Hétfő volt, február 22-e, a kilencvenes éveknek, annak az eltékozolt évtizednek a végén. Mint minden reggel, Robert Beck most is meztelenül állt a fürdőszobatükör előtt. Te jóisten, hogy meghíztál, gondolta. Egyetlen magyarázat kínálkozott: Isten.
Isten nem akarta, hogy lefogyjon, és kész.
A másik magyarázat: utált mozogni, egészségtelenül táplálkozott, és a teste sem volt már a régi. Túl gyorsan öregszünk, gondolta Beck. Kicsit nem figyelünk oda, és már rég nem egy zenekar ifjú frontembere vagyunk, hanem harminchét éves tanár egy müncheni gimnáziumban. Nem éppen az az életrajz, amire vágytunk.
Újra belenézett a tükörbe. Jesszasz, hát ezt nem lehet kibírni, hogy milyen kövér lett, a hasát se húzhatja be örökké, mintha azzal minden meg lenne oldva. Sport, gondolta Beck. Többet kell sportolni. Könnyűatlétika, vagy jóga. Igen, a jóga, az neki való. Jóga és egészségesebb táplálkozás. Beck komoly képpel nézett szembe önmagával, aztán várt egy kicsit, méregetni kezdte saját eltökélt arcát. Máris kicsit úgy nézett ki, mint az az angol hollywoodi sztár, Colint Firth. Vagy Colint Firth ír volt. Mindegy. Tagadhatatlanul mutat némi hasonlóságot azzal a brit színésszel, leszámítva persze a tíz kiló súlyfölösleget. Beck végigsimított a hasán, majd váratlanul belemarkolt, hüvelyk- és mutatóujja közé fogva a fehér húst. Már régóta látta a közeledő végzetet. Pedig régebben sovány volt. Mégis mindig sejtette, hogy ott rejtőzik benne a kövér Robert Beck, és elő is fog bújni. Így az elmúlt hónapok fejleményei rettenetesek voltak ugyan, de elkerülhetetlenek. Akárcsak az REM utolsó néhány lemeze.

Amikor Beck kilépett a házból – a szokásos szerelés: farmer, sötét ing, fekete bőrdzseki –, néhány lépéssel odébb felfigyelt egy nőre, aki vadul gesztikulálva, üvöltözve állt a járdán. Beck az első pillanatban azt hitte, őrülttel van dolga, de aztán észrevette a kezében a mobiltelefont.
– Menj a picsába, te faszkalap, menjél te a picsába… Nem, most szépen végighallgatsz. Vége, érted?! Egyszer és mindenkorra elegem van, kinyalhatod!
Beck közben odaért hozzá, hallgatta, mit mond. Huszonöt és huszonkilenc év közé saccolta a lány életkorát. Eléggé magas volt és karcsú, haja világosbarna, arca finom vonású, kissé manószerű. Csak mintha az orra lett volna nagyobb a kelleténél. Tipikus használtruha-boltban vett szoknyát és tarkabarka hippi-inget viselt, biztos afféle „Mentsük meg a világot”-tripje van neki, gondolta Beck. Első gondolata ez volt: csinos, de nem az esetem.
– Kinyalhatod! – kiabálta ismét a lány. – Annyira elegem van belőled. Semmit nem változtál… Ugyan már… Nem, felejtsd el. Később fölmegyek a cuccomért, és szevasz, lehet összeköltözni a kis kurvával!
Megnyomott egy gombot a telefonon, aztán még annyit mondott, ezúttal halkan és lehunyt szemmel – Picsába! – Csak ekkor vette észre Becket, aki még mindig ott állt előtte kissé elnyílt szájjal. – Maga meg milyen alak? Máskor is így hallgatózik?
Becknek ekkor tűnt fel a lány hosszú fekete köténye, rajta a piros betűs felirat: „Macchiato”. Nyilvánvalóan abban a kávéházban dolgozott, amely előtt álltak. – Nem hallgatóztam – felelte végül Beck.
– Dehogyisnem hallgatózott.
Beck nem válaszolt rögtön. – Na jó, akkor hallgatóztam – ismerte be. – És ha igen. Végül is olyan sok akadályt nem gördített a hallgatózás elé.
– Mi?
– Jesszasz, hát itt áll az utca közepén, és ilyeneket ordibál, hogy faszfej meg kurva. Én meg menjek tovább, mintha mi sem történt volna? Ha privátszférát akar, telefonáljon máshol. Szerintem tudat alatt még akarta is, hogy valaki végighallgassa.
A nő egy pillanatig komolyan elgondolkodott a pimasz megjegyzésen, aztán összeszűkült szemmel nézett Beckre. – Na most ide hallgasson, maga kis hobbipszichológus, én magát feljelenteni nem fogom ezért. De akiben van egy kis emberi érzés, az ilyenkor egyszerűen továbbmegy, mert észreveszi, hogy nem vagyok éppen a legjobb passzban.
Beck csak most fogta fel, hogy a lány mindjárt elsírja magát.
– Sajnálom – szólalt meg végül. – Tényleg sajnálom.
A lánynak legörbült a szája. Olyan lett az arca, mint egy dacos kislányé. – Igen, mindenki sajnálja. Maga is sajnálja, ő is sajnálja. – Kissé fölemelte közben a mobiltelefonját, mintha az ex-barát, akit az imént a sárga földig lehordott, abban lakna, akár egy kicsi dzsinn. – Tegyen meg nekem egy szívességet, legközelebb fogja be a száját, ennyi. Most pedig megyek dolgozni.
Ezekkel a szavakkal hátat fordított Becknek, és visszament a kávézóba. Beck látta a kirakatüvegen keresztül, ahogy egy kolléganőjével beszél, majd a kolléganő átöleli. Valahogy édes ez a kis manólány, gondolta. Legközelebb benézünk ebbe a kávézóba.

        NÁDORI LÍDIA FORDÍTÁSA