Pico Iyer
A vadon határán
(Broome)
Mindennap késő este kezdődött a villámlás az öbölben. Kis motelszobám
ablaka előtt rázkódtak a mangófák a szélben, és a felhők az óceán fölött
minden második pillanatban kigyúltak a Turner-féle hangtalan fénykitörésektől,
mintha valaki az eget akarná röntgenezni. Másnap reggel a szobámat elhagyva
olyan érzésem volt, mintha a meztelen, vörös föld körös-körül csak úgy
vibrálna az intenzitástól. A puszta táj fölött csend honolt. Csak itt-ott
guggolt néhány ausztrál bennszülött körben, a fák körül, a kevéske ritkás
fűfolton, vagy kószált a zsinóregyenes trópusi utakon, elveszetten, mint
a dél-afrikai feketék az apartheid zónában, miközben turistákkal tömött
fehéren csillogó terepjárók húztak el mellettük.
Broome egy teljesen eldugott, ugyanakkor mágikus és kísérteties
egykori gyöngyhalászváros Nyugat-Ausztrália északi partvidékén. Alig öt
perce álltam ott jegyzeteket készítvea világ állítólag legrégebbi szabadtéri
mozija, a Sun Picture Gardens előtt, amikor valaki hirtelen rám förmedt:
„Maga meg kicsoda?” Ott állt közvetlenül előttem egy őslakos, és dühödten
meredt rám. Dadogtam valamit válaszul, amitől csak még jobban elborult
a tekintete. Menekülőre fogtam, a fickó ott loholt a nyomomban, egyre gyorsabban,
mint a saját árnyékom, mintha arra akarna emlékeztetni, hogy ki volna itt
közülünk a hívatlan betolakodó. Zavarba ejtő találkozás volt.
Ez rányomta a bélyegét életem legkülönösebb napjaira, amelyeket
az egyik legkülönösebb helyen töltöttem, ahol valaha jártam. Nem sokkal
ezután néhány másik őslakos mellett haladtam el, akik szétdobált bevásárlókocsik
között kuporogtak a turista információs iroda mellett. „Hát az esernyőjét
hol hagyta?”, kiabálták minden mit sem sejtő látogató után, akik térképet
keresve léptek az irodába. Olyan volt, mintha önmagam egy ritkán felkeresett
zugába vetődtem volna, ahol mindent pusztaság vesz körül, és ezért sokkal
maradandóbb nyomot hagy, ahol egy több mint 100 km hosszú, teljesen kihalt
tengerpart mentén lehetett sétálni, és az ember soha nem tudhatta pontosan,
hogy ébren van-e, vagy egy hangtalan álomban. „broome-i helyi idő szerint”,
az annyit tesz, mint teljes egészében kiesni az időből.
Aki Nyugat-Ausztráliába jön, elsőként arról értesül, hogy ez
a szövetségi állam a leginkább távol eső (és ezért a legérintetlenebb,
legérdekesebb, legősibb) vidékek egyike a földön. Perth, a főváros feltehetőleg
szintén a legelhagyottabb város a világon, mert jó 2400 km-nyire fekszik
a legközelebbi nagyobb településtől, ahogy mindig mondják, közelebb
esik Szingapúrhoz, mint Sidney-hez. Broome nyugat-ausztráliai fogalmak
szerint is végtelenül messze van – olyan messze, hogy tulajdonképpen már
nem is e világból való. Két és fél órát repül egy Boeing 737-es gép Perth-től
északi irányba, míg aztán valahol a Lake Disappointment, a Csalódás taván
és a nagy homoksivatagon túl földet ér.
Trópusi bádogkunyhóival és elfuserált különceivel a lomha plafonventillátorok
alatt Broome úgy hat, mintha le volna csatolva a maradék normális világról,
mintha önmaga provinciája volna. Aki ismeri Amerikát, azt talán a Key Westre
emlékeztetheti. De a hasonlat nem egészen stimmel, mert ez a Key West Wyoming
legszélső peremén terülne el, vagy voltaképpen – mivel Ausztrália az amerikai
nyugathoz képest maga is elhagyott és kihalt – Wyoming Wyomingjának legszélső
peremén.
A gyöngyhalászok városa
Perth felé utazva volt egy pár szabad napom. Egy térképen megkerestem
a legszembeszökőbben eldugott helyet, amit csak tudtam. Így akadtam rá
Broome-ra. Amikor odaérkeztem, éppen esős évszak volt, tehát holtszezon.
Árnyékban is 44 fokos hőmérséklet mellett az üzletek már délután háromkor
bezártak, feltéve, ha a tulajdonosaik összeszedték magukat annyira, hogy
egyáltalán kinyissanak. (Az ausztráliai téli hónapokban, június, július,
augusztus folyamán soha nem esik az eső, és a turisták özönlenek a városba.
Január-februárban Broome teljesen kihalt.) Tudtam, hogy 14 ezer embernek
ez a minden ésszerű várakozásnak ellentmondó tömörülése nemcsak átmeneti
állomás a Kimberley körzet vadonába tett kirándulásokhoz, hanem a világ
leggazdagabb igazgyöngy-lelőhelyei mellett is fekszik.
Egy évszázaddal ezelőtt ezért kezdődött meg a japánok, kínaiak
és malájok ideáramlása. A kagylók mélyén rejlő kincset és a nagy pénzt
áhítva jöttek. De sejtelmem sem volt, milyen lepusztult, vad és kiszámíthatatlan
lesz ez a hely a kihalt ausztráliai sivatag régi, kissé kísérteties jelenségeivel.
Elhagyott és vég nélküli, nyílegyenes utcákon jártam. A szél
belesüvöltött a fülembe, az út mentén időnként ott állt egy autóroncs vagy
egy összetákolt kunyhó. Minden felől az óceán türkiz színű víztükre vett
körül. A Pindan-bozót vörös földes útjai a fehér homokpartig vezettek vagy
bele, egészen a kékes-zöld vízbe. Úgy tűnt nekem, mintha Key Westen jóval
túl, legalábbis a Húsvét-szigeteknél kötöttem volna ki.
Manapság Broome mindent nyújtani tud, amit csak ki lehet találni,
ha eszébe jutna az embernek, hogy ilyesmit kérjen. A város egyik végében
kezdődik a Cable Beach, amely alatt egy tengeri kábel van elvezetve Jáváig.
Ez nem annyira tengerparti strand, mint inkább a sivatag kiterjedése egészen
a tengerig, és teljes 20 km-es hosszában a mindenféle kerekes járművek
vidám cikk-cakk nyomai rajta az egyedüli életjelek. Az egész vidék tele
van természeti csodákkal és az emberi civilizáció stílusvirágzataival.
Posta nincs, vannak viszont szelek, amelyek több mint 200 km-es óránkénti
sebességgel viharzanak. Egyes teliholdas éjszakákon, apály esetén olyan
lidércfény keletkezik a levegőben, amiben a hullámzó homok a holdhoz vezető
aranylépcsőnek látszik. Egy óra Broome legelőkelőbb igazgyöngy üzletében
három és fél órát késik (vagy nyolc és fél órát siet?). Az éttermekkel
és páfrányokkal túlzsúfolt szállodákban az ázsiai és a nyugati stílus
keveredik, azt a hatást erősítve, hogy Broome sokkal jobban hasonlít Balihoz
vagy egy thaiföldi szigethez, mint egy olyan vidékhez, amelyet Perthből
kormányoznak. Egy egyszerű négycsillagos motel Jakab-kagylót kínál
felszolgálásra a szobákban, meg lazacos raviolit, kecskesajtos soufflét
vagy fürjpecsenyét citromos rozmaringmártásban – és ezek még csak az előételek!
Hogy ebben a városkában úgyszólván minden részlet különösnek
hat, ez részben a történetével függ össze. Az első angol, aki ausztrál
földre lépett, egy Sir William Dampier nevezetű egykori kalóz volt. 1688-ban
kötött ki Kimberley partjainál, aztán írt egy könyvet a világ körüli utazásáról.
1699-ben a brit admiralitás a „H. M. S. Roebuck” fedélzetén újra idevezényelte.
A 19. században utazó francia kutatók jegyezték fel először a nyugat-ausztráliai
tengerpart majdnem elképzelhetetlen természeti csodáit, a 220 különböző
korall-fajtával, vízszintes vízeséseivel, a Pindan mérgező növényeivel
és az özönvízszerű esőzésekkel, amelyek során akár 500 milliméter csapadék
is lehullhat nem egészen 24 óra alatt. 1883-ban találták meg a világ legnagyobb
tengeri kagylóját, a Pintada maximát a Roebuck-öbölnél. Broome bekerült
minden újságba, és ettől kezdve egyre több ember jött ide igazgyöngyöt
keresni.
1901-ben 132 európai és 1358 ázsiai élt a településen. Európaiak
irányították az igazgyöngy-kereskedelmet. Japánok, malájok, ausztrál őslakosok,
koepangiak (akiket a holland kelet-indiai Koepang után neveztek el, ahonnan
származtak) merültek le a kincsért. Elég sokszor az életüket kockáztatták
ezzel. Kínaiak telepedtek rá a kiskereskedelemre, ami miatt Broome kicsike
belvárosát még ma is „Chinatown”-nak hívják, és a Yuen Ming General Store
meg a Feng Sem étterem terpeszkedik benne. Broome durva terep volt azokban
az időkben, tele kétes alakokkal és ópiumbarlangokkal, bordélyházak és
játékkaszinók sűrű hálójával a kevéske lakott utcáin. Az egykori fogda,
a börtön épületén, amely időközben galériává lett átalakítva, egy tábla
emlékezik meg az egykori rendőrfőnökről, aki 1920-ban a japánok és a koepangiak
közötti háborúságban próbált közvetíteni, és aztán napszúrás következtében
vesztette életét.
1900-ban a világkereskedelmi forgalomban lévő gyöngyházak 80
százaléka származott Broome-ból. Nem sokkal később már 400 csónak járt
ki rendszeresen a gyöngyhalászokkal a tengerre. Bár az igazgyöngy- és gyöngyházkereskedelem
soha többé nem heverte ki a két világháborút és a 30-as évekbeli gazdasági
válságot, Broome mégis beírhatta a nevét a történelembe. 1942-ben ez lett
a „Nyugat-ausztráliai Pearl Harbor”, amikor japán harci pilóták Zero vadászrepülőikkel
megsemmisítették a szövetségesek repülőgépeit.
Az újabb időkben egy bizonyos Lord Alistair McAlpine Angliából
kötött ki Broome-ban. Őt is megbabonázta a város. McAlpine megvásárolta
a Sun Picture Gardenst, létrehozta a város meglehetősen fényűző üdülőhelyét,
és még egy állatkertet is alapított fehér orrszarvúval és vadmacskákkal,
akiknek naponta szállították az élelmet az egész világból. Bár McAlpine
azóta már Olaszországban él, háza a pompás kerttel, mangófákkal és piros
szárnyú papagájokkal nyitva áll a látogatók előtt. Elegáns, bár kissé különc
panzió lett belőle.
Ausztráliában mindig érik az embert meglepetések. Konokság és sansculotte
gondtalanság uralkodik errefelé, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy
ilyen kevés ember él ilyen hatalmas térségeken, és egyszer csak rájöttek,
hogy zavartalanul kialakíthatják a saját szubkultúráikat. Ausztráliában
az emberek kölcsönösen békén hagyják egymást. Akárcsak az amerikai vadnyugaton,
az ember itt is egy lakonikus vidékre kerül, ami épp annyira riasztó, mint
amennyire hívogató is, ahol vad anekdoták burjánzanak, az elbeszélések
pedig szűkszavúak maradnak. De ha még láthatólag Ausztrália nagyvárosai
is jól megvannak a pénzhajhászás és a mindennapi búbánat nélkül, akkor
voltaképpen nem csoda, hogy Broome „olyan laza, hogy majdnem felborul”,
ahogy egy nőtől hallottam Perthben.
Aki az elmúlt évtizedekben telepedett le a gyöngyhalászok városában,
az elsősorban a mindennapi taposómalomból akart kimenekülni, és úgy élni,
ahogy neki tetszik. Egyik este egy idős nő taxijába ültem be, aki rekedt
hangon mesélte, hogy mindennap hajnali háromkor mossa le a kocsiját. Egy
másik taxis, aki a tengerparton furikázott velem végig, 11 évet élt a Fülöp-szigeteken
és három évet Indonéziában, és a tetoválásaival és emlékeivel kérkedett.
„Három éve nem hordok hosszúnadrágot – kiabálta nekem egy buszsofőr, miután
közölte velem, mikor lesz aznap apály és dagály. – Egyáltalán nincs is
hosszúnadrágom.”
A természeti környezet különleges, intenzív szépségének megfelelői
lelhetők fel az emberi és természetfeletti különlegességekben is. Egy könyvesbolt
kirakatában lévő hirdetésegy olyan tanfolyamot kínált spiritiszta médiumok
számára, amelyet egy „látnoki képességekkel rendelkező lelki vezető” tartott,
„aki angyali, elementáris és multidimenzionális látomásokkal” dolgozik.
Az ilyen kifejezéseknek van egy másfajta, sötétebb jelentésárnyalata is
a sok ausztrál őslakos jelenlétében, akik valamennyien mintha egy párhuzamos
világban élnének, nem vesznek részt sem a gazdaságban, sem a város turizmusában
– leszámítva azt, hogy időnként ráförmednek az idelátogatókra. A Hotel
Roebuck Bayben van egy „Drive-Thru-Bottle-Shop” és egy bár, amely szerencsejátékot
és „Live Girl”-öket kínál (csak péntekenként 15-től 21 óráig). Egy táblán
ez áll: „Belépés csak tiszta és rendezett öltözékben és lábbelivel”. A
Multiplex mozi Broome-ban hétfőnként egyáltalán nem nyit ki, és a nyilvános
vécék is bezárnak már 15 órakor, legalábbis holtszezonban.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy saját magamat is kizökkentnek
érezzem a normális kerékvágásból– életem egy olyan részében (???),
ami nem fordítható át egyetlen általam ismert világra sem. Első estémen
Broome-ban elbaktattam a Sun Picture Gardensba, hogy megnézzem az Operaház
fantomját. Broome-ban moziba menni annyi, mint vászonból készült nyugágyakba
süppedni a csupasz földön, miközben feljön a hold a pálmafák között, és
az ember lába előtt macskák hemperegnek. Olajban sült csemegéket kínálnak
a Limpopo Gourmet pénztáránál, és nemrégiben még 1927-ből való hollywoodi
filmeket is bemutattak egy vetítőgéppel, miközben az ifjú üzemeltetőnek
egyetlen előadás leforgása alatt ötször kellett cserélnie a filmtekercseket.
Egy tábla a büfében jellegzetes ausztrál közvetlenséggel adja tudtul, hogy
a moziban 1967-ig fajok szerint szigorúan elkülönített ülésrend volt. Az
európaiak ültek elöl a legjobb helyeken, mögöttük a kínaiak és a japánok,
egész hátul a malájok és az abók. Ha a dagály különösen nagy volt, és elárasztotta
az utcákat, a moziból kijövet át kellett gázolni a vízen. A hölgyeket a
gálánsabb férjek a karjukban vitték haza.
A vadon zúgása
De Broome különlegessége ennél mélyebbre nyúlik. A Roebuck-öböl azon
kevés helyek egyike Ausztráliában, ahol az ősidőkből még a dinoszauruszok
lábnyoma is megmaradt. Sokszor jutott eszembe az összecsapás, aminek Amerikában
valamikor a bevándorló telepesek és a hatalmas, majdnem nyomasztóan ellenállhatatlannak
tűnő vadon között kellett lejátszódnia. Mert Ausztrália még mindig a leginkább
az a hely a világon, ahol az emberek az életüknek helyet keresve mérhetetlenül
gazdag és kimeríthetetlen földterületet találnak. Broome-nak megvolt valamikor
nemcsak a saját külön tyrannosaurus rexe, de vannak itt krokodilok is,
amelyek közvetlenül a 250 millió éves elődöktől származnak. Valami archetipikus
történik ezen a helyen, ahol az ún. civilizáció beleütközik a vadonba,
és ahol az értelmünk, akárcsak az itt épített utcák rasztere, szembetalálkozik
a tudattalan mindent átfogó tágasságával.
A hátország, a vadon alig három méterre az utolsó broome-i buszmegálló
mögött kezdődik. Kiszállás után néha egy csaknem vibráló csöndben találtam
magam. Egyik hektárt baktattam a másik után a vörös, puszta földön, amelyet
olyannak éreztem (és már a repülőről is olyannak látszott), mint egy fölborult
és minden irányban kinyújtott Grand Canyont. Ez a tuartfák és a „száraz
kígyóbőr folyók” birodalma, ahogy Tim Winton ausztrál regényíró a maga
tömör, himnikus lelkesültségével leírta. Itt olyan boabfákkal találkozik
az ember, amilyenek csak a Kimberley régióban teremnek, és olyan virágokkal,
amelyek úgy festenek, mint apró kis lábatlan madarak. A cunamik rendszeresen
sújtják ezt a partvidéket, és évente akár tizenkétszer is elérik a forgószelek.
Egy ilyen forgószél egyszer felfordította még a Sun Picture Gardens
vetítővásznát is.
Egyre másra tűnnek el emberek Broome-ban – összeomlanak, vagy
olyan erők kerítik őket a hatalmukba, amelyeket nem lehet lebírni. A turistairodában
a legkülönbözőbb óvó figyelmeztetéseket és kiírásokat láttam olyan utakra
és üdülőhelyekre vonatkozóan, amelyek a következő három hónapban le lesznek
zárva. (Behajtani csak sürgős esetben!) Hamar rájöttem, hogy Broome-ban
a figyelmeztetések sűrűjében mozgok. Mi a teendő, ha az embert megcsípi
egy medúza? – ez volt kiírva a Cable Beach tábláin. A teafőző a motelszobámban
arra emlékeztetett, hogy „A hangyák a trópusi körülmények között bajt okozhatnak”.
Egy „Fokozott körültekintést!” kérő táblán a golfklubban már meg se lepődtem.
A recepció a motelemben este fél tízkor bezárt, és a vendégeket arra szólították
fel, hogy értesítsék a rendőrséget, ha az éjszaka folyamán rendkívüli történéseket
észlelnének. „Ha Broome-ba utazik, mindig legyen magánál víz” – tanácsolta
már Perth-ben egy jóakaróm. – „Egy ismerősöm fia elakadt odafelé a kocsijával
és szomjan veszett.”
Valamikor aztán felötlött bennem a gondolat, hogy az abónak,
akivel első este találkoztam, igaza volt: az emberek többsége nem arra
lett teremtve, hogy ebben a fárasztó és elvarázsolt pusztaságban éljen.
Broome városán üvöltő szél hasít keresztül, ami ezt a települést Ausztrália
szedett-vedett, szétcsúszott egzisztenciáinak foglalatává teszi.
Cédulák a kávéházakban „Határozatlan ideig zárva” felirattal, „Eladó”-kiírás
minden második házon. Itt mindenki mozgásban van, mintha az őslakók vándorlása
és alvajárása minden ausztrált magával ragadott volna. Mind maguk mögött
hagyják azt a világot, amit ismernek, és kiteszik magukat az elemek örök
rendjével való szembekerülésnek.
A törékeny emberi településeknek a vadonnal való találkozása
az ausztrál mitológia meghatározó témája. Az olyan filmek, mint az Utolsó
özönvíz, Walkabout, Valentin-napi piknik, Japán történet, a Nyúlbiztos
kerítés vagy a Shame éppen erről szólnak. A gyerekeket dingók hurcolják
el. Jó kislányok tűnnek el ruhástól. Egy idegen kultúra jelei jelennek
meg a lakószobák falán. Sehol nem éreztem ezt az összecsapást mélyebben
és határozottabban, mint Broome-ban. Egy vietnami ausztráliai mesélte nekem,
hogy a legközelebbi McDonalds hat óra autózásnyi távolságban volt, míg
aztán nemrégiben a központi park mellett Broome-ban is nyitottak egyet.
Péntek éjjel majdnem hajnalig tartott a dorbézolás a Nippon Innben és a
Tokyo Joe’sban. (A China Town mulató negyedében.) A tengerparton sétálva
vagy a település valamelyik utcáját róva mindig az az érzés fogja el az
embert, hogy egy minimalista képeslapra tévedt, ahol nincsenek más eleven
organizmusok, csak a vörösesbarna, fehér és kékes-zöld primer színeiből
álló hatalmas foltok mintázata.
Ez a különös abban, ha Ausztráliában él az ember – gondoltam
valamelyik nap, amikor kijöttem egy könyvesboltból, az öböl fölött súlyos
fekete viharfelhők gyülekeztek, a tenger viszont még a legtisztább kobaltkékségben
ragyogott. („Többnyire elvonul, a part mentén húzódik végig”, mondta közömbösen
egy új-zélandi, aki kivándorolt Broome-ba, hogy elmeneküljön az előre kijelölt
életút kerékvágásából.) Az élet itt nem hagyja magát apró fiókokba zárni.
Széles ívben leszaladt a spulniról, ki van terítve a napra száradni. Csak
percekkel később jött meg a zivatar, mint a világvége, néhány órával később
pedig a távoli villámlás a mangrove-mocsarak fölött és a vakító felhőtakaró,
mint természetes dagerrotípia, csillogó látványosságát kínált. Becsuktam
a szobám ajtaját, és aludni tértem.
Másnap korán reggel kiléptem a végtelenül tágas táj zúgásába.
Broome-ban a csönd minden fajtáját hallani lehet.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|