„Az állam fennmaradását három lehetséges körülmény éltetheti: a területi és népességbeli nagyság, a belső kohézió, vagy a lendület, de minden állam a hatalom azon elemeinek megszerzésére törekszik, amelyet nélkülöz.”
(Eötvös József)

Robbanások szűnni nem akaró sorozata rázta meg Moszkvát 1920. május 9-én, este hat órától. A tüzérségi pergőtűzre emlékeztető robajlás az északi külterület, a Hodinka felől hallatszott, amelynek tágas térségein a moszkvai helyőrség nyári körletei helyezkedtek el, mellettük gyalogsági és tüzérségi lőterek, valamint lőszerraktárak. Moszkva fölött az égen zöld füstcsík kígyózott, a dörgések erejétől még a városközpontban is remegtek az épületek, a légnyomás törte-zúzta az ablaküvegeket. Annyi hamarosan kiderült, hogy tüzérségi lőszerek robbantak be, s egymást gyújtották be: a tűzoltók tehetetlenek voltak a lövedékekkel szemben. A repeszek törmelékhalommá változtatták az újdonsült orosz fővárosnak a Hodinkán nemrégiben felépített, egyetlen rádióállomását. Egy szemtanú legott megjegyezte: a robbanások sorozata „Kijevek tucatjaival felér” – a „kisorosz”  fővárost két nappal korábban foglalták el a lengyel csapatok. Önemésztő láncreakció indult be aznap este a „nagyorosz” fővárosban, hiszen tüzérségi gránátoknak rendesen az a rendeltetésük, hogy az ellenség soraiban vágjanak rendet. Moszkvában azonban akkor önfertőző módon robbantak be: egymást szedték áldozatukként.

A Pravda két napra rá „Gyújtogató pánok” címmel vezércikkben tudatta: csaknem teljes bizonyossággal állítható, hogy az eset mögött a lengyel pánok és papok összeesküvése húzódik meg, akik a felforgató tevékenységben az orosz fehérgárdisták és az Antant tehetséges tanítványai. A rabló pánok arra számítottak, hogy végeredményben eltörlik a föld színéről a számukra gyűlöletes Moszkvát. Galád tervük szerencsére kudarcot vallott: a kár jelentéktelen, az áldozatok száma szerény, még a közelben lévő rádióállomás is ép maradt.

Európában hiába ért véget az első világégés, a nemzeti viszályok aknái egymás után robbantak be. A gránátoktól eltérően a „nemzettestek” kiterjedését nem a fizika határozza meg, hanem a hatalmi erőtér. A dinasztikus birodalmak felbomlását követően a feladat egész Kelet-Európában egyszerűnek tűnt: összefogni a nemzet minden tagját, egyetlen államba tömöríteni mindahányat. Vegyes lakosságú területeken elérhetetlen cél: az állami rangra hágó nemzeti eszmék hatalmi eszközök bevonásával viaskodtak egymással.

Szinte visszhangot sem vert 1918-ban a Polesién, Volhinián, Nowogródek vidékén – a végeken, vagy ahogy a lengyel történelem ismeri, a Kresyn –, beloruszok és ukránok államalakítása. A két népköztársaság vezetőit bátorította a bolsevikiek által meghirdetett önrendelkezési jog, s lefojtotta a német és osztrák-magyar fennhatóság. Az új államok hosszas tárgyalásokat kezdtek a határok megállapítása végett. Nyelvi, néprajzi érvek keveredtek a földrajzi és gazdasági megfontolásokkal. A viták eldöntésére még közvélemény-kutatást is tartottak Gomel városának ipari munkásai körében, akiknek legtöbbje a torzsalkodó felek megrökönyödésére az „egy és oszthatatlan Oroszország” mellett szállt síkra – utalva az „internacionalizmus” orosz bástyájának szilárdságára. A vitát végül Hindenburg tábornok, a német vezérkari főnök döntötte el: a térképészek belorusz mércét alkalmazva vonták meg a határvonalakat. Északon az önállósuló litvánok fővárosukként a lengyel többségű Wilnót jelölték meg. Nem sok szó esett a nemzeti eszmék szempontjából „kényelmetlen” zsidókról, holott a cári birodalomban számukra kijelölt „letelepedési övezet” java része Lengyelország 1772-es határain belülre esett. Az övezetet az orosz Duma véglegesen 1917. március 20-án számolta fel, minden orosz állampolgár jogegyenlőségének kimondásával. 

A nemzet egyesítésének törekvése repítette Kijev belvárosába 1920. áprilisában a lengyel csapatok előörseit, akik lovaikat hátrahagyva villamoson érkeztek a központba. A „lengyel pánok” élén Kijevbe megjelenő Józef Pilsudski nagyszabású elgondolás megvalósításán fáradozott. Második esztendeje zajlott Lengyelország államiságának feltámasztása, de vezetője a Kresy határain messze túl tekintett. Szeme előtt egy Balti-tengertől a Fekete-tengerig, terjedő államszövetség képe (Międzymorze, „tengerköz”) lebegett –  természetesen lengyel dominanciával. Ez csatlakozott másik elképzeléséhez, amely az önzetlen, egymást szolgáló áldozathozatal („prométheizmus”) jegyében úgy készült berendezni ezt a (Kaukázusig terjedő) térséget, hogy ott a nem orosz nemzeteket összefogja az oroszokkal szemben. 

Pilsudski elképzelése geopolitikai ellenlábasa F. I. Tyutcsev koncepciójának, amelyet egy 19. század derekán írott, befejezetlenül maradt történetfilozófiai értekezésében vázolt Oroszország és a Nyugat viszonyáról. A diplomataként is szolgáló romantikus költő („Oroszországot ész fel nem éri”) fejtegetése szerint „Oroszország-1” (azaz Oroszország a birodalom határain belül) idővel felölti majd „Oroszország-2” alakját (Oroszország magába foglalja Kelet-Európa nemzeteit). S a romantikus költő elgondolása szerint van tovább is: a jövő „Oroszország-3” alakzatával terhes, amely az egész eurázsiai kontinenst felöleli (Kína nélkül). „Oroszország-1” alakzatát Gyenyikin, a fehérek vezetője saját vesztére próbálta védelmezni: 1919 végén azzal iktatta ki segítői közül a Lengyelországnak garanciákat kérő Pilsudskit, hogy megüzente neki: ő bizony „Oroszország ügyeiről nem alkudozik”. Viszont lengyel segítség híján nem vonulhatott be Moszkvába, sőt, 1920 áprilisában átadta a hatalmat Vrangelnek, és elhagyta Oroszországot (emlékiratait a húszas évek derekán a Balaton partján fejezte be).

„Honor i Ojczyzna” („Becsület és Haza”) – hangzott a lengyel jelszó, összefoglalva az állam feltámasztására irányuló lendületet. A belorusz végeken a honfoglalók buzgalma ezt hamis felhangokkal látta el, aláásva egyben a föderációs eszméket. A lengyel katonák, meg a „végek őrei” (Straż Kresów) úgy nézték: a pravoszláv templomok és a zsinagógák egyaránt a kommunizmus melegágyai, némelyiket fel is dúlták. A helyben talált „népképviseletet”  lefokozták saját alárendeltségükbe tartozó intézményekké. Vagyis az offenzíva a kor gyakorlata szerint zajlott: „nemzeti” birtokba vették a területet. A megindult láncreakció éveken át nem lankadt: a Belorussziából vezérelt partizánakciók Lengyelország ellen a húszas évek derekáig eltartottak. Az ukrán végeken pedig, amikor a zsidók képviselői arra kérték az ukrán Petljurát, fékezze meg pogromokba merült harcosait, a fővezér megérdeklődte tőlük: miért akarják őt szembefordítani saját seregével?

Keleten az állami rangra emelkedő lengyel nemzeti romantika a bolsevikiek államhatalmivá előlépő forradalmi romantikájába ütközött. Miközben a Kresyn feltűnő lengyel csapatok várták, mit tesznek a bolsevikiek, Moszkvában a gondolatokat lekötötte a munka ünnepe: május elseje. A bolsevikiek addigra már bevezették az általános munkakötelezettséget: 16-50 éves kor között „társadalmilag hasznos munka” volt az elvárás – s hogy az teljesüljön, a kötelezettség végrehajtásáért felelős bizottság elnökévé Feliks Dzierżyńskit tették meg. Egy héttel Kijev elfoglalása előtt Moszkvában (állítólag csaknem félmillió résztvevővel) kommunista szombatot tartottak, amely a dolgozók önfeláldozását, a szocializmus építése iránti elkötelezettségét volt hivatva demonstrálni. Ez az a pillanat, amikor maga Lenin is egy farönkkel a vállán jeleskedett: megvetették a szocialista versenymozgalom alapjait. Ma már eldönthetetlen, mennyire volt általános a felbuzdulás – a nyár azonban a forradalom hivatásos bajnokainak az osztályharc nemzetközi terjedését ígérte. Miközben a munkások és parasztok hadserege kiűzte Kijevből, majd Minszkből is a lengyeleket, s nyugat felé nyomult, Lenin úgy látta: Németországban és Olaszországban annyira erős a forradalom dagálya, hogy meglehet, Csehországot és Magyarországot is bolsevizálni kell majd. A bolsevikiek nemcsak a forradalmat készültek exportálni, hanem – megelőlegezve Rokossowski marsall ténykedését a második világháború utáni Varsóban –, a forradalmárokat is: Bialystokba küldték J. Marchlewskit, mint az ideiglenes lengyel forradalmi bizottság első emberét (ő közvetített Pilsudski és a bolsevikiek között, s nemcsak a szovjetek felállításához látott hozzá, de a lengyel vörös hadsereg megszervezéséhez is). Vele tartott Dzierżyński, aki úgy volt tagja a bizottságnak, hogy az erőszakszervezetek avatott szakértőjeként a „forradalmi rend megőrzésén” őrködött a hátországban. Az oroszországi forradalmárokhoz hasonlóan derűlátó hangulatban ülésezett a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa is júliusban („Az orosz munkások és parasztok Vörös Hadseregének erőteljes csapásai alatt összeroskad a fehérgárdista Lengyelország, a világreakció erődítménye”). 

Lendületet a kisemmizettek érzületeiből reméltek meríteni a bolsevikiek, a munka felmagasztalása mellett a kisajátítók kisajátítását tűzve zászlójukra. „Rabold a rablókat!” – volt a Vörös Hadsereg agitátorainak Lenin által még 1918. tavaszán szentesített jelszava egy doni kozák meglátása nyomán.

A nyár vészterhesnek bizonyult az alakuló lengyel állam számára. A Vörös Hadsereg előretörése idején Sziléziában az új csehszlovák állam kihasználva a lengyelek szorongatott helyzetét, a meghirdetett népszavazást be sem várva megszállta Český Těšínt;  Kelet-Poroszországban az antant vezényletével megrendezett népszavazáson a lakosság több mint 90 százaléka nem Lengyelországot választotta hazájául. A leginkább vészjóslónak azonban az bizonyult, ahogyan a vesztes Németország viszonyult a Nyugatra törő Vörös Hadsereghez. A hadműveletek megkezdésekor a Weimari Köztársaság várakozó álláspontra helyezkedett, majd kinyilvánította semlegességét. A Vörös Hadsereghez viszont német önkéntesek ezrei csatlakoztak, Kelet-Poroszországban a lakosság virágokkal és birodalmi zászlókkal üdvözölte a keletről jött katonákat. A szovjet sikerek láttán megnőtt a németek érdeklődése is: az antant véleményével nem törődve július 7-én a berlini orosz, és a moszkvai német ügyvivő visszakapta a diplomáciai képviselőket megillető jogok egy részét (a hivatalos kapcsolatok szüneteltek a német birodalmi követ két évvel korábbi meggyilkolása miatt). A megbeszélések új témájaként az oroszok és a németek azt taglalták, miként rendezzék be Kelet-Európát a Vörös Hadsereg győzelmét követően. A külügyi népbiztos, Csicserin így írt  német kollégájának: „Az elnyomott osztály kormányának jóval kevesebb oka van a nézeteltérésekre az elnyomott nemzetek kormányaival, mint más kormányokkal. Ez  a körülmény hatalmas érték az önök kormányához fűződő kapcsolatainkban. Azzal a kormánnyal, amely sem arra nem törekszik, hogy rabigába hajtson bennünket, sem arra, hogy kizsákmányoljon, mi természetesen baráti, jószomszédi viszonyt alakítunk ki.”  A Reichswehr főparancsnoksága is támogatta a közeledést, s szovjet részről már bizottság dolgozott a gazdasági és politikai kapcsolatok helyreállításán Németországgal (lista készült a beszerezni kívánt vasúti felszerelésről, hadianyagokról). A két hatalmas szomszéd kézfogása már a kezdet kezdetén megnyirbálta az új lengyel állam lehetséges területbeli és népességbeli nagyságát. Csicserin művészi tökélyű érvelése ugyanis nem hagyott kétséget afelől, hogy az önállóságra törő lengyelek (osztályszempontoktól függetlenül) ismét közös ellenségnek számítanak a magas felek – a szovjetek képviselte „elnyomott osztály” és világháborús veszteség következtében sérelmeket elszenvedő németek „elnyomott nemzet” – szemében. S egy szó sem esik a lengyelekről.
 
 

Varsónál bekövetkezett a csoda, a Vörös Hadsereg vereséget szenvedett – nem utolsósorban azért, mert Sztálin a lengyel fővárosnál állomásozó Tuhacsevszkij megsegítése helyett Lemberg bevételével bíbelődött – utat tört Olaszország felé. A bolsevikiek a háborút lezáró rigai békében kénytelenek voltak beérni a Curzon-vonaltól keletebbre húzódó határvonallal, amely megfelezte Pilsudski két reménybeli föderációs partnerországának területét, jelentékeny ukrán és belorusz lakosságot téve lengyel állampolgárrá. Az 1921-es alkotmány egyetlen nemzet hazájának nyilvánította a II. Rzeczpospolitát – hiába szorgalmazták például az ugyancsak tekintélyes létszámú zsidóság képviselői, hogy az új hon az alaptörvény szerint is legyen soknemzetiségű. A lengyel végek őrei fokozatosan átalakultak határőrizeti egységekké – igaz, a Kresyre mintegy 300 ezer telepes érkezett, hogy hangsúlyosabbá tegye a lengyel jelenlétet.

A bolsevikiek forradalmi romantikáját nemcsak az hűtötte le, hogy Lengyelországot nem sikerült beilleszteniük a szocializmust építő köztársaságok közé. Már 1920 nyarán józanítólag hathatott rájuk az Antonov-féle parasztfelkelés (felszámolója Tuhacsevszkij), s a reálpolitikához közelítve fokozatosan kiigazították nemcsak gazdaságpolitikájukat, de államközi kapcsolataik mellett nemzetiségi politikájukat is. A „korenyizacija” (a nagyoroszok helyett a „helyi káderekre” súlyt helyező, vagyis az időközben megalakult Szovjetunió nemzeteit „szocialista” mivoltukban elismerő irányvonal) a határ keleti oldalán rekedt egymillió lengyel egyenjogúságának igazolására még két autonóm körzet létrehívását is megengedte. Az ukrajnai Dolbyszból 1926-ban Marchlewski lett, a belorussziai Kojdanów 1932-ben átalakult Dzierżyńskké – majd három évre rá mindkettőt felszámolták.

A bolseviki politika a forradalmi romantikával szakító kiigazításokkal együtt egyvalamiben következetes maradt: a lengyelek démonizálásában. Az természetes, hogy a külföldi hírszerzésnek még Dzierżyński életében felállított „kordonon túli” részlegei közül az első számú a lengyel volt: az „ostromlott erőd” nyugati szomszédja meghatározta a főcsapás irányát. Ám az első világháború idején alakult, addigra rég megszűnt Polska Organizacja Wojskowa (POW) állítólagos felforgatói ellen 1934-ben indított hajsza ismét a lengyeleket (kommunistákat) állította az üldözendők élére, s az 1937-ben kibontakozott sztálini-jezsovi nagy terror idején egyetlen esztendő alatt 140 ezer olyan elítéltet produkált, akik vagy lengyel nemzetiségűek voltak, vagy kapcsolatban álltak Lengyelországgal.

A második háború közeledtével azután tízezreket telepítettek át a nyugati határ közeléből megbízhatatlan elemekként Kazahsztánba. S 1939. szeptember 14-én a Pravda kifejtette, miért is szenvedett Lengyelország katonai vereséget röpke tízegynéhány nap alatt. Az ok – úgymond –, a lengyel állam belső gyengeségében és ellentmondásaiban rejlik. Lengyelország soknemzetiségű állam, lakosságának csupán mintegy 60 százaléka lengyel, 40 százalékát nemzeti kisebbségek alkotják – főként ukránok, beloruszok és zsidók. A lengyel kormánykörök nemzetiségi politikáját a nemzeti kisebbségek elnyomása, jogfosztása jellemzi, a lengyel földesurak részéről gátlástalan kizsákmányolás érvényesül. A pánok gyarmatukká tették Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát. Ebben a vonatkozásban Lengyelország politikája semmiben sem különbözik az orosz cárizmusétól. Ezek az okok tették lehetetlenné, hogy Lengyelországban létrejöjjön a soknemzetiségű állam belső egysége, erőinek konszolidációja, amely magasra emelhetné a hazafiság hullámát, összefoghatná hadseregét. S amilyen hallgatás övezte Csicserin üzenetében a lengyeleket, a párt lapja ugyanúgy mellőzte ezúttal a németeket, ami a rákövetkező világháborús tragédia felől több mint sajátos hangvétel.

A csoda a Visztulánál nemcsak a nemzetköziséget hirdető bolsevikiek kudarcát hozta, hanem Pilsudski nemzeten túlmutató föderációs elképzeléseinek végét is. S az újkeletű német-orosz egyetértés arról, hogy Lengyelország léte zavaró tényező, beindította egy mindennél nagyobb hatóerejű időzített bomba ketyegését. Ez ugyanaz az egyetértés volt, amely a 19. században a hajdani Rzeczpospolitát felosztó hatalmak között oly szilárd összekötő kapcsot jelentett. Kiesett persze közülük a Habsburg-birodalom, amitől az egyensúly végképp megbomlott. Az 1939. augusztusában egymással paktáló németek és szovjetek úgy érezhették: véget vetnek egy két évtizede zajló, újabb lengyel felkelésnek. Jalta után pedig visszájára fordult Pilsudski elképzelése: létrejött a Mędzymorze, megvalósult a „tengerköz” – szovjet vezénylettel. Egy évtizeddel a megállapodást követően pedig abban a katonai szövetségben öltött testet, amelyet éppenséggel a lengyel fővárosról neveztek el. A „szocialista közösség” korlátozott szuverenitású államaiból álló térségben beköszöntött Tyutcsev „Oroszország-2” képletének évtizedekig tartó kora.

Csak reménykedni lehet benne, hogy ennek letűnésével az újkeletű szövetségek nem eredményezik az „Oroszország-3” eljövetelét – vagy ha igen, úgy az sem birodalmi nem lesz, sem orosz – sem lengyel. Vagyis, sem álságosan nemzetközi, sem korlátoltan nemzeti.