Dragan Klaic
Hogyan fedeztem fel Indiát
(Recovering India)
Bár most jártam egy konferencián először Indiában, India egyáltalán
nem idegen ország a számomra. Mint mindenkit, aki gyerekként a volt Jugoszláviában
nőtt fel az ötvenes években, engem is nagyon meghatott Tito és Nehru barátsága,
és a heti filmhíradó, amely rendszeresen hírt adott Indiáról a moziban,
amíg nem volt otthon televíziónk. Amit most látok, másfajta valóság, mint
a katonai parádék, elegáns estélyek és diplomataceremóniák, amiket a filmvásznon,
majd a tévében láttam gyerekkoromban. De India olyan gyakran szerepelt
a híradóban, és Nehru olyan jóban volt Titóval, hogy az én nemzedékemnek
olyan volt, mint egy kedves, különleges nagybácsi, titokzatos mosollyal,
elegáns öltözetben, fehér sapkával a fején. Akkor még nem gondoltunk bele,
milyen furcsa is volt ez a barátság egy horvát-szlovén paraszti családból
való kommunista agitátor és egy Cambridge-ben tanult brahmin intellektuel
között. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik szögletéből származó fémmunkás,
aki szibériai hadifogsága alatt, az első világháború frontvonalaitól jó
messze megtért kommunistának, , és az elit Kongresszus Párt vezére, aki
átállt Gandhi népi ellenállási mozgalmához. Tito, a partizánparancsnok
ujjat húzott Sztálinnal, és szivarozó bonviván lett belőle, Nehruból pedig,
a kiváló gondolkodóból demokrata lett és meggyőződéses szekularista. Amikor
Nehru meghalt, legjobb barátnőm az iskolából sírva hívott fel, és azt kérdezte:
mi lesz velünk nélküle? 12 éves volt, és úgy érezte, hogy árván maradt.
És azt se felejtsük el, hogy Kipling Maugliján nőttem fel, a nagyanyám
olvasta nekem, még mielőtt én olvastam volna magamnak, többször, egymás
után, és Riki-tiki-tévi, a mongúz olyan volt nálunk, mint egy virtuális
házi kedvenc, különösen, mert igaziakat nem tarthattam.
Ma is emlékszem, amikor a szüleim egyik barátja hazajött egy különlegesnek
számító indiai utazásról, és azt mesélte, hogy vannak emberek, akik Kalkutta
utcáin élnek, alszanak, szülnek és halnak meg, és még mindig magam
előtt látom, ahogy ott ül a nappalinkban, majdnem ötven évvel ezelőtt,
és mesél nekünk az élményeiről.
Az apámtól megkaptam Nehrutól az India felfedezését, ami nagy hatással
volt rám, a lányához, Indirához írott börtönlevelei szerepeltek az iskolai
tankönyveinkben. A lánya – akár hatalmon volt, akár ellenzékben – gyerekkoromban
mindig gyakori és szívesen látott vendég volt országunkban. Ezek a hivatalos
és politikai kötelékek érdekes módon nem maradtak meg az állami ügyek szintjén,
hanem a lakosság részéről is rokonszenvező fogadtatásra találtak.
Sokkal később, diákkoromban, közeli belgrádi barátaim Kalkuttában jártak,
és beszámoltak nekem Teréz anyánál tett látogatásukról, egy évtizeddel
azután, hogy Pasolini felkereste őt Moravia társaságában (akkor még Teréz
nővérnek hívták), és néhány évvel azelőtt, hogy Malcolm Muggeridge révén
világhírűvé vált. Valami szerb és macedón keveréknyelven köszöntötte a
barátaimat, mivel eredetileg albán volt, Szkopjéban született, amikor az
még a törökökhöz tartozott, a balkáni háborúk előtt. 18 évesen jött
el az akkor már Jugoszlávia részévé vált Szkopjéból, és soha többé nem
látta a családját. Minden valószínűség szerint ő volt az első balkáni nő,
aki eljutott Indiába. Szülőházának körvonalai ma meg vannak jelölve az
aszfalton Szkopje egyik forgalmas bevásárló utcájában, a szobra ott áll
néhány házzal arrébb. Egy másik szobra Pristinában van felállítva. Pasolini
Michelangelo Szent Annájához hasonlította, és Proust öreg cselédjéhez,
Françoise-hoz, férfias arccsontjával és szelíd, nyugodt és megnyugtató
pillantásával. Valószínűleg irigyelte őt, amiért képes volt látni és elviselni
a nyomort, a szenvedést és a halált maga körül, minden harag és undor nélkül,
ami Pasolinit viszont ennek láttán állandóan elfogta.
Az amszterdami házam előtt áll egy Gandhi-szobor. Október 2-án
minden évben élvezhetem a születésének évfordulójára rendezett ünnepséget.
Ez a szobor, amely sokkal szebb, mint a Moszkvában vagy a New York-i Union
Square-en álló, egy kissé hajlottnak ábrázolja, ahogy barátságosan nézi
a szemüvege mögül a nyüzsgő forgalmat a közepes sugárút adott szakaszának
mindkét oldalán, a futkározó kutyákat és az előtte lévő padon üldögélő
nyugdíjasokat. Még mindig megrendít Nehru bizonytalan bejelentése Gandhi
meggyilkolásáról, amit réges-régen olvastam, és most idemásolom a Wikipédiából:
„Barátaim és elvtársaim, a fény kihunyt az életünkből, sötétség van körös-körül
és nem igazán tudom, mit mondjak és hogyan. Szeretett vezérünk, Bapu, ahogy
mi hívtuk őt, nemzetünk atyja, nincs többé. Talán nincs igazam, ha ezt
mondom, de mégsem fogjuk őt látni többé úgy, ahogy láttuk az elmúlt hosszú
évek során, nem fordulhatunk hozzá tanácsért, vigasztalásért, és
ez rettenetes csapás, nemcsak nekem, hanem milliók és milliók számára ebben
az országban.”
Valóban, Gandhi halála után emberek milliói érezték elárvultnak
magukat. És amennyire kulcsfigurája volt az indiai függetlenségi harcnak,
éppen annyira volt globális személyiség is. Angliában tanult, Dél-Afrikában
jogászkodott, konferenciákra és előadásokra járt mindenfelé a világon,
és kikezdte az indiai miszticizmusról kialakított nyugati elképzelést a
maga egyszerűségével, kitartásával és alázatával. Nem volt guru, nem volt
misztikus, hanem egy aktivista intellektuel, akinek kifinomult gondolkodása
jól illeszkedett a szívósságához. Nem is szólva arról a legkevésbé sem
ortodox szokásáról, hogy ruhátlanul aludt fiatal nők társaságában, hogy
megerősítse cölibátusi fogadalmát, ami – ha bekerülne a bulvársajtóba –
egyszer s mindenkorra elintézne bármely nyugati politikust. Gandhi ezt
is megtehette.
És aztán ott van még Tagore. Sosem ragadott különösebben magával a költészete,
de csodáltam a személyiségét, lenyűgöző alakját. Apám elmondta, hogyan
támadtak protofasiszta suhancok Tagoréra, amikor előadást készült tartani
Belgrádban 1934-ben, de a kommunista diákok körbevették és megvédték. Miközben,
amikor nagyjából ugyanebben az időben Kínába ment, ott a kommunista
diákok zavarták meg az előadását és akarták elkergetni mint a kolonializmus
lakáját.
2008-ban a boulogne-i Albert Kahn parkban, Párizs peremén láttam
egy ragyogó kiállítást olyan korai színes fotókból, amelyeket 1913-14 és
1927-28 körül készítettek Indiában azok a fotográfusok, akiket Kahn küldött
ki a világba, hogy dokumentálják, hogyan élnek az emberek. Kahn abban reménykedett,
hogy ezek a képek segítenek majd erősíteni a béke és barátság kozmopolita
eszméit, amelyeknek elkötelezett híve volt.
Voltak itt fényképek Tagoréról is, az egyiken úgy nézett ki, mint egy
orosz ortodox szerzetes egy vidéki kiránduláson, egy másikon peckesen állt,
mint önmaga szobra, virágzó fáktól és rózsáktól övezve, és volt egy rövidfilm
is arról, hogyan érkezett meg egy törékeny gépen Kahnt meglátogatni, aki
vendégül látta őt a Riviérán álló villájában. Sétálnak a szeles tengerparton,
Tagore magas, elegáns és ugyanakkor zilált is, mégis valami nyugalom és
elszántság sugárzik belőle, ami láthatólag vonzó lehetett a nyugatiak számára,
ugyanakkor nagyon más volt, mint az összes többi 20. századbeli indiai
guru misztikus karizmája Krisnamurtitól kezdve Maharisi Mahesig, a TM,
azaz a transzcendentális meditáció híres jógijáig – aki egy egykori katolikus
gyülekezetből irányította világméretű vállalkozását Hollandia déli részén.
Tinédzserként hidegen hagyott a Beatles egyre növekvő hírneve, de ahogy
rátaláltak Indiára, és kihozták a Sgt. Pepper Lonely Hearts Club Band című
lemezüket, amelyen Ravi Shankar közvetítésével magukba szívták az indiai
zenei hatásokat, különleges áramütést és erotikus izgalmat éreztem, amikor
erre a zenére táncoltam egy iskolatársnőmmel. A szitár hangja többet
jelentett nekem, mint az összes misztikus mambó-dzsambó, az egész mitológiai
ábécé-főzet, a másodkézből való karma, a jóga, a reinkarnáció és a Káma-szútra-cucc
Indiából, amit úgy árultak Európában, mint valami revelatív, alternatív
élményt. A You Tube-on is látni lehet a fiatalos külsejű Ravi Shankart,
nincs egyetlen szál ősz haja sem, amint egy Dick Cavett show-ban játszik.
Egy másik klipben éppen George Harrison vesz szitárleckéket Ravi Sankartól
az óceán partján, mondhatni egy interkulturális dialógusnak lehetünk tanúi,
jóval azelőtt, hogy ezt a terminust kitalálták volna, és egy korai példáját
láthatjuk az indiai tradicionális kultúra későbbi folyamatos beáramlásának
Európába és Észak-Amerikába a populáris kultúra csatornáin és hordozóin
keresztül. Egy londoni áruházban látok egy 10 darabos Ravi Shankar CD-gyűjteményt,
egy élet munkáját csinosan összecsomagolva egy 14.95 fontos alkalmi ajánlatba,
egy hosszú és bonyolult interkulturális közvetítés figyelemreméltó sűrítménye.
A kísérleti színházak első Bitef-fesztiválját Belgrádban rendezték meg
1967-ben, itt szerepelt egy kathakali táncelőadás, egy ősi, rendkívül kifinomultan
kódolt és abszolút nem experimentális előadásmóddal. Ezt más indiai tradicionális
előadásfajták követték különböző európai fesztiválokon, rendkívüli módon
kódolt mozdulatokkal és gesztusokkal..
Peter Brook Mahabharatája, amit élőben sosem láttam, csak videón, nagy
vitákat váltott ki az interkulturalizmusról és a kulturális kisajátításról
az előadó-művészeti diskurzusban. Jóval később Akram Khan felelevenítette
a kathakot a modern tánc közegében, Európában, de mint a szubkontinensről
származó modern brit táncos és koreográfus gyakorlatilag predesztinálva
volt erre, és ezért nem rótta meg senki.
Indiai írók vagy indiai származású nyugati írók hosszú sorában találkozik,
keveredik, összeütközik és behálózza egymást India és a világ többi része.
Rushdie regénye, A firenzei varázslónő egy firenzei reneszánsz szélhámost
állított a mughal bíróság elé, Vikram Seth a Two Livesben úgy rekonstruálta
indiai nagybátyjának, a félkezű fogorvosnak a házasságát berlini zsidó
Henijével Észak-Londonban, mint akik a globalizáció előfutárai voltak;
és Jhumpa Lahiri Beceneve Gogolja Gogol nevével épített hidat az orosz
betűk, India és az észak-amerikai indiánok, valamint a leszármazottaik
akkulturálódása és második generációs szorongásai közé.
Mauglitól Gandhiig, Nehrutól Akram Khanig, Rushdie-tól Arundhat Royig,
Amitav Ghoshig, Kira Desai-ig, Jhumpa Lahiriig és még sok más sikeres íróig
az indiai kultúrát a globalizáció alakította és közvetítette, kontinensek
közötti affinitásokat és kulturális közeledéseket hozott létre, színezte
és gazdagította az én európai nevelődésemet és érlelődésemet. Ebben az
értelemben az Indiába tett első utazásom egyúttal egy megkésett hazaérkezés
is.
De ha egyszer ott van az ember Indiában, nem igazán könnyű találkozni
művészi kultúrájával.
Minden szállodában minden reggel megkérdeztem a recepciót, van-e valami
megnézhető színházi előadás vagy koncert, egy jakshagana mimetikus játék,
egy tánc, bőrbáb előadás, szitár- vagy dobkoncert. De nem volt szerencsém,
Hoszpetben, Hasszanban és Maiszúrban nem történt semmi, korán sötétedik,
a kis üzletek és bódék igyekeznek mindenféle világítás mellett gondoskodni
a kései vendégekről, de végül bezárnak. A téli éjszaka enyhe, de hosszú
és nyugodalmas, leszámítva a soha le nem álló utcai forgalom folytonos
zaját.
A karnátakaiangol nyelvű lapok szidják Pakisztánt, helyi politikai
botrányokról és pletykákról tudósítanak, ceremóniákról és ünnepélyes eseményekről
számolnak be, politikai beszédeket és mindenféle jelentéktelen dolgokat
közölnek, hozzák a különböző felsőoktatási intézmények diákokat toborzó
hirdetéseit, van, ahol tandíjat kell fizetni, van, ahol ösztöndíjat ajánlanak.
De a fontos kulturális és intellektuális események láthatólag a mi útvonalunktól
távol zajlanak. Egy nagy karnatikus zenei fesztivált fognak tartani Csennaiban,
egyik kollégánk el is ment oda a konferencia után. Joseph Stiglitz vitatkozik
a jelenlegi pénzügyi válság várható következményeiről közgazdászokkal Új-Delhiben.
Amartya Sen beszédet mond Csennaiban az Indian Institute of Technologyban,
és arra bíztatja kollégáit, hogy inkább a szegénység felszámolására és
az egészségügyi alapellátás biztosítására koncentráljanak a high tech dicsőség
hajszolása helyett.
Bangalúrban folyik egy konferencia a karnatákai filmipar felélesztéséről,
kannada nyelven. Egy nagy kannada nyelvi konferenciát fognak tartani Hoszpetben,
de csak hetekkel a mi elutazásunk után. Útitársaimmal együtt napközben
be kell érnünk a templomlátogatásokkal, esténként pedig a ráérős, elhúzódó
vacsorákkal a szállodai éttermekben, jóféle indiai ételekkel és nem
annyira jóféle fehérborral , mindig ugyanabból a fajtából – ez volt az
egyetlen, amit kapni lehetett az összes szállodában, ahol laktunk.
Mielőtt átmegyünk Maiszúrba, felkeressük Sravana Belgolát, egy
dzsainista szentélyt, fent, a sziklatetőn, meredeken kell felkapaszkodni
több száz lépcsőn. Zarándokok, családok, iskolai osztályok másznak fel
a hegyre korán reggeltől kezdve, még teherhordók is vannak, hogy idősebb
embereket vigyenek valamiféle hosszú farudakra erősített karszékekben.
Fentről le lehet látni a zarándokfalura, amely ünnepi hangulatot áraszt,
egy víztárolóra és egy másik templomra, a völggyel szembeni dombon. A hegy
tetején egy 17,7 méter magas szobor a meztelen Gommatesvarát ábrázolja,
amelyet 981-ben szenteltek fel. Tiszta fehér a sok tejtől, amit a hegy
tetejéről locsoltak rá az évszázadok folyamán, kifejezéstelen kőarca van.
Hogy lássuk ezt a passzív, óriás istenséget, azért nem lett volna érdemes
megmászni ennyi lépcsőt, de éppen egy esküvői szertartás folyik a
szobor lábánál. A menyasszony és a vőlegény rituálékat végez a szülőkkel
együtt, egy termetes, félmeztelen pap rutinosan beleénekel a hordozható
mikrofonba, a rokonok és egyéb látogatók a templom fülkéiből figyelik őket,
némelyek még a lakodalmi reggeli maradékát majszolják. A vőlegény nagyanyja
bekapcsolódik a szertartásba, új lendületet visz bele, felpezsdíti egy
kicsit a pap egyhangú gajdolását. A látogatók közül egyik sem látszik dzsainistának,
különösen nem az ortodox fajtából, mint az a pár, akiket Amszterdamban
láttam többször biciklizni; tiszta fehérbe öltözve, a férfi turbánnal,
a nő fátyollal a fején, mindkettő egy maszkkal a szája előtt, nehogy véletlenül
lenyeljenek egy élő teremtményt. A fundamentalizmus jele ez, ami furcsán
hat Amszterdamban – amely jellemző módon annyira toleráns (közömbös?) a
legkülönfélébb excentrizmusok iránt –, és ami meglepő módon hiányzik ennél
a dzsainista szentélynél, ahol úgy képzeltem, viszont fogom látni.
Leérve a sok száz lépcsőn a gyerekek egy utcai árushoz rohannak
fagylaltot venni, és én megint elszörnyedve bámulom a kimért fagylaltadagok
élénk színeit, paranoid agyammal a legszörnyűbb kemikáliák hozzáadását
fantáziálom. Annyira óvatos és gyanakvó voltam indiai utazásom során, hogy
nem ettem nyers ételt, csak teát és palackozott vizet ittam (igen, és azt
a pocsék fehér bort), lemondtam a megszokott, folytonos kávézásról, főként
vegetáriánus ételeket fogyasztottam abból a megfontolásból, hogy az kevésbé
kockázatos, mint a húsételek fogyasztása, és rászóltam útitársaimra, valahányszor
lasszit akartak rendelni vagy egy uborkáért nyúltak. Úgyhogy kitartó önfegyelemmel
sikerült nem megbetegednünk utunk során.
Maiszúr felé tartva megálltunk Halebidben, hogy megnézzünk
egy másik cikornyás, 12. századi templomkomplexumot, további ülő Nandikkal.
A középosztálybeli indiai családok inkább viselkednek turistaként, mint
zarándokokként, néhány külföldi saját idegenvezetővel és gyerekekkel rohan
át a hatalmas udvaron, nem érdekli őket sem a vallás, sem az építészet,
nem zavartatják magukat a mindenütt ott lévő, fekete inget és fekete szoknyát
viselő keralai zarándokok seregétől sem. Millió fénykép készül minden héten,
ha nem mindennap ebben a komplexumban, és korlátlanul pityegnek a mobiltelefonok.
Mi is készítünk vagy száz fotót minden áldott nap, és szorgalmasan áttöltjük
a laptopra minden este. A fényképezés miatt várunk egymásra, aztán lefotózzuk
egymást, aztán megmutatjuk egymásnak az elkészített fotókat… Mindez az
utazás rituális vörös fonalává kezd válni, gyerekes és ugyanakkor kötelező
jelleggel. Fényképeket készítve haladunk el Tipu szultán várának romos
bástyái és feltételezett sírja mellett egy lepusztult, bezárt mecset közelében,
egy unalmas tájban, amely nem illik ennek a katonasorból fölemelkedett
maharadzsának a drámájához, aki elhivatott szultánként bölcsen és szilárdan
uralkodott egy fél évszázadon keresztül, láthatólag művészi érzékkel és
intellektuális érdeklődéssel megáldva, amíg a britek be nem törtek és meg
nem ölték 1799-ben. Ez a szultán talán az indiai antikolonialista harc
utolsó romantikus hőse a premodern korban, de az ő urbánus és kifinomult
iszlámjának nem sok köze van ahhoz a merev, fanatikus, törzsi jellegű iszlámhoz,
amivel a britek később Afganisztánban találták szemben magukat.
Maiszúrban vasárnap este a maharadzsacsalád volt palotájába
megyünk, amelyet a britek emeltek kárpótlásul Tipu szultán megölése után.
A világítást este 7-kor kapcsolják be, a fél város itt tolong, ámul és
lelkendezik, miközben a távolban, a palota mélyén a rendőrzenekar játszik,
gyatrán. A vasárnapi látványosság egy son et lumi?re, fény és hangjáték
a francia kastélyok mintájára, minden kísérőszöveg nélkül és lekicsinyítve,
de kiterjesztve a hatalmas palotaegyüttes egészére. Másnap indiai látogatók
tömegéhez, köztük északról érkezett parasztok egy nagy csoportjához csatlakozunk,
hogy megtekinthessük a palotát. Fényűző és hivalkodó építmény, amelyet
egy Irving nevű brit építész tervezett 1897-ben, a korabeli monumentális
stílusban, teletömve régi festményekkel, udvari bútorokkal és használati
tárgyakkal, ami a nemesek életének erőteljes és állandó európaizálódásáról
tanúskodott. A teraszt úgy alakították ki, hogy innen szemlélhesse a maharadzsa
és több száz tagú udvartartása a palota előtt rendezett nagy katonai parádékat.
Az egyik terem falán látható hosszú freskó is egy ilyen parádét ábrázol,
magas méltóságok, katonák, állatok és zenészek végtelen menetével és az
egész helybeli lakossággal mint tágra nyílt szemű nézősereggel.
A főépület mögött van egy másik múzeum is, még több háztartási
eszközzel és a múzeum mellett vannak elefántok és tevék is, amelyeket ki
lehet bérelni, és fel lehet rájuk ülni egy-egy körre. Az Ambia Vilas palota
állami tulajdonban van, elég jól karban tartják és működtetik, még fülhallgatókat
is lehet kölcsönözni, és meghallgatni a jól megírt ismertetőt a palotáról
és a gyűjtemény legfontosabb darabjairól, különböző nyelveken. És mégis,
ez a rengeteg öntöttvas, festett üveg és a márványoszlopok az ízlés és
az építészeti hagyomány kolonializálásáról tanúskodik, ami inkább a presztízs
növelését szolgálta, nem pedig a kényelem és a fejedelmi élet minőségének
javítását.
De aztán elmegyünk egy másik múzeumba is, ez a Chamarajendra
Art Gallery, amely a volt maharadzsa családjához kötődő magánalapítvány
tulajdonában van. A múzeumlátogatás szívszorítónak bizonyul, kezdve egy
hatalmas termen, ahol bútordarabok és különböző drága tárgyak vannak összehordva,
mint egy szegény ember padlásán, egy durva kötéllel elválasztva, alig megvilágítva.
Továbbhaladva az óriási palotában indiai és európai festményeket látunk,
amelyek azonnali restaurálásra szorulnának, sok nagy mesterségbeli tudásról
árulkodó és semmire sem jó iparművészeti tárgyat, egy hangszerekből álló
gyűjteményt és egy fegyverkollekciót, mindegyik rosszul elhelyezve, biztonsági
berendezések nélkül, kevés információval ellátva: ez a gyűjtemény ilyen
rossz körülmények között rongálódik a maharadzsák uralmának véget vető
függetlenség kikiáltása óta. A legtöbb tárgy ebből az eklektikus gyűjteményből
aligha fog átvészelni még egy évtizedet ilyen elhanyagoltságnak és az éghajlatból
adódó ártalmaknak kitéve. A múzeum körül különböző régiségboltok kínálnak
régi holmit, a gyarmati India tárgyi emlékeit, de nem olyan koncentráltságban
és vonzerővel, hogy ezt egy kialakulóban lévő kulturális negyednek lehessen
nevezni. Mi vagyunk az egyedüli látogatók. A hatalmas udvar csendes, egyes
boltok ebédidőre bezárnak, amikor távozunk. Három női rendőrtiszt cseveg
egy dzsipben egy száriba öltözött nővel egy fa árnyékában. A kerítés mögött
egy város lüktet és zajong. Csak egy tehén kérődzik nyugodtan egy négysávos
autóút kellős közepén, nem törődve a körülötte lévő lármával és szmoggal.
Mani, a kísérőnk ragaszkodik hozzá, hogy elvigyen minket egy
katolikus kolostorba, ahol emléktárgyakat és kisbútorokat gyártanak, állítólag
szantálfából, és ahol sok szantálból készített kozmetikumot is árulnak.
Mivel ébenfát már nem lehet berakásnak alkalmazni a bútorokhoz, fehér műanyagot
használnak helyette, és ezt az eljárást némi büszkeséggel mutatják be nekünk,
mint valami technikai leleményt. Ezek a tárgyak maguktól is elég csúfak,
még a berakott műanyag nélkül is, úgyhogy távozom, mert csömöröm van ettől
a kemény munkával előállított rengeteg giccstől. A kormány feladatának
érzi, hogy ösztönözze a tradicionális kézműipari termékek gyártását, és
megszervezze a rögzített árakon való értékesítésüket az állami áruházakban,
abban a meggyőződésben, hogy ezzel megőrzik a mesterségbeli tudást, gondoskodnak
a foglalkoztatásról és fellendítik a turizmust. De a kormány nem invesztál
semmit a formatervezésbe, az újításba, a minőség fejlesztésébe, így aztán
az összes eladásra kínált termék évtizedeken át ugyanaz marad, és elég
rémesen néz ki.
Az utcán utolér bennünket a politika. A város nagy területei
vannak kordonnal körülvéve, és különleges biztonsági intézkedések bénítják
meg a belvárost, amikor Mayawati, Uttar Pradés miniszterelnöknője repül
ide Bangalúrból, hogy beszédet tartson, és támogatást kérjen a választóktól
saját pártja számára, amely ügyesen próbál szövetséget kiépíteni a kaszton
kívüli dalitok és a kiváltságos osztályok között. Sokszoros korrupcióval
vádolják, de nem zavartatja magát. A miniszterelnöknő telt arca tekint
ránk a sietősen fölrakott plakátokról az utcákon és az egész oldalas hirdetésről
a helyi újságban. Magabiztosnak látszik, pozitívnak, sokat ígérőnek, majdnem
bizalomgerjesztőnek, és lehet, hogy ő lesz, mondják nekünk, India jövendő
miniszterelnöke. Amíg beszél, van egy óránk, hogy élvezkedjünk a selyem-,
gyapjú- és vászontermékek között, ezeregy éjszaka egy rövid vásárlás közjátékába
sűrítve. Négy alkalmazott pakol ki elénk egy fél áruházra való sálat, terítőt,
szárinak való anyagot és egyéb gyönyörű árut. Lefényképezem a kollégámat
különféle sálakkal a nyaka körül, el akarja küldeni e-mailen a képeket
a barátainak Németországba, hogy kipuhatolja, melyiket választanák, de
aztán feladja ezt az interkontinentális és digitális vásárlási eljárást,
és elengedi magát. Nekem sikerül mérsékelnem az elragadtatásomat ezek iránt
a pazar textilek és színek iránt, és néhány darabra szorítkozom a vásárlásnál
– de később megbánom, hogy nem vettem többet ezekből a gyönyörű anyagokból,
amelyekre nincs is igazán szükségem, de elajándékozhattam volna.
Kint az utcán megveszem kalózkiadásban az 1974-es születésű Aravind
Adiga A fehér tigris című, 2008-ban Booker-díjat nyert könyvét 120 rúpiáért
(ami kevesebb, mint 2 euró). A könyv borítója rosszul van nyomva és vágva,
de a ragyogó szatírát nagy élvezettel olvastam utunk hátralévő részében
és a repülőgépen. Még jobban tudtam méltányolni, miután láthattam legalább
néhány aspektusát annak az indiai valóságnak, amelyen a szerző gúnyolódik.
Swifti az iróniája, a nézőpontja pedig globális: a könyv elbeszélője elmeséli
felemelkedését a földműves India nyomorúságos szegénységéből az Új-Delhiben
való sofőrködés kényelméig és tovább, míg végül vesztegetéssel, bűnözéssel
és csalással a bangalúri Electronic City vállalkozója lesz belőle.
A könyv az elbeszélő leveleinek sora, amelyet éjjelente az indiai látogatásra
készülő kínai miniszterelnökhöz ír. Ez a tekintélyromboló, ikonoklasztikus,
a kínai kommunista párt legfőbb főnökének szánt Bevezetés Indiába konferenciánk
indiai vendéglátóinak, akikkel az elutazásunk előtti este egy vacsorára
találkoztunk, sokkal kevésbé van ínyére. Ezek a kifinomult értelmiségiek,
akik kritikusak Indiával szemben, és éles elméjűek szociológiai és politikai
elemzéseikben, kissé tartózkodóak és zárkózottak maradnak, amikor A fehér
tigris kerül szóba, de nem akarnak belebocsátkozni a regény kritikájába,
a róla való vitába. Azt hiszem, nem tetszik nekik az író nagy sikere, hirtelen
ünnepelt hírességgé válása a Columbián az Oxfordban végzett tanulmányai
és a Time újságírójaként Indiából küldött tudósításai után, miután elnyert
egy ilyen tekintélyes brit irodalmi díjat.
További izgalmas beszélgetések habzsolásával folytatom ezt az
estét kollegáink egyikének otthonában, egy több toronyházból álló, őrzött,
csendes és jól karbantartott, egy nagy úszómedencével rendelkező, rendezett
és harmonikus lakóparkban, amely – szöges ellentéte Bangalúr állandó kavalkádjának.
A lakás egyszerű bútorokkal, otthonosan van berendezve, a könyvek az IKEA-polcon
ugyanazok, mint amik nekem is megvannak otthon; az ízlés, az attitűd, a
társalgás hangneme egy olyan értelmiségi kör biztonságát sugallja, amely
egyszerre indiai és az enyém is, családias és szívélyes, hamar kialakul
a társadalmi és szellemi bizalom, könnyen felismerhető a közös tudományos
és intellektuális érdeklődés. Miután az elmúlt hat napban a városnéző turista
szerepébe voltam lefokozva, és ezért a kulturális outsider pozíciójába
szorultam, örömmel foglalom vissza saját nem-turista lényemet a vacsoraasztalnál,
egyenrangú társakkal folytatott beszélgetésekben, és figyelem az árnyalatnyi
különbségeket egyéni elemzéseikben és érvelésükben, hogy követni tudjam
kifinomult és udvarias nézeteltéréseiket.
Mert Indiában – ez az én túláltalánosításom – mindenki mindenütt
nagyon udvarias, nagyon kedves, akár beszél angolul, akár nem, és szélesen
mosolyog. Csak a katonák barátságtalanok valamennyien, akik a reptéren
az elutazásnálhatszor-hétszer is elkérik az útleveleket és a beszállókártyákat
a különböző ellenőrzési pontokon, , és képtelenek kimondani egy „please”-t
vagy egy „thank you”-t, elrontva az általánosításomat az utazás legvégén,
mintha durván hátba vágnák az embert távozás előtt egy egyébként nagyon
barátságos kocsmából. De ez a kellemetlen részlet nem homályosítja el az
elmúlt napok élményeinek vidám színeit, sem azt a nyugodt megelégedettséget,
hogy megint egy Lufthansa gépen ülhetek. A Fehér tigris és a Financial
Times kéznél van, választékos zene zümmög a fülembe, és az italok is mindjárt
megérkeznek. Helyi idő szerint majdnem hajnali három óra van, ez a nap
hosszabb és kimerítőbb volt, mint az utazás összes előző napja együttvéve.
Mély álomba merülök a második pohár bor után, még mielőtt a vacsora első
fogásának a végére érnék ezen az üres gépen. Templomok falának táncos szobrai
elevenednek meg a szemem előtt, harcos istenek vívják végtelen párviadalaikat
rozsdás kardokkal és rázzák hatalmas sisakjukat, teherautósofőrök száguldoznak
és dudálnak vadul, valódi és szobor Nandik bámulnak bambán és tartóztatják
fel a forgalmat, csak a fűszeres ételek, az emberi izzadság, az oltári
tömjén és a szeméttel együtt elégetett tehéntrágya szaga szállt el. Amikor
felébredek, már messze vagyok Indiától, sokkal közelebb Európához: nemsokára
leszállunk Frankfurtban.
A következő hetekben India elkísér az úti beszámolókban, amiket
mesélek mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, és még inkább az álmaimban.
Ez a sokáig halogatott és elkerült utazás végül is nemcsak egy új és idegen
világgal való találkozásnak bizonyult, hanem a szülőföldemre, gyermekkorom
világába való visszatérésnek is, a rég elfeledett képekkel, nevekkel, élményekkel,
történetekkel, filmekkel és filmhíradókkal, könyvekkel, amiket valaha olvastam
és a csábító hangokkal, amelyek olyan izgatóan hatottak az egykori kamaszra,
aki voltam. Végül csak elmentem Indiába, és szerencsésen vissza is értem,
sértetlenül. És rájövök, hogy ugyanakkor visszatértem Indiába is, Mauglihoz
és Nehruhoz, régi kíváncsiságomat és elragadtatásomat követve, szembenézve
állandó idioszinkráziámmal, túlérzékenységemmel, félelmeimmel és averzióimmal.
Az interkontinentális utazás saját életem sűrű évtizedeibe tett utazásnak
is bizonyult. Miközben egy második és harmadik India-utazást tervezek a
következő egy-két évre, izgatottan várom önmagam más elfeledett rétegeinek,
másokhoz való viszonyomnak és ifjúkori élményeimnek az előkerülését, amelyeket
ezek az utazások felszínre hozhatnak. India felfedezése? Inkább önmagamra
találás.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|