(readme.cc)

Ausztriában töltött első éveire szívesen emlékszik vissza Renate. Nyelvismeretére támaszkodva egy közepes nagyságú kereskedelmi cégnél talál munkát magának, amely hegymászó- és túracipőt forgalmaz külföldön. A lányát a bécsi cseh gimnáziumba küldi. Új barátokra lel, és a háború óta először utazik ismét délre, Olaszországba. Ellenségeskedéssel ritkán találkozik a származása miatt. A morvaországi születés Bécsben nem jelent különlegességet, véli. A cseh rokont inkább gúnnyal kezelik, mint gyűlölettel, mindenesetre könnyed megvetéssel vagy bizalmatlansággal, de semmi esetre sem utálattal. Az ezekben az években jelentős számban Ausztriába érkező jugó és  török vendégmunkások a lakosság sokkal nagyobb előítéletével szembesülnek. A Reisnerek privilegizált külföldiek. Ennek ellenére mindig megütötték a fülét bántó mondatok, meséli Renate.
 „Nektek cseheknek soha nem ment olyan jól a történelmetekben, mint a protektorátus alatt”, állítja mintegy mellékesen valaki. 
 „A zsidó-keverékeknek Hitler alatt jól ment. A hadseregbe sem kellett bevonulniuk, és el sem gázosították őket”, így. „Má zokon ne vegye Nagy'sos Asszony!”
 Renate rossz néven veszi. Magyarázkodni próbál. Napokig levert, mert senki nem hallgatja meg, és minden egyes alkalommal megfogadja, nem bánkódik az emberi butaság miatt, ehelyett inkább minden olyan dolognak örül, amelyet már senki sem vehet el tőle: a szerény jólétet, az üzletek nagy választékát, a külföldre való szabad utazás lehetőségét, és mindenekelőtt a tényt, hogy többé már nem hurcolható el véletlenszerűen kihallgatásra, vagy nem tartóztatható le. A 'nevegyezokonmá' mégis újra és újra eszébe jut Renaténak, nem hagy neki nyugtot, és évről évre változik a hanglejtés, és egyre hangosabban visszacseng a fülébe. 
 

*

Renate munkaadóját Georg Schanznak hívják, egy öreg náci, aki nem rejti véka alá érzelmeit. Németország Szovjetunió elleni háborúja a civilizált nyugati világ és a bolsevik-ázsiai barbárság harca volt. A világot egy különösen gazdag és befolyásos zsidó spekuláns csoport irányítja, akik megjelennek a New York-i Wall Streeten a Cion bölcseinek nevezett szabadkőműves páholy ülésein, hogy kitűzzék stratégiáikat. Az amerikai elnök pedig nem több mint az alárendeltjük. 
 „Schanz úrra időnként rájött a közlési vágy”, meséli Renate. „Így aztán veszekednem kellett vele. Nem szabadna mindent olyan komolyan vennem, vélte. Azt gondolom, kedvelt engem. Mindenesetre sohasem piszkált vagy sohasem részesített hátrányban. Sőt, egyszer még segített is egy nehéz helyzetben.”
 A hetvenes évek elején Renate beadja az osztrák állampolgárság elnyerése iránti kérelmet. Ám addig is minden évben meg kell hosszabbítania a tartózkodási engedélyét. Az osztrák bürokrácia lassan dolgozik. 1972 telén Renate ismét felkeresi a Bécs belvárosában az Idegenrendőrség hivatali épületét. Ezúttal is vendégmunkások tucatjai üldögélnek a váróteremben, mindenki a kékre festett mágikus faajtóra és a fölötte lévő feliratra mered: Belépés csak a hangosbemondó sorszámhívása szerint. Az ablakok ugyan nyitva vannak, a cigarettafüst mégsem száll ki. Azt gondolja Renate, hogy szinte szagolni lehet az emberek fáradtságát. Az az érzése, a hideg és a füst felkúszott a szoknyája alatt a blúzába. Negyed óra múltán megint begombolja a kabátját, nyaka köré tekeri a sálat. További három óra telik el, míg szólítják a sorszámát. 
 A mágikus ajtó mögötti hivatalnoknak is kiült az arcára a fáradtság. Korára következtetve már közel áll a nyugdíjazáshoz. Barátságtalan hangon követeli a kitöltött kérvényt. Renatéval még egyetlen hivatalos személy sem viselkedett barátságosan. Ő pedig tudja, neki hogyan kell viselkednie. Helyet foglal az íróasztallal szemben, átnyújtja a kérvényt és a többi papírt, és csak akkor beszél, ha kérdezik. 
 Először minden rutinszerűnek tűnik. Aztán hirtelen: „Semmit sem tehetünk Önért. Változtak a szabályok. Vissza kell utaznia Csehszlovákiába, és az ottani konzulátusunkon kérvényezni egy új vízumot.”
 „Az nem megy”, hebegi Renate, „munkaviszonyom van, a lányom itt jár iskolába. Csak nem vehetem ki az iskolaév közepén...”
 „Sajnálom, de a hónap végéig el kell hagyniuk az országot”, szakítja félbe a hivatalnok. Anélkül hogy felpillantana, belelapozgat az íróasztalán fekvő okmányokba.
 „A honosítási eljárásom folyamatban van!”, mondja kétségbeeséssel a hangjában Renate. „Már csak néhány hónap, és osztrák állampolgár vagyok.”
 „Ez nem számít. Az egyik nincs összefüggésben a másikkal.”
 „De Csehszlovákiában nehézségeim lehetnek. Beadtam egy kitelepedési kérvényt. Ki tudja, hogyan reagál a cseh hivatal, ha hirtelen megint hosszabb időt töltök az országban.”
 „Sajnálom, ez nem az én problémám.”
 „Ezt nem gondolhatja komolyan. Egy demokratikus jogállamban nem lehet, hogy...”
 „Maga akarja nekem megmondani, mit szabad és mit nem?”, ordít a férfi. „Jobb dolgom is van annál, mint hogy magával vitatkozzak. Nem látta, mennyien várakoznak odakint?”
 Renate dühös. Életében már sok sértést kellett elviselnie, mégis nyugodt és belátó maradt. Most azonban elég. Felkiált: „Más hangnemet, ha kérhetném! Nagyon is jól ismerem az Ön hangnemét. Korábbról. A náci-időkből.”
 „Mit enged meg magának!” A férfi most először néz közvetlenül a nő arcába. Felugrik. Renaténak úgy tűnik, mintha egyből rá akarna rontani. „Mit képzel, hol van?”, ordítja.
 „Hát ez az, éppen ezt nem tudom többé, hol is vagyok és milyen évet írunk.”
 „Kifelé!”
 „Én...”
 „Azt mondtam, kifelé! De azonnal!”
 Renate távozását a váróteremben ülők szemrehányó pillantásai kísérik. Egyesek nyugtalanok, megfélemlítettek, mások ellenségesek. Mi jut eszébe, ily mértékig felbőszíteni azt az embert! Akinek nincsenek rendben a papírjai, annak a rosszkedvű bürokrata a leggonoszabb törvénynél is szörnyűbb.
 „Két órával később megyek dolgozni. Össze-vissza szaladgáltam a városban. A Kammerspiele kávéházban ittam egy pohár bort, és rögtön utána még egyet. Úgy néz ki az arcom, mintha az egész éjszakát átdorbézoltam volna. Fésületlen és sminkeletlen vagyok, és a könnyeimet sem tudom visszafojtani. A főnököm rám néz, összerezzen, és azt kérdezi: 'Mi történt magával? Úgy néz ki, mintha közvetlenül a kijózanító cellából jött volna.' Hozat nekem egy pohár vizet, becsukja az irodáját,  hogy a kollégák ne halljanak semmit, és azt mondja: 'Tudja, hogy vagyok magával. Beszélhet nyíltan.' Ezután fésűt vesz elő zakója belső zsebéből, és felémnyújtja. 'Maga sem segíthet rajtam', mondom. 'Azt majd meglátjuk', veti ellen. Röviden elmesélem a történteket, ő pedig szitkozódni kezd. 'Ezek az ostoba hivatalnokok!', kiabálja. 'Korábban ez nem történhetett volna meg.' De ennek ellenére se csináljak gondot belőle, van a problémámra megoldás. 'Ismerek egy nagykutyát a szocialista pártban', mondja. 'Wöllersdorfban ültem vele, még Schuschnig idején. Őt szociként zárták be, engem illegális náciként. Wöllersdorfban néhányszor kisegített a pácból, és 1938-ban az Anschluss után én intéztem el, hogy kiutazhasson. Felhívom őt.'”
 Renáte nem árulja el, ki ez a nagykutya. Csak annyit mond, hogy a telefonbeszélgetés után Schanz úr kissé melankolikusnak hatott. „Tulajdonképpen kár”, mormogott. „Néhány embernek nem tesz jót, ha nőni kezd.”
 Most mindennek vége!, gondolja Renate. 
 „Csak semmi pánik, Reisner asszony, Istenem, ne nézzen így! Minden el van rendezve. Nem most jöttem le a falvédőről. Tudom, hogyan kell egy vízilóval beszélni, aki repülő sasnak képzeli magát.”
 „Köszönöm”, suttogja Renate. A megkönnyebbülés ellenére hirtelen undort és keserű ízt érez a szájában. 

*
Következő nap fontos telefont kap Renate. Arra kérik, „nézzen be a hivatalba”, amilyen gyorsan csak lehet, „hogy a tartózkodási engedély meghosszabbítása ügyében tisztázhassanak minden félreértést.” A női hang a vonal végén nyomatékosan udvarias. A szokásos hivatali időn belül „bármikorra kérhet időpontot” és közvetlenül a részlegvezető irodájában jelentkezzen „minden szükséges okmánnyal együtt”.  
 „Akkor rögtön ma megyek is, tizennégy órára”, mondja Renate. 
 A részlegvezető irodája e felsőbb emeletek egyikén található. A folyosókon a 18. századi Bécset ábrázoló tájkép reprodukciók függnek. Az előszobában egy borvörös bőr ülőgarnitúra és egy kerek üvegasztal áll, az asztalon újságok és egy nyitott pralinés doboz. A titkárnő elveszi Renate kabátját. 
 Ez majdnem olyan, mint a paradicsom előkertje vagy legalábbis a tisztítótűz enyhe verziójának a tornáca, gondolja Renate. Még az hiányzik, hogy a vezető mosolyogva elémjöjjön, és biztosítson arról, milyen megtiszteltetés, hogy fogadhat. 
 Nyílik az ajtó. A vezető – középkorú elhízott úr – mosolyogva közelít Renatéhoz. Fehér rózsacsokrot tart bal kezében. 
 „Jó napot kívánok kegyelmes asszony, remélem, nem várakoztattam túl sokáig... Kérem, kövessen... Foglaljon helyet... Megkínálhatom valamivel? Hozassak egy kávét? … Kérem, Susi, hozzon egy feketét Reisner asszonynak...”
Amint a titkárnő kimegy, a férfi előhozakodik gazdagon cizellált bocsánatkérésével „a sajnálatos félreértés miatt”. E nagy mennyiségű „feldolgozandó” embertömeg esetében, imitt-amott hiba csúszhat be. Az alsó emeleti kolléga, „sajnálatos módon ő is csak ember”. Verbális kisiklásaiért kemény rendreutasításban részesült. Ha a kegyelmes asszony ragaszkodik hozzá, hívatja, hogy személyesen is bocsánatot kérhessen. 
 Renate nem ragaszkodik hozzá, megelégszik a virágcsokorral és egy állandó tartózkodási engedéllyel. 
 „Cudarul éreztem magam utána”, meséli Renate. „Fogtam a papírjaimat, a virágot és kimentem. Csak kifelé gyorsan ebből az épületből! Aztán majdnem összeomlott a vérnyomásom. Egy parkoló autónak támaszkodtam, és reménykedtem, a térdem nem mondja fel a szolgálatot. A virág kiesett a kezemből. Spontán segítőkészséget ritkán él meg Bécsben az ember, de ezúttal egy fiatal nő megállt mellettem és megkérdezte, mi van velem és szükségem van-e valamire. Szívesen hazavisz. A lelkemre beszélt, és végül valóban a lakásom ajtajáig kísért. Az egész napban ez volt a legszebb.”

       WERNITZER JULIANNA FORDÍTÁSA