Kornis Mihály
Hazafutás (nekem az ég) (részlet) Jó hosszú kötél volt, fel-alá szabadon futkározhattam, nem arról van
szó, de csak a szilvafa körül, mint egy kiskutya. Futkároztam is, mit tehettem
volna. Mindenkinek be kellett mennie a téeszcsébe, ott már blokkoltattak
kapálás előtt.
Nem én voltam az udvaron az egyetlen kikötött.
Hátrébb a fél udvar rozoga drótkerítéssel volt bekerítve, kisebb állatkert
tolongott mögötte, meg-megszaladó csirkék, sárga kiskacsák, sivalkodva
röfögő disznók lécekből tákolt szurtos palánk mögött, bűzölgő szarukon
taposva. Akkor még nem tudtam. Akkor hallottam először a szót, hogy trágya.
Barátkozni akartam a házinénivel, úgy tettem, mintha elfogadnám, és szívesen
maradnék a szüleim kedvéért, így vékony, illedelmes hangon megkérdeztem
a kecskéjével szórakozó nőtől: tessék mondani, mitől van itt olyan pisi-kaki
szag?
Állatok. Hát abból van itt! És mind el vannak kapva. Ha nincsenek, úgyis el lesznek, a végén. Véres verejtékkel megfogja a paraszt a betevő falatját, el nem engedi, eteti, neveli, aratja, szaratja, de amikor már kövér, beadja a téesznek, vagy hogy kell mondani. Munkásságunkkal összefog, hogy sok legyen a zsír. Meddig leszek itt? Akkor vettem észre, hát engem itthagytak. Az a fiú meg valahány négy vagy hét nap múlva, megállt odakinn a kapukerítésnél. Ahova nékem közelíteni sem szabadott. Lelkemre lett kötve, a kapun ki ne menjek, feléje se menjek, elég nagy az udvar. Bé sem jöhet senki, ha egy felnőtt nincsen itthol, de ki se mehet senki, ha ők azt nem mondják. Nékem a poros útra kimenni tilos. Úgy ott állt csak.
Nézett. Akkor már a fa körül keringtem, mint a kecske. Még nem voltam kötélen.
Asszem, utánoztam. Féltem is tőle, meg utánoztam is. Ezek itt azoznak?
Én is azozok. Hát emmá csak így van. Nem voltam megkötve, de teljes napra
egyedül lettem hagyva. Álló nap kinn az udvaron kellett lennem. Ténferegtem,
a virágokat néztem, meg a lassan és bután lépegető tyúkokat, vagy lapozgattam
a János Vitéz reporellómat. Félig elszakadt már. Leszakadt a fele. Szégyelltem
magam. Zúgó fejjel rajzoltam a porba.
Annyira meglepett. Egy-két nap eltelt viszonylag békében, eleinte még a kedvemet keresték, nevetgélve levágták a hajam egy kislábos alatt, hogy szép legyek a vasárnapi Falu Ünnepre, a Fő téren délután szilvalekváros kenyér evő versenyen is indítottak, kicsit kiröhögtek homlokig lekvárral, persze nem csak ők. De a zsákbafutásnál már sokkal, sokkal inkább kiröhögtek! Én a legkisebbik zsákban is eltűntem, amit ők tudhattak, láthattak előre, már az indulásnál belegabalyodtam, a többiekkel elfutni sem tudtam, ki se láttam a zsák köhögtetős száján. A pelyva por szállt benne. Bőrömbe evődött, a sírásomba ragadt. Csípett napokig. De nem ez volt a bűn. Most se tudom még, mi. Vagyis, hány?
És kié? Második napra a házi gazda kislánya is előkerült. Úgy értem, a szemem elé került. Mondták, hogy van, de sose jött elő. Végre megengedte, hogy a szemem is lássa. Búza koszorúnak nézett ki a haja. Szőke nagyobb gyerek. Nem szólt hozzám. Bármit ha kérdeztem, nem válaszolt semmit, csak úgy, mintha magának csinálná, kunsztokat mutatott, ugróiskolázott, felmászott a gunyhó tetejére, fejen állt a létrán. Ez itten az Éva, mutatta be az anyja, ő idősebb tenálad, mától ő vigyáz rád, amikor elmegyek. Avval már el is ment. Nem nagyon tetszett nekem Éva. Olyan egy paraszt volt. Dehát mégis egy lány. Akár lánybarátom lehetne. Na miért ne. Előttünk a nyár és beteg a tüdőm. Ő azt meggyógyítja. Kék tó, tiszta tó. Iluskámnak hittem? Biz az meglehet. Kedvenc operám a János Vitéz. De
óvatosan álmodoztam róla, csak pityergősen reménykedve sötét szívem mélyén.
Sok lármás pesti pisisek után én már nem szívesen hittem bele magamat egy
lányba. Éva talán más lesz. Kúszik, mászik, balettos hajlamú, mint én.
Csak ő még magasban is! Loholtam utána. Hagytam, hogy rángasson, kiabáljon,
éreztem a reszketve remegő idegességét. Hát az bennem is volt. Először
azt hittem, benne ugyanaz. Azzal bosszantott, neki itt se vagyok. Vagyis
az nem számít. Hozzá én hiába is beszélgetek. Kezdtem úgy hinni, hogy falun
ez a szokás. Lány a fiút semmibe veszi. Próbálgat.
Kezdett melegedni.
Ez is része ennek a históriának, ahogy fokról-fokra melegszik az idő.
S ahogyan az rám hat, aki egy vagyok mindezzel, ne kérdezzél vissza, vegyed
tudomásul, mint én is Kaposmérden, első alkonyatkor, hogy az égboltra felnéztem,
nagyokat szippogatva az esti levegőből, tudomásul vettem, hogy vállalati
autón Pestről idehozott és itthagyott az anyám, de Apa is akarta, jó falusi
levegőn csak fejlődjön a tüdőm, sötét foltot mutat ki rajta a röngen! Örökkön
örökké ezt hajtogatják! Azért kellett alig három éves koromba levinni Boglárra,
gyereküdülőbe otthagyni! Abba belehaltam. Két hétre ott hagytak. Angyalkám
a tüdődnek erősödni kell, már egy banánhéjon ne csússzál el a vas egészségeddel.
Most már azt mondták, jövőre iskolába jársz, hátitáskát cipelsz majd a
hátadon. A tüdőd is a hátadban van Buksi. Képesek voltak ezt mondani nekem!
De nagyot nyeltem első este, a veres felhőzettel félelmesen úszó égboltra
felnézve, és bekaptam és magamba szívtam magamat, mint szoktam. Vállalni
kell.
Itt Kaposmérden is, meg a testemben is. És a földön is, de az égen is.
Még a disznókban is! Belekapaszkodtam, mint a kád falába, mikor egyszerre
ülünk be Anyával a kádba. Én a csapok alatt mindjárt csapkodni kezdek,
vagy meg víz alá buktatom a sárga kacsát és utánaúsztatom a gumitengerészem.
De Anya nem szól érte, csendesen hátradől, behunyja a szemét, válla feléig
eltűnik a vízben. Én is behunyom. Jól kiáztatjuk azt, ami már nem kell.
Párafény libeg a fejünk körül.
Azt is megmondja majd, mikor hova álljak. Akkor már szeles volt. Úgy hűvösödött, később melegedett. Első este
lehűlt, de csak éjszakára. Hajnalban már erősen esett. Zuhogott. Olyan
volt az álmom. Meg is ettem. Kinyaltam a habfehér dúsát! Utána egyenként
kiharapdáltam, kiittam a kéket a felhőkből. Kiszürcsöltem.
És akkor még jön a gyere, fussunk! Futok mámorosan. Itt idegen lányok
versenyt futnak velem! És nem is sikítok, holott belelépek nagy, éles kavicsba,
törmelékbe, torzsába, amikhez Pesten nem szokott a talpam, de nehogy már
úgy tűnjék, hogy fiú létemre gyöngébb vagyok nála.
A kötelező téeszcsé miatt nekik este lehetett csak gondozni az állataikat,
ellátni a kertet, szőlőt, elvégezni mindent. Nem értek ők rá velem foglalkozni.
Ezt én tudtam, megértettem. Kezdtem a világot úgy látni, ahogy van.
Egész életükbe szomorúak. Marhák. Széttaposni itt a házakat, nekik az semmi se volna, ha eszükbe jutna,
hogy még azt is lehet. De nem jut az eszükbe Nézegetem a meggyűrűzött,
jóságos pofájuk: akkora szelídség van bennük agyonverve, amekkorát bennem
rontott szét az Éva. Hó te, hó! Széles, Tuba, fordulj! Lógatják az fejük,
mennének tovább, de buták, toporognak. Ismerős a ház. El-elbődülnek keservesen,
túl jók.
Nem láttam őt többet. Csak magamban, azóta is egyfolytába, mindig.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|