A szél elől a Károlyi-palota kapuboltozata alá húzódva, a jelenleg Irodalmi Múzeumnak helyet adó épületben várakozom a Vajdaságból Budapestre áttelepült költőnőre. Bámulom a létesítmény szívében kialakított kert zsendülő sombokrának rózsásra színeződött, vékony vesszőit. E kertben néhány éve többedmagammal egy herbárium-kiállítást csináltam, ahol növényeket és verseket mutattunk be, a magyar irodalom leggyakrabban idézett, költői alakzatokban szívesen felhasznált növényeit; itt a tavasz, nézem a két fényesre kopott kerékvetőt, amelyek a kapufélfák tövében guggolnak, vörös márványból faragott gömbök, amelyek fele a föld alatt rejtőzik. Azon töprengek a szeles március végi reggelen, hogy e szoborszerű felülettel kialakított, műtárgyakká nemesedett, egykor az épület sarkait az udvarra bekanyarodó szekerek ellen védő, mára e funkcióról lemondó monstruózus tárgyakat miként célszerű mondatosítani: az olvasó miként lássa őket.
Úgy-e, mint a földből kiálló, a levegőbe kigömbölyödő márványszínű izomgolyókat, avagy a levegő húsából a földbe merülő, az ájerből a mélységbe alálógó súlyos félgömb-csöppeket? Aztán az utóbbinál kötök ki: a földfelszínt plafonnak, s az itáliai származéknak tűnő kőfaragványt pedig az arról lehullni kész, de a magasságban egyelőre töprengő, termetes, feladata előtt tétovázó, dinnyeméretű harmatcsöppnek érzékelem, amely azonban, semmi kétség, le fog hullni. S majd akkor, abba a cseppnyi pillanatba a föld belerezdül, és a Károlyi-palota minden részében megremeg, éppen csak annyira, amennyit a földmélyi alagútjában elsuhanó metrószerelvény okoz.
Ebben a pillanatban, mintha csak az elgondolásom okozta volna, az épület megrázkódik.  
Az utcáról (a sokféle fékcsikorgás utcájáról) testes, cowboy-szerű figura lép a kapuzat alá, siet, mint aki a palotába, az ott tartott Kassák-megemlékezésre késve érkezik. Széltől fútt és pirospozsgás az arca, amúgy inkább kordovánszín ruhába bugyolált az egész alak. Széles karimájú cowboy-kalap a fején, az is kordovánsárga. A hóna alatt festmény, a festmény jól ismert figurát ábrázol. A piktor hóna alá szorítva a vakkeretre feszített vászonra festett poéta, a tisztelettel övezett költő vízszintesen suhan el a fényesre koptatott, platóniasan tökéletes gömbök közében, be a félhomályos palotába, már-már faltörő kosként csapódik a lépcsőházat lezáró ajtóhoz, amelynek kilincse mellmagasságban található, így csak vállból előre nyújtott kézzel ragadható meg. (Úgy is néznek ki a konferenciára igyekvők, mint a holdkórosok, akik előre nyújtott kézzel, becsukott szemmel tapogatják az előttük tornyosuló pillanatot és az abban körvonalazódó feladatot: bonyolult ugyan belépni a csupafény lépcsőházba, de elvégezhető, beteljesedő feladat.)
Amikor másfél órával később a puhabőrből készült amerikaias csordáskalapot viselő vajdasági festő elhagyja a palotát, a hóna alatt már nem cipel semmilyen festményt. Ezzel szemben mellette bandukol maga a modell, a mindig öleseket lépkedő költő, a ballonkabátos Tolnai Ottó, akit korábban a képen véltem fölfedezni. Szajkó István, az utóbbi évtizedben a bakonyi kisfaluban élő, amúgy Szabadkáról Magyarországra érkező, gally-vékony vonalak kötegeiből látványt teremtő festő eszerint átalakult garabonciássá? Beviszi a múzeumba a vászonra festett félportrét (nem kétséges, félportré lapult azon a félportré-hosszú vásznon), ahol az üvegzöld szemű, rebbenő tekintetű muzeológusasszonyok segítségével átváltoztatja emberré, rezignált, vidéki tekintetű, ámde tekintélyes költővé, hogy a teremtő aktus után magával ragadja s a pesti forgatagba vigye, magával vonszolja a vajdasági művészek találkahelyeinek egyikébe, a füstös, Mikszáth téri Zappa-étterembe, a titokzatos ikonszerű grafikákat alkotó Siflis András munkáit kiállító galériák egyikébe, avagy éppen a Keleti pályaudvar restijébe.
Ottó azt kérdi, ahogy utána iramodok és megszólítom, megölelem, hogy melyik múzeumi szekrényből léptem elő. Én, aki ettől a dilemmától megszólalni sem tudok, csupán szögletes mozdulatokkal karistolom össze magam környékén a levegőt, megkérdezem, meddig tartózkodik Budapesten, mintha arra számítanék, abban reménykednék, hogy napokig, és ebben az időintervallumban megjelölhető időpont jut majd számomra, holott biztos lehetek a válaszban: hamarosan Palicsra utazik, vissza lakóhelyére, homokvárnak nevezett, vadszőlővel befuttatott, kutyáktól, macskáktól és díszgalamboktól népes villájába.
Ugyancsak vadszőlő, a lombjában ősszel pirosra színeződő lián futja be a veszprémi állatkert flamingóinak házát, nyáron hűs árnyat juttatva a madaraknak. Életem sajátnak elgondolt helyszínének, kisvárosomnak híressége az állatkert, dísze a flamingókolónia, nem mintha nagyszámú madár tartózkodna a magas kerítéssel és madárhálóval körbefogott tavon és udvaron. A gázlómadarakat, élnek ott talán tucatnyian, hogy ne érezzék magukat egyedül, tükrök veszik körül. Pasztelles piros színüket a rákok kemény páncéljának színanyagából nyerik, mifelénk viszont a paprikától kapják, ez specialitása a veszprémi flamingó-étkeztetésnek.
Ottó, amikor először vittem el a rózsás flamingókhoz, együtt látogattuk meg a délszaki madarakat, vagy húsz éve történt ez (amúgy nagy elragadtatásban írta a flamingók-ihlette szövegeit, versei egén flamingók szárnyaltak, s rég elhagyta korábbi motívumainak szorgalmas lábjegyzetelését; s gyakran eltöprengtem azon, hogy én például e madarak kapcsán a rózsásság mibenlétét kutattam volna), önfeledten bámulta a flamingók rózsaszín bőrű, pirkadó térdét, a tükrök előtt koszorúslányokként forgolódó, kényesen tollászkodó madarak csuklós-ízületű lábát, én bizony azzal voltam elfoglalva, hogyan vonszoljam tovább, a farkasok és oroszlánok és gepárdok ketrecsorához, ahol éppen kölykök születtek. Engem, tudható, a gepárdok sokáig foglalkoztattak, olyannyira, hogy akkortájt jelent meg egy verskötetem, amely címében utal erre a számomra emblematikus jószágra. Akkor még nem élt a flamingóház közelében az elefánt, azt néhány évvel később telepítik oda. Suzyt 1991. október 22-én, amikor Eszéket katonai ostromgyűrűbe fogták, s lőni kezdték, menekítették el, s kényszerítették kifutó- és országváltásra a veszprémi állatkert szakemberei. Úgy hozták át a határon, mint valami nemes, ámde betonnehéz műtárgyat, éppen akkor, amikor az ugyancsak háború elől menekülő, magyar nemzetiségű hadköteles vajdasági férfiakat már nem engedték át az országhatáron, s ha nem vonultak be, hadiszökevénynek tekintették őket.
Az elefánt időközben, 2006. október 29-én elpusztult, a flamingók létszáma megnövekedett. Suzy állapota, mondják, az utóbbi időben gyorsan romlott, októberben többször összeesett, s mert 55-60 éves lehetett, a gondozói nem reménykedtek megerősödésében, s ezért, szenvedését megrövidítendő, több deciliternyi injekcióval megölték.
Néhány napja az észak-német Lübeckből érkezett hat tojó és két hím madár, így Veszprémben immár huszonhat flamingó imbolyog pálcalábakon, szinte teljessé nőtt a csapat, egy kerek, rózsaszín térdű sombokor-erdő; remény nyílik arra, hogy szaporodni fognak. A madár ugyanis kizárólag tömegben érzi magát jól. Az újonnan érkezett fiatal madarak egyelőre, mint a fiatal elefántkölykök, posztószürke színűek. A jövevényeket az üvegfalú házban láthatják mostanság a látogatók, majd ha az időjárás jobbra fordul, engedik őket a szabadtéri kifutóba.
Veszprém és a Vajdaság legújabban, azaz a 20. század végi történetben egy-két momemtumban ismét összefonódott; mondják is, mintha csak a székesegyházi birtok, a hajdan Veszprémhez tartozó, Szeged alatti, kanizsai földterületek készültek volna visszatérésre, a szerbiai háború következtében földönfutóvá, kisemmizetté váló fiaik révén.
Suzy nyomát követve hamarosan megérkezett a városba a Vajdaságból a teljes Új Symposion szerkesztősége, ki így, ki úgy menekült meg, és idővel a családtagok, asszonyok és gyermekek is felbukkantak. Néhány táskával, kevés könyvvel és szájukban mifelénk szokatlan módon képzett magyar szavakkal s váratlan jelentéssel rendelkező mondatokkal érkeztek. Újfajta akcentusokat kezd a magyarság ezektől a férfiaktól megtanulni. A Symposion harmadik szerkesztői nemzedékével együtt érkezett Tolnai is a bakonyalji kisvárosba, lélekben csupán, mivel évei száma miatt neki nem kellett áttelepednie, s maradhatott szülőföldjén; talán így válik a Vajdaságban maradt utolsó vajdasági írók egyikének.
Tolnainak egyszer felvetettem, ha amúgy is annyit foglalkozik a képzőművészettel, mondhatom azt, hogy egykoron a képzőművészek munkáinak szövegesítéséből tartotta el magát, újságcikkeket és esszéket írt, rádióelőadásokat tartott és kiállításokat nyitott meg, s ezekből az eszmefuttatásaiból idővel összeállt a vajdaság képzőművészetének története, esztétikája és filozófiája, maga mikor változik át képzőművésszé? Tolnai mondataiban magam mindig ott láttam a grafikus ceruzájának könnyed kézzel vezetett nyomát, prózájában a fűszálszerű satírozásokat, kiemeléseket és mély értelmű elhallgatásokat, úgy, ahogyan azt a nyomatot készítő alkotó, avagy a szín- és festékanyagfoltokkal gazdálkodó festő éri el. Amint a panorámái ugyan nyelvi konstrukciók, de a pannófestészet sajátosságai is megtapasztalhatók benne. Tolnainak mindig akadnak képi titkai, miként az is a sajátja, hogy váratlanul bukkan fel, s bárhol jelenik meg, kitölti, uralja a teret. Ideje van neki, ez érzékelhető. Hogy idő van, az általa megtapasztalható.
Tolnai rurális jelenség, persze, bár másként, mint az amerikai préri csordásának látszó, amúgy gizgazokat éles szemmel kiválasztó, érzékeny bakonyi festő. Tolnai több kultúra letéteményese, egyetlen időben több civilizáció akcentusaival rendelkezik. A szerb ortodoxia, a délvidéki muzulmán, a nyugati katolikus és a protestáns hagyomány szerint alakuló világ metszéspontjában áll, ezért aztán valódi délvidéki, mindenki számára tartogat valami megfejthetetlen jelentést, kibetűzhetetlen mondatot, kibogozhatatlan üzenetet.
Legutóbb, amikor meglátogattam, megmutatta a látogatók tekintete elől elbújtatott tárgyait, azokat, amelyeket ő állít elő, s amelyek mintegy válaszként érkeztek művészi kilétét faggató kérdésemre. Néhány egyszerű mozdulat és fellelt mű keverékének tűnnek s mégis könnyeden és természetes módon tolnais művekké nemesedtek e dolgok. Fahasábok ferdén lemetszett végdarabjai, amelyeket vidéken úgy nyernek, ha a nemes anyagot deszkavágáshoz előkészítve a felesleges részeket eltávolítják. A lefűrészelt, a célszerűség alakította, majd aláhullajtott száraz fadarabok a kályhába valók, hiszen a falvakban semmi nem veszhet kárba. Akad szem, amely ezekben a vidéki életben funkcióját megváltoztató, a megmunkálható anyag helyett tűzifává alakuló hasábokban meglátja az esztétikummal bíró, abszolút magányos művet, s kéz, amelynek ereje elég ahhoz, hogy a lángok felcsapása előtt, a végpusztulásból kiemeljen némelyet, s a teendőktől immár mentes, a fölösleges részletektől letisztított dolgot előtérbe állítsa. 
A puha állagú és könnyű hulladékfák mellé homoksárga löszbabák társulnak Tolnai tárlatában (s e tárló valóban tárhely, mert nem egyéb helyen raktározottak a művek, mint vidéki háza udvarának melléképületében, az egykori istálló, ma már műhely és kamra kimérájában). A föld alatt felnevelkedett löszbabákat a fagy veti a felszínre, a téli hideg szorításában születnek meg, a hó alatt túrják magukat ki a megfagyott földből, rögtön a hó alá. S amikor elapad a fehérség, a szikes megtört gyepszélein, az árkok növénytelen peremén, felhasadt föld sótól fehér martján hevernek az okkersárga gumók (mint a nélkülöző nép étkéül szolgáló csicsóka félédes rizómái), bár barnásságukat egykönnyen homoksárgára fakítja a szárító, alföldi szél, az erőtlen, bár lankadatlanul sugárzó napfény. A puszta terménye a löszbaba, ezeket, a vidék eszenciáját gyűjtögeti Tolnai (s nehezékükkel rakott mindkét zsebe, ha a pusztában jár, el ne sodorhassa onnan váratlanul kerekedő szélvihar, fel ne emelje és szállítsa tovább ismeretlen vidékre boszorkányos szélörvény), s raktározza krumpliszsákban, vermeli jobb időkre száraz pincében és a ház gangján. Tolnai nem oly régen avatott be a titkába: szobrokat állít össze, fából, löszből, zsinegekből, vasszögből, pusztai hulladékból, mint amilyen a toll, a zsineg, s némelyik felületét amolyan mázolóasszony módjára, akinek nincs ideje árnyalatokkal törődni, mert oly biztos azokban, amelyeket kiválaszt, meg is festi. Kékje, pirosa, flamingórózsaszíne, gyepzöldje, falfehérje biztos, hogy van.
A szobrokról szólva azonban nem Tolnai vadszőlővel befuttatott palicsi lakóvillájához kanyarodtunk vissza, hanem a járásnyira lévő pusztai házába, a nyaralószerű menedékbe. (Bár kérdés, hogy autóval rendelkező ember számára mi az, ami járásnyira van? A nyelv emlékezik ugyan a gyaloglásra, de autóval suhan tova.) S e reliefek hangsúlyos felületével és a tériség irányait hangsúlyozó testiséggel egyszerre rendelkező (mondjuk út: tranzit) szoborműveket az ásványi erők, az évszakok förgetegei és a tanyavilág emberének együttese teremti, s bennük a hely mindahány ereje összpontosul és jelentéshez jut a szellemisége.
E műveket az tudja látni, aki Tolnaitól irodalmi művet már olvasott. Ha pedig valaki lapozgatta már azokat a folyóiratokat, könyveket, antológiákat, amelyekben emberünk versei, esszéi, elbeszélései, szakavatott képzőművészeti kritikái, interjúi fellelhetők, amellett legyen még legalább olyan ismerője a természet és az ember együttesen hatást kifejteni kész tektonikus erőinek, mint Magdalena Abakanowitz.
Februárban, a németalföldi ég alatt járva Tolnaival a pusztát, ahol a világ teteje csupa kék szín és szaladgáló bárányfelhő (mit keresek én itt, akinek a bakonyalji városi kertjéből kizárólag az égbolt alálógó hasát lehet látni, és a tető, ami befödi a világ fazekát, amelyben mixtúra: az ér, az ártézi forrás táplálta, csordát itató vályú, a szittyóval bekerített, állatokra váró dagonya, a kacsák, a trágyadomb, a bumfordi kölyökkutya, a gyöngytyúkok, pulykák és a sókban gazdag, tápanyagban szegény talajt eltűrő ezüstfák sora található, az a keverék, amelynek neve is van, a bácskai vidék. A föld alatt húzódó gázvezeték jelzőoszlopán varjú ül, forgatja a fejét. A horizont jobb oldalára kiült, szárban maradt kukoricaföld mellett gyalogló férfira figyelek föl, s a vele ballagó nagytestű ebre. Két csatorna szögletéből a két vízre egyszerre ügyelő kacsa. Birkasörét és birkalábnyom a tömörré taposott ösvényen. Két-három levélkéjű lúdfű-magoncok. S ahová melegebben süt a nap, a szélárnyékos gödrök északi oldalán, a mélyút szélén friss növényfoltok a száraz fűben, illetve a csontfehér földön.
A tarlóra vágott földön a kukoricaízikből hengereket kötegeltek egybe s hagytak magukra. Szálra fektetett kukoricaszárból készült óriás korongok, óriási, de mégis könnyű malomkövek, még inkább műtárgyak, a Szeged alatti Tisza-mellék szikes pusztáján. A földön vastag rétegben hevernek a gondosan lemorzsolt kukoricacsutkák: piros aposztróf-jeleken gondosan egyformának készített abakánok, mintha a lengyel szobrásznő járt volna ősszel erre, s bárha nem zsákvászonból, de csuhéból, kóróból és csutkából készítette volna monumentális szobortárlatát. Tolnai havazásoktól teljes tele azzal telhetett e pusztában, hogy mustrát tartott a levegős kiállítócsarnokban, áthelyezhette, a művek lényegéhez közelebb eső pontokra állíthatta a görgetegeket, a megvilágítási lehetőségeket latolgatta, s talán a széljárások közül is leválogatta a megfelelőket. Aztán a műtárgyakkal berendezett térről vázlatot készít (betű mellé betű, sorra sor, papírlapra lap), a vázlatok mondatai közé újdonsült mondatokat ékel, mígnem, csipkerózsákból a csipketerítőt, meghorgol, részleteiből gondosan összeállít egy megegyező mintákból felépülő, szinte mint a végtelen, olyan széles szöveget. S a kiállítás ilyenkor már le is bontható, miként leoldozza a kukoricakötegek derekáról a drótkötél-övet az állatait etető paraszt, vontatók szállítják be a tanyára a takarmányt.
Tolnai, talán mivel kifáradt a sétában, talán mert megdöntötte a szél, talán mert a fényes fűre vágyott leheveredni, amikor lefeküdt a gyepre, a fűszálakkal együtt melegedni, látom, rögtön belehallgat a földbe. Füleli, mi zajlik a szikes puszta mélyében. Hallhatja a távolban vonuló nyáj zaját, a vakondok és az ásóbékák járataiban, metróvonalakban és belekben egymás után nyomuló s végül a felszínre bukkanó levegődugók pukkanásait. Azt, ahogyan mocorognak a löszbabák és sarjad, külön-külön életét éli minden egyes növénytő és fűszál (bársonykerep, veres csenkesz, siskanád, tippan, sófű, sziki kerep, eperhere, csatak, lórom és egyebek), s járatja pálcikalábait a melle két oldalán félhold alakú fekete sávot viselő széki lile.
Első találkozásunk után jutottam ahhoz a könyvéhez, amelynek végső novellája nagyban hozzájárult világa megértéséhez: Palics annak a címe. Ebben az önéletrajzi elemekben bővelkedő szövegben arról esik szó, hogy ő maga, a testvére és édesapjuk egy disznót terelnek át a szikes pusztán, hogy eladni behajtsák Szabadkára. A járás szike azonban lemarja a sertés bakelitfekete patáit, az elbeszélő is napszúrást kap, így egy segítségükre siető szekéren jutnak el Palicsig, a Tisza parti lakóhelytől a mondén fürdőhelyig – ahol harmadnap találnak rokonai rá az állatkert ketrecében. Ebben a Járás sajátságait felvillantó novellában növények is megjelennek: a sóvirág, a bajuszpázsit, a bárányparéj, a maszlag, a katáng – és a magyar moha. Ezt a magyar mohát azonban hiába is kerestem, amikor Tolnai beledűlt a járás szikfoltjait övező csenkeszgyep-koszorúk egyikébe.
Tolnai egykori, 1987-ben megjelent kötetét, amely a Prózák könyve címet viselte, a kritika úgy jellemezte, hogy végképp megszabadult benne a költőiségtől és az esszéi reflexióktól. A szerző terhének vagy legalábbis nehezékének állították azt a szövegköztiségben lubickoló (leginkább költőkre jellemző) eljárást, amelyet másrészt rá jellemzőnek is találtak. Az egykori kritikusok, akik Tolnai prózaírói attitűdjét egyszerre burjánzó költőiségűnek és analizáló, tablófestést lehetővé tévő, észrevételeket és megjegyzéseket és széljegyzeteket elősoroló (mondjuk úgy: a teret faltól falig kitöltő, teleíró) értekezéseknek írták le, nem vették észre, hogy értékelőiként csupán akkor tudták megragadni ezt az egyre bővebben szétömlő írói világot, ha maguk is hasonló eljárásokkal éltek. Tolnait magam számára megragadhatónak is úgy gondolom el, hogy bemutatásakor együttesen kell élnem a különböző műfajokkal.
Monumentalitás, titok, organikus világ, a tér és az ember változatos viszonyainak tablószerű összetartása – úgy találom, kis korkülönbségük ellenére ebben közös Magdalena Abakanowitz és Tolnai Ottó. Közösek abban, ahogyan európaiak. Közösek a természetes anyagokhoz (mesterségük eszközeihez) a vonzódásukban. Nem kétlem azt sem, hogy mindketten csodálói annak a hatalmasra növő fűfélének is, amelynek a neve: Zea mays. Alföldiesen: tengeri.

xxx

A Járásról, ahol a Tolnai-világ egyik helyszínéről szerezhettem ismeretet, autóval jutottunk el Palicsra, ahol szerzőnk az utóbbi évtizedben él: magam úgy éreztem, azon az úton, ahol a novellahős haladhatott. Láttam Krarsun nagypapa tanyájának a maradványait, éreztem a Járás hízó- és birkaszagát, a szalicil-fehér sziksó terjengő illatát, láttam a szalmakazlak sárga félgömbjet, akként, ahogy lebukik a Nap a horizonton, és a palicsi tó partján a kékérzékenységet okozó szecessziós Zsolnay-vázát, mindent úgy, ahogy az egykor lelkesen olvasott novellában.
Be kellett látnom, hogy ugyan a könyv megjelenése után huszonöt évvel, de bizony magam voltam a novella hőse.
Ottó, este, az udvari kisházból hatalmas mappával állított be, gondosan kibogozta a kartonpapír fedélt és fényképeket teregetett le elém. Némely képet, mintha ló háta lenne vagy ásó fényesre koptatott nyele, széles tenyerével megsimít, egyiket hol a másikra, hol a másik alá helyez, láthatólag sorrendet képez. Skípe, azaz Nagy József, a Franciaországban világhírre szert tevő mozgásművész barátja munkáival van elfoglalva. Mondja, hogy léteznek időszakok, amikor Orléans-ból, illetve Párizsból visszaköltözött barátja kivonul a szikesre, ahol fellelt egy emberemlékezet óta elhagyatott, lakóitól megfosztott, düledező házat. Annak a romnak a tetőzet nélküli, az időjárás által is munka alá vett falairól készít közeli fotókat: a falhengerek mintáinak darabjait, mázolásnyomokat, falrepedésekben előtűnő festékrétegeket. Több tucat írólap nagyságú színes képet szed elő, s elém borítja a régészi gondossággal rögzített, hónapos kihagyásokkal és több alkalommal készült felületdokumentációt. Mondja, írni szeretne róla, esszét, végtére is olyan ez a kollekció, mintha miniatúrák gyűjteménye lenne, avagy rövidprózák egymás mellé vetődött halmaza. Elképedve figyelem a mozgásművész felvételeit, majd számítógépemből előbogarászom Ottó számára a legutóbbi munkáimat: a fallabdapályám falát fényképeztem le, a hatalmas erővel becsapódó, majd továbbpattanó labdák hol kontúros, hol elmosódó, hol üstököscsóvára emlékeztető nyomait. Mint egy pointilista alkotás – hümmög Ottó, s máris meglátja, mi a közös Skípe és az én munkáimban. Igyekszem magamat megértetni, s azt hangsúlyozom, hogy e falakon tablóira bukkanunk. A sáros labdák után maradt pöttyök akár a szerb háborúkban szétlőtt, golyóktól szétvetett tűzfalak. Ottó a kocsiban marad, az anyósülésben ül, fáradt, műtét után van, lábadozik, nagyokat lélegzik, én meg riadtan fényképezem mindazt, ami fényképezhető.
Ott, a sáros fallabdanyomoktól pettyezett falnál az jutott eszembe, hogy a makrofotók, amelyeket táncművész barátjától kapott, valójában Tolnai Ottó Kracsun nagypapája járási tanyája omlatag falrom-részleteit tárják elénk.