J. M. G. Le Clézióval Gérard de Cortanze beszélget
Más hangokra is odafigyelni
 (mint Borges tigrise)

Gérard de Cortanze: Mondhatjuk, hogy az Ön műve a koherencia keresése?

J. M. G. Le Clézio: Nehéz arról beszélni, amit ír az ember, mert olyan késztetésre írunk, amivel nem vagyunk tisztában. Ha megértenénk, talán fel is hagynánk az írással… Az írás szükséglet.  Az ember belsejében megy végbe. Ez kikívánkozik – ebben a formában kíván megnyilvánulni. Írni nem könnyű. Az írás olyan művészet, amihez sok gyakorlás kell, úgy értem, hogy több kell hozzá, mint egy szókincsének és szintaxisának ismerete. Más írókat olvasva és feldolgozva az az igény kell hogy támadjon az emberben, hogy képes legyen valami jobbra.

DC: Az elolvasottakat magáévá kell tennie ahhoz, hogy írni tudjon?

LC: Igen, igen! Ha arra gondolok, hogy hétéves korom óta olvasok, be kell látnom, hogy sokat olvastam. Az első könyvek, amiket olvastam, nem gyerekkönyvek voltak. „Komoly” könyveket olvastam. Szótárakat például… Végül megtanultam szóról szóra az angol nyelv szótárát, mert ezen a nyelven szerettem volna írni.  Mivel nem voltam abban a kiváltságos helyzetben, hogy beleszülessek az angol nyelvbe, valahogy le akartam rövidíteni a dolgot. Teljesen el akartam sajátítani ezt a nyelvet, olyannyira, hogy benyeltem, és bizonyos értelemben egy automata lettem, amelyik kívánságra kiadja a szavakat.

DC: Ez úgy látszik, mégsem működött…

LC: Hát nem… Mert ahhoz, hogy egy nyelven írni lehessen, nem elegendő egy szótár és egy nyelvtankönyv: kell még valami más is. Éppen ekkor jöttem rá, hogy valami másra van szükség, és hogy ez a más annak a feldolgozása és átlényegítése, amit olvasással sajátítunk el. Ez az egész kémia, ami arra irányul, hogy az ember azt írja, amit éppen neki írnia kell, azaz hogy az ember igazolja a saját létezését és azt, amivé a szavak közvetítésével válik – ahogy ezek másokhoz elérnek, ahogyan sportolnak, vagy ahogy egyszerűen csak helytállnak az életben, lehet, hogy ez a vallással is megvalósítható. Az írás valamelyest szintén „hitvallás”, religio a szó pascali értelmében.

DC: Úgy érzi, hogy sok könyvet írt?

LC: Néha az az érzésem, hogy borzasztó sokat írtam. Eszembe jut, ahogy egyszer Michel Butorral beszélgettem, akkoriban, amikor mindketten Nizzában laktunk. – A buszmegállóban találkoztunk, és ő azt mondta: „Túl sokat írunk”. Akkor elgondolkodtam: „Igaz ez?” Nyugtalanított a dolog. Azt mondtam magamban: „Mindent el kéne égetnem, amit írtam. Ezek haszontalan dolgok. Nem marad belőle semmi egy jó kis autodafé után.” De amikor aztán jól belegondoltam, cáfolhatatlan érvet meríthettem belőle: Mivel minden, amit csináltam, haszontalan, folytatnom kell: hátha találok végül valami használhatót. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy egy író minden bizonnyal tökéletlen, lezáratlan lény, de a tökéletességre törekszik. Időnként – ritkán, de mégis előfordul –, az írók mindjárt elsőre elérik ezt a tökéletességet, és aztán felhagynak az írással: Arthur Rimbaud, a mexikói Juan Rulfo. 

DC: Az ember soha nem valósítja meg önmagát egészen?

LC: Az a benyomásom, hogy közelebb kerülök ahhoz, ami lenni akarok. De lehet, hogy ez csak a felnőttség illúziója. Ha az ember érettebb korba ér, kétségtelenül a fiziológia, a szellem és az emlékezet lelassulását kezdi megtapasztalni. Ez az általános lelassulás teszi, hogy kénytelen megelégedni azzal, amivé vált. Abban különbözik ez a serdülőkortól, hogy az ember akkor még valóban fejlődésben van, és az a benyomása, hogy végtelenül megsokszorozhatja a képességeit, hogy képes többet és jobbat írni, mint bárki más. Hogy halhatatlan. Mindennek ellenáll. Tud élni, anélkül hogy aludna, hogy egyszer is rendesen kipihenné magát.

DC: Volt egy olyan terve, hogy negyven éves korában újra megírja minden addig megjelent könyvét.

LC: Ezt az ötletemet csak részben valósítottam meg, aztán hamar föladtam. Ebben kétségtelenül van valami formalizmus. Ahogy az állatok kialakítanak egy tökéletes szimmetriát a pettyeik, a szárnymintázatuk és külső jegyeik terén, úgy kell az embernek, aki fizikai téren nem mutat túl sok szimmetriát, egyfajta szellemi szimmetriát kifejlesztenie. Vagy ez talán csak ritmus kérdése…
Egyesek szerint az ember hét vagy tizenhárom éves ritmus szerint él. Egy bizonyos idő elteltével megint mindent a nulláról kell kezdeni, hogy a ritmus újrainduljon. Nulláról indulni, ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy az ember mindent átír, amit eddig produkált; olyan értelemben kell nulláról indulni, hogy újra rátalálunk azokra az impulzusokra, amelyek arra késztették az embert, hogy egyáltalán írni kezdjen.
 

*** (Mit keresett az indiánok között?)
DC: Ezt kereste 1970 és 74 között az embera- és waunana indiánoknál? A tudás egy nem intellektuális formájára törekedett?

LC: Pontosan. Valami testi megrázkódtatásra volt szükségem. Nem akartam egy merő agyműködésből álló lény lenni. Rájöttem, hogy ilyesmire kell törekednem. Hogy ez a nem csupán agyműködés jót tehet későbbi könyveimnek. Más írók tarthatták abszurdnak vagy akár mesterkéltnek is ezt a törekvést. A könyvek, amelyek fiatalon érdekeltek, olyanok voltak, hogy alapjában elmondták, hogyan válhat az ember észlényből pszichikai lénnyé. Olyan könyvekre gondolok, mint Richard Henry Dana könyve a Two Years Before the Mast, Kipling, William Golding könyvei, és mindezekről a beavatási szertartásokról Stevenson az ilyen történések tipikus regényírója.* Hogyan válik valaki észlényből húsvér emberré, hogyan lesz valaki intellektuális lényből morális lénnyé, hogyan szerzi meg valaki ezt a belső tapasztalatot? A társadalom, amelyben felnőttem – európai jellegű, amelyre kis fáziskéséssel a Mauritius szigetén szokásos nevelés és valami távoli breton szubsztrátum nyomta rá a bélyegét. –nem arra van beállítva, hogy ifjú embereket ilyen irányban alakítson. Inkább azt várja el tőlük, hogy teljességgel feledkezzenek el a világ létezéséről. Egy szép napon aztán a nyakukba szakad a világ, és akkor meg vannak lepve.

DC: Közel jár ahhoz, hogy azzá váljon, ami mindig is volt? Mint Borges tigrise, akinek azzal telik az élete, hogy tigrissé váljon, vagy mint a tájképfestő, aki élete végén rájön,  hogy csakis az önarcképét festette?

LC: Szép gondolat... Egy alkalommal volt szerencsém Borges-szel találkozni, hosszan beszélgettünk az irodalom és az élet viszonyáról. Nyugtalan volt, hiába próbálta az emlékezetébe idézni egy író nevét, sehogy sem jutott az eszébe. A kapott információk kombinálásával meg tudtam neki mondani a keresett nevet. Rider Haggard. Mint mondta, gyerekként mélyen megrázta annak az elbeszélésnek az olvasása, amelyet éppen akkoriban olvastam a Journal des Voyages egy régebbi számában. Ebben Csaka, a zulu király történetérőt mondják el. Az elbeszélésben volt egy különleges szakasz, ahol egy protestáns lelkész által fölnevelt fekete fiú otthagyja az európai világot, és eltűnik az erdőben. Egy idő múlva, amikor a lelkész éppen egy ünnepet celebrál, megnyílik az erdő, és előjön belőle egy vadember. Az arcán harci festés, a fején tollak, és egy lándzsát ráz. A gyülekezet reszket a félelemtől, valami rettenetestől tart. A vadember odalép a lelkészhez, egy mellényt hajít elé a földre, és így szól: “Amikor elmentem, ezt magammal vittem. Ez a civilizáció egyetlen maradványa nálam. Most ezt is visszahoztam neked.” És újra eltűnik az erdőben. Borges azt mesélte, hgy nagyon megindította ez a történet. Arról tanúskodik, hogy az ember belül hordja magában a rendeltetését. Bármennyire átnevelik, mindig kibukik belőle az, aminek lennie kellene; úgy dönt, hogy az legyen, akinek végül is lennie kell, az, aki belül, a lelke legmélyén mindig is volt.

DC: Vajon rendelkezik-e az ember a sorsával?

LC: Borges szerint igen. Szerintem az embert messzemenően az kondicionálja, amit élete első éveiben élt át, ide tartoznak a könyvek is, amiket olvasott, a mesék, amiket hallott – ebből meríti a küldetéstudatát. Később aztán nehezére esik ettől elszakadni. Élete többi része talán éppen arról szól, hogy ennek a korszakának megfeleljen, valahogy úgy, mint a tigris, amelyiknek tigrissé kell válnia. Hiába nevelik szelídnek, azzá kell válnia, ami.

*** (Ifjú mauritiusiként felnőni egy dél-francia környezetben)
DC: Családi gyökerei szolgálnak-e anyagul? Segítségére vannak, vagy szeretné inkább elfelejteni a családi hátterét?

LC: Ami engem foglalkoztatott, azok nem annyira a gyökereim, mint inkább az, ahogy fölneveltek. Anyám angol nő, aki Nizzába menekült, és mivel nem tartózkodhatott a megszállt zónában, Nizza hátországában rejtőzött el. A borzalmakat leszámítva a háború alatt a zsidókéhoz hasonló helyzetet éltem át: Ebben az időben itt nem volt valami könnyű angolnak lenni. Az apám orvos volt Afrikában, csak jóval később ismertem meg. Amikor sikerült helyreállítanom a kapcsolatot – a Picardiából származó anyám és Európába visszatelepült apám között, aki magával hozta az egész Mauritius-szigeti hagyományt – ez érezhető sokkot idézett elő.  Ez nem annyira abból adódott, hogy megmondta, hogy ilyen meg olyan a származásom, hanem hogy beláttam, hogy ebben a dél-francia környezetben ezentúl egy ifjú mauritiusiként fognak nevelni. Közölték velem, hogy a karácsony pogány ünnep, amit nem szabad megünnepelni. Mindennap kellett rizst ennem tök-, friss zöldség- és trópusi tüskéstök levelekkel és mángoldot is. És mindezt főzve. Egyetlen nap volt kivétel, a vasárnap. Akkor szabad volt curry-szószt önteni a rizsre és a levelekre! Ha az embert egész gyerekkorában mindennap így tartják, miközben a többiek steaket esznek sült krumplival, és soha nem kap fagylaltot, mert a szüleinek nincs jégszekrénye, akkor nem annyira a családi gyökerek fogják izgatni, mint inkább az, hogy idegennek érzi magát. Egy olyan helyen, amit mégiscsak a sajátjának érez, olyan, mint valami idegen test.

DC: Ez vezet az íráshoz, ebből fakad?

LC: Minden bizonnyal kompenzálja a frusztrációkat, ez igaz. És örömet okoz. Szerettem a könyveket, amint a közelükbe kerültem. Gyerekkorom legmélyebb emócióit a nagyanyámnak köszönhetem, aki egy fantasztikus könyvet hagyott rám: egy társalgási könyvet 15 kötetben. 1858-ban jelent meg, képek nélkül, a szöveget, ahogy ez akkoriban szokás volt, nagyon szorosan szedett három hasábban nyomtatták. Ez a felhasználóbarát mű, amely nagyrészben elavult franciasággal íródott, olyan volt nekem, mintha az álmok anyagából szőtték volna. Minden szóba került benne: az egész világ benne volt egyetlen könyvben.  Hosszú ideig segítségemre volt ez a könyv az életben, hogy meg tudjam különböztetni a hozzám hasonló embereket azoktól, akikre soha semmiben sem fogok hasonlítani. Aki ismerte ezt a lexikont, velem együtt ugyanazokat a csúcsokat mászta meg, ugyanazokon a veszélyeken lett úrrá.

DC: Nagyon érzékeny a múlandóságra?

LC: A modern társadalom száműzni akarta a halált, a betegséget és a szenvedést. Mégis létezik továbbra is, és a mi társadalmunkat sokkolja, ha szembetalálja magát az ilyen realitásokkal, mivel úgy érzi, hogy a világ továbbra is valamiféle mozdulatlan szegmens, ahol semmi sem változik, miközben alapjában véve minden a véletlenen múlik. A kimozdulás annak a lehetősége, hogy összhangban legyünk ezzel az állandó bizonytalansággal.

DC: Amikor útnak indul, úgy érzi, hogy elmenekül a saját korából, vagy olyan helyet keres, ahol emberibb módon lehet élni?

LC: Nem hiszem, hogy menekülnék valami elől. Ha menekülnék, azt érezném, hogy előbb bírálnom kéne azt, ami elől menekülök. Amíg nem mozdultam el, lett volna kedvem elmenekülni.  Most az az érzésem, hogy szükséges más hangokat is meghallani, olyanokat, amelyeket nem engednek hozzánk eljutni, olyan emberekét, akikre nem figyelnek oda, mert túl sokáig lenézték őket, vagy mert túl kevesen vannak, akiknek pedig nagyon sok elmondanivalójuk van a számunkra.

***
DC: Első könyvében, a Jegyzőkönyvben sokat foglalkozik az őrültséggel. Ez a téma egyre-másra felbukkan a műveiben.
LC: Jerome David Salinger hatása alatt írtam ezt a könyvet. Salinger akartam lenni. Azonosultam azzal, amit írt, különösen a novelláival. A Zabhegyező, amit angolul olvastam, elbűvölt. Belekezdtem egy regénybe, amiből egy részlet bekerült a Jegyzőkönyvbe is, egy regénybe, amit sosem fejeztem be. A részletnek ez a címe: „Albonico Daisy úgy találja, hogy nagy a hőség”. Ezek az alakok, Albonico és 
Daisy Salingerre utaltak. Gondoltam rá, hogy Salinger a zen-buddhizmus felé tájékozódott, ebből a témából kiindulva bontotta ki a szereplőit és alakította ki a művét. Hogy annyira a gyerekkor világa felé fordult, ez csak a zen-buddhizmusra való rácsodálkozásának a metaforája. Kedvem lett volna valami ilyesmit írni, de nem lehetett, mert már megírták előttem, és mert a Zen nem jelentett nekem semmit. Nem ismertem, túl mesterkéltnek találtam.  Akkoriban az asztrológia érdekelt. Ez volt az én zen-buddhizmusom… Azt hittem, ilyen módon tudnék olyasmit mondani, ami Salingerhez hasonlítana. A Jegyzőkönyv egy cella leírásával ér véget, és egy asztrológiai témára utal, az ég házának elképzelésére, ami sorsunk elemeit foglalja magában. Úgy gondoltam, hogy az irodalom arra is való volna, hogy beteljesítse egy felsőbb pszichikai dimenzió megtalálásának vágyát, aminek nem volna semmi köze az asztrológiához, inkább orvosi, de legalábbis klinikai jellegű volna. Akkoriban sokat olvastam erről a témáról… Elvégeztem egy pszichológiai kurzust is az egyetemen, csak hogy a diákokkal együtt bejussak egy idegklinikára, anélkül hogy vizsgálati alanynak vagy éppen analitikusnak kellett volna lennem. Megfigyelő voltam. A Jegyzőkönyv számos fejezete erre vezethető vissza. 

DC: Két író volt Önre nagy hatással, Michaux és Lautréamont. Michaux-ról azt írja „A jéghegyekkel szemben” c. csodálatos könyvében, hogy „Nincs még egy költő, aki ilyen kevés szóval ilyen sokat tudna mondani”. Lautréamont Michaux-nak éppen az ellentéte.

LC: Igen, Lautréamont Michaux-nak tényleg a tökéletes ellentéte, ehhez jön még a dolognak a nehezen felfogható nevetséges aspektusa. Itt is ifjúsági irodalomról van szó. Hamar a kezembe került Lautréamont, barátaim hívták fel rá a figyelmemet. Michaux-val kapcsolatban nem emlékszem ugyan pontosan, hogy mikor is kezdődött, de az biztos, hogy spontán módon kezdtem olvasni. Talán egy könyvesboltnak köszönhetem.  Egy időben sokat olvastam könyvesboltokban. Sokáig álldogáltam a polcok között. Beletettem egy könyvjelzőt a könyvbe, és másnap visszajöttem. Még mindig meghat, ha ilyet látok. Gyakran veszek észre kis cetliket eladásra kitett könyvekben, ilyenkor nem ezt veszem meg, inkább egy másikat. 

DC: Az Özönvíz elbeszélője egy egész világot teremt azzal, hogy kilép önmagából. Vajon az írással is egy világot teremt az ember saját szobájából kilépve?

LC: Igen. Ha tekintetbe vesszük, hogy az, ami megelőzi, és az, ami követi az embert, ahhoz a dupla semmihez fogható, ami ezt a szobát körülveszi, amelyben, ahogy Marguerite Yourcenar meséli, egy angolszász nagyfőnök egy madarat lát repülni. Beda Venerabilis, aki tanúja volt ennek a jelenetnek, ezt mondja neki: Az élet olyan rövid, mint ez a madár, amely éppen berepült a szobába, a fénytől elvakítva átcikázott rajta, és a másik ablakon át megint kirepült. Egyik viharból a másikba csapódik, egy pillanatig körberepül a szobán, aztán távozik.” A kép olyan nagy hatást tesz a szász törzsfőnökre, hogy áttér a keresztény hitre, amint felfogja ezeket a szavakat. Itt az irodalom analógiájával van dolgunk. Az egyik nem irodalmi semmiből tartunk a másik nem irodalmi semmibe, – és egy kissé elvakítva egy pillanatig látszólagos összevisszaságban repülünk. 

DC: A Terra amata és a Materiális extázis különös helyet foglal el az életművében?

LC: A Materiális extázis közvetlenül a barátaimmal a filmklubból kijövet folytatott beszélgetéseinken alapul.  Összejöttünk és felkavartuk a világot. Mivel álmatlanságban szenvedtem, lejegyeztem a gondolatokat, amelyeket megfogalmaztunk, és az ellenkezőjüket is. Az egészből egy „végtelen keresztmetszet” állt össze. Úgy találtam, hogy itt az átlagosságban valamiféle tökélyre jutottunk. Nem az általánosan elfogadott véleményekről volt szó, hanem annak az „átlagáról”, amit egy közönséges ember fel tud fogni, ha a kultúra minden kis mankóját igénybe veszi. Még egy ifjúsági könyv. Mint az Özönvízben és a Terra amata-ban, arra törekedtem, hogy egy olyan könyvet alkossak, amely előtt és után ott a semmi. Azt hiszem, mindig így írtam, rombusz alakban.

DC: A fiatal Hogen azt mondja a Szitkok könyvében: Meg akarom rajzolni az utamat, hogy aztán kitöröljem”. Ez Önre is áll?

LC: 1969-ben kaptam egy gúnyos, kissé indignálódott hangú olvasói levelet. Ez állt benne: „Uram, nem értem, miért fűrészeli el a fát maga alatt?” Emlékszem, azt gondoltam, „Ez szemléletes kép”. Valószínűleg ezt teszem azóta is.

DC: Minél tovább jut az ember, annál inkább el kell tüntetnie a nyomokat maga mögött? Vagy önkéntelenül tünteti el?

LC: Amit nem akarok elárulni, azt elhallgatom. 

DC: Ez a Gyűlölve alapkérdése, azé a könyvé, amely a kolumbiai indiánokkal való találkozását meséli el.

LC: A sorozatnak az az elképzelés volt az alapja, hogy összehozzak egy festőt és egy írót, vagy egy festői és egy írói művet. Mivel akkoriban inkább voltam direkt, mint ma, hajlottam arra a felfogásra, hogy a festészet, és ahogy ezt ma a nyugati világban szemlélik, mármint hogy áruként, engem kevéssé inspirál. Olyan emberekről akartam írni, akiknek a számára a művészet nem különbözik az élettől. Ettől azóta már óvakodom. Bár ez nekik a legkevésbé sem ártott – sosem jutna a tudomásukra, hogy volt egy ilyen könyv –, mégis olyan szégyentelennek találtam, hogy ennyire visszavonultan élő emberekről írjak. Nem akartam őket megzavarni.

DC: Azt kérdezte magától, hogy van-e joga ilyen könyvet írni?

LC: A képekre kérdeztem, mert abban a könyvben fényképek is voltak. Először azt akartam, hogy ne készüljön portréfelvétel. A kiadó ezt nem tartotta elegendőnek. Akkor egy közbenső megoldás mellett döntöttem: Jelenjenek meg arcok, de csak félig legyenek láthatók, és a fényképfelvételek úgy készüljenek, hogy az emberekre ne lehessen ráismerni. Ez egy sajátos mesterfogás volt. Mint amikor egy náci azt mondta: „Én csak egy papírt írtam alá, nem vagyok felelős semmiért”.  Akár csak félig voltak láthatók az arcok, akár nem, mindenképpen benne voltak egy ténylegesen meglévő könyvben… És persze nem olyan emberekről volt szó, akik attól félnek, hogy elvesztik a lelküket, ha lefényképezik őket, hanem olyan emberekről, akik állandó defenzívában vannak, mert óvniuk kell magukat. Az amerikai indiánok csak úgy tudnak fennmaradni, ha állandóan védősáncokat építenek maguk köré. Az is egyfajta agresszió, ha valakit a kerítésen át bámulunk, vagy ha még át is mászunk ezen a kerítésen. Ha a droggal kapcsolatos tapasztalatokra utal az ember az indiánoknál, ez problémákat vet fel. Elkezdtem egy könyvet, amit abbahagytam. Az valóban behatolást jelentett volna a világukba. Ezt a jelenséget a mi kultúránkban teljesen félreértették volna, mert ez valami különlegességet, valami rendkívülit csinál a drogból, és semmi köze ahhoz, ahogyan az indián világban alkalmazzák.  Nem akartam olyan anyagot felhasználni, ami nem az enyém, amit csak kölcsön kaptam. Nem vagyok benne biztos, hogy a kolumbiai varázsló, aki beavatott a titkaiba és a barátjának tekintett, akivel nyíltan beszélhet, örült volna annak, ha szétkürtölöm a titkait.

DC: Vajon egy író nem árul-e mindig el titkokat?

LC: Hát igen, egy fosztogató. Nem vitás. De amikor a nagyapám naplóját használtam fel, „Az utazás Rodriguez-be” megírásához, az sem illetett meg inkább engem, mint bárki mást…

DC: Lehet-e ezt másként csinálni? Az író varázsló is, manipulál…

LC: De amikor a nagyapám naplóját használtam fel, múltbeli emberekről meséltem. Ez kevésbé traumatizált, mint ha olyan emberekről beszéltem volna, akik még élnek, és akiknek nem könnyű a mindennapi megélhetés. Az ilyen hozzáállásban van valami szélhámoskodás.

*** (Szegény gazdagok)
DC: Fontos Önnek a pénz?

LC: Nem az a fontos, hogy pénzem legyen, hanem hogy időm legyen az írásra. Ha valami kereső foglalkozást kellene űznöm, mint egy bankpénztárosnak, hogy megkeressem a kenyérre valót, esténként fáradtan térnék haza, és nehezemre esne az írás.

DC: Van olyan szegénység, amit magának választ az ember, és egy másik fajta, amit nem?

LC: Kőgazdag mauritiusi nagybirtokos családból származom. Különféle viszálykodások következtében azonban a családom egyik ága tönkrement, és két generációval előttem kénytelen volt kivándorolni. Az apám Nigériában telepedett le, a nagybátyám Trinidad és Tobagóban, egy másik bácsikám Réunion szigetén. Anyai nagyapám orvosként Párizsban telepedett le. Egy valódi diaszpóra – szétszóratás. A családnak ebben az ágában minden nő tönkrement – férjnél voltak vagy nem mentek férjhez, szerencsétlenül elvesztették a férjüket a háborúban – és egy nehezen leírható helyzetben találták magukat. Az éhezés határán jártak, csak a közeli rokonok támogatásának köszönhetően tudtak felszínen maradni. Nem tudom, miért, de az a benyomásom, hogy az ilyesmi megváltoztatja az embert. Ha ismeri ezt a szegénységet, mert átélte. Ismertem olyan nőket ebben a családban, akik életük végén egyedül maradtak, nem volt semmijük. És nem tudtak mihez kezdeni, mert a neveltetésük arra készítette fel őket, hogy fényűzően éljenek, és mert konyhai maradékokon kellett tengődniük, mert arra sem volt pénzük, hogy valami kis zöldségfélét vegyenek maguknak. Nem panaszkodtak, nem engedte a büszkeségük. Időnként fény derült ezekre az eléggé méltatlan körülményekre… Alig lehet annál szörnyűbbet elképzelni egy idős ember nyomorúságánál, aki egyedül él egy városban, egy odúban, teljesen nincstelenül. Nizza, amelyik egy annyira fehér város, és a könnyű élet benyomását kelti, nagy nyomort is rejteget. Állandóan találni ott olyan 70-80 éveseket, akik az éhhalál közelében járnak, egészségtelen odúkban vegetálnak, és nem mernek segítséget kérni. Ettől olyan szörnyű. Ehhez az ínséghez mérten eltörpül mindaz, ami az emberrel magával történik. 
 Ezen kívül van egy másik fajta ínség is, ami nemcsak az elmebetegeket, hanem mindazokat érinti, akik a nyelvi korlátoknak nem a jó oldalán találják magukat. Én a jó oldalon vagyok. Tudok bánni a nyelvvel. Mások a rossz oldalon vannak. Az ilyen kérdések nyugtalanítanak. Ezt ijesztőnek találom. Számomra ez egyenesen rémálom. Az az érzésem, hogy ezzel nehéz megbirkózni. Nem mintha félnék, hogy velem is előfordulhat, csak mert úgy gondolom, hogy nem lehet megakadályozni, hogy bekövetkezzen. Nincs mit tenni az ellen, hogy ilyesmi előforduljon. 

*** (A műfaj a ritmuson múlik – a képzelet inváziója)
DC: Michaux áttörte az irodalmi műfajok – novella, líra, regény – határait. Van ezeknek a fogalmaknak íróként az Ön számára jelentősége?

LC: Nem különösebben nehéz meghatározni, hogy mi egy regény vagy egy novella. Ez inkább a ritmuson múlik. Ha az ember bizonyos fajta könyvekkel indít, megvan az a ritmus, ami elvezeti ahhoz, ami egy regény, tehát egy olyan műhöz, ami esetleg zeneibb jellegű, mint amilyen egy novella lehet. Másoknál azt lehet megfigyelni, hogy olyanok, mint egy helyi újsághír. Lehetne akár egy újság rovatában is, és az ember nem tudja megmondani, hogy mi vezette ebbe az irányba. Talán egy bizonyos téma. Az ember pillanatnyi hangulata. Nem tudom.

DC: Ez csak úgy jön?

LC: Igen, pontosan. Egyszerűen csak úgy jön… Összegyűjtöttem helyi hírekből egy egész gyűjteményt egy dossziéban. Ebből sosem lesz semmi, de időnként épp olyan élvezettel olvasom, mintha Turgenyev elbeszéléseit olvasnám. A látszólagos banalitás mögött mindig van valami más is. Az a benyomásom, hogy az irodalmi műfajt nehezebb meghatározni, mint a ritmust, ami már az írás előtt is megvan, az írással együtt keletkezik, és amit egyáltalán nem lehet irányítani. A Hal és arany eredetileg elbeszélésnek íródott, úgy 15 oldalasnak kellett volna lennie, és majdhogynem akaratom ellenére lett regény belőle. Úgy fejlődött, hogy egyes fejezetek, amiket nem láttam előre, maguktól a helyükre kerültek. Nem annyira a személyekről beszélek, amelyek igyekeztek kivonni magukat az irányításom alól, hanem magáról az ábrázolásról, a szövegről, ami hirtelen áradni kezd. Azon gondolkodom, nem olyan-e ez, mint a mikrobák inváziója, a képzelet működésében is van valami olyan, mint az üszkösödés, valami megállíthatatlan.

DC: A mindennapi élet korlátai felszámolnak mindent, ami az illúzió felülkerekedését jelenthetné?

LC: A mindennapi élet által állított korlátok vagy a racionális agy. Azt mondják, hogy az őrülteken az az illúzió hatalmasodik el, hogy benne vannak abban az illúzióban, hogy képzeletük felülkerekedik rajtuk. Már nem tudnak különbséget tenni aközött, ami „igaz”, ami valóságos, és amit csak beképzelnek maguknak. Amikor írok, nekem is az az érzésem, hogy a képzelet inváziójával állok szemben.  A megfelelő évszakban, a megfelelő napon, amikor formában vagyok, vagy éppen ellenkezőleg, ha éppen levertnek érzem magam, és nagy kedvem támad az íráshoz, hagyom, hogy magával ragadjon. Ha egy zenei motívum vagy egy mondat rést ütött, és hozzájön egy másik, majd még egy, és azt veszem észre, hogy egyszerre nyomás keletkezik bennem, akkor úgy érzem, mintha valami terhet cipelnék. Ha ezt visszafojtanám, annak a veszélynek tenném ki magam, hogy felborul az egyensúlyom. Ha ez az invázió levonul, és az egészség visszaáll, és az ember mindezzel meg tud birkózni, akkor aztán nagyon kimerültnek érzi magát. És ez azt jelenti, hogy elérkezett az írás pillanata.
 

     KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu