Csatangoló

Linnaeus Tripe az avai udvarról és Burmáról, John Murray Allahabadból, Knapurból, Felice Beato Kínáról a második ópiumháború idején, Carleton E. Watkins a Vadnyugatról és sok más fotográfus a világ sok más tájáról hozott képeket a fotográfia korai története idején, ahogy a kamerával útra lehetett kelni. Ők a távolság hivatásos mesterei: akik bemutatják az idegent, megalkotják, közel hozzák és egyúttal távol tartják tőlünk. És mellettük, utánuk a tudományos expedíciók tagjai, a kamerával etnográfiai leírást végzők, a tőlünk távol saját értékeket kereső vagy szociográfiai indíttatásból kutató helyi fotográfusok, majd a már kamerával is felszerelkezett szenvedélyes utazók. És a végén a hírügynökségek hálózata, a tömegturisták, a net, a flickr. Mindenütt jelen vagyunk most már, mindenről készül kép. Nincs többé távolság?
Az a képzőművészeti projekt, amelyről Pettendi Szabó Péter a szakmai körökön túl is ismerté vált, épp az ellenkezőjéről beszélt. Emlékezetes: készített egy nagyméretű hátteret a budapesti Lánchídról, összetekerve magával vitte, s felállította az ország más-más sarkában olyan emberek háttereként, akik még soha sem jártak Pesten, még nem készítették el a „háttérben a Lánchíd” kötelező turistafotót. (Az útja során exponált fényképeket aztán kiállította a Lánchídon, s az egész projektről könyvet is kiadott (Háttér, Holnap Kiadó, 2008). Egy kicsiny, és nem is a legszegényebb országon belül is micsoda távolságok, milyen különböző tapasztalatok, milyen párhuzamos életvilágok. Hol itt a globalizáció?
Ott van minden szinte a képen, ahogyan most Pettendi Szabó útközben készült fotóit nézzük. Egy világcég hirdetése a háttérben, Toyoták a thaiföldi csúcsforgalomban, egy műanyag papucs az egzotikus tájban, Mona Lisa-repró és egyiptomi szuvenír valahol Törökországban. Kilapult a Föld, vagy sokszorosan egymásba hurkolt valós és virtuális lokalitások elképesztően bonyolult rendszerévé vált? A fotók, amelyeket Pettendi Szabó készített, inkább ez utóbbi feltételezés mellett érvelnek.
Flaneur ő is, csatangoló, mint a 19. század Párizsának modern lakója (ahogy azt Baudelaire, majd Benjamin leírta). Ő sem otthonos az általa bejárt saját tájban, a Földgolyón, ő is menedéket talál a tömegben, megtapasztal állásfoglalás nélkül, keres, kételkedik, figyel, nem lép túl közel. Ő a közelség hivatásos mestere. Gyaloglás helyett repül, kezében fényképezőgép, de a célja ugyanaz „Az utazás, hogy megismerjem a magam földrajzát.” Nem csak saját, belső útjait, hanem a saját kis táj világba vetettségét. A velünk és bennünk lakó idegent, másikat.