Vajon emlékeznek-e még közülünk az idősebbek fiatalként tett első utazásaikra? A hetekig tartó készülődés izgalmára az utazás előtt, az élmények frissességére, a lelkesültségre és elragadtatásra? Minden utazás új teremtés volt, amely elvált attól, ami már volt, és azt maga mögött hagyta. Minden utazással elfogott bennünket a bizonytalanba vetődésnek ez a kimondhatatlanul kéjes és borzongató érzése. Képtelenek voltunk neki ellenállni, mert nem mondhattuk: „Itthon maradok”. Össze kellett szedni a bátorságunkat, hogy megtegyük az első lépést az ismeretlenbe. Az utazást akkoriban egzisztenciális élményként éltük meg.
 Ha eltaszítjuk a megszokás és minden teherbíró infrastruktúra mankóit, és csak az az érzés marad, hogy magunk vagyunk, elfogja az embert a félsz. Akkor vesz erőt az emberen, ha ráébred, milyen könyörtelenül megy az idő, és megérzi, milyen erővel ragad minket is magával. Ez a szédület ritkán jelentkezik a mindennapokban, amikor az idő múlása és az ember saját mozgása látszólag együtt halad. Ez az összhang csak akkor bomlik meg, ha a mindennapok félbeszakadnak, és semmi hasonló nem lép a helyükbe. Egy egészen más mozgás indul be, az utazás mozgalmassága, ezzel egy ütemre mozdulni, ezt még be kell gyakorolnunk.
 Az utazás kezdetén sejtettük, hogy – a mindennapok és a megszokás köntösét levetve – valójában mindig is csupán vándorok voltunk. Homo viator vagyok – vándorló ember. És vajon miért vándorolunk? Mert keresünk, és bár mindig találunk valamit,  sosem eleget, és soha nem végérvényesen; mert mindig megérkezünk ugyan, de sosem érünk célba. Ahogy az idő sem ismeri a célt, és sosem szűnik meg továbbhaladni, éppoly kevéssé érünk mi is célhoz. Hogy mit remélünk megtalálni, amikor egyre tovább keresünk és találunk, anélkül hogy a végére jutnánk, azt aligha tudja valaki egyetlen mondatban megragadni. Van valami kielégíthetetlen, nyugtalanító, egyáltalán nem örömteli, talán tragikusan sziszifuszi a mindig továbbvándorlás, soha célhoz nem érés kényszerűségében. Üres pillanatokban, amikor vakító villámként mered ránk a conditio humana, inkább fájdalmasan éljük át az emberi életszomjnak ezt a csillapíthatatlanságát, ahelyett hogy hálásak volnánk azért az ajándékért, hogy nem muszáj mindig egyhelyben maradnunk. És: „Érdemes volt keresni!” Szívesen érnénk az utunk végére – de nem szeretnénk meghalni, nem szívesen kötnénk össze ezt az „Ez az!”-t a halállal. Ilyen ellentmondásos, amit akarunk. 
 Újra megkérdezem: mit keresünk az utazásaink során? A heves egzisztenciális felismeréseknek ezekben az üres pillanataiban különböző neveket találhatunk erre. A gyerekkor keresése ez, a legeredendőbb, legtisztább gyerekkoré, ami talán nem is volt soha, amit, minél idősebbek vagyunk, annál tisztábbnak és eredendőbbnek képzelünk; egy születés előtti állapot keresése, amelyhez – továbbélve, soha nem meghalva – vissza akarunk térni; a paradicsom keresése, egy olyan lebegő állapot keresése, amelyben az általunk ismert világ megfogható marad, amelyben nem adunk fel semmit, mégis a bőség egy ideális állapotában élvezhetünk mindent: a tökéletes egészséget, jó ételeket és italokat, beteljesülő érzéki és lelki szerelmet, és az elemelkedést az időnek ettől a bosszantó, minket magával ragadó folyásától, a korosodás és a vitalitás lanyhulásának jeleivel.
 Nem, a halált nem akarjuk! Hiszen azzal fel kéne adnunk a testet, és vele minden érzéki örömöt és szellemi élvezetet. Életutazásunk során a paradicsomot keressük, az idő beszippantó hatásától való megszabadulást – de nem a transzcendenciát, világi életünk feladását egy ismeretlen, transzcendens szféra kedvéért. A transzcendenciában minden utazás véget ér, vége minden nyugtalanságnak, minden mozgalmasságnak. És ettől rettegünk. Fáraszt bennünket a nyughatatlanság, mégse szeretnénk belehullani a transzcendens némaság egész másságába.
 Amikor útra kelünk, kettős értelemben is utazunk: folytatjuk élet-utazásunkat, és elutazunk egyik helyről a másikra – nevezzük ezt élmény-utazásnak. Ez a kettős mozgás felgyorsítja az utazásunkat. Az élmény-utazás élet-utazás, térben és időben sűrített keretek között, és ettől sokkal intenzívebb. Utazni tehát annyit jelent, hogy kétszer élni, mert az élmény-utazás az élet-utazás leképezése/másolata. Saját életünket a születéstől a halálig összesűríteni, és ebből kipréselni az energiát és az egész élet-utazás ismeretét: lehet egy öntudatlan cél, adhatja egy élmény-utazás „csábítását”. Ezért jelenik meg annyi energia és lelkesedés minden utazás elején.
 De lehet egy utazást a nagy élet-utazástól való menekülésnek is tekinteni. Félreteszünk minden felelősséget és kötelezettséget, egy időre mentesülünk alóla. Ezért sikerülhet jól egy élmény-utazás spontánul, minden komoly odaadás nélkül is. Örülünk a gyors kapcsolatoknak, gyors kielégülésnek, gyors sikereknek, sietősen elérjük a céljainkat, és boldogan abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy ugyanilyen könnyedén és simán alakulhat az életünk is.
 Az ilyen menekülések sokszor egy enyhe, de tartós, mámoros állapotban történnek meg. A belátás villámlásakor ez világossá válik előttünk. Ilyen kéne, hogy legyen az élet! Minden újnak és tisztának tűnik, nem nyomaszt a múlt terhe. És mivel a környezetünkben senki nem ismeri a múltunkat, otthon hagyhatjuk, amikor útnak indulunk. Újra definiáljuk magunkat, hízelgő jellemzést adhatunk magunkról, optimistán ítélhetjük meg a sikerre való kilátásainkat. Hirtelen megint „minden” lehetséges. Az utazás során az életünk – mint első fiatalságunkban, amikor erőink tudatára ébredtünk –, csupa lehetőség, a tiszta potencialitás magaslatára emelkedik. Varázslatban élünk. A varázsló saját kezűleg alkothatja meg életének összes feltételét. Nem függ semmitől és senkitől. A varázsló maga határozza meg a helyeket és az embereket, akikkel találkozik, ő irányít minden csodát, amiben része lesz. Csakhogy: meddig tart a varázs? Mi lesz az utazás után?

Kiélvezni az életet
Fiatal koromban lelkes elragadtatással utaztam. Akkoriban még nem voltak olcsó utak és csomag-túrák. Abban az időben odabaktattunk a vasúti pénztárhoz, és a jegykiadó tisztviselővel való hosszas tanácskozás után megvásároltuk a menetjegyet; böngészgettük a térképeket, kifaggattuk a barátainkat, levelezésbe bocsátkoztunk, kapcsolatokat építettünk ki idegenekkel, hogy leveleket küldjenek haza. Akkoriban egy távoli úti cél még valóban messze volt, és sokba került ezt az úti célt elérni. Hónapokat töltöttünk ezeknek az utazásoknak az előkészítésével, megpróbáltunk mindenre gondolni, ami előfordulhat, de a spontán, váratlan helyzetekre is fel voltunk készülve, és mindig történt valami előre nem látható, amit nem védett ki egy olyan turizmus-infrastruktúra, ami ma minden kalandot kizár. 
 Emlékszem egy éjszakára, amit a kölni főpályaudvaron töltöttem borzas csövesek, rosszkedvű alkeszek, dörzsölt stricik és kétes hölgyek társaságában – egy olyan éjszakára, ami elkerülhetetlen volt, mert Hamburgból jövet Kölnben már nem találtam csatlakozást Boppardba. Szállodai szobát találni a pályaudvar közelében képtelenség volt. Emlékszem egy kerékpártúrára, amelynek során egy bajor faluban egy paraszt nagylelkűen megengedte, hogy nála töltsem az éjszakát a fészerben, egy kiszuperált disznóólban. Csekélységek, normálisnak számító, barátságos kalandok.
 Aki manapság szeretne úti kalandot átélni, annak azt keresnie kell, egyenesen provokálni – azzal, hogy összeköti extrém sportokkal, extrém célokkal, a minden felkészüléstől való elzárkózással, vagy azzal, hogy nem hajlandó pénzt invesztálni az utazásba. Vannak utazók, akik azt hiszik, hogy trekjeik, átvonulásuk Tibeten, Ladakhon vagy Mongólián megnöveli az életintenzitásukat, és olyan extázist nyújthat nekik, mint egy drogos trip vagy mint egy menet a nürnbergi körgyűrűn 300 kilométeres sebességgel. Kisebb az a veszély, hogy az ilyen emberek rosszul mérik fel a kockázatot, és károsodnak testben és lélekben. Ez is előfordulhat persze. De ennél nagyobb az a veszély, hogy többé nem találnak vissza a mindennapjaikba, hogy a sivatagban vagy a hegyekben szerzett extrém élmények mámorát már nem lesznek képesek összefüggésbe hozni az életükkel; hogy ezek az utazások egotripekké válnak, ahol a sivatag vagy a hegyek a maguk nagyszerűségében, szépségében és magányában csak az egománia tébolyát táplálják, és az emberek, akikkel találkoznak, nem számítanak.

Az olyan országokba, mint India, Banglades vagy Nepál, még ma is lehet jól előkészített, normális utazásokat tenni, amelyek nem zajlanak le súrlódásmentesen. Ott ritkán sikerül egyik napról a másikra helyjegyet vagy hálókocsijegyet foglalni távolsági vasútvonalakra. Az ünnepnapok, a nyári szabadságok ideje, a zarándoklatok sokszor hetekre lefoglalják a vonatokat. Ha sürgős esetben elháríthatatlanná válik egy sietős utazás, két lehetőség kínálkozik: az ember sok pénzt ad ki repülőre vagy taxira, vagy bepréselődik a teljesen túlzsúfolt vasúti kocsikba és autóbuszokba.
 Múlt szeptemberben ilyen helyzetbe kerültem, amikor Kalimpongban, egy Dardzsilingtől nem messze fekvő hegyi városban ért anyám halálhíre. Épp a monszun ideje volt. A Kalimpongból Új-Dzsalpaiguriba vezető út a síkságra tíz napja le volt zárva földcsuszamlás miatt. A hegyi településeket csak nagyon keskeny, hosszú utakon át tudták dzsipekkel ellátni. Taxik nem jártak. A vonatok Új-Dzslpaiguriból Santiniketán felé, lakhelyemtől 400 km-nyire délre, rendszertelenül jártak, mert egyes útszakaszokat elöntött a víz, máshol pedig alámosta a síneket. A nagy népsűrűség megnehezíti az utazást Indiában, az emberek mégis segítenek az utazásban. Egy barátom Kalimpongban segített nekem megszerezni a szükséges információkat. A hegyi utat újra meg fogják nyitni – de mikor? A vonat járni fog, bár el lesz terelve – de melyik útszakaszon? Az ilyen információk szétszivárognak, rémhírekként terjednek. Az ember telefonon értesül róluk barátoktól, akik közelebb vannak a forrásokhoz. Tudni kell ezeket mérlegelni, és azonnal ezek szerint cselekedni. A tájékozódáshoz a fél- és teljes, hamis és igaz információk között egy egész élet tapasztalatára van szükség. Csak a helybeliek tudnak biztonsággal eligazodni. Tehát nélkülözhetetlen volt az indiai barátom ahhoz, hogy bele tudjak vágni ebbe váratlan utazásba. Még el is kísért az első taxik egyikén, amelyek megkockáztatták, hogy elinduljanak ezen a síkos, göröngyöktől és földcsuszamlásoktól tessék-lássék megtisztított, sokszor süppedős úton. A síkságon a pályaudvaron hallottuk, hogy a vonat mégsem megy éjszaka, de egy másik viszont elindul pár órával később, és az én lakóhelyemen halad át. A barátom még egy helyfoglalást is kieszközölt. Az én meggyőzési képességeim nyilván kevésbé hatottak volna a jegykiadó tisztviselőre.
 Felejthetetlenek az Indiában majd negyven évvel ezelőtt tett vonatútjaim, amelyek során szemléltető oktatásban részesültem az indiai életmódról. Ezeken a harmadosztályon tett utakon Mumbaiból Kalkuttába vagy Kalkuttából Madranba, alighogy elhangzott a gőzmozdony indulását jelző füttyszó, a vasúti kupé az egyszerű emberek vidáman hangos vagy veszekedő-civakodó lakószobájává alakult. Lakmároztak és ittak, és nagylelkűen megosztották egymással és velem is. Élettörténeteket is kipakoltak, amelyek felölelték a már meghaltak két-három nemzedékét is, egészen a harmad- vagy negyedfokú rokonokig. Alighogy a családok bizalmukba fogadtak, rögtön kaptam családi feladatokat is. „Please, hold my baby”, „Kérem, fogja meg a kisbabámat”, kérte egy elgyötört apa, aki képtelen volt lecsendesíteni a kis bőgőmasinát. És tényleg! Alighogy a bébi megpillantotta az én ismeretlen, fehér képemet, torkán akadt az ordítás, és elhallgatott. Vagy ijedtében ereszteni kezdett, és átnedvesítette a nadrágomat, ami kuncogó megelégedettséget váltott ki a körükben.
 Módom nyílt arra, hogy tanulmányozzam a családok életét, például az anyák gondos, mindent megértő szeretetét a gyerekeik iránt, akiknek nem volt szívük semmit megtiltani. Vagy azoknak a nőknek a döntő befolyását, dominanciáját, akik határozottan irányították a családi ügyeket a háttérből. A szülők és az idősebbek iránti tiszteletet is, akiktől, mint a gyerekektől, semmit sem szabad megtagadni. Ott volt aztán még a csámcsogás a mohón bekapott falatok közben, a böfögés és az orrszívás, az idegen testbeszéd, elsősorban a fej ingatása, és a képesség, hogy bármely testtartásban és élethelyzetben tudjanak mélyen aludni, akármilyen nagy volt is a lárma köröskörül. Hosszú, zsúfolt vonatutak során a megfigyelő előtt úgyszólván semmi nem marad rejtve – India teljességgel kitárulkozott előttem.
 Legalábbis ha az ember maga is kész volt megnyilatkozni. Ezeken az utazásokon nem úsztam meg egyetlen kérdést  – még a legintimebb dolgokra vonatkozóan – sem. Egyetlen barátnőm vagy barátom, még az apám és az anyám sem tettek fel nekem olyan szertelenül fantáziadús és ugyanakkor pontos kérdéseket a legrejtettebb lelki és testi életemre vonatkozóan, mint azok az utazótársaim a vonaton. Indiában a kommunikációs képesség egy társadalmilag integrált életnek az alfája és ómegája. „Szociális kompetenciának” hívják ezt mostanában. Aki hajlandó bárkivel bármiről beszélgetni, és közben a helyi szokásoknak megfelelően kitágítani a diszkréció határait, azt elfogadják fiukként vagy lányukként, fivérükként vagy nővérükként, bácsikájukként vagy nénikéjükként, és a szívükbe zárják. Annak a számára a megérkezés pályaudvarán biztosítva van egy ideiglenes otthon, még nagyobb családdal, és persze a szomszédsággal, és munkahelyi kollégákkal, osztálytársakkal és tanárokkal, és…, és…, Ezt jelenti az utazás Indiában, ezek az élmény-utazások, amelyek az egész élet-utazás koncentrált sűrítményei.

Az elmélyülés periódusai
A turisták önbecsapása, ha azt hiszik, hogy egy gyors odapillantás vagy belehallgatás feltárja előttük egy hely lényegét. Az ilyen emberek arroganciája és szellemi restsége meglepő. A könnyen hozzáférhető technikai segédeszközök és a modern költekezés azt sugallja nekik, hogy a helyet, amit felkeresnek, éppolyan könnyen meg tudják érteni, mint amilyen könnyű volt eljutniuk oda. Eljutni oda és ott lenni, ez egy folyamat, az erőfeszítésnek és a megértésnek ugyanahhoz a síkjához tartozik. 
 Nem kétséges, hogy ha az ember azért repül Athénba, hogy egy hajóutat tegyen meg a tengeren, akkor a repülés és a hajón levés ugyanazon a szinten van. Az ember felüdül, élvezi a jó ételeket, a kék tengert és az éppolyan kék eget. Ezt nem sajnáljuk senkitől, bárcsak mindenkinek lehetne benne része. De aki például azért repül Rómába, hogy megismerje a várost, arra a devizára van szüksége, amivel egyedül érdemes közelebbi vagy távolabbi helyekre való utazásnak nekivágni: vagyis időre.
 Nem a város könnyen elérhető volta, nem az olcsó repülés és a garniszálló a döntő a nyereséghez, hanem hogy az életünkből mennyi időt, és ezzel szabad belső odafordulást és előítélet-mentes befogadókészséget vagyunk hajlandók invesztálni az utazásba.
 Ha kapkodva utazunk, akkor csak önmagunkat és saját összefüggéseinket visszük magunkkal és borítjuk rá az új kontextusokra, amelyekbe belépünk. Az új helyeket a maguk újdonságában egyáltalán nem észleljük. Megint csak utcák és házak, templomok és terek, emberek és autók – mint otthon. Aki nem képes belülről elszabadulni hazulról, az inkább maradjon is otthon. Mit ér, ha csak a test utazik? Egy utazás kedvező alkalmat kínál arra, hogy elhagyjuk a mindennapi környezetünket, és –  térbeli és időbeli távolságból – relativizáljuk azt. Ami még három napja Frankfurtban olyan sürgősnek tűnt, dühítő volt, vagy büszkeséggel töltött el, az ma már, New Yorkból nézve elég banálisnak hat. Már nem tűnik olyan sürgetőnek, mert már senki és semmi nem sürget. A harag elpárolog, mert senki sem szítja. A büszkeség alaptalanná válik, mert senki sem ismeri az érdemeinket. Tudatos és félig tudatos, rejtett és elzárt identitásaink megrendülnek és új keverékké állnak össze.
 Ma New Yorkban rendelkezésünkre áll a kiváló lehetőség, hogy olyan lecsupaszítva lássuk magunkat, amilyenek egzisztenciálisan vagyunk. Az ilyen állapot ijesztő. Inkább látjuk magunkat különböző öltözetekben. De ma New Yorkban senki sem üdvözöl minket úgy, hogy „tanárnő” vagy „vezérigazgató úr”, mert senki sem látja a lepleinket. A bensőnek ebben a lecsupaszításában adódik annak a kedvező előfeltétele, hogy New Yorkban új kontextusoknak engedjük át magunkat – ha van hozzá bátorságunk. És elég időnk! A lecsupaszításban utalásszerűen felfedezett szerénységünk azt mondja nekünk, hogy ezek az új kontextusok épp annyira éveken át és évszázadokon át fejlődtek ki, mint a miénk odahaza.
 Ami látható és hallható, az is csak a jéghegy csúcsa, ami kilátszik a víz felszínén. Ezt a csúcsot a sokkal terebélyesebb, jelentősebb szikla emelte a felszínre, a fénybe. Ugyanígy hordozzák az emberek a New York-i utcákon magukkal az életük addigi esztendeit, és önmagukban hordják megélt elmúlt emberi életek nemzedékeit.