Fél kilenckor felhajtotta a felest, felvette a hatvanliteres hátizsákot, a laptoptáskát a vállára akasztotta, és kilépett a kocsmából.  Hideg volt, gőzölögtek a csatornák a novemberi levegőben. A taxis néhány parkolóhellyel odébb állt meg. Amikor észrevette a férfit, kiszállt a kocsiból és kinyitotta a csomagtartót. 
Fél órán belül kiértek a kettes terminálra, szinte alig volt forgalom.  A Taxis próbálkozott párszor az olyan baráti kérdésekkel, minthogy „hová utazik”, „milyen célból”, „mennyi ideig”, de miután a férfi minden kérdésre csak tőmondatokkal felelt, feladta a kísérletezést. 
Megálltak a bejárat előtt, elővették a csomagokat, kifizette a fuvart. A vállára kapta a hátizsákot,  a laptoppal a kezében lépett be a fotócellás ajtón. A pultok előtt már vagy harmincan álltak sorban, főleg turisták, de látott néhány hazatérő arabot is. Az indulás és érkezést jelző táblán már húsz perce villogott a „Check in” az Egypt Air tizenegykor induló járata mellett.
Beállt a sorba. Előtte egy turistacsalád rakta fel celofánnal betekert csomagjait az elektronikus mérlegre, hosszan alkudoztak a súlyhatár miatt. Hangos magánszámukat érdeklődve figyelte a többi sorban álló. A férfi végül megunta a dolgot és felajánlotta, hogy az esetleges pár kiló többletet nyugodtan számolják a csomagjához, a hátizsákja egészen biztosan nincs harminc kiló.
A családfő, egy negyven feletti férfi hajlongva köszönte meg a segítséget. 
A biztonsági ellenőrzésnél többen is morogtak, hogy kézzel kell tartaniuk a nadrágjukat, mert minden fémtárgyat egy gyűjtőkosárba kellett tenni. Egyenként vizsgálták át az utasokat, a cipőjüket is levetették velük. Egy arab férfi tört angolsággal azt sziszegte a fáradt biztonságiak felé, hogy nyilván azért teszik ezt vele, mert arab. Leszámítva néhány körömollót és egy fél üveg diétás üdítőt, semmit sem koboztak el a kézipoggyászok átröntgenezése során. A gép mögött  kapkodva szedték magukra levetett ruhájukat. A váróteremben már szóltak a karácsonyi melódiák, néhány Duty free bolt nyitva volt arra az esetre, ha valaki most szeretné elverni utolsó helyi pénzeit cigarettára, csokoládéra vagy égetett szeszre.
A  boltok sora mellett elhaladva a mosdóba ment.  Megmosta az arcát, a víznek fémes íze volt. Hosszan bámulta magát a tükörben. Harminc körüli, gondosan borotvált alak bámult vissza rá.
„Ha tegyük fel megölnék egy embert, huszonnégy órára volna szükségem.” – mondta a két nőnek szeptember elején. A „megölnék”-re helyezte a hangsúlyt és várta a hatást. Élvezte, hogy rá figyelnek, frissen tért haza Afrikából. Mindkét nő szerette a maga módján: az egyik huszonegy éves volt, rövid barna hajjal, hosszú combokkal és azzal a naivitással, amit a magukat felnőttnek és megfontoltnak gondoló kamaszokat jellemzi. Széttárt combokkal ült a férfival szemben, itta minden szavát. A másik: ötven körüli zsidó nő, indiai ruhákban. Ő szerkesztette a férfi szövegeit. Meleg volt még, hallatszott a folyó. Egy kisvendéglő kertjében ültek, Bloody Maryt ittak. Nem szerepelt az itallapon, műanyagpohárban kapták külön a vodkát, külön a paradicsomlevet. A sótól és a borstól összeragadt a nyelvük - nem sikerült eltalálni a rendes keverési arányt.
„Ezt mégis miből gondolod?” – kérdezte a fiatalabb nő, Kriszta. Keresztbe tette a lábát.
„Mert a rendőrök hülyék.” – mondta a férfi. „Ha lenne huszonnégy órám sosem csípnének el.”
„És hogyan csinálnád?” – kérdezte a szerkesztő.
„Kocsival lemennék Törökországba. Onnan Egyiptomba. Egyiptomból busszal Szudánba.”
„Ez azért nem olyan egyszerű.”
„Dehogynem. Az a lényeg, hogy legyen huszonnégy órám a körözés kiadása előtt.”
„És lenne?”
„ Ha el tudnék menni a helyszínről, akkor lenne. Feltéve, ha senki sem tudná ki vagyok.”
„Ettől nem kell félned.” – mosolyodott el a szerkesztő.
 „De nem ölnél meg senkit, igaz?” – kérdezte Kriszta és a combjára tette a kezét, közelebb hajolt. Érezte a leheletének paradicsomszagát. Egy darabig szótlanul ültek és élvezték a nyár utolsó meleg napjait, majd lementek a stégre és hosszasan bámulták a folyó koszos vizét. Füvet szívtak és apró kavicsokat dobáltak a vízbe, figyelték mekkora hullámokat vernek egészen apró kis kövek.   
Mély levegőt vett, megtörölte az arcát és kilépett a mosdóból.  Tett néhány bizonytalan lépést a folyosón, leült az egyik gyorskiszolgáló jellegű kávézóban. Kért egy kávét és egy ásványvizet. Kifizette, majd cigarettára gyújtott. Kinyitotta a táskáját és egy regényt vett elő. Nézegette a  borítóját, de nem olvasott bele.  Valami kifacsart kelet-európai szerelmi történet, őrült anyával -  Inkább dohányzott. Addig szívta a cigarettát, amíg teljesen kiszáradt a torka, csak ekkor emelte a szájához az ásványvizes palackot. 
„Nem.” – mondta Krisztának egy hete, amikor a nő bejelentette, hogy terhes.  Az ágyban feküdtek és a plafont bámulták.  Egyszerű „nem” volt, érzelemnélküli, megválaszolt egy eldöntendő kérdést. „Mégis mit gondoltál” – kérdezte. Felállt és kiment a konyhába, nem akart a szemébe nézni. Kávét főzött. Mire visszament Kriszta már felöltözött, csak az elkent sminkje árulkodott az előző jelenetről.    „Azt hittem, odaleszel a hírtől.” –mondta és rágyújtott. „Azt gondoltam, hogy szeretnéd. Hogy le akarsz horgonyozni. De ha nem, akkor elvetetjük. Ennyi az egész. Csak maradjunk együtt.” 
A férfi nem szólt semmit, megsimogatta a nő arcát és kigombolta a blúzát. A nő megcsókolta és a nyakához szorította a fejét. 
 Egy kortyra itta meg a vizet, a szénsav égette a torkát, az üres palackot eldöntötte az asztalon. Gyerekzsivaj csapta meg a fülét, felnézett és észrevette a családot. A családfő is észrevette őt. Amíg az anyuka leültette a gyerekeket, a férfi széles mosollyal az asztalához lépett.
„Még egyszer nagyon köszönöm a segítségét.”  
„Nem tesz semmit.”
„Meghívhatom egy italra?” – kérdezte az apuka. A gyerekek a szomszéd asztalnál hangosan követelték a reptéri szendvicseket az anyjuktól.
„Nem, köszönöm.” – mondta a férfi és cigarettára gyújtott. „Kedvesek a gyerekei.”
A családfő hátramosolygott a gyerekekre és a feleségre. „Ők a mindenem.”
„Igazán szép a családja.” – Végigsimította a könyv borítóját az asztalon.
„Nem akarom zavarni. Még egyszer köszönöm.”  – mondta az apa és visszasétált a családjához. A gyerekekkel a pulthoz lépett és mindegyiknek vett szendvicset. Sokáig bámulta, kék ingjének hátán kirajzolódó izzadtságfoltot. Elnyomta a csikket és sétálni kezdett a folyosón. Minden érdeklődés nélkül nézegette a világmárkákat a kirakatokban. Gyakran repült, tudta, hogy bármit olcsóbban megkap a kairói Duty free shopban. Elővette a cigarettásdobozát. Elég volt benne ahhoz, hogy elüsse a várakozást. 
Négy kékbe öltözött stewardess haladt el mellette, három barna és egy szőke. Ahogy mellé értek rájuk mosolygott. Visszamosolyogtak. Elképzelte a mellüket a fehér ing alatt. Egy sem volt több harmincöt évesnél.   
Ismerte az orvost. Egy kocsmába jártak az egyetemi évek alatt. Nem kérdezősködött sokat, adott egy időpontot és ismertette, hogy mivel jár a műtét. Míg a méh kitágításának procedúráját hallgatták, Kriszta sápadt volt és szótlan. Egy fehérre meszelt kórházi szobában ültek, régi, barna, műbőrdíványon, mely itt-ott már felhasadozott. Az orvos velük szemben egy asztal mögött ült, mappák és papírok takarták az arcát, miközben beszélt. Mikor Kriszta megtudta, hogy a beavatkozás altatásban zajlik és másnap már hazamehet, valamelyest megnyugodott. Így mentek át a családsegítő hivatalba, hogy meghallgassanak egy példabeszédet az anyaság szentségéről, melyet egy folyamatosan cuppogó, műfogsoros, ötven körüli nő tartott nekik.  Úgy érezte magát, mint egy büntetőjogi tárgyaláson, ahol ő a bűnös. Kaptak egy csekket – a művi vetélést nem támogatja az egészségbiztosító. Kriszta az utcán elsírta magát, ő vitte haza. Amíg a nő az ágyában aludt, postára ment és befizette a csekket. 
A kijelölt dohányzóhelyen újra rágyújtott. A hatos kapunál összeverődött a tömeg, az utaskísérők beálltak a terminál mögé. Figyelte, ahogyan a család több kézi poggyásszal áll be a sorba. A hangosbemondókon elhangzott, hogy hamarosan indul a gép. Pár percig figyelte a felszállókat; arabok, európaiak léptek be az alagútba. Elnyomta a csikket, beállt a sorba és átnyújtotta a jegyét. Egy stewardess a helyére irányította. Elhúzták a függönyt közvetlenül a széke mögött, hogy a turista osztály utasai ne lássanak át az első osztályra. Egy darabig hallgatta a biztonsági előadást, majd kikapcsolta a mobilját és hátradőlt. Felbőgtek a turbinák.
Miután hazaért, sokáig figyelte a felhúzott lábakkal alvó nőt.  Másnapra kaptak időpontot, reggel nyolcra. Fellépett az internetre és a hitelkártyájával első osztályú jegyet rendelt Kairóba, csak oda, aztán Kriszta mellé feküdt, és aludt. Reggel taxival vitte az orvoshoz. Befektette a kórházba, a szemközti kocsmában ivott egy kávét. Bement a szerkesztőségbe, befejezte a függőben lévő szövegeit, és kipakolta a fiókját. Ebédelt a menzán. Otthon összedobált néhány ruhát, ingeket, alsónadrágokat és tisztálkodó szereket.  Hétre ért a kedvenc kocsmájába.   
Érezte a nyomást a fülében, elhagyják a talajt. Tíz percig a könyvet lapozgatta, megint kiszáradt a szája. A repülési magasságon kikapcsolhatta az övét, egy szőke stewardess kérdezte, mit iszik. „Bloody Mary-t”. Átlátszó műanyagpohárban kapta a vodkát, ebbe töltötte a kísérő a paradicsomlevet. Kapott sót és borsot egy kis fehér tasakban.
Belekortyolt az italba és fintorgott.  Már eltűnt a kontinens, csak a Földközi tengert és a holdat látta. Tiszta hideg és fémes idő volt, sehol egy felhő. „Tulajdonképpen nem  szeretem a paradicsomot.” – gondolta, az italt a lehajtható ülésasztalra tette. A hold fénye megcsillant a fekete hullámokon.