Dubravka Ugreąičcsel Agnieszka Drotkiewicz beszélget
 A magamfajta állandóan utazik
(az emigráció Madonnája)

(Az élet sűrűjében)
AGNIESZKA DROTKIEWICZ: Szeretném megkérdezni, mit gondol arról az archetipikus női tevékenységről, amelyről a ©tefica Cvek az élet sűrűjében című regényében is ír, akárcsak Elfriede Jelinek a Kis csukákban – a varrásról. Ezzel az Odüsszeia Pénelopéjére utal?

DUBRAVKA UGRE©IČ: Ez az egész regény úgy van felépítve, mint egy tipikus női lektűr. Ezért minden nagyon jól illik benne a női irodalom modelljéhez, hisz bemutatja, mit csinálnak a nők, hogy viselkednek, hogyan keresik azt az egyetlent, az igazit. Tehát a ©tefica Cvek egy ismert szabásmintát követ: így kell kinézniük a nőknek írott regényeknek. Az ilyen történet mindig egy lányról szól, aki keresi az igazit, a nagy őt, Mr. Rightot. Úgy építettem fel ezt a regényt, hogy a varrással helyettesítettem az írást, a híres íróktól vett idézetek helyén pedig női magazinokból választott részletek állnak. Ezt tartom a legjobb könyvemnek, mert végül győz a hősnő, meghódítja a közönség szívét, engem viszont gyűlöl a közönség. Ekkora ereje van az archetípusnak. Egyszer a diákjaim összehoztak egy előadást a könyv alapján. Nagyon amatőr, gyenge darab volt, de amikor már eljutottak az utolsó jelenetekig, ©tefica és Mr. Right esküvőjéig, a közönség kész lett volna rizst dobálni az ifjú párra. Kitört az eufória, kiálltak a nézők a hős mellett, azonosultak vele: ez az, ©tefica! Csak így tovább! Meglátod, menni fog!

Anna Dziewit: Tehát ez a regény a legkedvesebb könyve? A legtöbb műve mégis esszéisztikus.

Dehogyis, a ©tefica Cvek az élet sűrűjében cselekményes, az Átkelés a regényfolyamon úgyszintén, hamarosan megjelenik Lengyelországban A feltétel nélküli kapituláció múzeuma. Ez nem esszé, hanem történet, csak egyszerűen kicsit másképp van megírva.

Anna: Azért kérdezem, mert amikor egy lengyel irodalomkritikussal beszélgettünk ezekről a könyvekről, azt mondta nekünk, hogy szerinte magát sokkal inkább foglalkoztatja az, hogy írónő legyen, mint az írás, maga az írás pedig művei legfőbb témája.

De hát én nem is írok az írásról! Csak egyszer írtam erről a Love story című elbeszélésemben. Abban a könyvben jelent meg, amellyel bemutatkoztam. Tehát ez egy pályakezdő írónő könyve, egyfajta kiáltvány arról, hogyan írjunk és olvassunk. Természetesen akartam írni az írásról, de végül is becsülöm magam azért, mert nem túl könnyen engedek ennek a kísértésnek, hisz ez valamelyest mégiscsak zsákutca. Szóval azt hiszem, az a kritikus csak azt az egy könyvet olvasta tőlem.

(Olvasni tilos!)
Anna: Én meg azt hiszem, más művekre gondolt, mindenekelőtt a Tilos az olvasásra, az írói-terjesztői-kiadói piac alapos kritikájára.

De alighanem ez sem olyan egyszerű. Férfiak nem írnak ilyen könyveket. Nekik nem az a dolguk, hogy az olvasói piacot vagy a kiadók politikáját vizsgálják. Azt hiszem, pont ennek, e különös jellegzetességének, kivételességének köszönhetően lett ez a könyv – teljesen váratlanul – igen elismert az Egyesült Államokban. Ugyanekkor jelent meg ott még néhány könyv, ugyanerről a témáról. De mindegyik teljesen másképp, egész más nézőpontból mutatta be a könyvpiac problémáit. Mert ezeket kiadók írták. A Tilos az olvasás pedig egy író könyve volt. Az az érdekes, hogy minden szerző ugyanarra a következtetésre jutott. Büszke voltam erre, mert nagyrészt az intuíciómra hagyatkozva jutottam el ide. De tisztában voltam azzal, hogy nem tudok változtatni ezen, mert a könyvpiac eztán is úgy fejlődik, ahogy fejlődik. E könyv megjelenése után igazából csak annyi változott, hogy most több ellenségem van, mint azelőtt volt.

Agnieszka: De talán sok mindenre ráébresztette az embereket.

Nem hiszem, hogy bárkit is rá lehet ébreszteni valamire. Talán csak pár embert. A könyv bevezetőjében azt írtam, nem vagyok biztos abban, hogy mindaz, amit most megírtam, írónak való feladat. Az írók, más emberekhez hasonlóan, gyakran konformisták, jobban járnak, ha nem vitatkoznak az ügynökökkel, a szerkesztőkkel, a kiadókkal, mert az írásból élnek. Néha jobb, ha az ember befogja a pofáját, és nem üti az orrát más dolgába. Arra gondol, ki tudja, hátha pont ezért leszek én sikeres, nem pedig valaki más.

Anna: Szeretnék feltenni egy kérdést, amelyet annak idején Jurij Andruhovicsnak is feltettem, mert érzésem szerint bizonyos értelemben hasonlítanak egymásra, hisz ő is konferenciákra járó ösztöndíjas író. Nem érzi néha úgy, hogy túl messzire kerül az igazi élettől?

Először is, ezek csak illúziók, az írók élete nem ilyen. Hisz nem tudhatja senki, milyen is az életem igazából, ezért egyesek azt is feltételezhetik, hogy a magamfajta állandóan utazik, ösztöndíjakból él és így tovább. Ezt képzelik rólam például a horvátok, megfeledkeznek arról a tényről, hogy húsz évig tanítottam egyetemen, el kellett hagynom az országot, amelyet szerettem. Az emberek konformisták, leginkább a saját kényelmükkel törődnek. Minden normális embert csak a megélhetés érdekel, azon agyal, hogyan biztosíthatna magának egész életre szóló kényelmet, vagyis szép nyugdíjat. Én negyvenöt évesen hagytam el a hazámat, és fogalmam sem volt arról, mi vár rám a legközelebbi jövőben, mire számíthatok. Diákéletet éltem, nem tudhattam, egyáltalán fenn tudom-e tartani magam. Szóval azok az írók, akik otthon maradtak, és most arról beszélnek, milyen jól megy nekem, ugyanúgy megtehetnék ezt, ők is emigrálhatnának. Miért nem mennek el? Miért nem indulnak útnak tömegével az írók, miért nem kapaszkodnak fel a nemzetközi színpadra?
Meg kell mondanom, voltak ösztöndíjak, amelyek egyszerűen megmentették az életemet, mint például a DAAD berlini ösztöndíja. Rögtön azután kaptam, hogy elhagytam Horvátországot. Nemcsak azt tette lehetővé, hogy írhassak tovább, hanem azt is, hogy egyáltalán elgondolkozzam azon, hol vagyok, és most mi történhet velem. Viharos körülmények között, dühösen távoztam az országból, szinte egyik napról a másikra léptem ki a munkahelyemről, hátrahagyva az egész életemet, amelyben már berendezkedtem. Nagy szerencse éri az embert, ha ilyen ösztöndíjat kap, mert nyer egy évet, nyugodtan élhet és dolgozhat. A kiadói piac olyan képet alakít ki az íróról a médiában, hogy ő a sztár, egy halom pénzt keres. A statisztikák pont az ellenkezőjéről árulkodnak. Azt olvastam erről, hogy az amerikai könyvpiacon például mindig van egy bizonyos összeg, amelyből előleget fizethetnek a szerzőknek. Egy vagy két író kapja a pénz kilencven százalékát, a maradék tíz jut az összes többinek. És pontosan azért hiszik annyian, hogy az írók milliomosok, mert a média beszámol arról, hogy Nagy-Britanniában egy szerző – legjobb, ha fiatal író az illető – most kapott egymillió font előleget. Az emberek meg azt gondolják, te jó Isten, ennél jobb életet álmodni sem lehet. Pedig ez csak illúzió. Mert a könyvpiac inkább azokból a szegény írókból él, akik szinte ingyen dolgoznak, mert rajtuk gazdagodnak meg a kiadók, az ügynökök és más hasonló figurák, akik havi fixet kapnak. Nekem nincs fizetésem. Persze nem akarom azt mondani, hogy másból sem áll az életem, csak szenvedésből, de azért ne feledkezzenek meg arról, hogy idegen területen élek. Ha az ember író, és a hazájában él, akkor valahogyan védi az az ország. Mindig talál valamilyen közönséget, akadnak hívei, érdekli az embereket, talál valami állást, még ha könyvtárban vagy iskolában kell dolgoznia, akkor is megél valahogy. Talán nem lesz nemzetközi szinten is ismert, de végül is mit számít ez? Van hazád, kultúrád és művelődési minisztériumod. Én viszont külföldi vagyok. Nem tartozom sehová. Nekem nem marad más, csak az a nagyon kevés nemzetközi ösztöndíj. Hollandiában élek, így törvényszerűen mindig háttérbe szorulok, mert nem hollandul írok, hanem horvátul. Nincs más kiút. Amit a magamfajta elérhet, az ez a német ösztöndíj, ezenkívül elmehetek falura vagy a hegyekbe, valamelyik alkotóházba. Tényleg ez minden; ha nemzetközi író vagy, nem áll mögötted egyik ország sem. Belepusztulhatsz vagy próbálhatsz Salman Rushdie lenni, és csatlakozhatsz az írók nagy maratonijához, akik hisznek abban, hogy végül ők végeznek az élen.

(Az emigráció Madonnája)
Agnieszka: Másrészt viszont, ha más szinten vizsgáljuk ezt a kérdést, hogyan lehetett mégis az emigráció Madonnája, ha ezt tette?

Na ne, szerintem ez csak egy újabb illúzió, egyáltalán nem ilyen az emigránsok élete. Talán úgy tűnik innen, hogy az emigrációban mindenki ugyanazt olvassa, ugyanarra vágyik, ugyanabban a kultúrában vesz részt, s így létrejön egy nagy közösség. Ez már nem így van. Így volt a kommunista időkben, amikor rengetegen emigráltak a szocialista tábor országaiból. Akkor tényleg léteztek valamiféle emigráns közösségek, bár nem beszélhetünk nagy tömegekről, talán még valamiféle emigráns sztárjaik is voltak. A hidegháború idején szívélyes fogadtatásban részesültek Nyugaton az emigránsok, gondoskodtak róluk, jelen voltak a médiában. Csakhogy ez a helyzet nem maradhatott fenn a végtelenségig, más tájak kezdték érdekelni a világot. Egy kezemen megszámlálhatom azokat, akik a szocialista barakkból indultak ki, és nagy karriert futottak be Nyugaton: a csehek közül Milan Kundera és Miloą Forman, a lengyelek közül pedig Agnieszka Holland és Krzysztof Kie¶lowski. Ezek az idők elmúltak, ma már hülyeség lenne külföldön a politikai emigráns, a menekült szerepéből megformálni az író arculatát, mert az egész világ sokkal nacionalistább lett, most mindannyian borzasztó nacionalisták vagyunk. De nem akarom azt mondani, hogy nem kaptam emigránsként semmiféle támogatást, nem volt érdeklődés, mert igenis kaptam segítséget – említettem már azokat az ösztöndíjakat, amelyekből éltem, de hangsúlyozom, hogy az írói karriert nem lehet politikai kérdésekre építeni, mert ezek ingatag dolgok. Jön valami változás, és nagy robajjal lezuhanhatsz az égboltról. A világ meg újabb attrakciót talál magának: Afganisztánt, Iránt, Irakot, Boszniát, Csecsenföldet, bármit, de az is nyilván csak öt percig köti le.

(A patchwork, a kollázs, a múzeum)

Agnieszka: Műveiben sajátos írói stratégia figyelhető meg, ez a felsorolás, összegzés stratégiája, így készül a patchwork, a válogatás, a gyűjtemény, a múzeum. A felsorolás melankolikus alakzat, egyetért ezzel?

Mint a rózsafüzér?

Agnieszka: Pontosan. Nem érzi úgy, hogy pontosan a kollázs, a fragmentum stratégiája jellemző korunkra, ez felel meg a leírásnak?

De, pontosan így van. A világ teljesen széttöredezett; amit megtudhatunk róla, az tényleg nem több a valóság szilánkjainál. Tényleg fontos nekem a kollázstechnika, mert szeretek strukturált egészet létrehozni. Nem akarok csak azért írni, hogy írjak, nincsenek ilyen mániáim. Szeretem a különálló darabokat. A művészetben is – szeretem modellezni, összerakni ezeket. Szeretem gondosan megtervezett műtárgynak képzelni az irodalmat. Ezen kívül az az érzésem, hogy a könyveimet olvasva láthatjuk, hogy mindegyik teljesen más, mind egy-egy külön világ. Utálom ismételni magam! Azzal nemcsak az olvasót untatnám, hanem magamat is.
Persze vannak olyan írók is, akik azzal válnak márkanévvé, hogy mindig ugyanúgy írnak, azért szereti őket az ember, mert mindig tudhatja, mit várhat tőlük, nem kell csalódástól tartania. Az én stratégiám talán kockázatosabb, különösen az olyan olvasók esetében, akik csak egy regényt ismernek tőlem, és, mondjuk, azt várják, hogy legyen egy újabb Átkelés a regényfolyamon.

Agnieszka: Júliusban Agneta Pleijel svéd írónővel készítettünk interjút, vele arról beszélgettünk, átléphető-e a művészet, az irodalom és a tudomány közti határ. A feltétel nélküli kapituláció múzeumában vagy az Amerikai fikciógyűjteményben hasonló technikákkal törli el a műfajokat elválasztó különbségeket. Gondolja, hogy ez a technika jellemző az úgynevezett posztmodernre?

Úgy gondolom, egyre több ilyen stratégia alakul ki, mert olyan bonyolult, összetett lett körülöttünk a világ, hogy az irodalmi leírás nem tud lépést tartani ezzel. Ami pedig a posztmodernt illeti, ez az a korszak, amikor a könyvpiac uralkodik az irodalmon. A modernitás a nagyregények kora volt, de a második világháború után minden megváltozott. Természetesen a háború utáni irodalom története is tele van nagy nevekkel és címekkel, de a posztmodern időkre szerintem mindenekelőtt az iszonyatos irodalmi túltermelés jellemző. Könyvekkel vagyunk körülvéve az éttermekben, a mellékhelyiségekben, a repülőtereken; gondolom, hamarosan a vonatokon is lesznek könyvesboltok. Tényleg mindenhol ott vannak. Ezek a tárgyak már természetes módon beleolvadtak a környezetünkbe. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az irodalmi túltermelés bármiképpen is emelte volna a színvonalat. Sőt, inkább csökkentette.

Anna: Lengyelországban most alighanem mindenki ír, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy mindenki olvas is.

Szerintem egyre rosszabb a helyzet. Azt hiszem, ez a demokratikus átalakulás kellemetlen következménye. Elhitette a piac az amatőrökkel, hogy nekik is menni fog. Az orvostudomány például, bármilyen szépen is fejlődik, nem ösztönzi arra az érdeklődő amatőröket, hogy ragadjanak szikét és sebészfonalat. A klasszikus zene nem áltat azzal, hogy az amatőrből egy nap virtuóz hegedűművész lesz. Ami a képzőművészetet illeti, itt már más a helyzet – gondoljunk az úgynevezett installációkra –, elvileg bárki lehet művész. Hasonló a helyzet az irodalomban, hisz mindenki tud könyvet írni. Manapság pedig, amikor a világ minden kiadója állandóan új, eladható neveket keres, semmiféle problémát nem jelent a villámgyors pályakezdés. Nem számít, ki vagy, csak legyél friss. Így működik a piac, a kereskedelem. El kell adni az árut. Ezért van rengeteg olyan író, aki csak egy művel futott be: kiadtak tőle egy könyvet, aztán elfelejtették. 

(Mégiscsak inkább női főszereplők)
Agnieszka: Szeretnék még visszatérni egy pillanatra a könyveiben szereplő nők témájához. Egyrészt mintha kicsit kigúnyolná a feminizmust, például a ©tefica Cvekben szereplő Emancipált Ela alakjával, másrészt viszont mégiscsak női főszereplői vannak ezeknek a regényeknek. Van jellemük, van bennük erő, bölcsesség, míg a férfiak inkább passzív személyiségek. Jó példa lehet erre az Átkelés a regényfolyamon egyik jelenete, melyben szörnyű bosszút állnak a nők egy irodalomkritikuson. Hisz az úgynevezett girl powerben, a nők közösségében?

A feminizmus kezdetben valóban emancipációt hozott a művészetben és az irodalomban. Ennek az irányzatnak köszönhetjük például az új olvasáselméletet, de az irodalomtörténetet is megváltoztatta. Tehát sok jó dolog történt azért, mert megszületett a feminizmus. De az éremnek két oldala van. Ami az identitást, az azonosulást illeti, itt minden problémának törvényszerűen két oldala van, egy jó és egy rossz. De néha úgy alakul, hogy minden ellened fordul. A női irodalom esetében is pontosan ez történt. Szinte azonnal elfogadta a média és az irodalomkritika férfirésze, ennek persze mindenki nagyon örült. De nem sikerült kizárni a férfiak manipulációját, ezért van most saját irodalmunk: női irodalom és gyermekirodalom. Van tehát fő vonulat, minden konkrétan meghatározott, ráruházott identitás nélkül, és vannak gettók. Amikor a fő vonulathoz tartozó szerzőkről írnak, bátran hasonlítgatják őket egymáshoz – akár Nabokovhoz, akár Joyce-hoz, akár másokhoz. Az írónőknek rendszerint bele kell törődniük abba, hogy besorolják őket a női irodalomba. Pedig ez förtelmes diszkrimináció. Másrészt pedig a nők rájöttek arra, hogy nagyon könnyű karriert csinálni a könyvpiacon (természetesen a női irodalmon belül), ha az illető eleget tesz bizonyos konkrét követelményeknek, például sokat ír a szexről. Elég egy pillantást vetnünk az olasz könyvpiac egyik újdonságára: egy kiskorú lány népszerűségi rekordokat döntöget szinte már pornográf feljegyzéseivel. Tehát a nők kihasználják a média és a piac kínálta lehetőségeket, de nincsenek tudatában annak, hogy milyen rettenetesen manipulálják őket, amikor hiányos öltözékben szerepelnek a színes magazinokban, és a százkilencvenkilenc szeretőjükről írnak. Semmi kedvük túllépni a sztereotípiákon. Akkor ez nem visszatérés a teljesen patriarchális kultúrához? Az egykori Jugoszláviában – a katolicizmushoz erősen kötődő Horvátországban, az ortodox Szerbiában és az iszlám orientációjú Boszniában – mindez mintha még feltűnőbb lenne. Vesz az ember egy regényt, amelyet elvileg egy felszabadult liberális nő írt, de amit talál benne, az fényévekre van attól, amit egy ilyen írónőtől várnál. Másrészt pedig az ilyen írónő, aki felszabadultnak, feministának nevezi magát, közölteti a fényképét az újságban, amelyen azt látjuk, hogy a férje ingét vasalja. Mert az a cél, hogy minden elvárásnak megfeleljen. Nézzétek – mondja –, ribanc vagyok (mert manapság értékes dolog ribancnak lenni), sikeres nő vagyok, sokat keresek, van férjem, tíz évvel fiatalabb nálam, és teljesen odavan értem, van egy-két gyerekem, persze ők is mind, kivétel nélkül sikeresek; vasalom a férjem ingét, és Gucci-cuccokban járok tetőtől talpig. Ez förtelmes manipuláció. Szerintem hatalmas visszalépés ahhoz képest, amit évtizedek alatt kiharcoltak maguknak a nők. Manapság abban merül ki a szabadság és a liberalizmus, hogy megnézi az ember A szex és New York következő részét. Szóval ez minden? Három New York-i nő hozzá illő férfit keres? Ez valami hülyítés, és a nők hagyják is rászedni magukat. Az öt perc hírnévért meg az anyagi sikerekért. Akkor mondják meg nekem, mi a különbség Vladka Pokos horvát celeb és egy mezei prostituált között! Vladka állandóan szerepel a tévében, vannak szponzorai, igazából nem tudni, mit csinál, egyszerűen arról híres, hogy híres. Ijesztő, hogy a kis unokahúgom olyan világban fog élni, ahol Vladka Pokos a legsikeresebb ember.

Agnieszka: De az igazi életben, nem pedig a szórakoztatóiparban, létezik valami olyasmi, hogy a nők közössége?

Igen, de ez sem teljesen olyan, amilyennek lennie kellene, különösen női szemmel nézve nem olyan. Pár nappal ezelőtt Gdańskban a szabadság kivívásáról beszélgettünk. Kérdem én, milyen szabadságot vívtunk ki? Én elvesztettem a szabadságomat, mert most különféle vallási vezetőket mutogatnak nekem a horvát tévében, akik megmondják, mi a jó, mi a rossz. Szinte semmi sem maradt azokból a vívmányokból, amelyeket a kommunista időkben harcoltak ki a nők, elvesztették a szabadságukat. Győzelmet arattak, szükség volt rájuk a háborúban, a partizánharcban, de csak egy pillanatig tartott a diadal. Tehát volt hatalmuk a háború után, csak éppen gyorsan elvesztették. Az úgynevezett demokráciában vagy száz évet mentünk vissza az időben, hiszen ma az egyház írja elő, mi a rossz és mi a jó. Menjenek el Zágrábba: soha életemben, a világ egyik városában sem láttam annyi bundát és nyakláncon lógó keresztet. Ilyen a horvát nő képe: bunda és kereszt. Sehol sem láttam annyi fejkendőt, mint Szarajevóban, vagy annyi pravoszláv jelképet, mint Szerbiában.

(Divatba jött a Balkán)
Agnieszka: Lengyelországban pár éve érezhetően divatba jött a Balkán. Egy popénekesnő lemezt vesz fel Bregovićtyal, a lakodalmakban cigányzene szól, Horvátországban nyaralunk, Kusturica-filmeket nézünk. Ugyanakkor nincsenek mélyebb ismereteink a világ e régiójáról, tényleg kevesen tudják, mi volt a tétje ezeknek a háborúknak és konfliktusoknak. Gondolja, hogy ez a fajta felszínesség veszélyes?

Lélektanilag teljesen érthető. Mert nem könnyű másokkal együtt szenvedni. Valahányszor bekapcsolja az ember a tévét, muszáj együttéreznie valakivel. Ezért nem vádolom részvétlenséggel az embereket. És persze van itt még valami, ami sokkal fontosabb: tudomásul kell vennünk, hogy a dizájn korában élünk. Tehát nem fontos a tartalom, az alany, amíg legalább a dizájn elfogadható. A horvát parlament, egyetértésben a horvát kormánnyal, nem törődik semmi mással, csak azzal, hogy jó imázsa legyen Horvátországnak. 

Anna: Ír is az esszéiben arról, hogy a horvátok olyan hatalmas energiákat mozgósítva küzdöttek azért, hogy kedvező kép alakuljon ki róluk, mintha ezen állt vagy bukott volna az állami létük.

Mert ez pontosan így is van. Az állam tervezhető tárgy lett. Mint a ruha vagy a ház. Ki fog emlékezni az emberre, ha rossz a píárja? Szóval Horvátország arra próbálja építeni a píárját, hogy a nyakkendők, a szép szigetek és a sajtos burek országa. Tehát nem tehet a külföld arról, hogy a Horvátország iránti érdeklődés felszínes, mert tálcán kínálják az úgynevezett tartalmat, amellyel a minimális elvárásoknak próbálnak eleget tenni. És mindenki nagyon boldog ettől.

Anna: Mit gondol Emir Kusturica filmjeiről? Azt mondta nekünk Maciej Zaremba újságíró és Balkán-szakértő, hogy szerinte a szerb életerő, kultúra és történelemszemlélet nagyon veszedelmes apológiái. Egyetért ezzel? Azért veszélyesek, mert olyan mesések, egzotikusak és színesek. Különösen az Undergorund.

Kusturica több nagyszerű filmet készített, elég, ha olyanokat említek, mint A papa szolgálati útra ment vagy a Cigányok ideje. Az Undergroundot egy zseni kudarcának nevezném. Túl sok mindent akart belesűríteni egyetlen filmbe, ezt már egyszerűen nem bírta el a szerkezete. Ez valami őrült barokk. Másrészt pedig tényleg sok vita folyt a műveiről odahaza, a hajdani Jugoszláviában. Amit megmutatott abban a filmben, az nagyon jellemző az egykori Jugoszlávia nemzeteire: mind hajlamosak az áldozat szerepébe képzelni magukat. Olyan szegények vagyunk, annyit szenvedtünk a kommunista időkben. Pedig ez nem igaz, mert ha bárki is megmenekült a szenvedéstől a kommunista barakkban, akkor azok a jugoszlávok voltak.

(Jugoszlávia: a kommunista paradicsom)
Anna: A szüleink a kommunista paradicsom szinonimájának tartották Jugoszláviát.

De hát tényleg kommunista paradicsom volt! Ez a valóság. Ha olyan borzasztó rosszul érezték magukat azok a jugoszlávok, olyan rettenetesen szenvedtek, akkor miért nem szerveztek semmiféle földalatti ellenállási mozgalmat? Volt talán két-három disszidens, de soha nem jött létre tömegmozgalom. A korabeli Jugoszlávia kultúrájában nincs bizonyíték arra, hogy nagyon elnyomták volna a lakóit. A lengyel, orosz és cseh kultúrában találunk ilyen bizonyítékokat. A művészetben és az irodalomban is. Az emigrációban. Tehát kissé túlzottnak tekinthető az a tézis, hogy Jugoszlávia nemzetei áldozatok voltak a kommunizmus idején, bármilyen népszerű is ez az elképzelés ezeken a területeken. A nyugati nézőknek és olvasóknak is tetszik, akik gyakran egy kalap alá veszik a keleti blokk országait. Nem tesznek különbséget. Pedig mindegyik országnak megvan a maga története. Persze mindannyiunknak volt valamiféle közös látásmódunk, közös ikonográfiánk, de a biográfia mindig személyes, egyéni volt – lengyel, román, cseh és így tovább.
A vad, állatias és életerős szerbekről alkotott kép is része a hagyománynak. Csakhogy ez nyugati hagyomány. Egyáltalán nem innen, Közép-Kelet-Európából ered – Nyugaton alakult ki ilyen kép a Balkán lakóiról. Ez csak a fantázia műve, a témához kötődő képzet. A Drakula grófról költött legendáktól kezdve mindez nyugati elmeszülemény, a vad Balkánról kialakított nyugati elképzelés.
Én úgy gondolom, hogy az Underground szerbellenes, nem pedig szerbpárti. Hisz mindannyian nagy bajuszú, bumfordi, mosdatlan macsóként jelennek meg, ostobák és primitívek. Normális ember szereti, ha ilyennek mutatják a népét?

Agnieszka: Egy ismerősöm, aki nemrég tért vissza Horvátországból, azt mondta nekünk, hogy több rétegből álló tortának látta a mai Horvátországot: van antik római, majd velencei és osztrák-magyar szintje, legfölül található Jugoszlávia. A horvátok is érzik, hogy ilyen összetett a kultúrájuk? Tükrözi ezt valahogy a mentalitásuk?

Nem, mert sosem törték ezen a fejüket. Szinte nincsenek is könyvek, gondolatok arról, hogy mit jelent horvátnak lenni, milyen a horvát mentalitás. Nem tudják, kicsodák, és azt sem, hogy kik szeretnének lenni. Ez óvodás szint. Ugyanakkor, mint már mondtam, nagyon erős bennük az az érzés, hogy sérelem érte őket, áldozatok, s ami talán még rosszabb, úgy látják, ők nem tettek soha semmi rosszat.

Agnieszka: Mélyen áthatja a szomorúság az írásait, másrészt viszont, elolvasva a könyveit – bár azt állítja, hogy nem tudja fölnyitni az emberek szemét –, erőt érzek magamban, ki akarok állni az ügy mellett, hogy tehessek valamit. Honnan ez az eltökéltség, hogyhogy nem megy el végleg a kedve az egésztől, ha ilyen elkeserítő dolgokról kell írnia?

Dehát én tényleg rettentően el tudok keseredni. Nemrég Horvátországban töltöttem pár hónapot, sok mindent megfigyeltem, írni is akartam erről, de hirtelen elfogyott az erőm, mert arra gondoltam, hogy igazából nincs minek, nincs kinek. Úgy éreztem, elmosódik a kontextus, és nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán lesz még valaki, aki megért a közeljövőben. Most, amikor mindenki iszkol az Európai Unióba, a jobb életbe és így tovább, amikor Európának egyetlen nagy, boldog piaccá kell változnia, ahol mindannyiunknak módunkban áll ugyanazt a joghurtot fogyasztani, ugyanolyan cipőben járhatunk, és minden ugyanolyan lesz – úgy érzem, egyre kevésbé lehet érteni engem, mert eltűnik a kontextus. Idén februárban részt vettem Budapesten mindenféle szimpóziumokon. Az egyiken az értelmiség transzformációjáról, az új posztkommunista értelmiségről beszéltem. A nyolcvanas évek olcsó gyerekfilmjeiből és meséiből ismert teremtményekhez hasonlítottam, amelyek képesek változtatni az alakjukat, bármelyik pillanatban átlényegülhetnek valaki mássá, ha a szükség úgy kívánja. Tehát az értelmiség transzformációjáról beszéltem, főként a posztjugoszláv példára összpontosítva, mert azt ismerem a legjobban, de a tágabb kontextusról sem feledkeztem meg. Valaha minden egyszerűbb volt, tudhattuk, melyik oldalon mi van, volt rendszer és antirendszer, hivatalos és nem hivatalos kultúra, voltak konformisták és nonkonformisták. Most viszont egymást követik, a végtelenségig, a legkülönözőbb megtérések és átalakulások, amelyeken át kell esnie az értelmiségnek, ha mindenkinek meg akar felelni. Ahogy annak idején bizonyos komisszárok elvárásainak kellett megfelelni. Most három olyan potenciális címzett van, amelynek az igényeit figyelembe kell venni: a helyi, hazai fórumon nagyon észnél kell lennie az embernek, hogy ne haragítsa magára a közönséget; eztán jön az Európai Unió, majd végül a harmadik szint, az egész világ. Tehát nacionalistának kellene lenni, de csak annyira, hogy az ember ne haragítsa magára az Európai Uniót, közben pedig azt sem árt figyelembe venni, mi jöhet be Amerikában, és így tovább. Erről beszéltem Budapesten, aztán az előadás után odajött hozzám egy fiatal ukrán diák, és azt mondta: aha, szóval íróként három piac elvárásainak kell megfelelnem, ez fantasztikus jó és nagyon egyszerű! Én meg arra gondoltam, te jó Isten, ez semmit sem értett az egészből! Engem már nem ért senki, nekem már nagyon kell vigyáznom.

(Danilo Kisről)
Anna: Szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit Danilo Kiąről, hiszen Lengyelországban nagy hívének és népszerűsítőjének tartják.

Nagyra értékelem a műveit, de nem mondhatnám, hogy kultikus írónak tekinteném. Azt hiszem, mindenekelőtt azért nem, ami történt vele és a műveivel. Itt mindenekelőtt Szerbiára gondolok. Először elüldözték, aztán nagy pompával eltemették, később majdhogynem szentté avatták, most meg egyszer csak föl akarják falni. És ez nem jó. Nagy írónak tartom, de nem fogadom el ezt a mitizálást.  

Anna: De hát nem ő tehet arról, hogy kultikus alak lett a halála után.

Tényleg nem, másrészt viszont, bár elvileg ez már egyszerűen magától történik, lennie kell valamiféle potenciálnak, tartalomnak, amely alkalmas a mitologizálásra. Kell egy tárgy, amely képes magához vonzani a mítoszteremtőket. Kell a varázspor.

Agnieszka: A mítoszok dekonstrukciójában nagyon közel áll Roland Barthes-hoz, különösen az Amerikai fikciógyűjteményben.

Érdekes, milyen rosszul fogadták ezt a könyvet az Egyesült Államokban. Valahogy nagyon megbántva érezték magukat attól, hogy írtak róluk valamit, azt viszont nem érezték, hogy ők milyen bántóan írnak másokról. Amerikában százával, ha nem ezrével lehet találni Közép-Európáról szóló könyveket, amelyek arról szólnak, milyen ronda és ocsmány vidék ez, milyen ostobák és primitívek az emberek és így tovább. Pár éve vettem egy útikönyvet, amelyet nyilván viccesnek szántak, a címe Molvániai útikalauz, egy kitalált országról szól, amely nyilván Moldávia és Albánia keveréke, az alcíme pedig így hangzik: Molvánia – egy ország, ahová még nem jutott el a modern fogorvosi gyakorlat. A borítón persze egy fogatlan férfi képe, nyilván valahol Romániában vagy éppen Szerbiában készült, a könyvben pedig számos vicces fénykép található olyan emberekről, akiknek fogászati problémáik vannak. És ez rossz. Nagyon rossz. De erről soha nem írt senki, nem tiltakoztak ellene, mert a Keletről jött emberek hozzászoktak ahhoz, hogy csúnyának, fogatlannak, lustának, őrültnek és primitívnek látják őket. Ezért lepődtem meg annyira azon, hogy ilyen rosszul fogadták az Amerikai fikciógyűjteményt: kapott néhány borzasztó rossz recenziót, alig lehetett megtalálni a könyvesboltokban. Amerikában például Baudrillard-t is nagyon rosszul fogadták, mert kritikusan mert írni az amerikai kultúráról. Egyszerűen ki nem állhatják.

Agnieszka: Gondolja, hogy ennél is nagyobb lesz a tudatlanság?

Szerencsére az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve, köszönhetem ezt az amerikai diákjaimnak. Nyitottak, érdeklődők, tanulnak oroszul, lengyelül, csehül.

Agnieszka: Vagyis nem értene egyet Rudyard Kipling híres aforizmájával, mely szerint A Nyugat az Nyugat, a Kelet meg Kelet, és a kettő sohasem találkozik?

Hogyne találkozna! Ez többek között azért is következik be, mert a globalizáció eltünteti a köztünk lévő különbségeket. Az IKEA-nak, a Philipsnek, Britney Spearsnek és más ikonoknak köszönhetően leszünk egyenlőek. Mert ez a civilizáció jövője. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem nekem kell eldöntenem. Csak annyit szeretnék, hogy ne veszítsék el identitásukat a keleti emberek. Ne bújjanak ki a bőrükből.

Anna: Pontosan erre az identitásra szeretnék rákérdezni. És az is érdekelne, hogyan maradhat fenn egy sajátos világkép a nyelvben. Érdekes dolgot találtam a kitűnő magyar író, Márai Sándor Naplójában: ebben a jó hatszáz oldalas könyvben Márai egyszer sem említi, hogy az a Kassa, amiről annyit ír, az nem más, mint a szlovákiai Koąice. Magyar ismerőseim vicces beszélgetésekben gyakran jegyzik meg Szlovákiával kapcsolatban, hogy egész jól tartják magukat ezek az ideiglenes földrajzi nevek! Horvátországban is megpróbálnak megmenteni egyfajta világképet azáltal, hogy ragaszkodnak bizonyos nevekhez?

Horvátországban mindent elpusztítottak, ami a kommunizmushoz kötődött, ami Jugoszlávia volt. Például leromboltak háromezer emlékművet, amelyet a fasizmus áldozatainak állítottak. Tavaly rombolták le Tito emlékművét, a legkiválóbb horvát szobrász, Antun Augustinčić művét. Tito mauzóleuma előtt állt. Rengeteg könyvet selejteztek ki a könyvtárakból, kiszórták a kommunisták és a szerbek munkáit. Titkos utasításban rendelték el bizonyos kiadványok megsemmisítését. És tényleg volt néhány könyvégetés Horvátországban, ez ellen sohasem emelte fel a szavát senki, mert ezt háziszennyesnek tekintették, amit nem ajánlatos kiteregetni. Ötven év történelmét próbálják eltávolítani a kollektív tudatból, megpróbálják összekötni az új Horvátországot a második világháború alatt létezett horvát állammal, amely annak köszönhette függetlenségét, hogy a nácikat támogatta. Sok utcanevet is megváltoztattak. Erősen kötődnek érzelmileg az usztasa mozgalomhoz, itt is, ott is feltűnik az éttermekben Ante Pavelić arcképe, különösen Zadarban gyakori. Ehhez persze még azt is hozzá kell tennem, hogy nemcsak háborús nosztalgiáról van szó. Erős mozgalom szerveződött azzal a céllal, hogy Horvátországot közelebb hozza Ausztriához, mindenekelőtt Bécshez. Elég volt már ebből a baklavából, a csevapcsicsából meg a hasonló nyalánkságokból, éljen a rétes meg a kolbász.

(A mézeskalács szív kultúrája)
Anna: Ezek a törekvések giccses színezetűek. Megint hivatkozhatunk Danilo Kiąre, aki a mézeskalács szív kultúrájáról írt. Veszélyes dolognak tartja a giccset?

Idéztem A hazugság kultúrájában Milan Kundera egyik levelét, melynek címzettje könyvet írt a giccsről, a nevére már nem emlékszem. Azt írta neki Kundera, hogy a giccs is an issue when it is obvious. Úgy tűnik, ma már nehéz eldönteni, mi a giccs, és mi nem az. Itt teljesen elmosódtak a különbségek. Természetesen nem nehéz kimutatni, hogy a kerti törpe, a mézeskalács és a porcelánfigura giccs. Tágabb kontextusban viszont már nem ragadható meg a giccs. Fejlődött, átalakult, szinte az élet minden területén meghonosodott, s így már nem lehet fölismerni és leleplezni. Megkérdezték tőlem Lengyelországban, hogy a ©tefica Cvek a Bridget Jones egyéni változata-e. Hát így működik ez. Szerintem az úgynevezett elit irodalomban is számos példát találhatunk a legförtelmesebb giccsre. És ez nem bizonyítható, mert mindig mondhatja azt a szerző, hogy ez nem giccs, hanem pastiche, irónia! Egy barátom, akit tényleg választékos ízlésűnek tartanak, maga a megtestesült elegancia, igazi műértő, hatalmas tudású, egy nap azzal állított be hozzám, hogy meg kell néznem a Titanicot. Gyönyörű film, végigsírta. És tényleg így is van – annyi a szemét körülöttünk, hogy mindannyian hozzászokunk, már nem is látjuk, hogy ez szemét. Nincs kánon. Senki sem mondja meg, mi az, ami még belefér a jó ízlésbe. A tekintélyek, bárkit soroljunk is ide, egyetemi professzorokat, tanárokat – már nem jutnak szóhoz. A piac a hangadó. Az értékes dolgok rendszerint jól el vannak rejtve, tényleg sokáig kell keresgélnie annak, aki hozzá akar férni ezekhez. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy hosszú évekig kell tanulnunk ahhoz, hogy ki tudjuk választani a legjobb sajtot és a legfinomabb bort. Akkor hogyan tudnánk eligazodni a művészetekben!

Anna: Ma nehéz kijelölni a kánont, mert elég önkényesek az értékítéletek. Hisz az ízlés végül is szubjektív dolog.

A véleményszabadság a demokrácia egyik vívmánya. De ennek az az egyik következménye, hogy teljesen lerombolták a tanár fogalmát. Ma nem tanít, hanem vezeti a vitát. Mondd meg, Péter, mit gondolsz erről a kérdésről, így néz ki ma az iskola. Volt például egy diákom, aki azt mondta az órán: hát, nem is tudom, nekem egyáltalán nem jön be ez a Dante meg Shakespeare. És ez az igazság, nem jön be neki, és joga van ilyen véleményt mondani. Régebben biztos nem mondta volna ki hangosan, mert volt kánon. Ma nincs kánon, és mint diáknak joga van így beszélni.

Anna: Olvasta Vedrana Rudan műveit? Lengyelországban igen hűvös fogadtatást kapott a Fül, gége, kés című könyve. Írtak róla, azon elmélkedtek, hogy egyáltalán beszélhetünk-e irodalomról ebben az esetben, vagy ez csak egy vulgarizmusokban bővelkedő szitokáradat, a világnak és Horvátországnak címezve. Különösen a férfikritikának voltak fenntartásai.

Igen, ismerem és nagyra értékelem. Megalkuvást nem tűrő nyelvezete olyan, mint a kés. Ez a könyv a legjobb pillanatban jelent meg Horvátországban, amikor már egyszerűen elegük volt az embereknek. A tévé hablatyából, a politikusok süket dumájából, az üres fecsegésből. Azt fejezte ki, amit mindenki szeretett volna torka szakadtából üvölteni: fuck you all! Tehát a kollektív dühroham irodalmi megfelelője. Tényleg nagyon jó szöveg.
Ha írónő az ember, ráadásul egy kis országból származik, akkor nincs könnyű helyzetben. Irigykedve nézem azokat az országokat, ahol több évszázados hagyományai vannak a női írásnak, mint például Nagy-Britanniában. Ott senki sem osztja fel az irodalmat női és férfiirodalomra. Mindenki megtalálhatja a maga rétegműfaját, s ugyanakkor része lehet az angol irodalomnak.

Agnieszka: Évek óta Amszterdamban él. Milyen ott az élet?

Furcsa. Jó is meg rossz is. Olyan város, ahol el lehet tűnni, és ezt nem veszi észre senki. Olyan nagy a tolerancia, hogy kezd már közönnyé válni. Igazából mindegy, hogy létezel vagy nem. Másrészt viszont Amszterdam nagyon, de nagyon kellemes hely, különösen akkor, ha Horvátországból jött az ember. Ott egyszerűen megpihenhet. Azt mondta Brodszkij, jó város, mert egyszerűen mindenki békén hagy.

Varsó, 2005. szeptember 11.

            Pálfalvi Lajos fordítása



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu