Bernard Magnier
Egy  szép nap  nem európai nyelven írott afrikai könyveket is tudunk majd fordítani

Ön a párizsi Actes Sud kiadó afrikai irodalom sorozatának szerkesztője. Mióta létezik ez a sorozat és hány címet adott ki?

Egész pontosan az afrikai irodalmi sorozat igazgatója vagyok. Mintegy tizenkét éve létezik a sorozat, körülbelül negyven címet adtunk ki a Szaharától délre fekvő területeken íródott afrikai könyvekből, Maghreb1 nem hozzánk tartozik. Azoknak a szerzőknek a könyveit adjuk ki, akik franciául írnak, vagy akiknek  az írásait angolból, portugálból vagy afrikaans nyelvből fordítjuk. A negyven cím viszonylatában a legjobban képviselt területek közé Nigéria és a  Dél-afrikai Köztársaság tartozik, az itteni írók afrikaans nyelven vagy angolul írnak.

Egy tekintélyes sorozatról beszélnünk tehát, valószínűleg már kialakult az olvasóközönsége. Kik olvassák ezeket a könyveket?

Franciaországban az utóbbi időben megváltozott az olvasók köre. Azt gondolom, hogy huszonöt éve elsősorban  valamilyen családi kötődés miatt  olvastak afrikai irodalmat: meglehet az apjuk Kongóban járt, feleségül vettek egy afrikai nőt, Szenegálban vagy Burkina Fasóban éltek. Őket a nyolcvanas években felváltották azok az aktivista olvasók, akik az appartheid ellen küzdöttek, akik iskolákat, könyvtárakat építettek az afrikai országokban. A kilencvenes évek végétől, 2000 óta pedig kíváncsi olvasókkal bővült a közönség. Ezek a kíváncsi olvasók feltehetően ma afrikai irodalmat olvasnak, holnap francia vagy magyar irodalmat, majd rátérnek egy dél-amerikai szerzőre. Az afrikai irodalom egyre inkább kivívja a maga helyét a francia olvasóközönség körében.

Ezek a könyvek előbb Afrikában jelennek meg, majd átveszi őket az ön kiadója?

Nem, nem feltétlenül. Elképzelhető, hogy ezek a könyvek először Európában, Londonban, vagy az Egyesült Államokban jelentek meg, ha angol nyelvű könyvekről van szó; Lisszabonban, ha a portugál nyelvcsoporthoz tartozó könyvről; vagy Franciaországban, ha francia nyelvű könyvről. 

Megtörténhet, hogy a válogatás által a külföldi kiadók irányítják is az afrikai irodalmat?

Tudatában vagyok ennek a veszélynek, de fontosabbnak tartom, hogy megismertessem ezt az irodalmat  a francia közönséggel. Ha mi nem jelentetjük meg ezeket  a könyveket, akkor azt kockáztatjuk, hogy ezek a könyvek egyáltalán nem jelennek meg. A választásaim a személyiségemtől függenek. Vagyok, aki vagyok,  francia vagyok, ettől függ a választásom is. Nem teszek úgy, mintha afrikai lennék, és nem azért választok egy könyvet, mert a szememben afrikainak tűnik. Más irodalomra is alkalmazni lehetne azokat a kritériumokat, amik szerint keresek, ugyanezek a szempontok  európai vagy más könyvekre is érvényesek.

Gondolja, hogy sokáig mellőzték az afrikai irodalmat?
Azt gondolom, hogy a mellőzés a mai napig tart. Afrikában alig van könyvkereskedés, Maliban például nincs egy sem. Budapesten több könyvesbolt van, mint Maliban, Burkina Fasoban, Nigériában és Csádban együttvéve. Afrikában a könyv luxuscikk. Tehát  ezen  írók ismertsége, az ottani tehetségének és az ottani irodalom elismertetése azt is jelenti, hogy Afrika átadhat  dolgokat, Afrikának van az északiak számára mondanivalója. Erről a hangról eddig sokszor nem vettek tudomást, és néha le is nézték.

Milyen társadalmi helyzetben élnek ezek a szerzők? Van közöttük emigráns, olyan, aki elhagyta Afrikát, és Európába vagy az Egyesült Államokba költözött?

Mindenképpen író-olvasó emberekről van szó. Jónéhány országban már ez a tényező is kizárja a lakosság felét, vagy ennél is nagyobb részét. Olyan emberekről beszélünk tehát, akiknek lehetőségük nyílt hozzáférni a kultúrához, és ez persze nem sok afrikaival fordul elő. Vannak közöttük emigránsok is. Nem feltétlenül Franciaországba vagy Európába jönnek,  Afrikán belül is óriási  a vándorlás. Ha az afrikai irodalom bibliográfiáját vesszük kézbe, könnyen észrevehető, hogy a szerzők fele nem ott él már, ahol született. Politikai okokból, gazdasági okokból, vagy néha saját akaratukból jöttek el, el akartak menni máshova, mást tapasztalni. Az emigráció, az eltávolodás, a száműzetés gyakran szerepel témaként ebben az irodalomban. 

És nem csak az afrikai irodalomban... Vannak-e a szerzők között hátrányos helyzetűek, például nők?

Az Actes Sud Afrika sorozatában női szerzők is megjelentek, de női szerzők másutt, a sorozaton kívül is előfordulnak. A hatvanas évektől a  nyolcvanas évek elejéig gyakorlatilag nem volt Afrikában női író. Az előbb említett 50-60-70 százaléknyi analfabéta nagyobb része, 80-90 százaléka nő. Az utóbbi években sokkal több női szerző tűnt fel, és legtöbbször igen komor témákkal. A prostitúciót, az AIDS-et, a csonkítást idézik fel, és gyakran igen fiatalok, 25-30 évesek ezek a szerzők. Ez is egy újabb tendenciája ennek az irodalomnak.

Hogyan keresi a kéziratokkal, hogyan szereznek tudomást a kiadóról a szerzők?

25-30 éve dolgozom ezzel az irodalommal, a nevem nem teljesen ismeretlen, de ha a megjelent negyven címet nézzük, legalább harmincféle különböző történet fűződik hozzájuk. Volt, amit az otthoni postaládámban találtam, volt ami a kiadóhoz érkezett, egy-egy ottani professzor ajánlott egy kéziratot, egy már megjelent szerző ajánlott egy szerzőtársat, az irodalmi intézmények hívták fel a figyelmembe valakire, a barát barátja is hozzám fordult: minden alkalommal egy más történet rajzolódik ki. Évente háromszor Afrikába utazom, ismerem a szerzőket, ismerem a köreiket, szoros kapcsolatban állok velük. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy afrikai irodalmakról van szó, sokszor emelem ki  a kontinens sokféleségét. Ugyanannyi különbség van Csád, Dél-Afrika, Angola és Szenegál, Ghána és Kamerun között mint itt Európában Magyarország, Franciaország, Dánia és Portugália között. Európaiak vagyunk mindannyian, de sokfélék. Ugyanígy Afrikában is megvannak a történelmi, nyelvi, politikai, vallási különbségek. Mindegyik ország más, és az irodalma is más. Találóbb ugyanúgy afrikai irodalmakról beszélni, ahogy európai, vagy latin-amerikai irodalmakról is.

Említhetne egy példát.

Mindenekelőtt ott vannak a földrajzi különbségek.  Szaharától délre félsivatagos terület fekszik, és  az egyenlítő mentén erdők vannak, ez két teljesen különböző földrajzi övezet. A Szaharától délre séta közben széles a látóhatár, nagyon messzire lehet látni, az erdőkben pedig három méterre is alig. Szükségszerűen különböző világnézetek társulnak az egyes földrajzi övezetekhez. Van olyan ország, ahol iszlám, másutt a kereszténység honosult meg. Más-más hatalom hódította meg az egyes országokat, az angolok nem úgy gyarmatosítottak, mint a franciák, a portugálok vagy a belgák. A különböző gyarmatokon pedig különböző nyelveken is beszéltek. A mai politikai rendszerek is különböznek, Maliban például más a rendszer mint Gabonban. Van ahol teljes a szólás szabadsága, van ahol nem létezik szólássszabadság. Ezek miatt különböznek az irodalmak is. És ha elmegyünk valamelyik nagyobb országba, Nigériába például - egy olyan hatalmas országba, ahol 120 millió ember él, ennyien élnek a frankofón országokban együttvéve -, szükségszerű, hogy egy ekkora országban a kultúrának, és így az irodalomnak több figyelem jut. Dél-Afrika is igen sajátos ország, az appartheid borzalmas kulturális közeget teremtett, majd az appertheid bukásával minden teljesen felfordult, és az irodalom beszámol erről a változásról. Tehát különféle irodalmak vannak, és a különboző tehetségek kifejezik az eltéréseket. Ugyanakkor bizonyos mértékben össze is függenek ezek az irodalmak, mindenekelőtt a komoly hangnem egyesíti őket. Ezek az irodalmak többnyire valamilyen cél szolgálatába állnak.

Beszélhetünk-e az egyes nyelvek egységes irodalmáról?

Az egyetemi megközelítések gyakran osztályoznak, előszeretettel osztják fel Afrikát frankofón, angol és portugál nyelvterületre. Ez Afrika egyetemi felosztása. De minél inkább elmélyülök az afrikai irodalom tanulmányozásában, annál inkább azt látom, hogy a különböző nyelvű irodalmak kapcsolódnak egymáshoz. Azt hiszem, hogy a történelmi események, például a gyarmatok függetlenedése a hatvanas években sokkal lényegesebb választóvonalat jelentenek az irodalomban, mint  a nyelv. Előfordul, hogy egy portugál nyelven író mozambiki szerzőben és egy francia nyelven író fekete elefántcsontparti szerzőben több a közös vonás, mint két francia nyelven író szerzőben. A faji hovatartozás is irreleváns kritérium az irodalom szempontjából, nem lehet együvé sorolni egy martinique-i, egy elefántcsontparti és egy amerikai szerzőt csak azért, mert feketék. Ellenben a földrajzi régió az irodalomra nézve is meghatározó szempont lehet, lehetővé teszi a szerzők csoportosítását: beszélhetünk a karib térség íróiról,  mediterrán írókról, skandináv szerzőkről, afrikai írókról. A földrajzi régió kulturális hovatartozást is meghatároz, nagyobb horderejű tényező, mint  a történelem és a nyelv.

Mennyire járulnak hozzá a máshonnan érkező szerzők a befogadó országok irodalmához?

Igen fontosak. Ők az elsők, akik ezeknek az országoknak a hangját hallatják. Száz éve gyakorlatilag egyetlen afrikai szerzőt sem találhattunk a könyvtárakban. Ma pedig nemcsak afrikai szerzőket, hanem egyes afrikai országokat is felfedezhetünk a könyvtárak polcain. Nemcsak az utazók és a nyugati  dolgozók fényképezőgépén keresztül látjuk ezeket az országokat, hanem az ottani lakosok nézeteit is megismerhetjük, ez alapvető különbség. A munkámban is ezt tartom a legfontosabbnak, hogy ne csak külső leírásokból szerezzünk ismereteket ezekről az országokról, hanem tudjuk meg azt is, hogy ők hogyan látják saját magukat.

Párhuzamba állítható-e a nyugati nyelvek használata Afrikában a vulgáris latin elterjedésével?

Nem tudok eleget a latin nyelvterületről  ahhoz, hogy megállapítsam mennyiben  hasonlít a két nyelvhasználat, de nem valószínű a párhuzam. Az afrikai szerzők mindegyike sajátos nyelven ír, mindenki létrehozta  a maga külön nyelvét. A nyugati nyelvbe más-más nyelvi elemeket visznek bele.  Nem arról van szó, hogy egy nemlétező angol, portugál, francia nyelven írnának, vagy egy nemlétező afrikai nyelvet találnának ki, hanem a nyugati nyelvből kiindulva saját szerzői nyelvet teremtenek. Úgy beszélünk Ahmala Kourouma vagy Sony Labou Tansi nyelvéről, ahogy Picasso színeiről a képzőművészetben.

A saját nyelv látni engedi a szerző saját kultúráját is?

Igen, persze. De a mai afrikai szerzők nem akarnak a kultúrájuk szószólói lenni. Az első alkotói korszakban, az ötvenes, hatvanas, hetvenes években az írók a fekete emberek szóvivői akartak lenni. A mai szerzők egyre inkább az én, az egyén fontosságát hangsúlyozzák. Magamról fogok beszélni, rólam szól a történet, afrikai vagyok, szenegáli, Maliban élek, stb., de nem képviselem az itteni népet, csak a saját magam nevében beszélek, és ez nagy különbség. Ugyanúgy vesznek részt a irodalomban, mint egy európai vagy amerikai szerző. Még ha aktivista is a szerző, az írói munkássága elválik a társadalmi szerepvállalásától.

Ma már ötvenéves távlatban tanulmányozhatjuk az afrikai irodalmat. Több szerzői nemzedékről lévén szó, a frankofón irodalom egészében játszott szerepét is felmérhetjük.

Egyre fontosabb az afrikai irodalom, és elfoglalja a maga helyét a többi francia nyelvű - a kanadai, svájci, karibi - irodalom mellett, és ugyanakkor megvan a maga sajátos identitása, mindamellett, hogy gyakran keverednek az identitások. A szerző emigrálhat, és így európai szerzővé válik például, vagy a vegyes származás miatt különböző identitásai, kötődései alakulnak ki. Meghatározó a földrajzi hovatartozás is, de sokkal fontosabb ennél az irodalmi minőség, eszerint  tájékozódom én is.

Kik fordítják ezeket az irodalmakat?

Egészen különleges képességeket kíván meg a fordítás. Általában nemcsak angolul vagy franciául kell tudni, hanem pontosan kell ismerni a helyi nyelvet is. A nigériai angol nyelv igen különbözik péládul a  dél-afrikai angoltól. Sőt, Cape Townban nem ugyanazt az angolt beszélik, mint Johannesburgban. Olyannyira sajátosak a követelmények, hogy gyakran szerző-fordító párosok jönnek létre, és ideális esetben párbeszéd is kialakul közöttük.

Hogyan viszonyulnak a szerzők az adott nyelv a kultúrájához?A francia, angol, portugál kultúrához tartozónak vallják magukat? 

Általában ezek a szerzők az adott nyelven végzik a tanulmányaikat, és angol vagy francia szerzőkről tanulnak. Különösen a francia oktatásra igaz ez,  Afrikában  hosszú ideig pontosan ugyanúgy oktatták  a francia nyelvet, mint Franciaországban, a tantárgyak is ugyanazok voltak.

A mi fővárosunk Párizs...

Télen havazik, és a mi őseink a gallok. Ma már a tankönyveket is többé-kevésbé az afrikai környezethez igazítják. De a kulturális referenciák továbbra is ugyanazok, a francia szerzőket tanulják, igaz a szerzők köre is bővült már, egyre inkább világirodalmat is tanítanak. Az afrikaiak elvben ma már ugyanúgy hozzáférhetnek a világirodalom értékeihez, akár az interneten is, mint mi. Igaz,  a gazdasági helyzet jelentősen korlátozza a lehetőségeket. Maliban  a legnagyobb könyvesbolt is csak néhány négyzetméteres, nemrég pedig Kamerun legnagyobb könyvesboltjában jártam,  és ott is mindössze huszonöt afrikai címet találtam. Az oktatás is nehéz helyzetben van. Nincs könyvtár, a körülmények nem megfelelőek, a gazdaság nagy súllyal nehezedikaz oktatásra, más feladatok elsőbbrendűek, a kormányok pedig - néhány kivételtől eltekintve - nem ismerték fel a kultúra jelentőségét.

Mik a jelenlegi tervei a sorozatban?

Folytatjuk a már megjelent szerzők műveinek kiadását, 2007-ben jelent meg Wilfried N'Sondé első regénye, most pedig egy új könyvvel jelentkezik, elismert szerzőktől is jelenik meg új könyv, Véronique Tadjo, André Brink, Breyten Breytenbach egy-egy kötete jön most ki,  elsőkötetes szerző is van, Lewis Nksoi, és persze remélem, hogy újabb szerzőket is fel fogok fedezni, és azt is remélem, hogy egy szép nap  nem európai nyelven írott afrikai könyveket is tudunk majd fordítani.

Más európai kiadók is átveszik az ön köteteit?
Angolra, németre, olaszra, koreai nyelvre már fordítottottak a sorozat könyveiből.
 

1. Maghreb (arab) az Egyiptomtól nyugatra fekvő arab lakosságú észak-afrikai területeket foglalja magában, Marokkót, Algériát, Tunéziát, Líbiát nevezik így.
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu