Ha a 2000-es krakkói ösztöndíjam előtt megkérdeztek arról, hogy jártam-e már Lengyelországban, akkor erre mindig igenlő választ adtam. Ez nem okozott kü-lönösebb meglepetést, hiszen ez magyar részről az elmúlt évtizedekben egy gyakran látogatott területnek számított. Ha viszont felsoroltam azokat a helye-ket, ahol megfordultam, akkor a feleletem már sokakat megdöbbenŹtett. Ez ugyanis úgy hangzott, hogy voltam Wilnoban, öt, egykor Lengyelországnak el-zálogosított szepességi városban, Poprádon, Szepesszombaton, Podolinban, Iglón és Ólublón, valamint Lwówban, vagy ahogy mi magyarok a Monarchia óta hívjuk, Lembergben. 
A Lengyelországot megjárt magyarok között a népszerűségi lista első helyén a legtöbb esetben Krakkó áll. A volt koronázó város természetesen en-gem is megigézett, ám számomra az első számú kedvenc mégsem ez, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia Galícia tartományának egykori központja, LemŹberg. 
E város iránti érzelmi elkötelezettségem nem véletlen, hiszen mind a Monarchia időszaka, mind a lengyel történelem nagyon érdekel, e két terület átfedését pedig Galícia tartomány és Lemberg története jelenti K. und K. idők-ben. Mivel kíváncsi voltam a város 1918 utáni múltjára is, így személyes élmé-nyeim és kutatómunkám eredŹméŹnyeként lassanként kibontakozott előttem a len-gyel Lwów, a szovjet ????? és az ukrán ????? képe. Egy közép-európai város XX. századi története és annak három korszaka, ahogy én láttam. 
Első, személyes találkozásomra e várossal 1986-ban került sor. A töb-bi részképzésre utazóval együtt éppen ?????-ban szálltunk át a Leningrádba tar-tó vonatra, és hazafelé is több órát kellett itt várakoznunk, miközben egy rövid, felfedező sétára indultunk. Már a pályaudvar épülete is a hazai állomásokat jut-tatta eszembe, a belváros arculata pedig szintén az otthon megszokott miliőre emlékeztetett, ellentétben a Szovjetunió orosz területein tapasztaltakkal. Mindez azt a benyomást keltette bennem, hogy már valahol “otthon” járunk, hiszen ugyanazokat az épülettípusokat láttam, mint Budapesten, maga a város pedig sokban K. und K. időkre emlékeztetett, a keleti területeken ismeretlen rene-szánsz építészeti megoldásokról nem is beszélve. Történészhallgatóként akkor mindössze annyit tudtam, hogy ez az egykor lengyel város valamikor a Monar-chia, a két világháború között pedig az önálló Lengyelország része volt.
Az ott szerzett emlékeimet néhány akkor készült fénykép és a szakiro-dalom mellett egy könyv mélyítette tovább. A dualizmus kutatása során ugyanis szinte természetesnek tűnt a számomra, hogy szűken vett történelmi események mellett a kor szépirodalmát is ismernem kell, így került a kezembe Jan Parandowskinak, a Monarchia kori Lembergben játszódó híres regénye, a “Pa-rázsló egek”. Bár ebben a főhős, Teofil lélektani átalakulásán van a hangsúly, de a történet hátterében így is szépen kibontakozik az egykori Galícia tartomány központjának, LwówŹnak képe, ráadásul mindez lengyel prizmán keresztül. 
Az 1868-as osztrák-lengyel kiegyezésnek köszönhetően ez a terület is autonómiát kapott, a főváros pedig hivatalosan is Lwów lett. Bár ez nem járt ak-kora önállósággal, mint Magyarország esetében, de az Osztrák-Magyar Monar-chia időszaka a város számára mégis a viharos fejlődés és a boldog békeidők korszakát jelentette, bár Galíciát szegénysége miatt továbbra is gyakran “Golicia és Glodoméria” tartományŹnak csúfolták. 
E fél évszázad alatt Lwów városa minden értelemben a Galícia köz-pontjává vált, melynek hivatalos nyelve a lengyel lett. Itt székelt a tartomány-gyűlés, a szejm és a lengyel politikai elit is, legálisan működő pártok alakulhat-tak, melyek a felszínen tartották az egyesítés eszméjét. A városban már 1894-ben, a korabeli Európában az elsők között megindult a villamosközlekedés, és itt is megjelentek e korszakra annyira jellemző “Ringstrasse-stílus” jellegzetes épí-tészeti megoldásai. Számtalan újság és egyesület létezett, közművelődési intéz-mények nyíltak, közép- és felsőszintű tanintézetek sora létesült vagy virágozott fel, ami pezsgő szellemi életet eredményezett.  
Bár Lwów e fél évszázad alatt hivatalosan “csak” tartományi központ volt, összlengyel szempontból mégis túlnőtt a Monarchia határain. A három részre szakított Lengyelországban ugyanis a politikai önszerveződésre Galícia tartomány a kínálta a legtöbb lehetőséget, ahol a lengyel kultúra és tudomány is szabadon volt művelhető a másik két országrésszel ellentétben. Itt a szimbolikus politika különféle megnyilvánulásai sem ütköztek akadályokba, így például az orosz megŹszállás alatt lévő Varsóval ellentétben Lembergben szabadon emlé-kezhettek meg a művészet eszközeivel a lengyel történelem és kultúra nagyjairól (pl.: Sobieski János, Adam Mickiewicz vagy Jan Fredro szobra, a lublini unió halma, a racławicei panoráma kiállítása stb.). A másik két országrészből pedig nemcsak diákok jöttek ide tanulni, hanem a politikai emigránsoknak is ez volt a gyűjtőhelye, az oroszországi ukrán emigrációról nem is beszélve. Emellett itt alakult meg Kazimierz Sosnkowski és Marian Kukiel vezetésével a titkos Aktív Harci Szövetség is 1908-ban, majd 1910-ben Władysław Sikorski vezetésével az immár legálisan működő Lövészegylet, ami az első világháború idején a meg-alakuló lengyel légiók magját jelentette. Ezek után nem véletlen, hogy e fél év-század alatt potenciálisan sokan e tartományban látták az ország újraegyesítésé-nek letéteményesét, amit joggal nevezhettek a “lengyel PieŹmontŹ”-nak. 
A szovjet ?????-val is az 1986-os átszállás alkalmával ismerkedtem meg. A K. und k. stílusjegyeket őrző város útjai felett ugyanis ott virítottak a Szovjetunióban elmaradhatatlan mozgalmi feliratok, az utcanevek pedig szintén a szovjet kommunista panteon hőseit idézték. Bár annyit tudtam, hogy a város 1939 őszén került a Szovjetunióhoz, a front pedig ezt követően kétszer is átha-ladt rajta, ám a második világháborúban elszenvedett pusztulás mértékével és jellegével nem voltam tisztában. E korszak ismeretében viszont abban biztos voltam, hogy ez itt sem zajlott vér nélkül.
Ezt az időszakot közelebbről Stanisław Vincencz, “Beszélgetés a szovjet megszállókkal” című önéletrajzi írásából ismertem meg, ami már jó ké-pet adott a szovjet megszállás alá került Kelet-Galícia mindennapjairól. Bár itt a szovjet katonák nem fosztogattak és erőszakolták meg tömegesen a nőket, mint később Magyarországon, ám a helyzet alapjában véve mégis sokkal rosszabb volt, mint hazánkban. Ezt a területet ugyanis a Szovjetunió részének tekintették, így rövidesen elkezdték életbe léptetni a sztálini korszak írott és íratlan szabá-lyait, annak minden velejárójával. Ennek függvényében az sem véletlen, hogy az író a két világháború közötti lembergi lengyel társadalom különféle rétegeit a börtönben szerzett élményei alapján mutatta be.
A lengyel Lwów számára a második világháború egy német bomba-támadással kezdődött 1939. szeptember 1-én, 12-én pedig megjelentek a német csapatok a város alatt, de sikerült őket megállítani. Szeptember 17-ét követően viszont a két tűz közé került védőknek már nem volt esélyük a túlerővel szem-ben, így szabad elvonulás fejében kénytelenek voltak kapitulálni, 22-én pedig Lwówba is bevonultak a Vörös Hadsereg első egységei. Szovjet részről termé-szetesen nem tartották be ezt a megállapodást, így a tisztek, akik között renge-teg, a mozgósítás során tartalékosként behívott értelmiségi is volt rövidesen a starobielski gyűjtőtáborba, majd onnan következő tavasszal a katyńi erdőkbe kerültek. A sors iróniája, hogy 1939-ben Andrzej Wajda és Zbiegniew Cybulski is felvételizett a lembergi tiszti iskolába, de nem vették fel őket, így 1939 au-gusztusának végén szerencsére nem kellett bevonulniuk a városban lévő állo-máshelyükre...
A Ribbentrop-Molotov paktum értelmében a város szovŹjet érdekŹszféŹráŹba került, és 1939 őszén, egy népszavazási komédiát követően "hivaŹtaŹloŹsan" is az Ukrán SZSZK része lett ????? néven. A Szovjetunióban megszokott letartóz-tatások és deportálások itt is megkezdődtek, a végállomás pedig Szibéria, Ka-zahsztán vagy a GULAG valamelyik lágere volt. E rémuralomnak volt az egyik tragikus hőse Tadeusz Fedorowicz, a Mária Magdaléna templom kápŹlánŹja, aki Kolbéhoz hasonló nagyságrendű áldozatot hozva önként kísérte el híveit a ka-zahsztáni száműzetésbe. 
Az új rend nagy vesztesei ismét a lengyelek lettek, akiket az osztály-szempontokon túl még nemzetiségük miatt is üldöztek. Kiszolgáltatottságukat az is fokozta, hogy a kor két totális nagyhatalmának politikai rendőrsége, az NKVD és a GESTAPO már 1939. szeptemberében titkos megállapodást kötött a lengyel hazafiakkal szembeni közös fellépésről, 1940. márciusában Zakopané-ban és Krakkóban pedig több konferenciát is tartottak fellépésük összehangolá-sáról. Áprilisban a GESTAPO toborzóirodát nyitott a szovjetek által megszállt városban, hogy megszervezze a városban rekedt németek és zsidók visszaŹteŹlepülését Főkormányzóságba, ami az utóbbiak számára a halálos ítéletet jelenŹtette. 
Eközben megkezdődött a szellem és tudományos élet szovjetizálása is, az értelmiségi elitből pedig többen is az új rendszer mellé álltak. Tizennégy len-gyel író, köztük Władysław Broniewski, Aleksander Wat és Boy például aláírta az Ukrajna egyesítését elfogadó nyilatkozatot, míg mások, mint Adam Ważyk vagy Leon Pasternak a független Lengyelországot elítélő és az új rendet éltető írásokat produkáltak, bár az ilyen megnyilvánulások azért nem nyújtottak meg-felelő védelmet a letartóztatásuk ellen. 
A szovjet ?????-ot 1941. június 22. újabb bombatámadás érte, majd a várost rövidesen elfoglalták a német csapatok. A szovjethatalom képviselői el-menekültek, ám az NKVD-sek előtte még 12000 politikai foglyot lemészároltak. A várost Lemberg néven a Főkormányzósághoz csatolták, a terror pedig tovább folytatódott, amiből a németek mellett már az ukránok is kivették a részüket. Július 3-ról 4-re virradó éjjel több egyetemi tanárt végeztek ki, amit még két má-sik ilyen akció követett. Ugyanezen a nyáron még két zsidóellenes pogromra is sor került, majd decemberben gettóba tömörítették őket, és megkezdődött a fo-kozatos kiirtásuk. 
1944. júliusában, a Vihar-hadŹműŹveŹlet során a Honi Hadsereg katonái úgy foglalták visszaŹ a németektől Lemberget, úgy hogy közben elkerülték a na-gyobb károkat is. Rövidesen a Vörös Hadsereg és az NKVD egységei is vissza-tértek, és ?????-ban ismét megkezdődtek a letartóztatások, aminek a Honi Had-sereg helyi vezérkarának tagjai is áldozatul estek.
Bár 1943-44-ben lengyel részről miden követ megmozgattak annak érdekében, hogy Lwów ismét visszakerüljön az anyaországhoz, de a diplomáciai erőfeszítések eredménytelenek maradtak. A nyugati hatalmak is jóváhagyták, hogy a határ a Curzon-vonal legyen, így a város a környéken található olajme-zőkkel együtt visszavonhatatlanul a Szovjetunió része lett.
A döntés hatására Stanisław Grabski vezetésével egy nagyarányú átte-lepítési akció kezdődött 1945. májusa és 1946. decembere között. A repatriálás során mintegy 130-140000 lengyel költözött át, jórészt Wrocławba, és alig ti-zenkétezren maradtak ?????-ban. Ez az akció szimbolikus politikát sem hagyta érintetlenül, így Ujejski-szobra Szczecinbe, Sobieskié Gdańskba, míg Fredroé a racłaŹwiŹŹcei panorámával együtt Wrocławba került át. A városban maradt lengyel emlékek közül a “sasfiak” temetőjét 1971-ben elpusztították, 1989-ben viszont Wielkie Hołoskon emlékművet állíthattak azoknak a lengyel katonáknak, akik a németekkel vívott harcban estek el 1939-ben.
Az ukrán ?????-vel való első találkozásomra 2001-ben került sor. Ad-dig még élt bennem egy olyan elképzelés, hogy még minŹdig jelentős számú len-gyel kisebbség él Lembergben, melynek valahogy sikerült átvészelnie a világhá-boŹrú alatti többszöri hatalomváltás és az ezzel járó terror borzalmait, akárcsak a pozsonyi vagy kassai magyaroknak. Ezen az elképzelésemen akkor kellett vál-toztatnom, amikor egy ottani ismerősöm pár napot töltött nálunk, és eközben a városról készült albumot mutattam neki. Nagy megdöbbenésemre ekkor tudtam meg, hogy ott már csak a Latin székesegyházban és a Szent Antal templomban vannak római katolikus szertartások, a többi templom pedig már döntően görög katolikus rítus szerint működik. Ez egy nagyon komoly jelzés volt a város nem-zetiségi arányairól, mely azt mutatta, hogy az ottani lengyel kisebbség már csak egy töredékét képezheti a helyi lakosságnak. Ezt a meggyőződésemet rövidesen a 2001-es népszámlálás adatai is megerősítették, mely szerint a lengyelek aránya még az egy százalékot sem érte el a mintegy 725000 fős városban, bár ott több kisebbségi szervezetük is működik, az anyaország pedig konzulátust tart fenn. De vajon mi vár a ?????-ben élő lengyelekre a XXI. század első évtizedeiben?  Valamiféle repatŹriáŹció? AsszimiláŹció egy dinamikusan fejlődő nagyvárosban? Kisebbségi sors, ahol az autonómiáról, a Kelet-Ukrajnában élő, ruszofil vagy eleve orosz nemzetiségű lakosság miatt sajnos szó sem lehet? Valamiféle híd-szerep Lengyelország és Ukrajna között? A Kresy részeként valamiféle történeti és kulturális emlékké, esetleg idegenforgalmi látványossággá történő átalakulás? Vagy ezen lehetőségek egyedi komŹŹbiŹŹnáŹciŹója? Milyen lesz az ukrán-lengyel vi-szony, amit a térségünkben "megŹszokott" nemzetiségi ellentétek hagyományos formáin kívül sok, a (közel)múltból örökölt véres konfliktus is terhel? 
A "sasfiak" temetőjének helyreállítása 2005-ben mindesetre bíztató jelnek tűnik, hiszen 1918-ban ők a Lwów ellen támadó ukrán függetlenségi erőkkel vívott harcban estek el. Bár ezt az eseményt csaknem másfél évtizedig tartó tárgyalások előzték meg, ezek végül sikerrel jártak, és a sírkertet a két közŹtárŹsasági elnök, Kwaśniewski és Juscsenko együtt nyitotta meg. Természetesen nem akarom idealizálni e példa alapján az ukránoknak az ott élő lengyelekhez, és általában kisebbségekhez fűződő viszonyát, mivel nem tudni, hogy ennek va-lóban lesz-e folytatása, ráadásul a szimbolikus politika és az oktatás terén időről-időre rendŹkíŹvül barátságtalan, sőt egyenesen kisebbŹŹségellenes lépésekről szóló híradásokat lehet hallani. 2005-ben viszont mégis egy olyan eseményre került sor, melynek Közép-Európában is követendő például és hivatkozási alapul kéne szolgálnia, különösen egyik-másik környező országban, ahol az ott élő magya-rok esetében egy ilyen gesztus ma még egyszerűen elképzelhetetlen. 
Lemberg XX. századi története, annak három, egymástól élesen eltérő korszaka sajnos tipikusan közép-európai jelenség. Néha úgy tűnik, mintha nem is egy, hanem három különböző városról lenne szó, ahol az államhatalommal együtt a rendszerek is változtak, annak minden következményével. A Krakkói Jagelló Egyetem új épületében látható márványtábla, mely a János Kázmér Egyetem nácik és kommunisták által elpusztított tanárainak állít emléket mind a város, mind a térség múlt századi történetének a szimbóluma lehetne. Ugyanak-kor nyitott kérdés, hogy mi lesz ????? sorsa az elkövetkező évtizedekben, mit visz tovább az elmúlt századok örökségéből? Bár az még nem dőlt el visszavon-hatatlanul, hogy az Ukrajna szekerének rúdja Moszkva vagy Brüsszel felé for-dul, mégis úgy tűnik, hogy a város már egyértelműen állást foglalt ebben a kérŹdésben a narancsos forradalom idején, amikor a nyugatbarát és demokrata ukrán erők egyik bástyája volt a posztŹkomŹmuŹnisŹta és ruszofil orientációjú keleti ré-szekkel szemben. Bár az ukrán belpolitika még produkálhat váratlan fordulato-kat, ám a tradíciókat és a jelenlegi politikai tendenciákat nézve mégis az tűnik sokkal valószínűbbnek, hogy ????? a XXI. század elején végérvényesen LemŹberg, és nem ???o? nyomdokaiba fog lépni.