Morus Tamás a 16. században írta könyvét a társadalmi harmónia bámulatos Szigetéről, a Boldogság társadalmáról. Az Utópia címet adta művének, ez pedig görögül azt jelenti: a hely, ami nincs. Száz évvel később Tommaso Campanella olasz szerzetes értekezést írt a Napvárosban élő eszményi társadalomról. Olasz börtönben raboskodva készítette el a Boldogság tervezetét, kínzástól megdagadt ujjakkal rajzolta egyik betűt a másik után, arra biztatva olvasóit, hogy építsenek fel egy igazságos világot. Alighanem akkor álmodik az ember a legintenzívebben a Boldogság Városáról, ha mérhetetlen Szerencsétlenség szakad rá; s akkor vágyik a leghevesebben az Igazságra, amikor szörnyű Igazságtalanság éri. Az a társadalom, amely nagy Igazságtalanságot és nagy Szerencsétlenséget élt át, nem tud ellenállni a kísértésnek, és megpróbálja megvalósítani a Boldogság tervezetét. Az a nemzet, amely Igazságtalanságban és Boldogtalanságban élt, előbb-utóbb a Napvárosról kezd álmodozni. De mikor belekezd az építőmunkába, tisztában kell lennie azzal, hogy a terv eleve kudarcra ítéltetett, mert nehéz felépíteni olyan várost, ami nincs. A Boldogság Országa csak keserédes Álom, az Álmok Napvárosa pedig a csak értelemmel megismerhető, nem pedig anyagi Nap tartománya.
Az Utópia nem válhat Valóra. Csak az illuzórikus megjelenítés válhat Valósággá, amelyet esztétikai konstrukcióként, a Boldogság társadalmához szükséges díszletként léptetnek életbe. Valóra válhat az Utópia, ha megteremti önmaga illúzióját, és elhiteti mindenkivel, hogy létezik ez a Kísértetsziget. Tehát akkor jön létre az ideális társadalom, ha az Álom túlnő a Valóságon, ha belemerül az általa teremtett konstrukciók kifogástalan geometriájába, kivet magából minden oda nem illő elemet és dolgot, mindent, ami megkeseríthetné a feledés édességét.
Ego me non fallo! Láttam ezt az álmot. Az Álmok Napvárosában születtem, ahol két Város létezett egymás mellett – a Boldogság társadalma, amiben mindenki hitt, és maga a Város. Az előbbi szétszóródott, az utóbbi viszont fennmaradt, emléket állítva az elérhetetlenre való törekvésnek, a Boldogságnak nevezett romantikus, egzaltált művészet gigantikus díszleteként. Valóra vált az Utópia! A város, ami nincs, létezett! Két tanúm van rá: a Napváros és én.

Nyemiga volt a régi Minszk központja
Gyerekkoromban megrémített a Napváros felfoghatatlan szépségével. Csak később tárult fel előttem. Csak később tárult fel előttem e szépség titkos értelme, amikor dekadens lettem; előtte pedig megszerettem Nyemigát. Nyemiga volt a régi Minszk központja, a lelke és a teste, a meder, amely összegyűjtötte északról, nyugatról és keletről a régi külvárosok patakjait. Délről határolta a Várost, melynek egy darabja – a Lenin tértől a parkok felé tartó, a Belbiztonsági Palotát is útba ejtő Proszpekt egy szakasza – ott tornyosult fölötte.
Valaha itt kanyargott a Nyemiga folyó, a neve azt jelenti litvánul, álmatlanság vagy az, ami nem alszik. Tehát az Álmatlanságra építették a Várost, a folyóra, amely a föld alá bújt, föld alatti medrébe rejtőzött, amikor ideért a terjeszkedő Birodalom. Később kiszáradt kétségbeesésében a véres part átkától, amely nyolc hosszú évszázada sújtotta; ezért is zárták csőbe, és rejtették a Város alá. Az Álmatlanság partján nőtt ki a földből Nyemiga kerület.
Gyerekkoromban gyakran jártam le a Nyemigára. Amíg nem tanultam meg otthon maradni, tévézni és építőkockákkal játszani, anyám jó néhányszor elvitt a munkahelyére. Ő vezette a számítógépes osztályt egy nagy cipőgyárban, amelyet pontosan ebbe a kerületbe, Nyemigába telepítettek. Nagyon szerettem a gyárba járni anyámmal, mert mindig kaptam valami édességet a munkásoktól, és megnézhettem sok érdekes dolgot.
A számítógépes terem kisebb csarnokra emlékeztetett, amelyet teleraktak nagy acélszekrényekkel. Éjjel-nappal forogtak bennük a mágnesszalagokat tartó dobok. A szekrények összegezték a késztermékek, az anyagfelhasználás és a munkabér adatait. Hatalmas, ősrégi számítógép volt, egy régi bérház egész emeletét elfoglalta.
E rejtélyes, halkan zümmögő szekrények között járva megpróbáltam elképzelni, mi történik bennük. Megszámlálhatatlanul sok vékony drót nyalábjait láttam bennük, s ezekben mintha valamilyen folyadék áramlana előttem ismeretlen rejtekhelyek felé. Onnan folyt tovább a vezetékeken más zárt dobozokba, aztán még tovább, a következők felé. De mikor odajött a mester, és kinyitotta valamelyik kis ajtót, nem folyt ki belőlük semmi. Ott is drótokat láttam, különös fekete konstrukciókra húzva.
A szekrényeken kívül más érdekes berendezések is voltak a számítógépes teremben. Az egyikből számokkal és betűkkel telenyomtatott hosszú papírtekercs jött elő, majd harmonika alakzatba rendeződött. Rejtélyes neve volt: tabulogram. Mások lyukakat vágtak téglalap alakú kartonpapírokra. Nem értettem ezeket a téglalapokat. Mindegyiken egyforma számsorokat láttam. Nullával kezdődtek, ott sorakoztak egymás mellett, összesen negyvenöt darab. Alattuk egy sorral negyvenöt egyes, aztán következett negyvenöt kettes, hármas, négyes, ötös és így tovább. Negyvenöt kilences sorakozott a téglalap legalján, ez zárta az oszlopot. A téglalapokat szabályos paklikba rendezve adagolták a gépbe.
Amikor kijöttek belőle, már ritkábbak voltak az egyforma sorok. Itt is, ott is hiányzott néhány szám. Apró, függőleges téglalap alakú lyukak tátongtak a helyükön a katonás rendben álló sorokban, itt tűntek el a számok. Miért tűntek el? Ez nem érdekelt annyira, mint a drótokkal teletűzdelt acélszekrények labirintusaiban tett séta, ahol azt a rejtélyes folyadékot, a tudás oldatát kerestem.
Az a hely is itt volt, ugyanebben a kerületben, nem messze innen, amelyet szívből utáltam, a legelvakultabb gyűlölettel: az éjszakai bölcsőde. Anyám ott hagyott néha, ha éjszakás volt. Ennek ellenére szerettem Nyemigát, a meghitt kis utcákat, a különös melléképületekkel toldozgatott alacsony téglaházakat, a málló falakat, amelyek kifinomult pasztellszínűvé fakítottak a hosszú évek alatt rájuk kent festékek rétegei. Nyemiga tele volt macskákkal, kóbor kutyákkal és más érdekes életformákkal. Az udvarokban üvegesekkel, késeket élező köszörűsökkel is találkozhatott az ember, alighanem ők voltak az utolsó házalók Minszkben. Mentek egyik házból a másikba, primitív szerszámokkal megrakodva, énekszóval reklámozták a lakóknak egyszerű szolgáltatásaikat. A cserépkályhákkal fűtött régi házak kéményeiből dőlt a füst, így Nyemigának mámorító illata volt. Nem lehetett nem szeretni ezt a füstszagot, amely évezredek óta benne volt a génjeinkben, mert elválaszthatatlan a tábortűz emlékétől, az ősi életmód melegétől és nyugalmától. Az egész kerületet átjárta a házi tűzhely édes emléke. Ahogy közeledtem Nyemigához, már éreztem, teljesen betöltött, amikor a kanyargós utcáin rohantam, próbáltam utolérni anyámat, aki a munkahelyére, a régi, történelmi emlékekkel telezsúfolt bérház emeletén sorakozó okos szekrényekhez sietett.
Ez volt a kormányzósági Minszk Nyemigája. A koloniális történelem két évszázada lemosta körméről az európai lakkot. Hosszú évekkel később rábukkantam néhány régi metszet reprodukciójára, a képek különböző városrészeket ábrázoltak. Megdöbbentem, mennyire más látvány volt ez, mint az én gyermekkori Minszkem. Nagyon európai várost láttam rajtuk, a stílus Vilnára emlékeztetett: cserepekkel fedett meredek háztetők, templomtornyok, városháza, jezsuita kollégium, bámulatos épületegyüttesek. Később megtudtam, hogy valóban ugyanazok az építészek tervezték Minszket és Vilnát. A Város e vidék katolikus székhelye volt. Mielőtt ideért a terjeszkedő Birodalom, a huszonnyolc katolikus és unitus kolostor és templom mellett csak egyetlen pravoszláv templom volt Minszk területén. Csak a Fő téren nem kevesebb mint öt barokk székesegyház állt. Nem a háborúkban pusztultak el, a 19.  században rombolták le vagy építették át őket lengyel-pravoszláv mintára. Ez is beletartozott az oroszellenes felkelésekért kapott büntetésbe.

Nagyon sokáig rombolták Nyemigát
Nagyon sokáig rombolták Nyemigát. Először egyetlen nagy díszletté, gigantikus romhalmazzá változtatták, ahol a Szovjetunió legkülönbözőbb tájairól érkező forgatócsoportok készítettek háborús filmeket. Megint lövedékek robbantak, géppuskák ropogtak, tűzvész pusztított, tankok dübörögtek, horogkereszttel vagy vörös csillaggal az oldalukon. Aztán jöttek a buldózerek.
Sajnáltam ezt a városrészt, mindig olyan elragadó volt, egyszerű emberi melegséget sugárzott. Sokáig nem tudtam megérteni, mire jó ez az egész, minek hozták ide ezeket a szörnyű gépeket, miért sújtanak több tonnás homokzsákokkal gyerekkorom falaira. Miért rombolják le ezt a kis jó világot, ahol az a régi ház állt, benne az okos szekrényekkel, meg az a gyűlöletes éjjel-nappali bölcsőde; ahol a pékségeknek meleg kenyér illatuk volt, az öreg kurdok meg fabódékban ültek, és pár kopejkáért kipucolták a helyi dandyk cipőjét, az anyák pedig a miniatűr udvarokon terítették ki a frissen mosott fehérneműt. Ahol üvegesek, macskák és okos szemű kutyák kóboroltak; ahol mindent belengett a cserépkályhákban és a konyhai tűzhelyekben égő szén füstös aromája. Nem értettem, miért ölik meg az Óváros testét – mert hát pontosan Nyemiga volt a régi Minszk teste. Nélküle külvárosok szilánkjaira pattant szét, széthullott, szétesett, és önmaga kísértetévé vált.
Később sokan mondták, hogy ez egyszerűen annak a folytatása volt, amit a Birodalom már régóta csinált velünk. Én viszont úgy gondolom, új életteret követelt magának a Napváros. Amíg élt Nyemiga, itt nem volt egyedül. Nyemiga régi vetélytárs és ellenség. Amíg élt, a Napváros nem merülhetett bele teljesen az édes álmok világába, hiszen az egyik az Álmok Napvárosa, a másik pedig az Álmatlanság volt, Az, ami nem alszik. Fölébresztette, nem hagyta aludni. Az egyik álmatlan Éjszaka volt, a másik derűs Nap. Előbb vagy utóbb meg kellett fojtania.
Aztán megértettem, hogy volt még egy ok Nyemiga meggyilkolására. A neve magában hordozta a véres part átkát, és nem volt menekvés, minden elpusztult vagy eltűnt, ami hozzá tartozott. 1067-ben a Nyemiga partján vívták a csatát, amellyel kezdetét vette Minszk története. Izjaszlav kijevi, Szvjatoszlav csernyigovi és Vszevolod perejaszlavi fejedelem egyesített csapatai szétverték Vszeszlav polocki fejedelem hadát, bevették a várost, és bosszúból mind egy szálig lemészárolták a lakóit. A Nyemigánál, mint kévék, hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be.  Így írta le ezeket az eseményeket az Igor-énekben a krónikás.
Az Álmatlanság lett e táj föld alatti folyója, a halál folyója, amely a megszámlálhatatlanul sok háborúban odaveszett áldozatok lelkét sodorja magával. Nyolc évszázaddal a véres parton végzett mészárlás után a Nyemiga folyó kiszáradt, csőbe zárták és a föld alá vezették. De megmaradt fölötte Nyemiga város, amelyet száz évvel később küldtek a föld alá, a folyó után. Erre vezették a fő útvonalat, pár évvel később pedig metróállomást építettek a helyén – pontosan a véres parton –, és azt is Nyemigának nevezték. És eltelt még néhány év, majd nagy tragédia történt az állomáson. Ötven gyerek életét vette el a föld alatti folyó. Annál szörnyűbb a történet, minél jobban megismerjük a tragédiát kísérő misztikus eseményeket.
Egy nyári vasárnapon történt. Ugyanolyan nap volt, mint az összes többi. A Városban reggel óta nagy volt a hőség. A levegő meg párás, mint vihar előtt mindig. Este szörnyű hír dúlta föl a Várost. Még senki sem tudta pontosan, mi történt, de mindenki érezte, hogy valami nagyon rossz. Senki sem tudott hasznos információt adni, egyszerűen tényleg nem lehetett még tudni semmit. Később a legapróbb részleteket is megismerhette mindenki.
Azon a napon koncert volt a Nyemiga metróállomás melletti réten, több ezren jöttek el, főként egyetemisták és középiskolás diákok. Hirtelen vízfal zúdult az égből a rétre. Azt mesélték a szemtanúk, hogy nem felhőszakadásra, hanem folyékony falra, folyóra emlékeztetett, amely az égből zúdult az egykori véres partra. A város más kerületeiben még nem esett vagy épp csak szemerkélt az eső. A metróállomásra rohantak a gyerekek, hogy menedéket találjanak a víz elől. Több százan futottak le a Nyemigához vezető aluljáróba. És pontosan ott, a föld alatt tapostak agyon a szó szoros értelmében véve ötvennégy személyt.
Megismétlődött a majd’ ezer évvel korábbi történet: A Nyemigánál mint kévék hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be. Megint pusztított a véres part átka. Visszatért a folyó, lezuhant az égből, magával ragadta a Város gyermekeit, és megölte őket a partján, de most már a föld alatt, hisz a Nyemiga már hosszú évek óta föld alatti folyó.
A föld alatti folyó véres partja, Azé, ami nem alszik...   
 

A minszki földalatti ellenállás ítélte halálra a gauleitert 
Rengeteg háborús filmet láttam gyerekkoromban, különösen az Éjfélkor állt meg az óra maradt meg az emlékezetemben. Wilhelm Kube meggyilkolásáról szól, ő volt a Harmadik Birodalom főkomisszárja a megszállt Fehéroroszországban. A minszki földalatti ellenállás ítélte halálra a gauleitert, de sokáig nem tudtak a közelébe férkőzni, végül beszervezték a cselédjét, aki aztán végrehajtotta az ítéletet. Nagyon realista, ugyanakkor kegyetlen film is volt. A vége felé a hősnő szívszorító fehérorosz dalt énekel a német tiszteknek egy banketten, a gauleiter házában, aztán bemegy a hálószobába, és a matrac alá rejti az időzített bombát.
Hosszú évekkel ezután megismertem egy másik Igazságot ugyanerről az ítéletről. Moszkvában tervelték ki Wilhelm Kube meggyilkolását, és különleges ügynököt küldtek Minszkbe, azzal a megbízással, hogy készítse elő a merényletet.
Kube egyike volt a Harmadik Birodalomban annak a néhány, magas beosztásba került személynek, akit ma pragmatikusnak mondanánk. A hozzá hasonlók néha koncentrációs táborban fejezték be a pályafutásukat. Tudjuk, hogy segített kihozni a börtönökből és a lágerekből a fehérorosz kultúra jeles képviselőit, fehérorosz iskolákat és lapokat alapítottak a támogatásával. Ha Minszkben egy klasszikus degenerált korcs regnált volna, olyasfajta figura, mint a környező megszállt területek gauleiterei, Moszkva a kisujját sem mozdította volna ebben az ügyben. De az az ember, aki el akarta nyerni a helyiek rokonszenvét, veszélyes volt rá nézve. Moszkvában pontosan tudták, hogy a németek, válaszul a merényletre, megölnek több ezer túszul ejtett minszki lakost. Minden partizán tisztában volt azzal, hogy ha megöl egy német katonát, azzal ártatlan embereket ítél golyó általi halálra. Tíz és száz között váltakozott az áldozatok száma, más esetben a német rangfokozatától és pozíciójától függött. Kube meggyilkolásáért háromezer embert végeztek ki Minszkben. Ilyen szabályai voltak ennek az őszinte és kegyetlen játéknak. Egyesek halálra ítéltek háromezer plusz egy embert, mások meg végrehajtották az ítéletet.
A Boldogság Országában mindazt, ami összefüggött az utolsó Háborúval, a Birodalmi Igazság cementje tartotta össze. Más Igazság csak akkor kezdett napvilágra kerülni, amikor mély repedések nyíltak a cementben, amikor görcsökben rángva ébredezni kezdett az Álmok Országa. Az egyik ilyen kétségbevonhatatlan Igazság azt hirdette, hogy Minszket a németek rombolták le. De a németek harc nélkül foglalták el a Várost a háború hatodik napján, gyakorlatilag nem bombázták, nem is lőtték. A megszállás négy éve alatt mindvégig a szovjet légierő bombázta Minszket. Természetesen nem mindennap. A repülőgépek mindig ünnepekre jöttek, és leszórták Sztálin ajándékait.
Az Októberi Forradalom évfordulóján tűntek föl először a bombázók a Város fölött. Az egyik háborús filmben, amelyet gyerekkoromban láttam, a fekete égbolton, az éjszakán végigsöprő reflektorfényben röpültek a város fölött, miközben vijjogtak a szirénák. Ezek voltak a születő Város fényei, az új Nap első sugarai, amely a romok fölé emelkedett az éjszakai égbolt fekete bársonyán. A Napváros a Háború méhében fogant, a diadalíve alatt vonult be egy másik város pusztaságába, amelyet fölfalt az új gyermekét már a szíve alatt hordó anya.
A repülők nemcsak a szovjet évfordulókon, hanem vallási ünnepeken is bombázták Minszket. Sztálin szemében mindenki ellenség volt a frontvonalon túl, azt pedig likvidálni kellett. Egy ilyen légitámadás alatt akkor érte bombatalálat a bencés templomot, amikor éppen húsvéti istentiszteletet tartottak. Nemcsak repülők rombolták Minszket, a legnagyobb veszteséget negyvennégyben, az ostrom alatt szenvedte el a Város. De a légierőnek így is igen komoly része volt abban, hogy sikerült megtisztítani azt a hatalmas építési területet, amelyen a Háború után elkezdték kidolgozni a Város ideális geometriáját, megfeleltetve azt a Társadalom ideális geometriájának.
Hosszú évekkel a Háború után azt mondta egy interjúban Wilhelm Kube özvegye, hogy a férje azt tervezte, szent várost emel Asgard néven Minszktől délre, mert úgy gondolta, pontosan itt, a mai Fehéroroszország területén volt az ógermán istenek hazája. A sors kegyetlen iróniája, hogy a Napvárost valóban németek, német foglyok építették, akik a háború után 1956-ig végeztek itt kényszermunkát. Az ő kezük emelte az új Asgard, egy egész más mitológia szent Városának gyönyörű Palotáit, impozáns utcáit és tereit.

A Napváros miért Minszkben materializálódott
Nem a történelem véletlenszerű szeszélyével magyarázható az, hogy a Napváros éppen Minszkben materializálódott. A Város, melynek története egy nagy temetőben, a Nyemiga véres partján kezdődött, maga is halott istenek temetője lett. Több város született és porladt szét a területén. Különböző korokban volt katolikus, pravoszláv, zsidó, szarmata, barokk, kormányzósági, szovjet és birodalmi. A Város minden halál után nem a korábbi hagyomány folytatójaként, hanem teljesen új teremtményként született újjá; a lakóinak másoktól eltérő esztétikájuk, erkölcsük, mitológiájuk és vallásuk volt. Mintha több nomád horda jött volna erre a helyre: építkezett, aztán elment, magával vitte a Városát, csak egy újabb kulturális réteg porát és föld alatti energianyalábokat hagyott maga után. Az egész környéken szétszórta az ősök csontjait.
 Volt-e ennél jobb hely, ahol megszülethetett az Utópia Napvárosa, a Szigeté, ami nincs, mint az Ország, ami nincs, ahol a Nemzet él, ami nincs, a fővárosa pedig a Város, ami nincs? A Napváros mint fizikai test csakis eszményien testetlen városba költözhetett. Az esetek felében bármely más város reális fizikai teste eltaszítaná az agresszort, konfliktusba kerülne vele, és vagy megfojtaná, vagy ő maga pusztulna el. Egyébként végül a Napváros merész tervezetére is ez várt. 
Természetesen nem Minszkben kellett volna felépülnie a nagy Utópia eszményi Városának, hanem a kommunista Birodalom legfőbb oltárán, Moszkvában. Pontosan Moszkvának, és csakis neki kellett volna igazi Napvárossá válnia. Minszk csak nyitány volt, diadalív, az igazi Napváros előtt nyíló Kapu. De volt valami Moszkvában, amivel nem számoltak az egész tervezet értelmi szerzői, nem vették figyelembe azokat a körülményeket, amelyek lehetetlenné tették a megvalósítását. Nem ölték meg az óváros testét. Nem rombolták porig a kremleket és tagankákat, arbatokat és petrovkákat, a Vaszilij Blazsennijt és a Zamoszkvorecsijét.
Megremegett a kezük, és nem tudták rászánni magukat ilyen áldozatra, mert hát nem akármilyen Várost kellett volna Marduknak áldozniuk, hanem a gyermekkoruk testét, a boldogságuk privát országáról őrzött emlékeiket. Könnyű ezt megtenni Minszkkel vagy más fehérorosz várossal, mert ezen a tájon gyakran gyilkoltak városokat különösebb szívfájdalom nélkül. Moszkvának csak néhány testrészét amputálták, így végül az egész nagy tervet agyonnyomta az óváros teste, amely megmaradt gigantikus energiakonglomerátumnak, bár a Napváros fragmentumai azért itt-ott beékelődtek a tverszkij bulvárok és patriarsije prudik, zarjagyjék és sztolesnikovszkijok közé.
Minszkben maradéktalanul megvalósult a terv, elkészült az Ideális Város nyitánya. Úgy akarta a sors, hogy ez a nyitány legyen az egyetlen testet öltött Napváros, az első és az utolsó, amelyet itt és csak itt építettek föl...

A legjobb mégis autóval érkezni Minszkbe
A legjobb mégis autóval érkezni Minszkbe, késő éjszaka, éjfél körül. Ilyenkor a Város már gyakorlatilag üres, de a közeledő hajnal még mindig nem oltotta ki a végeláthatatlan Palotasorok díszkivilágítását. A mesterséges fény lényeges részleteket hangsúlyoz, homályba rejt mindent, ami nem fontos, ami nappal eltereli a figyelmünket. A Paloták Homlokzata negatívra emlékeztet. A fények helyet cserélnek az árnyékokkal. Nappal fölülről jön a fény, árnyékot vet a földre. Most viszont alulról, és az árnyak ünnepélyesen visszatérnek oda, ahonnan jöttek, az éjszakai égbolt fekete mélységeibe. Ha megfelelő zenét kellene választanom az éjféli Napvároshoz, Michael Nyman Memorial című szerzeményét választanám Greenaway A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmjéből.
Ha gyalog indultok útnak, úgyl másfél óra alatt teszitek meg a Napváros nyugati határától a keleti határig vezető nyolc kilométeres utat. Ugyanez az út autóval nagyjából addig tart, amíg végighallgatjátok a Memorialt, vagyis nem egészen tizenkét percig. Ha lassan haladtok az üres Proszpekten Nyman zenéjére, a gyászos és magasztos Paloták között, talán megmagyarázhatatlan vonzalmat kelt bennetek ez a Város, hatalmába kerít benneteket valami különös nekroromantikus erósz. Kőarcok pillantása pihen rajtatok, háromszög alakú szempillák alól les rátok a sötét pupillák magányos sokasága, és beszippant az éjszaka fekete almájának örvénylő mélységeibe.
Gyerekkoromban még nem volt ilyen impozáns díszkivilágítás a Proszpekten, mint ma. Amikor leszállt az éjszaka a Városra, sötét, komor hasadékká vált, a falai összezártak az apró járókelők fölött, akik Moszkva vagy Berlin felé tartottak. Az utca mindkét oldalán lámpák álltak, egyenlő távolságra egymástól, ezek adtak némi beteges, sárgás fényt. Ha a Proszpekten ment az ember, két árnyékot vetett a járdára. Egyet nyugatra, egyet keletre. Ahogy haladt előre, úgy cseréltek szerepet az árnyékok. Először mindegyik megnyúlt, aztán összezsugorodott. Két lámpa közt pont félúton lettek egyformák, de az egyik megint nyúlt, a másik meg zsugorodott minden újabb lépéssel.
Akkor még nem voltak reklámok a Proszpekten, eltekintve néhány étterem cégtáblájától és pár üzlettől, amely hideg neonfényt árasztott éjszaka. A mozi árkádjai fölötti homlokzaton betűk sorakoztak, kiadva a létesítmény hosszú nevét. Egymás után gyulladtak ki. Először jobb oldalról tűnt föl egy nagy piros „C”, majd gyorsan elrohant balra, egészen az épület végéig. Aztán kiugrott az „E” és csatlakozott a „C”-hez. Már vágtatott is utánuk az „N”. Olyan gyorsan és eltökélten rohantak a betűk, hogy úgy tűnt, letiporják azokat, amelyek már megtalálták a helyüket. De végül szerencsésen összeállt belőlük a nagy piros CENTRALNIJ szó, és néhány pillanat múlva beleveszett az éjszaka sötétjébe.

             PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA