Vörös fények gyúltak odafent, elfáradtak az árnyékok, az idegenek végre elmentek. Somnakaj mámorosan bámult a magyar nő után, bánat maszatolt az arcán, könnyezett, ilyen szép akarok lenni én is, suttogta, ilyen szép! 
Szebb leszel te annál a nőnél, Somnakaj!, fordult feléje Gilagóg, arra gondolt, nem csak őt mérgezték meg, de a lányát is. Bosszankodva ingatta a fejét, az isten verje meg ezeket, hát nem megbetegítették Somnakajt?! Ismerte az ilyesmi boszorkányoskodást! A lány mostantól telebőgi az éjszakát, napközben is csak támolyog, sóhajtozik, végül nem lesz maradása!
Ilyen szép volt az anyám is?, kérdezte szipogva a lány.
Sokkal szebb volt, bólintott komoran az apja. 
És amikor meghalt, akkor is szép maradt?!
Fekszik a föld mélyében, gyönyörű párnákon hever, kislányom, és gyönyörű, gyönyörű! Olyan szép a te édesanyád, hogy a föld csodálkozik gyönyörűségén, és ha egy lent csobogó patak téved hozzá, sokáig fürdeti az arcát és a szívét. Gyökerek tisztogatják a bőrét, drágakövek díszítik. Olyan szép volt a te anyád, Somnakaj, hogy tíz pasa akarta a háremébe főágyas feleségnek! Csalták szép szavakkal, ékszerekkel, el akarták rabolni, de ő nem ment, nem hagyta magát, mert engem szeretett!
Ha annyira szeretett, miért halt meg?!
Gilagóg sóhajtott és úgy tett, mintha tudná a választ, majd azt mondta, édesanyád nem azért halt meg, mert engem nem szeretett, hanem azért, mert irigyelték a boldogságát.
Mert téged választott?, bámult Somnakaj, aki szerette újra és újra elmeséltetni a történetet. Kívülről tudta már, s ha a vajda másként suttogott egy mondatot, nyomban kijavította.  
Amikor találkoztunk, megmentettem az életét, bólintott Gilagóg.
A kislány elégedetten sóhajtott, tágra nyílt a szeme. 
Olyan haja volt a te édesanyádnak, mint a vízesés. Hajnalban kéken hullámzott, akár az alkonyat, éjszaka fehéren lobogott, hogy teliholdat lehetett volna festeni vele. S ebbe a gyönyörű hajba beleköltözött egy pók. 
Egy halálvirág pók!, kiáltotta Somnakaj.
Pontosan, bólogatott a vajda, egy halálvirág pók! De én megtaláltam, akkora volt, mint egy napraforgó feje, és mégis úgy el tudott bújni az édesanyád hajában, hogy napokig kutattam utána, de amikor megtaláltam, megküzdöttem vele és elpusztítottam. Akkor az édesanyád a szíve melegével hatalmas tüzet gyújtott, majd kézen fogott, és átvezetett engem ezen a tűzön.
A férfi elhallgatott, a földet kapargatta a késével, a rák egye meg, a rák egye meg!
A lány megunta a mesét, a többiek után szaladt. Gilagógnak nehéz lett a lelke. Mennyivel édesebb a hazugság annál, ami valóban megtörténik. Hazudni pedig jó. Vagy az nem is hazugság, ha olyasmit mond, amit a lánya hallani akart? Fűszálat dugott a szájába, Habredet bámulta, az Igazmondó gyűlölködve pislogott vissza a kocsijából, a kendő alatt járt a szája. Nyilván most se mondott mást, mint amit mindig. Csak ezt a gyűlöletes kolduskiáltást ismételgeti! Ha a Habredről szóló jóslás hazugság, ha nem igaz, hogy az Igazmondó elmeséli a cigányok világtörténetét, valakinek a helyébe kell lépnie. 
A vajda felállt, ököllel csapott a levegőbe. 
Igen, igen, csakis ő léphet a hazug jóslás helyébe! 
Ha neki kell átvállalnia Habred szerepét, ha neki kell elmesélnie a cigányok világtörténetét, akkor tudnia kell uralkodnia a szavain. Hazugság, igazság, varázslat, átok egyre megy! A szavai uralkodnak majd! Akkor az ő meséi is árthatnak, ha úgy akarja. De teremtenek is azok a mesék! A vajda odébb rúgta Masát. A füvet kiköpte, a homlokára ütött, s Habred ráncos arca fölé hajolt.
Nem vagy te igazmondó, Habred! Nem vagy te senki és semmi, csak egy torzszülött! 
Habred hánykolódni kezdett, lecsúszott szájáról a kendő, remegve ült fel.
Adjatok pénzt!, sziszegte gyűlölködve, adjatok, adjatok, adjatok!
Gilagóg úgy ütötte meg, hogy belesajdult az ökle. Habred hanyatt vágódott, de nem hagyta abba a karattyolást. 
Hallgass, rohadék, üvöltötte Gilagóg, nekem van pénzem! Nekem rengeteg pénzem van! És előkapta a zacskót, amit a sápadt képűtől kapott, amikor a város határához értek. Valóban nagy sok pénz volt. Veszélyesen sok pénz! Még soha nem volt ennyi kincse. 
Adjatok pénzt!, adjatok pénzt, nyüszítette Habred. 
Gilagóg őrjöngve kapott felé, szinte kiszakította a kocsiderékból, bevarrom a szádat, Habred! Devlára mondom, bevarrom azt a rohadék pofádat! Aztán eláslak, és a sírodra szarok! Nem szólalhatsz többé, érted, te nyomorult?!
Adjatok pénzt!, suttogta Habred, és forgatta a szemeit. A vajda fáradtan lökte vissza. A következő pillanatban fölcsillant a szeme. 
Figyelj, Habred, most olyat hallasz, amit még soha!
Gilagóg nagy levegőt vett, elkékült a tekintete, mintha varázsló lenne.  
Sájsze, mondta, sájsze, sájsze, ismételte.
A vajda lehunyta a szemét, várt, majd körbesandított, nem, hát nem dőlt össze a világ! Nem sötétült el az ég, nem nyílt meg a föld, nem áradtak meg a vizek, augusztus volt, zenéltek a vérszívók, csupán csak alkonyodott! Kócos asszony bámult rá, körötte visongó gyerekek szaladgáltak a közelben. Fiatal fiú indult tűzifát szedni, dúdolt, sáros volt a lábszára. Somnakaj a kutyával játszott nem messze. A Nap vörösen izzott az ég nyugati féltekéjén, Barka az akácfák előtt billegett a nagy hasával, nézte őt, gonoszul elvigyorodott. A világ élt, a világ nem omlott össze a német szavaitól!
Sájsze!, mondta újra a vajda, majd bólintva hozzátette. 
Ha akarom, minden megtörténik, és ha úgy akarom, semmi nem lesz többé. 
És a mindenre is, a semmire is elég egyetlen szó, Habred. 
Elég egy szó, te nyomorult!
Aztán évekkel később, amikor Somnakaj már régen nem volt az övé, amikor a kislányt a Szép-házba vitték a betegsége miatt, és ravaszul ott tartották, amikor Somnakaj már javában tervezgette, hogy elszökik a megszúrt, aztán szerencsésen felgyógyult Szép Péterrel, egy februári napon a magyar férfi, akit Szép Imrének hívtak, rávette arra, hogy abba a díszes épületbe, abba a gyönyörű házba tartson vele. És ő követte a magyar férfit, mint egy rossz kutya. Jól van, nem ok nélkül loholt a tudós után! Gilagóg akkor megsejtette, hogy élete egyik legfontosabb eseményének lesz tanúja a föld és az ég. Igen, a cigányok világtörténetét abban a díszes házban kezdi el mondani, hallják és látják majd őt az emberek, és igazi közönsége lesz! Persze addigra néhány történetet elhullajtott ennek-annak a fülnek. Egyszer Barkának is mesélt valamit, nem sokkal az érkezésük után, és már akkor rádöbbenhetett volna, hogy szörnyűség fog velük történni. Barka köpködött utána, az arcába mart volna, de ez nem volt baj. Barka mindenre köpött, dögvészt kívánt a világra, mert a boldogtalanság elvette az eszét.  
Gilagóg álmában sem nem hitte, hogy ilyen könnyű dolga lesz a díszes házban, a virágos emelvényen, Imre mellett. Ahogy odaállt az asztal mögé, és beszélni kezdett, önkéntelenül és természetesen áradtak belőle a szavak. Mintha vele szólt volna a víz, a tűz, a szél! A hatalmas ég kiáltó torka volt! 
Vörösödtek előtte a pofák, egyeseket lilára, másokat fehérre festett a harag, a düh, a szégyen. Méltatlankodtak, felálltak, de őt nem érdekelte, nem törődött velük. Ő volt Gilagóg, a cigánymesélő.! Csak az volt a furcsa, hogy amikor végzett, és lelépett az emelvényről, egyszeriben nem emlékezett semmire. Jaj, jaj, már nem tudta, mit mondott nekik! Nem tudta, melyik cigánytörténettel világosította fel őket! Néhányan még mindig hangoskodtak, már ez sem érdekelte, megszokta, hogy fenyegetik, hogy dobálják. 
A magyar urak, a bécsi urak mind le vannak szarva! A kellemetlenkedő díszhuszár is le van szarva, aki alattomosan kilökdöste és kirugdosta a gyönyörű épületből, míg Szép Imre beszélt. Csillapíthatatlan éhség fogta el, Habred is nagyon mocorgott az ölében. Didergett, pedig egyáltalán nem volt hideg. Ténfergett még az utcán, a kutya mellette loholt, végül hazament, leült a tűzhöz, dobálta a lángok közé a vizes gallyakat, kenyérhéjat, parázsban sült krumplit evett, és azon töprengett a sűrű, fehér füstben, mit mondott nekik. Kik azok a nekik? A világ néhány kiválasztottja. Mit mondott nekik, mit?! Egészen elbizonytalanodott, kiverte a verejték. Tudta, hogy hosszan és szépen beszélt hozzájuk, mint ahogy magához is szokott, és mégsem emlékezett arra, mit mondott. De nem felejtés volt ez. Valami más történt, aljasabb erő törölte ki a szavainak emlékeit. A felejtést meg lehet szokni, azzal nap mint nap éltek ők, elfelejtették, hogy volt valamijük, vagy hogy nem volt semmijük, elfelejtették az országot, ahonnan elindultak, az utat, amin idáig jöttek, elfelejtették az ellenségeiket és a barátaikat. 
Gilagóg azt érezte, hogy az érzékei, a szeme, a szája, a füle hagyták cserben. Egy üveg bor után elhatározta, hogy visszamegy a városba, és megkérdezi Szép Imrét, miről szólt az ő meséje. Majd a tudós elmondja neki. De akkor odatáncolt hozzá egy fiú, szép és erős, és gúnyos tekintettel hajolt meg.
Igaz, hogy a cigányokat mesélted, Gilagóg?
Felállt, és megint erősnek, nagynak érezte magát, és újra beszélt, és újra pontosan tudta, mikor énekelnek, mikor sírnak, mikor vigadnak és mikor jajgatnak a szavai. Mindent pontosan tudott. 
De a magas, fekete arcú fiú csak vigyorgott, visszatáncolt a tűzrakás lángjaihoz, és nyomban felhangzott a röhögés. 
A büdös kurva anyátokat, cigányok!, rikoltotta feléjük.
De azok csak röhögtek rajta.
Hogy dögölnétek meg!
Nana, öreg, nana, lépdelt oda hozzá egy másik fiatal férfi, még mindig röhögött.
Ne nevessetek ki!, kérlelte őket Gilagóg, már sírt.
A férfi megfordult, halljátok?, azt kéri, ne nevessünk rajta!, mire újra gurgulázó röhögés volt a válasz, az egyik cigány felugrott, és gúnyos táncba kezdett, ugrabugrált, és közben ordítozott, hogy így a cigányok, meg úgy a cigányok! Gilagógot gúnyolta, hát persze, mert ő nem volt már senki és semmi, nem volt hatalma, nem volt szava. De persze ez nem volt egészen igaz. Mert akit gúnyolni lehet, mégiscsak valaki! 
Igaz, Masa?
Az állat vészjóslóan hörgött, égnek állt a szőre.
Másnap is ez volt a helyzet, a gúnyolódás nem maradt abba, és csak azért nem verekedtek össze, mert rájuk törtek a katonák. Olyan gyorsan történt az egész, hogy kiáltani sem maradt idő. Neki puskatussal vertek a bordái közé, talán a fejére is kapott egy ütést, a lélegzete elakadt, aztán a hátába vágtak bele. Összeesett, percekig nem látott, hempergett a sárban. Az asszonyok sikongattak, össze-vissza futkostak, eldördült néhány lövés. 
Hallotta a kutya vonyítását, aztán a hörgését. 
Hallotta, hogy megdöglik Masa. A kutya odakúszott hozzá, és az arcát nyalogatta, aztán gyorsan vége lett. 
Így döglött meg az ő Masája újra. 
Nem lehet most már Masa senki!
Barka sikoltását hallotta, aki boszorkányabb volt a boszorkánynál, gyűlölte a reggelt, az alkonyatot, és megvetett mindent és mindenkit. Amikor a katonák eltakarodtak, és Gilagóg fájdalma enyhült, és már fel tudott tápászkodni, a lány után botorkált a bokrok közé, követte a véres nyomait, és talán nem is a lihegését vagy az átkozódó jajveszékelését hallotta, hanem azt, hogyan csordogál a vére. Barka kopár, csillogó törzsű akácnak dőlve ült, nem átkozódott, szelíden mosolygott, talán ennyi kellett neki, hogy a jó megtalálja. Gilagóg zavartan hunyorgott, a véres homlokát törölgette, a lány szebb volt, mint bármelyik cigánylány, akit valaha is látott. De még Somnakajnál is szebb volt. Miért nem vette ő ezt eddig észre?! Miért nem látta meg, hogy a nyomorult némber szép is, jó is tud lenni?! Ha észreveszi, talán még él Barka! Talán a halálra várt egész életében, ami végre kiűzött belőle minden rosszat és gonoszt. Barkát a halál gyógyította meg. 
Az ikrek egymás mellett ülve nézték az anyjukat, remegtek, tátva volt a szájuk, folyt a nyáluk és a taknyuk, az arcukra kenődött Barka vére, egyszerre nyeldestek. Az ikrek, Barka rettentő kölykei nem sírtak. Gilagóg pedig hagyta, hogy nézzék Barkát. Hagyta, hogy lássák, hogyan fogy el az élet az anyjukból, hogyan száll tova a szeméből a virágos szárnyú életlepke, hogyan lebben ki a szájából a hímzett kendő. Maradjon meg nekik a kép, hogy szép az anyjuk! Ez talán segít rajtuk, látják Barka boldogságát, és ettől megtalálja a jóság őket is. 
Figyelj ide, Barka, én vagyok az, aki elmondja a cigányokat! Elmondom, elmesélem! Téged is elmondalak! Elmondom, milyen gyönyörű és jó ember voltál! Hogy jó anya voltál! 
Barka bólintott, a tekintete fehéredett.
Csakhogy az a gyanúm, hogy arra ítéltek, ne emlékezzek semmire, amit mirólunk elmondok, érted-e? Ennek így kell lenni?
Barka felnyögött.
Én ezt nem értem, nem értem!, suttogta Gilagóg.
Barka mosolygott, már halott volt.
Az ikrek vinnyogtak, tele voltak dühvel, féltékenységgel és olyan szenvedéllyel, amit csak gonoszságokra lehetett használni. A katonák sok sebet, fájdalmat hagytak maguk után, a telepen ordítottak, sírtak és gyászoltak a cigányok. Az ikrek hüppögtek, és egyszerre rángatták a vállukat. Barka meghalt és Gilagóg hozzáhajolt, rácsókolt a gyűlölködő szájára. Barka visszacsókolt a halálból, és a vajda, aki már nem volt vajda, tudta, hogy Barkának kifehéredett a szíve. Jól van, Barka, fehér szívvel táncolsz a cigány mennyországban! Az ikrek Gilagóg lábát és combját harapták. Olyanok voltak, mint a kutyák. Lihegtek, haraptak és martak. Elhessegette őket, ölbe vette és visszavitte Barkát a táborba, a homloka körül meleg, tavaszi szél örvénylett, és maga előtt rugdosta a bömbölő ikreket. Aztán alig talált siratóasszonyra, aki gyászt ordított volna Barkáért, annyira utálták a többiek. A halálát se bánták, ha nem is örvendeztek rajta. Gilagóg egyedül kaparta el, ahogy szokták, túrót és kenyeret evett, megivott egy üveg bort, aztán keresztet kötözött, ahogy a magyarok sírjain látta. Meleg volt, szerencséje volt, rügyező ágat keresett, azt tűzte a sírba.
Az ikrek nem kímélték Gilagógot, aki az apjuk és az anyjuk lett, ringatta és etette őket. Az ikrek harapták és falták a húsát, elrontották az álmait, megmérgezték a gondolatait. Ha bámult valamit, az ikrek kiették a nézéséből a színeket. Ha valamit meg akart fogni, az ikrek ugrottak, és elragadták. Ha valahová le akart feküdni, az ikrek máris mellette hemperegtek, szétdúlták a vackot, amit kinézett magának. Ami ételt meglátott, az ikrek már falták is. Mint valami recsegő, kopogó bádoglemez, olyan volt a telep fölött az ég. A Nap halványan fénylett, vak volt, a Nap csak az ikreket látta. Somnakaj maradt Gilagóg egyetlen vigasza, de ő is hol volt. Gilagóg elhullt a népétől, a többiektől, mint gyenge kéreg a fatörzstől. Somnakaj sem velük élt, és ez talán jó volt. 
A lány, amikor még kijárt a táborba, az anyja után kérdezősködött. Nem mondta meg neki, ki volt a lány anyja, hiszen ő maga sem tudta. Honnan tudta volna?! Valami boszniai hamuban talált rá, a béka pislogott, és ő kivette a forró mocsokból, és aztán napokig mosdatta, mert a boszniai hamu ragacsos az emberzsírtól. Megmutatta neki a csillagok rajzait. Mutatott neki barlangot, ahol medvék aludtak évszázadok óta. Mutatott neki hálás illatú virágokat, és hegyeket, melyek felé hiába indul az ember, úgysem érheti el őket. Óvó tenyerét tartotta a kislány fölött, de persze engedte nőni. Nem merte neki elmondani, hogy bár meséli, hajtogatja a cigányok világtörténetét, semmire sem jut vele. Azzal hetvenkedett, hogy titkot rejtett a lány lelkébe. Azt tervezte, odaadja neki a pénzt, amit a sápadt ábrázatútól kapott, és naggyá teszi Somnakajt. De a lány úgy szállt ki az öleléséből, hogy vissza se köpött. Gilagóg akkor a pénzt elásta, nem messze a tábortól, nem messze az igazi Masa sírjától, s hogy ne felejtse, éjszaka, ha vizelnie kellett, mindig ide jött ki. Az ikrek másztak vele, kísérték, vizeltek ők is, egyszerre nyögtek, egyszerre csorgattak.
Ősz volt, amikor az átkozott Szép Péter, hogy a Devla enné ki a szívét, elvitte tőle Somnakajt. A lány nem búcsúzott, aki pedig nem búcsúzik, szökik. Aki pedig szökik, fél. Jaj, hát miért félt tőle Somnakaj?! Rossz, kegyetlen apja volt neki?! A lány nem tudja, mi vár rá. Majd eszik belőle a Hőség király, majd eszik belőle a Fagy király. Az árva cigányból mindenki ehet, kutyák, felhők, szelek, istenek, a többi ember. De ha a cigány fal valamiből, ha csak egy elcsatangolt kisborjú fenekébe harap, nyomban riadalom támad, máris emelik a szíjat, a korbácsot, a nádpálcákat. Nőttek az árnyak, föléjük borultak, hideget hoztak. A fák meghaltak, sziszegett a hó, a telepen savanyú füst kavargott, a szél a földjük teknőjébe fújta vissza, ők meg fuldokoltak és fáztak, a vizes fával nem lehetett rendesen melegíteni. Néha a láz halálra melegített egy purdét, az anyja félmeztelen jajongott a telep közepén, a haját tépte, a melleibe rozsdás tűket szurkált. Gilagóg elbicegett Klárához, pedig már nem volt nála a lánya. Klára egyedül nevelte a fiát, azt a szomorú szemű, félénk gyereket. Gilagóg Klárától hapott húst, kenyeret, ő meg vadkacsát, tojásokat vitt. Egyszer nyulat is fogott, Klára megfőzte, megfelezték. Az asszony kisfia félt tőle, mindig az anyja mögé bújt, ha megállt a küszöbön. Gilagóg az ikreket nem engedte a Szép-házba, semmi keresnivalójuk nem volt ott, biztosan loptak volna. Feldúlták volna azt a gyönyörű lakást. Néha megpróbálta őket nevelni, igyekezett hatni rájuk. Ültek előtte, egyszerre pislogtak, úgy tűnt, meghallgatják a tanítását.
Figyeljetek, ikrek, megmutatom nektek, hogyan játszik a legnagyobb cigány!, kiabálta a szörnyű pofájukba. Az ikrek egyszerre bólintottak, és gúnyosan vigyorogtak. Gilagóg összecsapta a kezét, az ikrek egyszerre rezzentek össze, egyszerre pislogtak, és egyszerre emelték az öklüket, és kezdték ütni Gilagógot. Üvöltöttek, rúgtak, haraptak és karmoltak. Gilagóg alig tudta lerázni őket.
Szóval nem akartok szórakozni!?, zihálta.
Az ikrek abbahagyták a verekedést, vigyorogtak.
Idefigyeljetek, ikrek, elmesélem nektek a cigányok világtörténetét! 
Az ikrek leültek, vigyorogtak, olyan egyformák voltak, mint két cigánytojás. Gilagóg fellebbentette Habredről a mocskos takarót, megdöbbent. Fekete lucsokban ázott az Igazmondó, csupa seb volt és karmolás. A szájába mohát, földet és avart tömtek, a kezét hátrakötötték. Az ikrek vihogtak, jó játék, milyen jó játék volt Az ikrek vihogtak, megkínozták szegény Habredet, aki nem tudta a fülükbe süvölteni, hogy adjatok pénzt, adjatok pénzt!
Gilagóg bosszúsan csóválta a fejét, a legszívesebben megrugdosta volna őket, aztán letisztogatta az Igazmondó arcát, kiöblítette a száját, megköhögtette, a torkát galambtollal csiklandozta, hányja ki azt a sok szart, amit a pofájába tömtek. Habred hányt, és ki tudta mondani, adjatok pénzt, adjatok pénzt!
Az ikrek csillogó szemmel bámultak, már szépek voltak, fürtös hajuk, barna bőrük. Már nem vihogtak. 
Idefigyeljetek, ikrek, motyogta Gilagóg, elmondom nektek, mert Habred az előbb árulta el nekem, hogy ki a cigány ellensége. Nektek, ikrek, ezt tudnotok kell. Az ellenséged nem akar megsemmisíteni, elpusztítani, hanem le akar győzni, igába akar hajtani. Aki el akar téged pusztítani, több is az ellenségednél, és kevesebb is. A cigánynak nem a zsidó, a német vagy a magyar a legfőbb ellensége, jóllehet mindegyik ellensége. A cigány legfőbb ellensége a cigány! A cigány veri legjobban a cigányt, a cigány lopja meg legjobban a cigányt, a cigány tartja rabszolgasorban a cigányt, a jóllakott cigány eszi ki az egyetlen falatot az éhes szájából. Nézzetek egymásra, ikrek! Nézzétek csak, ki a legfőbb ellenségetek!
Az ikrek vihogtak, grimaszoltak, simogatták, nyalogatták egymás arcát. Nem voltak ők ellenségek, ők az ikrek voltak. Varjú ült felettük egy ágon, nézte őket, nem szállt el, károgott.
Az ikrek a szörnyű vadászat alatt lopták el a pénzt, amit Gilagóg a sápadt arcú figurától kapott, mert az ikrek otthon maradtak, úgy tettek, mint akik alszanak, mint akik betegek, fáradtak voltak az ikrek, a homlokuk lázasan csillogott, csak nyögtek és forgolódtak a szalma vánkoson, és éppen akkor, amikor az Igazmondó szívébe belefúródott a vadászok golyója, ők éppen könyékig túrhattak a földben. Amikor Habred szívébe belefúródott a halálgolyó, és kiűzte a nyomorult testéből a lelkét, az ikrek már harapták és köpték a földet, amire az apjuk vizelni szokott. 
Amikor az ikrek megtalálták a kincset, összeverekedtek, csaknem megfojtották és agyonverték egymást, és a lyuk, amit puszta kézzel ástak, tele lett vérrel, bőrcafattal, hajcsomóval. Az ikrek úgy szaladtak bele a világba, hogy mindketten szorongatták a zacskót, amiben az arany garasok csörögtek. 
Amikor az összetört Gilagóg hazaérkezett, még a kezében volt Habred, nem tette le, csak tartotta, ölelte, mintha még felébredhetne, és közben bámulta a lyukat, amit az ikrek kaparta, bámulta az ellopott kincs helyét, és aztán arra gondolt, kicsit mélyít rajta, és ide ássa Habredet. 
Gilagóg sokat ült Habred sírja mellett, amit vert az eső, ami fehér lett a hótól és a dértől, és sóhajtozott. Néha a kupacra fektette a fülét.
Adjatok pénzt! Adjatok pénzt!
Jól van, kicsi Habred, hát ott is meséled a cigányok világtörténetét!
De sokszor alig szólt néhány szót, már hullt is rá a mocsok. Most már ütötték, verték, dobálták. Eddig talán azért tartották, mert gondozta Habredet. Hiszen helyettük is csinálta. Az ikrek annyira sem voltak érdekesek, mint a tegnapi eső. Az ikreket bármelyik asszony a szoknyája alá vette volna, bármelyik csecsből szophattak volna vért, tejet, bármelyik butykosból elaltatták volna őket örökre, a végítéletig. Ám az ikrek megkönnyítették a telep cigányainak dolgát, mert a kőmutogatás napján elszöktek. Nem volt maradásuk, húzták őket a szelek, a vonuló felhők, elvitte őket a kincs. De szegény Habredtől tartottak a telepiek, mert rút volt és büdös, rikoltása is sértette a füleket, és néha tényleg kéken világítottak a csontjai. De most már nem volt Habred, ezért Gilagógra is úgy néztek, mint kiszáradt kóróra, zörgő majomkenyérfára. 
Lökött öregember vagy, Gilagóg, őrültségeket beszélsz! 
A rák egye ki a szíved! 
Bolondnak tartották Gilagógot, de nem űzték ki a telepről, csak verték, rugdosták, dobálták. Utoljára akkor adtak neki tiszteletet, amikor a német doktor meggyőzte őket, bánjanak vele úgy, mint a régi, erős és nagyhatalmú Gilagóggal. Megéri majd nekik! A telep összes cigánya hasznot fog abból húzni, ha Gilagóg úgy érzi, ő vajda lett újra Biztosan sokat, sok aranyat fizetett ezért a német. Adott az új vajdának valami követ, valami csillogó kincset, a vajda pedig megparancsolta a telepi embereknek, hogy játsszák el, hogy Gilagóg a vajdájuk. 
Vajda, vajda!, kiabáltak rá, miután földbe kaparta Igazmondó Habredet. A mulatságnak vége volt. Úgy röhögtek, hogy maguk alá vizeltek. Úgy röhögtek, hogy a földre kellett feküdniük, a sárban vinnyogtak, ott fulladoztak.
A kurva anyátokat, cigányok!, dünnyögte Gilagóg.
De azok csak röhögtek, röhögtek.
Gilagóg a lányával álmodott. Azt álmodta, bajban van Somnakaj, de ő, ha elmegy hozzá, megmentheti. 
Tavasz volt, és a tavasz igazat adott neki. 
Adj a májadból, és én elviszlek Nyár anyóhoz!, és Gilagóg adott a májából, és aztán a Nyár a tüdejéből és a combjából is kért, és ő jóllakatta Nyár asszonyt is, és a Nyár ezért nagylelkűen tovább adta Ősz anyónak, aki pedig a nyálát, a könnyét, az izzadságát kérte, ízesedjenek az esők. Ő pedig mindent teljesített, mindent! Gilagóg vért is adott nekik, rengeteg vért csorgatott el miattuk, egy éjszaka arra ébredt, hogy fekete lucsokban fürdik, de nem tudta, hol vérzik, melyik tagja, melyik része vérzik. 
Schütz doktor keserű porokat tömködött a szájába, a fülébe sugdosott, sájsze, kedvesem, sájsze és donnervetter! 
Szálljon ki, vajda uram, megérkeztünk!, mondta a doktor később. 
Hová, hová, te csalfa, te ravasz német?!
Bécsben vagyunk, kedvesem, kuncogott a doktor, majd pénzes zacskót dobott a postakocsisnak. 
Szarajevóban volt ugyan alkalma ráhunyorogni számtalan karcsú, égig érő dzsámira, de akkora épületeket, mint ebben a városban, ebben a Bécsben, még nem látott. Itt biztosan hizlalták és fehérítették a házakat. Vajon mit esznek az ilyen ormótlan házak?! Emberhúst, kislányokat, kisfiúkat esznek azokkal a nagy kapukkal, azokkal a szörnyű ablakokkal! Csupa aranyból voltak a házak, csupa ezüst volt mindenük, a fodrok, a bodrok, az ereszek és a korlátok, félelmetes vadállatok vicsorogtak az épületek falairól. 
Szent Devla, mekkorát szart egy bérkocsis kövér lova! 
De a doktor nem hagyta álmélkodni. 
Siessünk, siessünk, Gilagóg, várnak bennünket!, már húzta is magával. A nyüzsgő főtérről szűken hajló, homályos utcába kerültek, aztán egy fényesebb kövezés következett, és máris egy nagykapujú fogadó előtt álltak. Jó nagy cégére volt, színes betűkkel festették tele, Gilagóg nem tudta elolvasni a betűket. Olyan furcsa csend telepedett rájuk. A kicsiny tér kövezetén galambok tollászkodtak, macska leste őket a földhöz lapulva. Egy öregember unottan sepregetett, néha oldalra köpött. Gilagóg már tudta, valami cigánykocsma előtt állnak. És már be is léptek, már bent is voltak! Ebben a bécsi fogadóban cigánypecsenyét, galambhúst és őzgerincet is lehetett falatozni! Dinnye nagyságú lámpák ontották a fényt, a falakról szarvasfejek és vaddisznók vicsorogtak, kitömött baglyok, büszke sasmadarak üldögéltek fényes kampókon, ezüstös fogantyúkon. Az egyik falat kékre festették, és a kéken derengő földeken, a kék sivatagban, a kék ég alatt kék nép vonult, ők voltak az otthontalan cigányok. Az út mentén őrt álltak királyok, maharadzsák, hercegek, ott ált Jézus, és ott állt, az út szélén maga Isten is. 
Nagydarab, széles arcú nő hajolt hozzá, apám, apácskám suttogta. 
De csak a szájáról olvasott Gilagóg, az asszonyon annyi volt az arany. Több nyakbavaló lánc, több csillogó fülkarika lógott róla, mindegyik ujján gyűrű fénylett. Csörgött és zörgött az arany, nem hallatszott a hangja, de hozzá beszélt a széles tomporú, hatalmas cigányasszony. 
Jaj, drága apuka, látja, milyen szép a világ, látja, megérte, hogy evett belőlem Szél király, hogy kóstolta a húsom Fagy király, hogy a combom közét falta a rettenetes Tűz király! 
Gilagóg nem hallotta az asszony hangját, csak az arany zörgését hallotta, az asszony szájáról olvasott. És az idegen asszony azt mondta, hogy van igazság, édesapám. 
A cigány is megtalálhatja az igazat, édesapám! 
Jöjjön, sokat evett, magának már nem szabad torkoskodni, lefektetem, édesapám! 
Mint a szűzhó, ropogott a frissen húzott ágynemű, Gilagóg sokat forgolódott, túl kényelmes volt, túl jószagú ágy volt ez neki.    
Amikor hosszú, lázas betegeskedés után meghalt, Gilagógot Igazmondó Habred mellé temették a cigányok, a telep határában rossz kereszt ferdült, gyakran telepedett rá egy varjú, és károgott, károgott. A német doktor valami szörnyűséges porral és epekeserű folyadékkal gyógyította, mert végigüvöltötte az éjszakát a fájdalomtól. Aztán habot köpött, megnyugodott. Gilagóg szépen elkábult, a feje félreesett, motyogott hozzájuk. Mondta nekik a cigányok világtörténetét. 
Ki tudja, miért, a vajda azt parancsolta nekik, hogy mind jöjjenek el a temetésre, minden cigány, egytől egyig, a purdék is, a város többi cigánya is, a gazdag cigányok, a muzsikás cigányok, patkoló, halászó, kovácsoló cigányok is. A cigányok nem mertek nemet mondani, mert addigra már híre terjedt, hogy Gilagóg lelkéből fekete varjú lett, és megjegyzi magának, aki nem adja meg neki a tisztességet. Hideg szél cibálta őket, fagyosan kopogott a föld. Tüzet kellett rakni, és ők sok fát hordtak a sír mellé, és aztán figyelték, hogyan kékülnek el a hatalmas lángok. Gilagógot Habred mellé temették, mert a vajda így parancsolta. Vagy talán a német doktor akarta így. Miután halomba emelték a fagyos földet, a vajda intett nekik, ne ordítsanak, hallgassanak, fogják be a pofájukat, és ők elnémultak, és valóban hallhatták a vitatkozást.
Adjatok pénzt!, kiabálta Igazmondó Habred a föld mélyében.
Adjatok pénzt, válaszolta Gilagóg a föld mélyében.
Adjatok pénzt!, kiabálta Habred.
Adjatok pénzt, válaszolta Gilagóg. 
A vajda bólintott, menjetek, cigányok, zenéljetek, kalapáljatok, foltozzatok, adjatok és vegyetek lovat, malacot, tyúkot, üstöt és használt vasat, húzzátok a hegedűt, hazudjátok a jövőt, vessetek sorsot, írjatok verset, de azokról se feledkezzetek meg, aki egész életükben egyetlen mondatot tudtak. És azt az egyetlen mondatot hajtogatták, amíg meg nem haltak.