Dragan Klaic
Hogyan fedeztem fel Indiát
(Recovering India)

Bár most jártam egy konferencián először Indiában, India egyáltalán nem idegen ország a számomra. Mint mindenkit, aki gyerekként a volt Jugoszláviában nőtt fel az ötvenes években, engem is nagyon meghatott Tito és Nehru barátsága, és a heti filmhíradó, amely rendszeresen hírt adott Indiáról a moziban, amíg nem volt otthon televíziónk. Amit most látok, másfajta valóság, mint a katonai parádék, elegáns estélyek és diplomataceremóniák, amiket a filmvásznon, majd a tévében láttam gyerekkoromban. De India olyan gyakran szerepelt a híradóban, és Nehru olyan jóban volt Titóval, hogy az én nemzedékemnek olyan volt, mint egy kedves, különleges nagybácsi, titokzatos mosollyal, elegáns öltözetben, fehér sapkával a fején. Akkor még nem gondoltunk bele, milyen furcsa is volt ez a barátság egy horvát-szlovén paraszti családból való kommunista agitátor és egy Cambridge-ben tanult brahmin intellektuel között. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik szögletéből származó fémmunkás, aki szibériai hadifogsága alatt, az első világháború frontvonalaitól jó messze megtért kommunistának, , és az elit Kongresszus Párt vezére, aki átállt Gandhi népi ellenállási mozgalmához. Tito, a partizánparancsnok ujjat húzott Sztálinnal, és szivarozó bonviván lett belőle, Nehruból pedig, a kiváló gondolkodóból demokrata lett és meggyőződéses szekularista. Amikor Nehru meghalt, legjobb barátnőm az iskolából sírva hívott fel, és azt kérdezte: mi lesz velünk nélküle? 12 éves volt, és úgy érezte, hogy árván maradt.
És azt se felejtsük el, hogy Kipling Maugliján nőttem fel, a nagyanyám olvasta nekem, még mielőtt én olvastam volna magamnak, többször, egymás után, és Riki-tiki-tévi, a mongúz olyan volt nálunk, mint egy virtuális házi kedvenc, különösen, mert igaziakat nem tarthattam.
Ma is emlékszem, amikor a szüleim egyik barátja hazajött egy különlegesnek számító indiai utazásról, és azt mesélte, hogy vannak emberek, akik Kalkutta utcáin  élnek, alszanak, szülnek és halnak meg, és még mindig magam előtt látom, ahogy ott ül a nappalinkban, majdnem ötven évvel ezelőtt, és mesél nekünk az élményeiről.
Az apámtól megkaptam Nehrutól az India felfedezését, ami nagy hatással volt rám, a lányához, Indirához írott börtönlevelei szerepeltek az iskolai tankönyveinkben. A lánya – akár hatalmon volt, akár ellenzékben – gyerekkoromban mindig gyakori és szívesen látott vendég volt országunkban. Ezek a hivatalos és politikai kötelékek érdekes módon nem maradtak meg az állami ügyek szintjén, hanem a lakosság részéről is rokonszenvező fogadtatásra találtak.

Sokkal később, diákkoromban, közeli belgrádi barátaim Kalkuttában jártak, és beszámoltak  nekem Teréz anyánál tett látogatásukról, egy évtizeddel azután, hogy Pasolini felkereste őt Moravia társaságában (akkor még Teréz nővérnek hívták), és néhány évvel azelőtt, hogy Malcolm Muggeridge révén világhírűvé vált. Valami szerb és macedón keveréknyelven köszöntötte a barátaimat, mivel eredetileg albán volt, Szkopjéban született, amikor az még a törökökhöz tartozott, a balkáni háborúk előtt. 18 évesen  jött el az akkor már Jugoszlávia részévé vált Szkopjéból, és soha többé nem látta a családját. Minden valószínűség szerint ő volt az első balkáni nő, aki eljutott Indiába. Szülőházának körvonalai ma meg vannak jelölve az aszfalton Szkopje egyik forgalmas bevásárló utcájában, a szobra ott áll néhány házzal arrébb. Egy másik szobra Pristinában van felállítva. Pasolini Michelangelo Szent Annájához hasonlította, és Proust öreg cselédjéhez, Françoise-hoz, férfias arccsontjával és szelíd, nyugodt és megnyugtató pillantásával. Valószínűleg irigyelte őt, amiért képes volt látni és elviselni a nyomort, a szenvedést és a halált maga körül, minden harag és undor nélkül, ami Pasolinit viszont ennek láttán állandóan elfogta.

Az amszterdami házam előtt áll egy Gandhi-szobor.  Október 2-án minden évben élvezhetem a születésének évfordulójára rendezett ünnepséget. Ez a szobor, amely sokkal szebb, mint a Moszkvában vagy a New York-i Union Square-en álló, egy kissé hajlottnak ábrázolja, ahogy barátságosan nézi a szemüvege mögül a nyüzsgő forgalmat a közepes sugárút adott szakaszának mindkét oldalán, a futkározó kutyákat és az előtte lévő padon üldögélő nyugdíjasokat. Még mindig megrendít Nehru bizonytalan bejelentése Gandhi meggyilkolásáról, amit réges-régen olvastam, és most idemásolom a Wikipédiából:  „Barátaim és elvtársaim, a fény kihunyt az életünkből, sötétség van körös-körül és nem igazán tudom, mit mondjak és hogyan. Szeretett vezérünk, Bapu, ahogy mi hívtuk őt, nemzetünk atyja, nincs többé. Talán nincs igazam, ha ezt mondom, de mégsem fogjuk őt látni többé úgy, ahogy láttuk az elmúlt hosszú évek  során, nem fordulhatunk hozzá tanácsért, vigasztalásért, és ez rettenetes csapás, nemcsak nekem, hanem milliók és milliók számára ebben az országban.”
 Valóban, Gandhi halála után emberek milliói érezték elárvultnak magukat. És amennyire kulcsfigurája volt az indiai függetlenségi harcnak, éppen annyira volt globális személyiség is. Angliában tanult, Dél-Afrikában jogászkodott, konferenciákra és előadásokra járt mindenfelé a világon, és kikezdte az indiai miszticizmusról kialakított nyugati elképzelést a maga egyszerűségével, kitartásával és alázatával. Nem volt guru, nem volt misztikus, hanem egy aktivista intellektuel, akinek kifinomult gondolkodása jól illeszkedett a szívósságához. Nem is szólva arról a legkevésbé sem ortodox szokásáról, hogy ruhátlanul aludt fiatal nők társaságában, hogy megerősítse cölibátusi fogadalmát, ami – ha bekerülne a bulvársajtóba – egyszer s mindenkorra elintézne bármely nyugati politikust. Gandhi ezt is megtehette. 

És aztán ott van még Tagore. Sosem ragadott különösebben magával a költészete, de csodáltam a személyiségét, lenyűgöző alakját. Apám elmondta, hogyan támadtak protofasiszta suhancok Tagoréra, amikor előadást készült tartani Belgrádban 1934-ben, de a kommunista diákok körbevették és megvédték. Miközben, amikor nagyjából ugyanebben az időben  Kínába ment, ott a kommunista diákok zavarták meg az előadását és akarták elkergetni mint a kolonializmus lakáját.
 2008-ban a boulogne-i Albert Kahn parkban, Párizs peremén láttam egy ragyogó kiállítást olyan korai színes fotókból, amelyeket 1913-14 és 1927-28 körül készítettek Indiában azok a fotográfusok, akiket Kahn küldött ki a világba, hogy dokumentálják, hogyan élnek az emberek. Kahn abban reménykedett, hogy ezek a képek segítenek majd erősíteni a béke és barátság kozmopolita eszméit, amelyeknek elkötelezett híve volt.
Voltak itt fényképek Tagoréról is, az egyiken úgy nézett ki, mint egy orosz ortodox szerzetes egy vidéki kiránduláson, egy másikon peckesen állt, mint önmaga szobra, virágzó fáktól és rózsáktól övezve, és volt egy rövidfilm is arról, hogyan érkezett meg egy törékeny gépen Kahnt meglátogatni, aki vendégül látta őt a Riviérán álló villájában. Sétálnak a szeles tengerparton, Tagore magas, elegáns és ugyanakkor zilált is, mégis valami nyugalom és elszántság sugárzik belőle, ami láthatólag vonzó lehetett a nyugatiak számára, ugyanakkor nagyon más volt, mint az összes többi 20. századbeli indiai guru misztikus karizmája Krisnamurtitól kezdve Maharisi Mahesig, a TM, azaz a transzcendentális meditáció híres jógijáig – aki egy egykori katolikus gyülekezetből irányította világméretű vállalkozását Hollandia déli részén.  

Tinédzserként hidegen hagyott a Beatles egyre növekvő hírneve, de ahogy rátaláltak Indiára, és kihozták a Sgt. Pepper Lonely Hearts Club Band című lemezüket, amelyen Ravi Shankar közvetítésével magukba szívták az indiai zenei hatásokat, különleges áramütést és erotikus izgalmat éreztem, amikor erre a zenére táncoltam egy iskolatársnőmmel. A szitár hangja  többet jelentett nekem, mint az összes misztikus mambó-dzsambó, az egész mitológiai ábécé-főzet, a másodkézből való karma, a jóga, a reinkarnáció és a Káma-szútra-cucc Indiából, amit úgy árultak Európában, mint valami revelatív, alternatív élményt. A You Tube-on is látni lehet a fiatalos külsejű Ravi Shankart, nincs egyetlen szál ősz haja sem, amint egy Dick Cavett show-ban játszik. Egy másik klipben éppen George Harrison vesz szitárleckéket Ravi Sankartól az óceán partján, mondhatni egy interkulturális dialógusnak lehetünk tanúi, jóval azelőtt, hogy ezt a terminust kitalálták volna, és egy korai példáját láthatjuk az indiai tradicionális kultúra későbbi folyamatos beáramlásának  Európába és Észak-Amerikába a populáris kultúra csatornáin és hordozóin keresztül. Egy londoni áruházban látok egy 10 darabos Ravi Shankar CD-gyűjteményt, egy élet munkáját csinosan összecsomagolva egy 14.95 fontos alkalmi ajánlatba, egy hosszú és bonyolult interkulturális közvetítés figyelemreméltó sűrítménye.    

A kísérleti színházak első Bitef-fesztiválját Belgrádban rendezték meg 1967-ben, itt szerepelt egy kathakali táncelőadás, egy ősi, rendkívül kifinomultan kódolt és abszolút nem experimentális előadásmóddal. Ezt más indiai tradicionális előadásfajták követték különböző európai fesztiválokon, rendkívüli módon kódolt mozdulatokkal és gesztusokkal..
Peter Brook Mahabharatája, amit élőben sosem láttam, csak videón, nagy vitákat váltott ki az interkulturalizmusról és a kulturális kisajátításról az előadó-művészeti diskurzusban. Jóval később  Akram Khan felelevenítette a kathakot a modern tánc közegében,  Európában, de mint a szubkontinensről származó modern brit táncos és koreográfus gyakorlatilag predesztinálva volt erre, és ezért nem rótta meg senki. 
Indiai írók vagy indiai származású nyugati írók hosszú sorában találkozik, keveredik, összeütközik és behálózza egymást India és a világ többi része. Rushdie regénye, A firenzei varázslónő egy firenzei reneszánsz szélhámost állított a mughal bíróság elé, Vikram Seth a Two Livesben úgy rekonstruálta indiai nagybátyjának, a félkezű fogorvosnak a házasságát berlini zsidó Henijével Észak-Londonban, mint akik a globalizáció előfutárai voltak; és Jhumpa Lahiri Beceneve Gogolja Gogol nevével épített hidat az orosz betűk, India és az észak-amerikai indiánok, valamint a leszármazottaik akkulturálódása és második generációs szorongásai közé.
Mauglitól Gandhiig, Nehrutól Akram Khanig, Rushdie-tól Arundhat Royig,  Amitav Ghoshig, Kira Desai-ig, Jhumpa Lahiriig és még sok más sikeres íróig az indiai kultúrát a globalizáció alakította és közvetítette, kontinensek közötti affinitásokat és kulturális közeledéseket hozott létre, színezte és gazdagította az én európai nevelődésemet és érlelődésemet. Ebben az értelemben az Indiába tett első utazásom egyúttal egy megkésett hazaérkezés is. 
 
De ha egyszer ott van az ember Indiában, nem igazán könnyű találkozni művészi kultúrájával. 
Minden szállodában minden reggel megkérdeztem a recepciót, van-e valami megnézhető színházi előadás vagy koncert, egy jakshagana mimetikus játék, egy tánc, bőrbáb előadás, szitár- vagy dobkoncert. De nem volt szerencsém, Hoszpetben, Hasszanban és Maiszúrban  nem történt semmi, korán sötétedik, a kis üzletek és bódék igyekeznek mindenféle világítás mellett gondoskodni a kései vendégekről, de végül bezárnak. A téli éjszaka enyhe, de hosszú és nyugodalmas, leszámítva a soha le nem álló utcai forgalom folytonos zaját.
A karnátakaiangol nyelvű lapok szidják Pakisztánt, helyi politikai botrányokról és pletykákról tudósítanak, ceremóniákról és ünnepélyes eseményekről számolnak be, politikai beszédeket és mindenféle jelentéktelen dolgokat közölnek, hozzák a különböző felsőoktatási intézmények diákokat toborzó hirdetéseit, van, ahol tandíjat kell fizetni, van, ahol ösztöndíjat ajánlanak. De a fontos kulturális és intellektuális események láthatólag a mi útvonalunktól távol zajlanak. Egy nagy karnatikus zenei fesztivált fognak tartani Csennaiban, egyik kollégánk el is ment oda a konferencia után. Joseph Stiglitz vitatkozik a jelenlegi pénzügyi válság várható következményeiről közgazdászokkal Új-Delhiben. Amartya Sen beszédet mond Csennaiban az Indian Institute of Technologyban, és arra bíztatja kollégáit, hogy inkább a szegénység felszámolására és az egészségügyi alapellátás biztosítására koncentráljanak a high tech dicsőség hajszolása helyett.
 Bangalúrban folyik egy konferencia a karnatákai filmipar felélesztéséről, kannada nyelven. Egy nagy kannada nyelvi konferenciát fognak tartani Hoszpetben, de csak hetekkel a mi elutazásunk után. Útitársaimmal együtt napközben be kell érnünk a templomlátogatásokkal, esténként pedig a ráérős, elhúzódó vacsorákkal a szállodai éttermekben,  jóféle indiai ételekkel és nem annyira jóféle fehérborral , mindig ugyanabból a fajtából – ez volt az egyetlen, amit kapni lehetett az összes szállodában, ahol laktunk.
 Mielőtt átmegyünk Maiszúrba, felkeressük Sravana Belgolát, egy dzsainista szentélyt, fent, a sziklatetőn, meredeken kell felkapaszkodni több száz lépcsőn. Zarándokok, családok, iskolai osztályok másznak fel a hegyre korán reggeltől kezdve, még teherhordók is vannak, hogy idősebb embereket vigyenek valamiféle hosszú farudakra erősített karszékekben. Fentről le lehet látni a zarándokfalura, amely ünnepi hangulatot áraszt, egy víztárolóra és egy másik templomra, a völggyel szembeni dombon. A hegy tetején egy 17,7 méter magas szobor a meztelen Gommatesvarát ábrázolja, amelyet 981-ben szenteltek fel. Tiszta fehér a sok tejtől, amit a hegy tetejéről locsoltak rá az évszázadok folyamán, kifejezéstelen kőarca van. Hogy lássuk ezt a passzív, óriás istenséget, azért nem lett volna érdemes megmászni ennyi lépcsőt,  de éppen egy esküvői szertartás folyik a szobor lábánál. A menyasszony és a vőlegény rituálékat végez a szülőkkel együtt, egy termetes, félmeztelen pap rutinosan beleénekel a hordozható mikrofonba, a rokonok és egyéb látogatók a templom fülkéiből figyelik őket, némelyek még a lakodalmi reggeli maradékát majszolják. A vőlegény nagyanyja bekapcsolódik a szertartásba, új lendületet visz bele, felpezsdíti egy kicsit a pap egyhangú gajdolását. A látogatók közül egyik sem látszik dzsainistának, különösen nem az ortodox fajtából, mint az a pár, akiket Amszterdamban láttam többször biciklizni; tiszta fehérbe öltözve, a férfi turbánnal, a nő fátyollal a fején, mindkettő egy maszkkal a szája előtt, nehogy véletlenül lenyeljenek egy élő teremtményt. A fundamentalizmus jele ez, ami furcsán hat Amszterdamban – amely jellemző módon annyira toleráns (közömbös?) a legkülönfélébb excentrizmusok iránt –, és ami meglepő módon hiányzik ennél a dzsainista szentélynél, ahol úgy képzeltem, viszont fogom látni.
 Leérve a sok száz lépcsőn a gyerekek egy utcai árushoz rohannak fagylaltot venni, és én megint elszörnyedve bámulom a kimért fagylaltadagok élénk színeit, paranoid agyammal a legszörnyűbb kemikáliák hozzáadását fantáziálom. Annyira óvatos és gyanakvó voltam indiai utazásom során, hogy nem ettem nyers ételt, csak teát és palackozott vizet ittam (igen, és azt a pocsék fehér bort), lemondtam a megszokott, folytonos kávézásról, főként vegetáriánus ételeket fogyasztottam abból a megfontolásból, hogy az kevésbé kockázatos, mint a húsételek fogyasztása, és rászóltam útitársaimra, valahányszor lasszit akartak rendelni vagy egy uborkáért nyúltak. Úgyhogy kitartó önfegyelemmel sikerült nem megbetegednünk utunk során.
 Maiszúr  felé tartva megálltunk Halebidben, hogy megnézzünk egy másik cikornyás, 12. századi templomkomplexumot, további ülő Nandikkal. A középosztálybeli indiai családok inkább viselkednek turistaként, mint zarándokokként, néhány külföldi saját idegenvezetővel és gyerekekkel rohan át a hatalmas udvaron, nem érdekli őket sem a vallás, sem az építészet, nem zavartatják magukat a mindenütt ott lévő, fekete inget és fekete szoknyát viselő keralai zarándokok seregétől sem. Millió fénykép készül minden héten, ha nem mindennap ebben a komplexumban, és korlátlanul pityegnek a mobiltelefonok. Mi is készítünk vagy száz fotót minden áldott nap, és szorgalmasan áttöltjük a laptopra minden este. A fényképezés miatt várunk egymásra, aztán lefotózzuk egymást, aztán megmutatjuk egymásnak az elkészített fotókat… Mindez az utazás rituális vörös fonalává kezd válni, gyerekes és ugyanakkor kötelező jelleggel. Fényképeket készítve haladunk el Tipu szultán várának romos bástyái és feltételezett sírja mellett egy lepusztult, bezárt mecset közelében, egy unalmas tájban, amely nem illik ennek a katonasorból fölemelkedett maharadzsának a drámájához, aki elhivatott szultánként bölcsen és szilárdan uralkodott egy fél évszázadon keresztül, láthatólag művészi érzékkel és intellektuális érdeklődéssel megáldva, amíg a britek be nem törtek és meg nem ölték 1799-ben. Ez a szultán talán az indiai antikolonialista harc utolsó romantikus hőse a premodern korban, de az ő urbánus és kifinomult iszlámjának nem sok köze van ahhoz a merev, fanatikus, törzsi jellegű iszlámhoz, amivel a britek később Afganisztánban találták szemben magukat.
 Maiszúrban  vasárnap este a maharadzsacsalád volt palotájába megyünk, amelyet a britek emeltek kárpótlásul Tipu szultán megölése után. A világítást este 7-kor kapcsolják be, a fél város itt tolong, ámul és lelkendezik, miközben a távolban, a palota mélyén a rendőrzenekar játszik, gyatrán. A vasárnapi látványosság egy son et lumi?re, fény és hangjáték a francia kastélyok mintájára,  minden kísérőszöveg nélkül és lekicsinyítve, de kiterjesztve a hatalmas palotaegyüttes egészére. Másnap indiai látogatók tömegéhez, köztük északról érkezett parasztok egy nagy csoportjához csatlakozunk, hogy megtekinthessük a palotát.  Fényűző és hivalkodó építmény, amelyet egy Irving nevű brit építész tervezett 1897-ben, a korabeli monumentális stílusban, teletömve régi festményekkel, udvari bútorokkal és használati tárgyakkal, ami a nemesek életének erőteljes és állandó európaizálódásáról tanúskodott. A teraszt úgy alakították ki, hogy innen szemlélhesse a maharadzsa és több száz tagú udvartartása a palota előtt rendezett nagy katonai parádékat. Az egyik terem falán látható hosszú freskó is egy ilyen parádét ábrázol, magas méltóságok, katonák, állatok és zenészek végtelen menetével és az egész helybeli lakossággal mint tágra nyílt szemű nézősereggel.
 A főépület mögött van egy másik múzeum is, még több háztartási eszközzel és a múzeum mellett vannak elefántok és tevék is, amelyeket ki lehet bérelni, és fel lehet rájuk ülni egy-egy körre. Az Ambia Vilas palota állami tulajdonban van, elég jól karban tartják és működtetik, még fülhallgatókat is lehet kölcsönözni, és meghallgatni a jól megírt ismertetőt a palotáról és a gyűjtemény legfontosabb darabjairól, különböző nyelveken. És mégis, ez a rengeteg öntöttvas, festett üveg és a márványoszlopok az ízlés és az építészeti hagyomány kolonializálásáról tanúskodik, ami inkább a presztízs növelését szolgálta, nem pedig a kényelem és a fejedelmi élet minőségének javítását.
 De aztán elmegyünk egy másik múzeumba is, ez a Chamarajendra Art Gallery, amely a volt maharadzsa családjához kötődő magánalapítvány tulajdonában van. A múzeumlátogatás szívszorítónak bizonyul, kezdve egy hatalmas termen, ahol bútordarabok és különböző drága tárgyak vannak összehordva, mint egy szegény ember padlásán, egy durva kötéllel elválasztva, alig megvilágítva. Továbbhaladva az óriási palotában indiai és európai festményeket látunk, amelyek azonnali restaurálásra szorulnának, sok nagy mesterségbeli tudásról árulkodó és semmire sem jó iparművészeti tárgyat, egy hangszerekből álló gyűjteményt és egy fegyverkollekciót, mindegyik rosszul elhelyezve, biztonsági berendezések nélkül, kevés információval ellátva: ez a gyűjtemény ilyen rossz körülmények között rongálódik a maharadzsák uralmának véget vető függetlenség kikiáltása óta. A legtöbb tárgy ebből az eklektikus gyűjteményből aligha fog átvészelni még egy évtizedet ilyen elhanyagoltságnak és az éghajlatból adódó ártalmaknak kitéve. A múzeum körül különböző régiségboltok kínálnak régi holmit, a gyarmati India tárgyi emlékeit, de nem olyan koncentráltságban és vonzerővel, hogy ezt egy kialakulóban lévő kulturális negyednek lehessen nevezni. Mi vagyunk az egyedüli látogatók. A hatalmas udvar csendes, egyes boltok ebédidőre bezárnak, amikor távozunk. Három női rendőrtiszt cseveg egy dzsipben egy száriba öltözött nővel egy fa árnyékában. A kerítés mögött egy város lüktet és zajong. Csak egy tehén kérődzik nyugodtan egy négysávos autóút kellős közepén, nem törődve a körülötte lévő lármával és szmoggal.
 Mani, a kísérőnk ragaszkodik hozzá, hogy elvigyen minket egy katolikus kolostorba, ahol emléktárgyakat és kisbútorokat gyártanak, állítólag szantálfából, és ahol sok szantálból készített kozmetikumot is árulnak. Mivel ébenfát már nem lehet berakásnak alkalmazni a bútorokhoz, fehér műanyagot használnak helyette, és ezt az eljárást némi büszkeséggel mutatják be nekünk, mint valami technikai leleményt. Ezek a tárgyak maguktól is elég csúfak, még a berakott műanyag nélkül is, úgyhogy távozom, mert csömöröm van ettől a kemény munkával előállított rengeteg giccstől. A kormány feladatának érzi, hogy ösztönözze a tradicionális kézműipari termékek gyártását, és megszervezze a rögzített árakon való értékesítésüket az állami áruházakban, abban a meggyőződésben, hogy ezzel megőrzik a mesterségbeli tudást, gondoskodnak a foglalkoztatásról és fellendítik a turizmust. De a kormány nem invesztál semmit a formatervezésbe, az újításba, a minőség fejlesztésébe, így aztán az összes eladásra kínált termék évtizedeken át ugyanaz marad, és elég rémesen néz ki.
 Az utcán utolér bennünket a politika. A város nagy területei vannak kordonnal körülvéve, és különleges biztonsági intézkedések bénítják meg a belvárost, amikor Mayawati, Uttar Pradés miniszterelnöknője repül ide Bangalúrból, hogy beszédet tartson, és támogatást kérjen a választóktól saját pártja számára, amely ügyesen próbál szövetséget kiépíteni a kaszton kívüli dalitok és a kiváltságos osztályok között. Sokszoros korrupcióval vádolják, de nem zavartatja magát. A miniszterelnöknő telt arca tekint ránk a sietősen fölrakott plakátokról az utcákon és az egész oldalas hirdetésről a helyi újságban. Magabiztosnak látszik, pozitívnak, sokat ígérőnek, majdnem bizalomgerjesztőnek, és lehet, hogy ő lesz, mondják nekünk, India jövendő miniszterelnöke. Amíg beszél, van egy óránk, hogy élvezkedjünk a selyem-, gyapjú- és vászontermékek között, ezeregy éjszaka egy rövid vásárlás közjátékába sűrítve. Négy alkalmazott pakol ki elénk egy fél áruházra való sálat, terítőt, szárinak való anyagot és egyéb gyönyörű árut. Lefényképezem a kollégámat különféle sálakkal a nyaka körül, el akarja küldeni e-mailen a képeket a barátainak Németországba, hogy kipuhatolja, melyiket választanák, de aztán feladja ezt az interkontinentális és digitális vásárlási eljárást, és elengedi magát. Nekem sikerül mérsékelnem az elragadtatásomat ezek iránt a pazar textilek és színek iránt, és néhány darabra szorítkozom a vásárlásnál – de később megbánom, hogy nem vettem többet ezekből a gyönyörű anyagokból, amelyekre nincs is igazán szükségem, de elajándékozhattam volna.
 
Kint az utcán megveszem kalózkiadásban az 1974-es születésű Aravind Adiga A fehér tigris című, 2008-ban Booker-díjat nyert könyvét 120 rúpiáért (ami kevesebb, mint 2 euró). A könyv borítója rosszul van nyomva és vágva, de  a ragyogó szatírát nagy élvezettel olvastam utunk hátralévő részében és a repülőgépen. Még jobban tudtam méltányolni, miután láthattam legalább néhány aspektusát annak az indiai valóságnak, amelyen a szerző gúnyolódik. Swifti az iróniája, a nézőpontja pedig globális: a könyv elbeszélője elmeséli felemelkedését a földműves India nyomorúságos szegénységéből az Új-Delhiben való sofőrködés kényelméig és tovább, míg végül vesztegetéssel, bűnözéssel és csalással a bangalúri Electronic City vállalkozója  lesz belőle. A könyv az elbeszélő leveleinek sora, amelyet éjjelente az indiai látogatásra készülő kínai miniszterelnökhöz ír. Ez a tekintélyromboló, ikonoklasztikus, a kínai kommunista párt legfőbb főnökének szánt Bevezetés Indiába konferenciánk indiai vendéglátóinak, akikkel az elutazásunk előtti este egy vacsorára találkoztunk, sokkal kevésbé van ínyére. Ezek a kifinomult értelmiségiek, akik kritikusak Indiával szemben, és éles elméjűek szociológiai és politikai elemzéseikben, kissé tartózkodóak és zárkózottak maradnak, amikor A fehér tigris kerül szóba, de nem akarnak belebocsátkozni a regény kritikájába, a róla való vitába. Azt hiszem, nem tetszik nekik az író nagy sikere, hirtelen ünnepelt hírességgé válása a Columbián az Oxfordban végzett tanulmányai és a Time újságírójaként Indiából küldött tudósításai után, miután elnyert egy ilyen tekintélyes brit irodalmi díjat.
 További izgalmas beszélgetések habzsolásával folytatom ezt az estét kollegáink egyikének otthonában, egy több toronyházból álló, őrzött, csendes és jól karbantartott, egy nagy úszómedencével rendelkező, rendezett és harmonikus lakóparkban, amely – szöges ellentéte Bangalúr állandó kavalkádjának. A lakás egyszerű bútorokkal, otthonosan van berendezve, a könyvek az IKEA-polcon ugyanazok, mint amik nekem is megvannak otthon; az ízlés, az attitűd, a társalgás hangneme egy olyan értelmiségi kör biztonságát sugallja, amely egyszerre indiai és az enyém is, családias és szívélyes, hamar kialakul a társadalmi és szellemi bizalom, könnyen felismerhető a közös tudományos és intellektuális érdeklődés. Miután az elmúlt hat napban a városnéző turista szerepébe voltam lefokozva, és ezért a kulturális outsider pozíciójába szorultam, örömmel foglalom vissza saját nem-turista lényemet a vacsoraasztalnál, egyenrangú társakkal folytatott beszélgetésekben, és figyelem az árnyalatnyi különbségeket egyéni elemzéseikben és érvelésükben, hogy követni tudjam kifinomult és udvarias nézeteltéréseiket.
 Mert Indiában – ez az én túláltalánosításom – mindenki mindenütt nagyon udvarias, nagyon kedves, akár beszél angolul, akár nem, és szélesen mosolyog. Csak a katonák barátságtalanok valamennyien, akik a reptéren az elutazásnálhatszor-hétszer is elkérik az útleveleket és a beszállókártyákat a különböző ellenőrzési pontokon, , és képtelenek kimondani egy „please”-t vagy egy „thank you”-t, elrontva az általánosításomat az utazás legvégén, mintha durván hátba vágnák az embert távozás előtt egy egyébként nagyon barátságos kocsmából. De ez a kellemetlen részlet nem homályosítja el az elmúlt napok élményeinek vidám színeit, sem azt a nyugodt megelégedettséget, hogy megint egy Lufthansa gépen ülhetek. A Fehér tigris és a Financial Times kéznél van, választékos zene zümmög a fülembe, és az italok is mindjárt megérkeznek. Helyi idő szerint majdnem hajnali három óra van, ez a nap hosszabb és kimerítőbb volt, mint az utazás összes előző napja együttvéve. Mély álomba merülök a második pohár bor után, még mielőtt a vacsora első fogásának a végére érnék ezen az üres gépen. Templomok falának táncos szobrai elevenednek meg a szemem előtt, harcos istenek vívják végtelen párviadalaikat rozsdás kardokkal és rázzák hatalmas sisakjukat, teherautósofőrök száguldoznak és dudálnak vadul, valódi és szobor Nandik bámulnak bambán és tartóztatják fel a forgalmat, csak a fűszeres ételek, az emberi izzadság, az oltári tömjén és a szeméttel együtt elégetett tehéntrágya szaga szállt el. Amikor felébredek, már messze vagyok Indiától, sokkal közelebb Európához: nemsokára leszállunk Frankfurtban.
 A következő hetekben India elkísér az úti beszámolókban, amiket mesélek mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, és még inkább az álmaimban. Ez a sokáig halogatott és elkerült utazás végül is nemcsak egy új és idegen világgal való találkozásnak bizonyult, hanem a szülőföldemre, gyermekkorom világába való visszatérésnek is, a rég elfeledett képekkel, nevekkel, élményekkel, történetekkel, filmekkel és filmhíradókkal, könyvekkel, amiket valaha olvastam és a csábító hangokkal, amelyek olyan izgatóan hatottak az egykori kamaszra, aki voltam. Végül csak elmentem Indiába, és szerencsésen vissza is értem, sértetlenül. És rájövök, hogy ugyanakkor visszatértem Indiába is, Mauglihoz és Nehruhoz, régi kíváncsiságomat és elragadtatásomat követve, szembenézve állandó idioszinkráziámmal, túlérzékenységemmel, félelmeimmel és averzióimmal. Az interkontinentális utazás saját életem sűrű évtizedeibe tett utazásnak is bizonyult. Miközben egy második és harmadik India-utazást tervezek a következő egy-két évre, izgatottan várom önmagam más elfeledett rétegeinek, másokhoz való viszonyomnak és ifjúkori élményeimnek az előkerülését, amelyeket ezek az utazások felszínre hozhatnak. India felfedezése? Inkább önmagamra találás.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu