Mindig követlek a szememmel a sarokig. Tegnap néztél vissza először. Te, én nem tudom, mi ez. Majd biztos kialakul. Azt tudom, hogy nagyon erős valami. Nem vicc, vigyázz. Este lehiggasztottam magam, miután befordultál a térnél, van erre egy módszerem, aztán próbáltam olvasgatni kicsit, hogy rendesen megnyugodjak, levettem a polcomról ezt a régi könyvet, az egyik ismerősöm adta tavaly ilyenkor, de akkor nem érdekelt, félretettem. Most kinyitottam, még mindig nem köt le, vagy csak nem tudtam rávinni a figyelmemet rendesen, a bomlott elme természetével foglalkozik; egyszer majd átrágom magam rajta. Viszont itt ez a képeslap benne, egy éve itt van üresen, és csak most tudom, hogy azért, mert a tiéd. Már nem is furcsa. Hold van rajta, téli hold, szép sötétkék az ég mögötte, tavaly karácsony előtt láttam meg egy kirakatban, gyorsan megvettem, mert nagyon tetszett, csak aztán nem volt kinek elküldeni, úgyhogy betettem könyvjelzőnek, és ottfelejtettem. Most derült ki, miért. Majd odaadom neked. Talán írok rá valamit. Nem tudom, mi lesz ebből, vigyázz velem. Nem akarok megint belefutni ugyanabba, te lennél a negyedik.
Párizsban, a Sacré Coeur lépcsőjén elátkozott egyszer egy karkötőárus: és most itt vagy. Kellett ez nekem? Akkor azért mentem Párizsba, mert megint nagy hülyeséget csináltam. Az volt a második. Nem értettem, hogy történhetett meg másodszor, aztán harmadszor, egyszerűen nem tudok mit tenni olyankor, nem uralom még a gondolataimat sem. Eredetileg a szerelem elől akartam Párizsba menekülni, de nem tettem meg időben, azt hittem, nem lesz baj. Mikor mégis megtörtént, már magam elől futottam oda, hiába, nem volt értelme, utolértem magam. Párizs nem oldott meg semmit, semmit a világon. 
Nézegettem a karkötőket a Sacré Coeurnél, fiatal, magas, narancssárga napszemüveges feka srác árulta, egy zöld tetszett is. Az a baj, amikor így megállok nézelődni, hogy mindig vérszemet kapnak az eladók, előbb-utóbb rám akaszkodnak. Ő is észrevett, elég hamar ráadásul, még nem tudtam rendesen megnézni mindent, ezzel együtt a zölddel már kacérkodtam, viszont még nem döntöttem el, megveszem-e, ez meg jött, kezdte rakosgatni rám a láncokat, mutogatta a gyűrűket, aztán mikor leesett neki, hogy a karkötők érdekelnek, akkor azokat. Megfogta a zöldemet is, pedig én akartam, már nyúltam is utána, erre felkapta, rá akarta próbálni a csuklómra, de én magamnak szerettem volna, bosszantott, hogy hajtja a dolgot, közben önelégülten vigyorgott a fehér fogaival, kinn volt az összes foga, pofátlanul végigmért, erőltette a karkötőt a kezemhez, úgy ügyeskedett, hogy közben a könyökével hozzáérjen a jobb mellemhez. Én akkor elfordultam, indultam, erre valamit utánam szólt, pár másodperccel korábban még aranyoskodott nekem, most meg belefröcsögött a hátamba, a „bitch” szó biztosan benne volt a mondatban, azt meghallottam. Nem nagyon értettem az indulatát, általában csodálkozom mások beidegesedésén, bár nekem ezzel kapcsolatban illene csendben maradnom. Biztos átkot mondott rám, teljesen biztos. Rosszul esett. Akkor éppen nyugalomra lett volna szükségem, nem kötözködésre. Abban az állapotomban mindenre ugrottam, minden bántott, egyedül akartam lenni magammal, túl akartam lenni azon, ami miatt Párizsba mentem. Na és a Sacré Coeurnél ez elrontott mindent, megéreztem, hogy ha megint rossz történik, emiatt lesz, miatta, az átka miatt, egyáltalán nem ért véget, sőt, most kezdődik csak igazán a harcom, amit nem tudom mivel vívok, a világgal vagy magammal, vége lehetett volna, elsimulhatott volna, de nem, és nem lesz vége soha, most már meg is átkoztak, és nem az árus, tudom, hanem valami más, valaki más.
Nem fogok tudni mit kezdeni veled, ettől az egytől félek. Legszívesebben azt mondanám neked, legyél nagyon óvatos. Majd elmegyek egyszer igazán, végleg, elegem lesz egyszer teljesen magamból. Mielőtt megint visszavonhatatlan őrültség részesévé válnék, kimegyek Reykjavikba, Oslóba, Genfbe vagy Lisszabonba inkább, Lisszabonba, ott majd megfog egy jó svádájú Joao, aztán kész. Oda megyek férjhez másodszor. És majd lenyugszik minden körülöttem, mert itt, úgy látszik, nem tud. A nagyanyám használta a „jó svádájú” kifejezést, ő szerintem boszorkány volt, sok legenda keringett róla a családban, öt férje volt, mind meghalt. Ő meg pont száz évig élt. Állandóan boldognak láttam, folyamatosan ragyogott az arca, itt van előttem, ahogy kacag jóízűen, hangosan, önfeledten, miközben valami vérfagyasztó van azért a hangjában, különösen a nevetés lecsengésében. Mint amikor egy étel finom, az utóíze meg zavarba ejt. 
Jobb lesz neked is, ha elmegyek messzire. Kicsit azért várok még, meglátom, hátha mégse muszáj, hátha bekomolyodik köztünk ez a dolog, akkor talán nem lesz muszáj. Van egy pillanat, amikor még el tudom dönteni, szabad-e belemennem. Ha elszalasztom, és aztán romlik el minden, mikor már elindult bennem az érzés, akkor késő, akkor nem tudom már megállítani a lavinát. Nem akarok neked semmi rosszat, ezt mindenképpen tudnod kell. Nem értheted. Remélem, nem is kell megértened. 
Tudom, bajban vagy azzal, hogy hogy szólíts, nem te vagy az első. Pedig szép a nevem, csak túl komoly, tudom. Ica, Ilus, sok mindennel próbálkoztak már. De ezeket ne. Anyámék Ilinek hívtak vagy Ilának, de úgy csak akkor, ha haragudtak. Ilonának soha senki. Illetve egyszer a nagybátyám leilonázott, örültem, azt hittem, hálásan nézek rá, mert tetszett, de rögtön láttam a szemein a rémületet, nem értettem, elronthattam a nézést, gyorsan beszélni kezdett valamiről, soha többé nem szólított úgy. Hát kár. Nem tudom, mi lehetett a tekintetemben, haragudtam magamra miatta, akkor találtam ki a büntetést, hogy megbüntetem magam, amiért elrontottam valamit. Nagyon fájt. Nagyon. De eltérítette a rossz gondolataimat, eltüntette az önvádat, ezért elhatároztam, hogy alkalmazom máskor is, ha türtőztetni akarom magam. Tegnap este is megtettem, miután eljöttem az ablaktól, még a képeslap megtalálása előtt, le is higgadtam. 
Valahogy elnevezhetnél, az lenne a legegyszerűbb, ha saját nevet találnál ki, becenevet, amit csak akarsz, minden jó lesz. Az se baj, ha semmi köze az Ilonához. Tulajdonképpen Amadora szeretnék lenni. Nem tudom, van-e olyan, egyszer a tévében hallottam, így hívtak egy focicsapatot. Biztos egy város neve. Gondolom, portugál. A férjemmel két és fél évig éltem együtt, nemrég jöttem rá, hogy soha nem szólított meg. Nem hívott sehogy. Legfeljebb, hogy „hé”. Vagy hogy „figyelj”. Akkor fel se tűnt. Valahogy emlegethetett nyilván, mikor másnak beszélt rólam, ha beszélt egyáltalán, biztos úgy mondta, hogy „a feleségem”. Én úgy hívtam: Sándor. Sose tudtam Sanyinak hívni vagy Sanyának, ahogy a barátai, na úgy végképp nem. Megpróbáltam, nem állt rá a szám. Egyszer kimondtam, hogy Sanyi, és elszégyelltem magam. Nem voltam vele olyan viszonyban vagy mit tudom én. Hívj, ahogy akarsz. 
Mikor meghalt, megkönnyebbültem, ez az igazság, mintha húsz kilóval könnyebbé
váltam volna, mintha oxigénfröccsöt nyomtak volna belém, mindjárt, ahogy meghalt. Tudom,
félelmetesen hangzik, feldolgozni is rémületes volt. Nem a halálát, hanem ezt. Hogy nem tudott fájni. Képtelen voltam hazudni magamnak, meg kellett élnem a felszabadulást, súlyos nyomás alól jöttem ki, erősebbnek éreztem magam, mint bármikor korábban, pedig ne gondold, hogy rossz volt velem, bántott vagy ilyesmi, nem, és mégis sugalltam magamnak egy ideje ezt a típusú megoldást, először zavaros álomként merült fel, aztán befészkelte magát az agyamba, végül eluralta a gondolataimat. Aztán megtörtént, és abban a pillanatban boldog voltam, végre szabad lettem. De nem lett jobb mégse. Az öröm, mert öröm volt, hamar csillapodott, üres lett a szoba, a ház, egyre többet gondolkodtam, miért alakult így, mi történt, közben mindenki sajnálkozott, összevissza éreztem mindent. Sajnáltam is, de mondom, bennem volt, hogy egy kicsit újra megszülettem a halála által. Tiszta lettem, szabad, gondoltam, majd megtetszik valaki, most már lehet, megtetszhet. Lelkiismeret-furdalásom nem a halála miatt volt, hanem amiért nem volt boldog, mert nem volt, tudom, szeretett volna szeretni engem, csak nem tudtam hagyni. Három éve már. 
Hónapok teltek el, míg összejöttem valakivel megint, annak se lett jó vége. Akkor mentem el Párizsba. Aztán sokáig szünet, utána jött az ikertestvéred. Alig jártam valamennyit vele, sokáig nem volt semmi, később se nagyon, nem kell erre gondolnod. Nem tudom, zavar-e, akarsz-e beszélgetni majd erről, érdekel-e egyáltalán. Nem volt a kapcsolatnak semmi jövője. Én legfeljebb pislogtam a pasijaimra, ha akartak tőlem valamit. Nem szerettem egyiket se. Még ma is a férjemmel lennék, ha meg nem hal. Szerette a virágokat, nem miattam, tőlem függetlenül, élvezte a nagy kertet a sok növénnyel, fával, gyümölccsel, készült, hogy ha öreg lesz, majd gondozza rendesen. Sokan vannak így, aztán nem biztos, hogy öregek lesznek. 
„Jó napot kívánok, X.Y. vagyok. Első feladat: a lányok szagoljanak meg, és írjanak egy oldalt az illatomról. Dialógusban. A fiúk írjanak a lányokról, akik szagolnak engem.” Ez egy feljegyzés, a második pasi holmijai között találtam. Biztos akarta folytatni, gondolta, ez jó kezdés lesz, írni akart mindig. Eddig jutott, ennyit találtam összesen. Felröhögtem, mikor olvastam, nem volt jó fej egyébként, de ez tetszett. Nem fogok róluk sokat beszélni neked, ne félj, csak most eszembe jutott, majd vigyázok, amikor igazán itt vagy, nem hozom szóba őket. Nem szerettem még senkit rendesen, se a férjemet, se őt, se az ikertesódat, de hát nem tehettek róla, van ilyen, tudom, mit csinálnak mások ilyenkor, el kell szépen engedni az ilyeneket, ennyit kell csinálni, ennyi az egész. Most ez más, érzem, van valami veled, de nem akarok rád súlyokat rakni, nem fogom mondani neked ezeket. Azért tudok most beszélni erről, mert nem hallod. 
Számolgattam, még csak három hete találkozgatunk. Mikor eltűnsz a sarkon, belehasít valami a szívembe, ezt se mondanám soha neked. A múltkor, mikor már alaposan kinéztem magam utánad, elővettem egy papírt, levelet kezdtem írni neked. Úgy kezdődött, hogy „Kedves igazi!” Nem tudtam folytatni, megijedtem ettől a megszólítástól, furcsálltam, hogy ez jutott hirtelen eszembe. Hát nem tudom. Úgy szeretném, ha nem lenne semmi baj. 
Láttam a szemedben mindent az első pillanatban. Te csak az óvatosságot láthattad az enyémben. Vagy hogy kéretem magam. Ha kéretem magam, az már erotika, ugye? Azért volt csak, mert először nagyon az ikertesódat láttam benned. Hülyéskedett velem mindig, mikor bementünk egy étterembe árulni, „na, Cézár vagy tonhalas?, ezt kérdezte állandóan, mert vagy ezt ettem, vagy azt, persze nem vacsorázni mentünk be esténként, hanem árulni. Enni csak párszor. Megkérdezte az utolsó napon is, „na, Cézár vagy tonhalas?”, egy ideje már csak udvariasságból mosolyogtam rajta, ennyi volt az ő humora, de akkor éhes voltam, úgyhogy gondoltam egyet, és le akartam ülni a kosár fagyasztott virággal a kezemben. Szerintem nincsenek is saláták azon a helyen egyébként, mindegy, kihúztam a széket, hogy leüljek, mikor akkorát csapott viccből a seggemre, hogy odanéztek a szomszéd asztaltól. Majdnem leégett a bőr a képemről. Egyből tudtam: vége van. El se kezdődött igazán, nem volt még semmi komoly köztünk, ezek után már nem is lehetett. Egyébként is olyan egy virágáruslány, mintha kurva lenne, hát még így. Pedig nem akart rosszat, már rájöttem, egyszerűen azt hitte, vicces. Ő nem az volt, aki te lehetsz. Csak mondom. De majd neked nem mondom, ne ijedj meg tőlem, ne ijedj meg, kérlek szépen, elég, ha én félek egy kicsit.
Virágot nem nagyon vesz senki egyébként, kiment a divatból ez a dolog. Annyit tudok eladni, hogy még pont megérje csinálni. Főleg külföldiek vásárolnak, meg a jófejkedők. Nem bánom, mikor tréfásan elkérik az egész kosarat, az ilyenek általában nagyon szerelmesek, mégis úgy tesznek legtöbbször, mintha viccből vennék meg az összes virágot. Nekem mindegy, ha kifizetik. Annyi a dolgom, hogy mosolyogjak. Annyi se lenne, de mosolygok. Egy napig se állnak el egyébként, de nem is azért veszik, csak a nagyvonalúságukat akarják jelezni, általában meg se nézik, rózsa vagy szegfű. A lányokat se érdekli nagyon, akik kapják, bár néha mégiscsak kíváncsiak rá. A lefagyasztás elég nagy szemétség, de csak így éri meg, kevesebb rohad rám. 
Láttad ma délután a kiskertemet hátul, csak már sötét volt, mikor nézted. Szeretem a gyümölcsfáimat, van körte meg barack, azokat nem mutattam, úgyse láttad volna rendesen. Itt lakom már nagyon régen. A férjem még nagyobb kertet akart, azt mondta, ez semmi. Én szeretem, kedves emlék minden benne. Tele van rózsával, láttad. Sokszor eszembe jut a férjem, ha sétálgatok a virágok között. Biztosan tudom, hogy nem szerettem őt, azt nem tudom, ő szeretett-e, sose mondta, lehet. Mindegy, nem az az érdekes, szeretve vagy-e, vagy hát nem mindegy, kell az az embernek, de a lényeg mégiscsak maga a szeretés, hogy én szeretek vagy nem szeretek, érted. Még sose mondtam neked, hogy szeretlek, nem is akarom. Úgy láttam rajtad, elbizonytalanodtál kicsit tegnap, lehet, hogy nem, ez csak egy érzés, eddig olyan szépen csúsztunk bele ebbe az egészbe, finoman, most meg mintha kijózanodtál volna egy pillanatra, mikor elbúcsúztál. Ez hiba volt. Viszont visszanéztél, és tudtad, hogy nézlek, felkészültél rá, hogy észreveszem, tudod, hogy mindig nézlek, mikor távolodsz, te meg keményen tartod magad, nehogy visszafordulj. Na de tegnap igen. Akartál vele valamit, te? Meg kell fejtenem, ehhez idő kell.
Nem tudhatod, mennyit gondolkodom azon, miért történik ez velem mindig. Nincs semmi ötletem. Próbálok a gyerekkoromra emlékezni, hátha ott a megoldás, de nem jutok közelebb. Én egyébként semmi nem akartam lenni gyerekkoromban, tényleg semmi. Mindenki kitalálta már, hogy ilyen modell, meg olyan színésznő, meg darus, volt lány, aki darus akart lenni, komolyan, más meg olimpiai bajnok, Janics Natasa, ilyenek, hát én semmi soha. Mindig kérdezgették, állandóan faggattak, tudom-e már, de nem tudtam, a végén már akartam mondani valamit, hogy hagyjanak békén, egyszer mondtam én is, hogy Janics Natasa akarok lenni, akkor megnyugodtak. 
Úgy vagyok veled, mint ezzel a képeslappal, ami neked van itt, olyan vagyok, mint ez az üres képeslap, ami készül valahová, nem tudom, hogy fogalmazzam jól, mert nem akarom magam rád zúdítani. Szerintem én egyszerűen veled akarok lenni. És mintha mindig ez lett volna, csak nem tudtam, hogy vagy a világon. Mikor megláttam az ikertesódat, bizsergett valami bennem, de nem ő volt az igazi, aztán jöttél, és akkor tudtam már, hogy hajjaj. Mintha száz éve várna az ember valakit, reggeltől estig, estétől reggelig, folyton, folyton, aztán enyhül a vágy, már egy ideje nem gondol rá folyamatosan, megvan nélküle, és akkor egyszer csak a semmiből ott terem. Nem tudom, érthető-e, majd próbálom máshogy elmondani, bár jobb lenne, ha sehogy nem mondanám neked, még elfutnál előlem. Inkább az lenne jó, ha benned születne meg egy ilyesmi érzés, ne nekem kelljen mondani, hogy táncoljunk, te akarj velem, táncoltass, az lenne jó, ha érted ezt. Értenéd, ha hallanál. 
Meg kéne mentened, az az igazság. Keresem évek óta azt a hangot, amit beledobhatok a nagy hangzavarba, meg is van a hang, tudom, de kell valaki nekem, hogy segítsen bedobni, mert egyedül nem tudom, ennyit szeretnék csak, semmi mást. Na. Ezt kéne mondanom neked, ha tudnám, meg merném. Tudod, én minden percért harcolok. Nem bírom elviselni, ha valami nem igazi. Nem tudom megmondani, mit kerestem eddig a szerelmeimben, talán téged. Ha te vagy az igazi, és most megtaláltalak, és ha majd biztosan tudom, hogy téged kerestelek, minden rendbe jöhet még. Több pótlék nem kell már nekem, külön öröm kell, igazi kell, biztosan fogom tudni, te vagy-e az, istenem, bárcsak te lennél. Akit szeretek, abban mindent szeretek. Az van, hogy benned egyelőre még semmi nem idegesít, csak ez a tegnapi dolog, ezt kell végiggondolnom. 
Eszembe jutott most erről valami. Az igaziról. Lakott gyerekkoromban egy pár a házban, amelyben felnőttem. A félemeleten laktak, mi a másodikon. Néha fel is jártak hozzánk. Tizennyolc évesen házasodtak össze, egymás első szerelmei voltak. Gyerekük nem született, pedig nagyon szerettek volna. Valamelyiküknek nem lehetett. Eszükbe se jutott, hogy otthagyják egymást. Imádtak engem, sokszor behívtak magukhoz a pici lakásukba, minden ragyogott, mert a nő folyamatosan, kényszeresen takarított. Tegeztem őket, úgy szoktam meg. Ahogy nőttem, lassan kellemetlenné vált a köszönés a ház idősödő lakóival, kínosan érezték magukat, zavarba jöttek, kezdtek jó napottal köszönni, akkor én is jó napotot kívántam tegezés és csókolomozás helyett, az eldöntetlenség volt a legrosszabb, de velük soha nem volt ilyen gond, őket végig tegeztem, ők is engem, talán mert naponta találkoztunk, másokat meg hónapokig nem láttam. Húsz éves lehettem már, ők hatvan körül, mikor megbetegedett a férfi. Kórházba került, meghalt. A temetésén nem voltam ott, de pár hónappal később kimentem a családommal én is az évi kötelező temetőlátogatásra. Ica is jött velünk. Így hívták a nőt, nála valahogy rendben volt az, hogy Ica. Mentünk a rokonok sírjaihoz, az összes rokonhoz, az ő férjéhez is. Ment elöl, mi mögötte. Lassan sántikált, aztán amikor közel jutottunk az urnafalhoz, megélénkült, gyorsított. Megállt a fal előtt. „Jövök, Árpikám”. Ennyit mondott, halkan, mert nem akarta, hogy hallja más is. De én meghallottam. Nagyon sírtam, azt se tudtam, merre forduljak, hogy ne vegyék észre. Pár hét múlva meghalt. Most azt gondolom, ők voltak a legboldogabbak a világon, Ica meg Árpi. Én nem bírom, hogy nekem nem sikerül, nemcsak magamra haragszom, hanem arra is, akiről kiderül, hogy nem miattam van a világon. Azt gondolom, becsap, meg akar téveszteni. Hát annyi időm van nekem? 
Lenyugszom mindjárt, nem akarok most idegeskedni. 
Elmúlik mindjárt.
Nagy levegőt veszek mindig, mielőtt beütöm a rózsatüskét a körmöm alá. Annyira fáj, egyből kijózanodok az aktuális bajomból. Kérdezted, miért fekete színű a körmöm. Hát az kéne még, hogy lássa mindenki a nyomokat. Nem fekete egyébként, lila. Többnyire simán le tudom csillapítani ezzel magam. Összesen háromszor nem sikerült. Van még egy módszerem, véletlenül vettem észre, ez is hatásos. Nagyon erősen a kedvenc házamra koncentrálok. Nem tudod, melyik a kedvenc házam. Ha Pestről átnézel Budára az Erzsébet-hídnál, a hídtól jobbra a harmadik. Az első háztömbben, balról a harmadik. Vékony, magas, holland stílusú, csipkés a teteje. Szeretnék abban lakni egyszer. Ha lesz valaki. Akkor már nem kell majd kert. 
Nem tehettek róla, egyikük se. Miért tehettek volna róla, hogy nem ők azok? A férjemet sokáig keresték. A másodikat nem, ő nem hiányzott senkinek, elvált régen, nem beszélt a gyerekével azóta, nem is tudtak egymásról. Az ikertesódról azt mondtam mindenkinek, hogy külföldre ment, és ott akar maradni. Neked is ezt mondtam. Ott van ő is a kertben. Meg a másik kettő. 
A szerves hulladék jól komposztálható, talajjavításra kiváló, erről biztos hallottál. Fontos szempont volt, mikor a módszerről döntöttem. A nyakukon sebesítettem meg őket álmukban, mérgezett rózsatüskével. Mert tüskéje van a rózsának, nem tövise, ezt rosszul tudja mindenki. Kiválasztottam egy védtelen pontot a nyakukon, ahova beszúrtam. Egyikük se ébredt fel. Néztem, ahogy megy ki belőlük az élet. Sokáig figyeltem közelről az arcukat, sokáig néztem mind a hármat. Lassan szűnt meg a lélegzésük, az utolsót mindhármuknál sikerült elkapnom. Nagyon érdekes volt. Olyankor mindig végtelen nyugalom szállt meg. Hideg lettem, mintha le lennék fagyasztva. Mechanikus mozdulatokkal nyúltam az elektromos sövényvágóért, lassan kezdtem neki a darabolásnak. Órákig dolgoztam. Kis zacsikban vittem ki őket a darálóhoz, a régi disznóvágásos időkből maradt, láttad, ami a kert végében áll. Az ásásban elfáradtam mindig, egy idő után már éreztem a derekamat, de hát a felszínen csak nem szórhattam szét a maradványokat, szaga is lenne, meg a talajnak is jobb, ha mélyebbre kerülnek. 
Holnap látjuk egymást, várom már nagyon. Meglátjuk, majd kialakul, én nem vagyok türelmetlen, szurkolok neked, hátha te vagy, akit keresek. Kapsz még egy esélyt, talán nem hibázol többet. A körülötted lévő virágok a kertben nőttek, a jó talajban, holnap reggel kinyitom a fagyasztót, veled együtt felengedem azokat is, este árulni akarom őket. Szép az a ház, a holland stílusú, remélem, meg tudom mutatni neked, komolyan azt érzem, hogy bármi lehet.