Kukorelly Endre
Ezer és 3
avagy a nőkben rejlő szív
 
 
Ma in Ispagna son gia mille e tre. Mille e tre.
(Mozart-Lorenzo Da Ponte: Don Giovanni)

Illetlen dolog idő előtt véleményt alkotni.
(Lev Tolsztoj: Anna Karenina)

Némelyek azt mondják, a rétorikáról szól. Mások szerint a lélekről szól. Megint mások szerint a szerelemről. Némelyek pedig azt állították, hogy teológiai jellegű a mű. Megint mások, hogy a jóról szól, ismét mások szerint az ős-szép a témája.
(Hermeiasz Phaidrosz-kommentárjából)

HAMLET Nem látsz te semmit? KIRÁLYNÉ Semmit; pedig jól mindent, ami ott van.
(William Shakespeare-Arany János: Hamlet)

(Vronszkij nemigen gondol Oblonszkijra és Levinre)
 ’Elegem van belőle’, mormogja az orra elé Vronszkij, ’elég ebből.’
 ’Miért nevet így!’
 ’Mit nevetgél ez itt, ilyen, csuda se tudja, túlzottan.’
 Kihozta magával a kocsiján, ahogy a nő kérte, ’az anyatermészetbe’, vicces, aranyos, jó a teste, igazán elege van már belőle.
5 Megborzong.
 ’Túlzás’, fut át rajta, ’mindenképp valahogy túlzás’.
 És Annát képzeli maga elé, miközben a lányra pillantva látja, ahogy az felé fordulva kelleti magát, és elhatározza, hogy most azonnal visszaviszi a városba ezt a kis hisztérikát.
 ’Sürgősen visszafuvarozni, megszabadulni tőle!’, mondja maga elé félhangosan, és arra gondol, van-e a barátai közt bárki, aki azt az erős szenvedélyt, amely pár napja egész életét eltöltötte, meg tudná érteni.
 ’Akármennyit bámulod is, Nyikolaj, mindig más’, nevet Oblonszkij Levin felé, ’mind más, mindig mások, bárhogy tanulmányozod is őket.’
10 Ez a kis nő például, akit Vronszkij ha nem is túl nagy elánnal, mégis legalább három éve kapacitál, hogy jöjjön el vele, minap, pedig már-már feladta, sőt, őszintén szólva, el is ment tőle a kedve, egy estélyen odasodródott hozzá, és belesusogta a fülébe, nem viszi-e el másnap kirándulni ’ebben a csodálatos nyárvégi napsütésben’.
 Megrázza a fejét.
 Nem tetszik neki.
 A helyzet.
 Maga magának, nem tetszik neki, hogy elment a kedve ettől az üde teremtéstől, hogy egyáltalában így el tud menni a kedve.
15 Érzi, mennyire vonzó férfi, hogy imádják a nők, a vetélytársai is kedvelik, szinte mindenki, anélkül, hogy ezért bármit is kéne tennie.
 Oblonszkij nem.
 Nem szereti, ok nélkül.
 Levin meg féltékeny rá, vagy hogy is, de, bár súlyos oka van rá, mégsem tudja, igazából mit érez vele kapcsolatban.
 Nem akar tudni róla, a vetélytársa, győztes, igyekszik nem gondolni rá, noha legnagyobb bosszúságára nem képes olykor nem rá gondolni.
20 Arra, hogy ebbe az emberbe szerelmes az, akibe ő szerelmes.
 Halálosan.
 Oblonszkij kedveli Levint, szívesen tölti vele az időt, picit talán lenézi, nem is az elvei, szigorúsága, inkább a fafejűsége miatt, de drukkol neki, hogy megkapja végre Kittyt.
 Pedig olykor eljátszik a gondolattal, milyen remek volna, igazságos volna, ha inkább neki sikerülne.
 Vagy sikerült volna, hogy ezt a kislányt kellett volna elvennie, nem a nővérét, meg ilyesmi.
25 Igazából ő érdemelné meg Kittyt, gondolja néha, ilyenkor érez némi lelkifurdalást is, jó, ha már így alakult, ördögbe is, inkább ez a nagy mamlasz kapja meg, mint más, az a bosszantóan jóképű, alacsony növésű katonatiszt.
 ’Még szerencse, hogy ilyen kurta a fickó’, állapítja meg némi önelégültséggel [O], és közben kicsit bosszankodik a saját féltékenységén.
 ’Alacsony, hátul ilyen furán ritkul a haja, mégis kell nekik’, fordul a barátjához, de azonnal megbánja, látva, hogy az értetlenkedő arccal néz rá.
 ’Te persze nem ismered el, hogy az ember a kalácsot is szeretheti, bár megvan a házikenyere, szerinted ez vétek’, teszi hozzá mosolyogva.
 Levin igazán kedveli Oblonszkijt, és szinte semmiben nem ért vele egyet.
30 ’Minek tanulmányozni a nőket, ha olyan kiismerhetetlenek’, gondolja magában, de nem mondja ki.
 ’Tanulmányozni!’
 ’Mint valami lábasjószágot.’
 Megrázza a fejét.
 És mélyen elpirul, mert hirtelen arra a furcsán, erőltetetten jókedvű parasztlányra kell gondolnia, akit tegnap pillantott meg a kukoricás mellett egy kis szalmakazalon ülve, ahogy feléje fordult, és az ingét fölhúzva kivillantotta a mellét.
 

 13

Aki annyit ábrándozott a családi életről, mint [L] - mint én -, az nősüljön meg. Ha talál valaki olyat, azonnal, ne szarakodjon, mert ráfizet, ott lesz hagyva. Mond valami rosszat, oda nem illőt, félreérthetőt, és széttörik az egész, minden, amiben olyan biztos volt, amit igazán széttörhetetlennek érzett. Egyből félre leszel értve, ne remélj mást. ((201))t ráveszem, hogy jöjjön fel hozzám. Egyedül vagyok, ((176)) nincs Pxxten, hazautazott, vagy mi. Több mint egy hete. A lányt abból a presszóból ismerem, ahova hetente egyszer, előfordul, hogy többször is, biztos benézek. Beülök a sarokba olvasgatni, odahívom, aki beszélni akar velem. ((201)) tökéletes alak, kemény hús, kemény mellek. Játszik, szerepel, nem valami kellemes, ahogy csinálja, de látom, hogy imponál neki a dolog. Nagy a szája, állandóan konfliktusokba keveredik másokkal, egyszer csak nem találom a munkahelyén, a kolléganője suttogva meséli, hogy kirúgták. Nem bírta a főnöke, folyton visszabeszélt. Másnap összefutottunk a körúton.

Addig sose. Azóta sem. Azonnal feljött, lehúzta a cipzáram, levetkőzött magától, hevesen keféltünk, vad mozdulatok, vadul élvezett, alig akarta kiengedni a szájából a farkam. Elment, nem láttam többet.

Másnap fölhívtam, azt mondta, majd telefonál, nem telefonált. Nem emlékszem az arcára. Emlékszem és nem, valamire emlékszem, de mi az. Megérkezett ((176)). Aznap nem fogtam semmibe, azzal foglalkoztam, hogy vártam rá. Folyton az órát figyeltem, próbáltam olvasni, jóval korábban kimentem elé a Keletibe. Késett a vonat. Lefagy a világ. Ha várakozol, lefagynak a dolgok. Már a liftben fölfelé egymásnak estünk. Következő nap, ahogy hazaértem, bejelentette, hogy elköltözik tőlem.

Kivett egy albérletet, közölte nyugodtan. ’Délelőtt kibéreltem. Elég olcsó.’ Elég lecsó.

Így hallom. Biztos nem volt nyugodt, azért beszélt ennyire nyugodt hangon. Lecsó. Napok óta keres lakást, reggel visszament az egyik helyre, és kibérelte. Keres egy lakást magának, hogy otthagyjon. El. Ül a középső szobában, az egyik a fotelben, én az ajtóban állok, látom az egész jelenetet.

Magamat, őt. Most is.

Egy Hxxxxxg melletti kisvárosban élnek, a kisváros határában, kastélyszerű épület, földbirtok, a fivérei akkora területen gazdálkodnak, mint egy téesz. Disznóhizlalda, az apja versenylovakat tenyészt, itt nőtt föl, lovak közt, a hullámokban ide-oda mozgó disznószagban. Egyszer megálltunk nézelődni egy hxxxxxgi Rolls-Royce-szalon kirakata előtt, mosolyogva mutatta az egyik autót, ’olyan, mint az apám legújabb cséplőgépe’. Az ár, nem a forma. Más árak, más forma, máshoz szokott, ezért megy el tőlem végképp.

Ilyen nyugodtan. Ezért jött ide, ezért választott, ezért hagy ott. Sötétedéskor megérkezik a bátyja a munkából, a bejárat előtti télikertszerű előtérben lerúgja a csizmáját, leveri róla a földet. ’Egy pud sarat hurcol egy ember a bocskorán’ mondja egy Vaszilij nevű paraszt [L]nek. Tökéletes rendezettség, disznószag, együtt étkeznek, nem csodálkoznak rajtam, ha csodálkoznak, nem mutatják. Olykor, nem tudom, mitől, megszűnik a bűz, aztán megint fölerősödik, mintha le-föl kapcsolgatnák a szagbillentyűt. Soha nem volt csizmám.

Díszelgésnél csizmát húztunk, azzal nem sokra mentem volna a mezőn. [L] nézte, hogy lépdel egy paraszt a lábára ragadt hatalmas földkoloncokat forgatva. Vacsorázunk, barátságosak, nyugodt németek, igyekeznek, pedig látom rajtuk, képtelenek mit kezdeni velem.

Egy magyarral valahonnan keletről, a kommunizmusból, aki olyasmivel foglalkozik, amit nem értenek, nem is akarják megérteni, biztos teljesen fölösleges dolgokkal, olyasmivel, mint a kishúguk, de az mégiscsak nő. Vadidegen, akivel majd fölmegy a szobájába, levetkőzik előtte, és engedi, hogy azt tegyen vele, amit akar. Pénzt nem keres, nem tud megnyergelni egy lovat, semmi fontosat nem tud, az anyjuk mégis úgy beszél vele, ahogy, és ők is, hiába minden, valami tiszteletfélét érezve pislantgatnak rá a szemük sarkából. Pislogtak rám. Ez mulattatott. Igen, bubik, a húgocskátokat kefélem. Bámul rám a húgotok.

Hozzám simul, látják, ahogy gátlás nélkül a karomhoz nyomja a mellét, belepirul a boldogságtól, ahogy a nyakáról a tarkójára csúsztatom a tenyerem, és picit durván összefogom hátul a rövidre vágott haját. Figyelem, hogy reagálnak, az egyik önkéntelen mozdulattal a nadrágjához nyúl, hogy kezdjen valamit a merevedésével, helyreigazítja magát, a másik hátralöki a székét, ökölbe szorított kézzel igyekszik kifelé a konyhából. Akárhogy is próbálgatják a mostani árak mellett, negyven, vagy harminchét-harmincnyolc munkásnál többet nem vehetnek föl. Ezek itt két emberrel dolgoztatnak. Egy lengyel mezőgazdász egyetemista, meg a gépek. Látom ((176)) valahány éve még igazán csinos, három-négy szüléstől szétlazult, saját gyerekekihez, saját házukhoz láncolt, gazdag, de őrjítően egyhangú életükhöz láncolt sógornői alig leplezett irigységét. Bármelyiket elkaphatnám éjszaka a hatalmas épület egyik elhagyatott folyosóján, zokogva hagynák, hogy felnyomjam bennük a faszomat, elém térdelve kérlelnének, hogy maradjak ott. Most vége.

Egyáltalán, miért volt? Miért van, és miért van vége? Mire kellettem ennek a nőnek? Miért mész bele, hogy aztán a hasadon csúszva próbálj kikapaszkodni? Ezek győztek végül, gondolhattam volna. Gondoltam is. Nem megy vissza hozzájuk, de innen elmegy.

Tőlem. Elég volt, elege lett a reménytelen vitáinkból, hogy újra és újra ugyanúgy reagálok, a helyzet semmire se jó agyonelemzéséből. Meg még mit tudom én, miből. Nem így kellett volna.

Jó, de hogy kell? Muszáj megértenem, muszáj, hogy megértsen engem, ez komoly tévedés, ne értsd meg, ne akarj tőle ilyesmit, ha vitatkoznál vele, hallgass. Somfordálj el onnan, menj el hazulról, sétálj két kört a háztömb körül. Ne is menj haza, ugorj föl egy másik csajhoz.

Lépj oda hozzá, karold át, és csúsztasd be a kezed a blúza alá. Kapcsold ki a melltartóját. Csókold meg. A vita az igazságnak inkább elhomályosítására, mint felderítésére való, írja Tolsztoj a naplójában. Ez egy észak-német úrilány, nagybirtokos család, tudja, mi az, hogy föld, tudja, mit jelent, hogy egy ló csüdig beleragadt, s a lábai, ahogy a félig olvadt földből kirántotta, cuppantak egyet. Én is tudom, mit jelent, az apámtól tudom. Igazán tudom tőle. Tudom. Vagy tudjam meg. Hallom a cuppogást, és akkor mi a különbség?
 

 14

Az egész. Csak különbségek vannak, lehet, hogy azért kívánom ennyire, azért szeretem, azért nem bírom elengedni. Találkozunk egy bxxxxni rendezvényen, este fölmentem a szobájába, bort ittunk, legvidámabb hangulat, keféltünk, nem éreztem semmit. Annyit érzek, hogy nem érzek iránta semmit. Nem is tetszik, túl hosszú combok, a kelleténél keskenyebb csípő, a melle megereszkedett, azt hiszem, lefogyott. Lefogyott, vagy rosszul emlékszem.

Mert elfelejtettem. Nem ment férjhez, ha mondanám neki, azt hiszem, most hozzám jönne. Akkor sokmindent odaadtam volna ezért, ez hogy van? Hogyan működök, mi közöm a saját működésemhez? Fölajánlja, maradjak ott éjszakára, inkább visszamegyek a szobámba. Kilépek az ajtón, és megkönnyebbülök. Két emelet, szaladok lefelé a lépcsőn, jó érzés. Szabad. Amikor szakított velem, napokig föl se keltem.

Hanem hason fekve nyöszörögtem az ágyon. Kivánszorgok a fürdőszobába, ülök a vécén, vacog a fogam a hidegtől. Aztán visszafeküdtem, nem cseréltem lepedőt, nem is tudom, egy hónapig legalább, most pedig nincs kedvem ott aludni.

És még csak meg se mondom neki, azt találom ki, hogy éjszaka dolgozom, muszáj dolgoznom, másnapra le kell adnom a. Kitalálok valamit. Nem hiszem, hogy nem jön rá, mi van. Bezártam az ajtót, lefeküdtem, éreztem, ahogy beleborzongok. Nyilván a hideg paplanhuzat miatt. De miért zárom magamra az ajtót? Mikor közölte velem, hogy elmegy, azonnal tudtam, hogy is kellett volna csinálnom. Addig nem.

Azt hittem, hogy tudom, nevetséges. Villámfény, bevilágítja az egészet. Ha elhagy, akit szeretsz, egyetlen pillanat alatt látod be az egészet, a legkisebb részleteket is, a legélesebben. Minden kitisztul, mindent tudsz róla, és nyugodtan elfelejtheted, amit tudsz, mert semmire se jó már. Nincs tanulság, hiába vádolod magad, nem lehet jóvátenni, visszatekerni, visszafelé lepörgetni, el vagy hagyva, a nők profi elhagyók.

Profi módon választ le magáról. Még sajnál is. Magában, és talán látszik is rajta, de vigyáz arra, hogy mit beszél, nem mondja, nehogy reménykedni kezdj, döntött már, mert ez így nem elég neki, nem vagyok elég neki. Túl sok vagyok neki. Nem tehet mást, muszáj a győzteshez tartoznia, ha nem vagyok győztes, kénytelen otthagyni, de hát miért nem győztem? Az én hibám. Nem, igazából nem sajnál.

Saját magát, a helyzetet, a beleölt időt, azt a sok mindent, amit belém gondolt, talán igen. Még azt sem, végül is nem vész, ahhoz nekem kéne lelépnem tőle, hogy ilyesmit érezzen. De nem én lépek le. Férfiak nem lépnek le.

Aki kilép, az nem is volt benne. Ha mégis lelépek, hülye vagyok. A nők lépnek le.

Elmennek attól, akit szeretnek, mert más mozgatja őket. Szeret és elmegy, biztos nem könnyen, de biztos megteszi. Igazuk van. [L] soha nem lépne ki, nem is értené, miért menne el attól, akit szeret, hova menne. Legjobb hazamenni. Csak haza lehet menni. Igaz, előbb elkanyarodsz. Aztán vissza. Nem hagyom ott, akit szeretek, mert nem múlik el a szeretet.

Amíg nem múlik el: és az nem múlik el. Nem hagyom el ((443))t. Soha nem hagyom el ((051))t. ((011))et, aki már jópár éve meghalt. ((376))et, akit addig kapacitáltam, míg egy késő őszi napon kijött hozzám Kxxxxxxxiba, a hasamra ült, magába illesztett, és lehunyt szemmel mozgott rajtam. Felöltözött és elment, azóta nem láttam. 17 éve. Külföldön él. Meg se ismerném.

Talán megismerném, de nem hagyom el.

((532))t, se hagyom el, pedig vele is csak egyszer basztunk. Nem felejtem azt a jelenetet, amikor először láttam Sxxxxden, az egyetemi klub bejáratánál, pedig akkor rám se hederített. Meg ahogy a következő nyáron önfeledten hancúroztak az ágyukon ((508))val, egy exxxyi kiránduláson. ((508))t sem felejtem, bár nem voltam szerelmes belé. Sokszor följött, megengedte, hogy filmezzem, akkor élvezte igazán, ha vette a kamera. Ilyenkor játszott, mint egy színésznő, bármit mondtam neki, megtette, én voltam a rendező. Úgy működött, mint egy robot, kicsit se tiltakozott, mosolygott rám, ahogy a végbelébe toltam a farkam, és csak akkor vallotta be sírósra vált képpel, mennyire fájt neki, és hogy addig ilyet még sose csinált, mikor kikapcsoltam a felvevőt. Akkor annyira összeszorult a szívem, pár pillanatra bele is szerettem. ((604)) és ((608)) mégis más. A szerelem más.

Szerelmes voltam. Vagy mi. Próbálom valahogy felidézni. Az érzést, mert jól emlékszem, és rosszul érzek, rosszul emlékszem az érzéseimre. Nők, amilyeneket álmodban látsz. Akikhez hozzá vagy kötözve. Bizony sürgetlek én, de még hajszollak is. Alája lépve

hurkold össze combjait, bíztatja Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszában Erő Hephaisztoszt, akinek a sziklafalhoz kell láncolnia a titánt. Mindenre emlékszem és semmit nem érzek, az érzéseimre nem emlékszem. Nem tudom visszaidézni, behelyettesíteni az egyik nőt a másikkal, ((643))at ((608))cal. A fájdalom, az fájdalom. Nem behelyettesíthető. Ilyen asszonyok ébren is akadnak, és iszonyúak. A gyomromban érzem, elsősorban a gyomorból jön, a gyomorszáj felől. Kilyukad a gyomrod.

Ha nem lyukad ki, akkor is kilyukad. Kimarod a gyomrod. Kimarom a gyomrod. Az asszony, látod, olyasmi… akármennyit tanulmányozod, mindig tökéletesen más, mondja, ha jól emlékszem, mosolyogva [O] [L]nek, aki ezt nem érti. ’Akkor jobb nem tanulmányozni’, válaszolja. ’Dehogynem’, mosolyog továbbra is [O], és tudja, hogy a másik nem sokat foghat föl ebből, nem érti, mert szerelmes egy lányba, akinek, milyen kár, de nem kell. Egyáltalában, ez a jótét lélek nem ért semmit.

Ha nem volna szerelmes, akkor sem értené. Csak mérgeskedne. Mindjárt idegeskedni kezd, gondolja, és abbahagyja a mosolygást, mert sajnálja kicsit ezt az embert. Szerelem, [O] pontosan tudja, mi az, volt szerelmes, volt nagyon is szerelmes, talán épp úgy, mint ez itt. Az életet nem ismerem el szerelem nélkül, mondja még, de egészen mást ért alatta, mint [L]. Pontosan tudja, mennyire mást. Nem a fájdalom. Direkt csinálja, tréfából, unaloműzés, talán meg is botránkoztatja, kicsit megkeveri, összekutyulja, pedig nem gonosz, inkább szánja ezt a nagydarab, ártatlan mamlaszt. Vagy az őt?



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu