződése és az újraideologizálás ellen. De nemcsak a cenzúrától való megszabadulásról van szó, hanem valami sokkal fontosabbról: a megfelelő emlékezet és történetírás a megelőző nemzedékek elismerésére épül.  Hiszen az élők azok, akik a holtaknak a hangjukat kölcsönzik – vagy ezt éppen hogy megtagadják tőlük,  ilyenkor némaságra vannak kárhoztatva, csak akkor tudnak beszélni, ha mi megszólaltatjuk őket. Az élők és a holtak viszonya aszimmetrikus viszony, mert mi, élők döntünk arról, hogy ki találjon meghallgatásra, és ki legyen hallgatásra ítélve. A történészi munka a megelevenítés munkája, az elismerésen alapul. De hogyan tudná valaki, aki már az élőket sem tiszteli, elismerni a holtakat? Van tehát összefüggés a jelenbeli tekintélyuralmi attitűd és a később születetteknek a holtakhoz való tekintélyuralmi, megvető viszonyulása között. A tekintély a múltnak is parancsol, hatalmában áll, hogy definiáljon, neki létezik az igazság. A megfelelő, az igazsághoz amennyire csak lehet, közel kerülni próbáló emlékezet és történetírás legfőbb támasza, táptalaja a civiltársadalmi szerveződés. Ott alakulnak ki azok a képességek, amelyek a leginkább segítik a megfelelő történetírást.  Az autoriter viszonyok ellenségei az emlékezésnek. Egy érett történelmi kultúra és a civiltársadalom kultúrája összetartozik. 

Az emberek visszatérése a történelem színterére
Sok volna a kívánnivaló. Az egyik – és ez megint majdnem megengedhetetlen általánosítás – a szereplők eltűnése a formációk, a történelmi folyamatok vagy a vezérkultuszok árnyékában. Az emberi történelem színpadáról lesöpörték az embereket.  És visszahozni őket a színpadra, visszaadni a nevüket, az arcukat, a vonásaikat, az életrajzukat, én ezt látom az igazi nagy feladatnak. Ha belegondolunk, hogy egyáltalán nem tudjuk, kikről is volt szó, hogy még mindig nem ismerjük az élettörténetét azoknak a kisembereknek és azoknak a nagy politikai figuráknak és szereplőknek, akkor talán átlátjuk, mennyire volt mélyreható a fordulat. Majdnem olyan, mint a banális mindennapok eltűnése az észlelésből és a tudományos elemzésből. Ennek kiváló példája, hogy évekig monográfiák ezreit olvashattuk a párt KB-vitákról és határozatokról, de a legutóbbi időkig egyetlen tanulmányt sem a „kommunalkáról”, arról a társbérleti lakásformáról, amely pedig a szovjet polgárok legalább három nemzedéke életének legfőbb színtere volt.

A történelem színterei revisited
Az európai történettudomány térképét újrarajzolják. Új bejegyzések, új érdeklődésre számot tartó pontok kerülnek föl rá. A lieux de mémoire, az emlékezet színterei – nem közhelyek, nem metaforák, hanem valóságos helyek. Minden politikai rend újra feltérképezi és kódolja a világot, az egyik réteget eltűnteti, és új jelrendszert  helyez rá az ismert világra. Így keletkeznek a kulturálisan, szemiotikusan és szemantikailag komplex szövegek, amelyekkel nap mint nap dolgunk van: tájak, városok, nyilvános és privát terek. A sebbel-lobbal végzett iparosítás tájképe más, mint ugyanez a tájkép csata után vasból és rozsdából álló monumentális romjaival.  Minden nagy megmozdulás nyomot hagyott maga után, és kitörölte a többiekét. 1989 után virágkorát éli az archeológia mindenütt Európa keleti felében.  A kiátkozott költők szülőházai, a kolostorok, amelyeket lágereknek építettek át, a kivégzőhelyek, a viharvert barakk-együttesek a tiltott zónába, a szülőföld, ahonnan elűzték az embereket, útvonalak, amelyeken a deportáltakat szállító vagonok haladtak. Röviden: Európa történelmi színtereit – szó szerint – újra fel kell mérni.

Az európai emlékezet mint work in progress: az elbeszélések tere
Nincs hiány arra irányuló kísérletekben, amelyek egy új európai történelmi narratívát, egy új Európa-történetet akarnak egyszerre nyújtani. (vö. Norman Davies: Europe East and West. London 2006 – Geert Mak: In Europa: eine Reise durch das 20. Jahrhundert. München 2007. – Tony Judt: Geschichte Europas von 1945 bis zur Gegenwart. München 2006). Ez tanúsítja, milyen erős az igény arra, hogy észrevegyük és felfogjuk, mennyire összefüggött minden ebben a viszonylag kis térben, az eurázsiai kettős kontinensnek ezen a nyúlványán. De az ilyen egybelátásokban többnyire mindig van valami a madártávlatból: túl messziről szemlélnek ahhoz, hogy egy olyan integratív elbeszélést tudjanak adni, amelybe megőrződik a sok egymásnak ellentmondó tapasztalat. Ez nem is lehetséges – egyelőre legalább is nem.  Egy elbeszélés sosem láthat messzebbre, mint az elbeszélője, és egy igazán európai elbeszélés majd csak akkor jön létre, ha kialakul valami olyasmi, mint egy európai tapasztalati horizont, tehát a közeljövőben biztos nem. Az optimális jelenleg nem egy szintetikus, tehát nyilván csak görcsösen összehozható közös elbeszélés, hanem az, hogy megpróbáljuk meghallgatni a különböző történeteket. Ez elég nehéz, majdnem lehetetlen, mert ezek a sebekről és sérelmekről szóló történetek is. Ha az európaiak kibírnák, hogy meghallgassák ezt az ő saját történetüket, ez máris több, mint amit pillanatnyilag el lehet várni. Nem sürgős egy ilyen közös történelem, mivel a tér, amelyben a versengő értelmezéseket és különböző narratívákat összehozzuk, hogy meghallgatásra találjanak, nincs veszélyben.

Nem a boldog végkifejlet kedvéért
A mai Európáról beszélni, és hallgatni az erejéről, szépségéről és gyönyörűségéről, teljesen értelmetlen volna, nem mintha happy endre volna szükségünk. Európán munkálkodni, anélkül hogy tudomást vennénk felülmúlhatatlan gazdagságáról sokféleségben, kultúrákban, nyelvekben, műalkotásokban, kudarcra ítélt vállalkozás volna. A 20. század, amelyben Európa annyira elpusztította magát és megfosztotta a világban elfoglalt helyétől, ennek csak az egyik szintje. Itt az ideje, hogy a többit is feltárjuk. Volna néhány útvonal arra, hogy megmutassuk, milyen messzire eljutott már egyszer az érintkezésnek, az összekapcsoltságnak, a kohéziónak ez a mértéke, hogy számunkra, kései utódok számára már szenzáció számba megy. Ilyen útvonalat járt be a szecesszió és a polgári társadalom a fin de si?cle, az előző századforduló idején, – nemcsak Bécsben és Brüsszelben virágzott, de Rigában és Nagyváradon is. Indusztrializáció és globalizáció a világháborús korszak előtt: textil- és vasgyárak Łódźban és Pétervárott. Multietnikus társadalmak az etnikai tisztogatások előtt: Trieszt, Szaloniki, Lemberg, Vilnó. A modernizáció csodái az autoritárius Európa lángnyelvei között: Brno/Brünn, Bukarest, Varsó-Mokotow. De még jobban vissza lehet menni az időben, és a Hanza nyomában haladni, amely képes volt egy olyan szemmel látható összefüggést teremteni, amely még a 20. századi katasztrófákat is túlélte. 
 Európa, ha csupán az emlékezet projektje volna, el volna veszve, rezervátummá válna idős emberek számára, afféle témapark lenne és babaház a globális turisták kedvéért. De bárki, aki körülnéz Európában, láthatja, hogy Európa pulzál, dolgozik, működik, átnyúlva a tegnapi határokon, magától értetődően, mintha sosem is lett volna kettévágva.
(A német Kelet-Európa Társaság éves konferenciáján, 2008. március 6-án Lipcsében tartott megnyitó beszéd írott változata. Ost-Europa, 6/2008, eurozine 2008.12.19.)

           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA