Nem érdekel

Sokszor eltűnődöm mindenfélén: például hogy írt verset Koch,
hogy írta meg a Cirkuszt,
és hogy kérdezte meg tőle John Cage, hogy hány éves,
és hogy „bármit tettem, vers lett belőle”. Tegnap Dominique megkérdezte, mik azok
a dolgok, amelyek összekötnek minket, román írókat.

Nemsokára megvádolnak majd, hogy nem
őrzöm a nemzeti jelleget.
Ha Kochot olvasok, nem érdekel, hogy amerikai.
Nem érdekel, mi köti össze őt az amerikai írókkal.
Nm érdekel, hogy ki mondja ezt:
„Megkérdeztél, hogy futni akarok-e, és azt mondtam: nem,
és továbbmentem.”
Nem érdekel, hogy kínai mondja-e, vagy afrikai, vagy amerikai,
az a fontos csak, hogy hat rám, nagy szavak
nélkül. Hogy mondta Pound Harriet Monroe-nak?
„Are you for American poetry or poetry?”

Mi a fontos: a román költészet, vagy a poetry?
Mondd meg!
 

 Mikor a volt

Mikor a volt kommunista országok költőit olvasom, muszáj arra gondolnom, hogy
nem szarevők-e (mert hát egy költő mit össze nem olvas),
hogy vajon nem voltak-e besúgók, vagy éppen tartótisztek, ki-ki a maga országában...
Helyénvaló-e az efféle kérdés?
Helyénvaló-e az ilyen viselkedés?
Lehetséges-e?
Kérdezhetünk-e ilyen kérdést versben?
Kérdezhetünk-e ilyet egy költőről?
Fontos-e, hogy besúgók voltak? Hogy ügynökök?
Ne daloljunk-e inkább: kék az ég?
(Ne!)
 

 Fejlődési vers

Péntek, 2004. Hét-nyolc éves lehettem, mikor először láttam eleven költőt (még azt hittem, minden költő halott): húsos mohó száj, zsíros arc, tömzsi ujjak között borospohár (pionírtáborban voltam). Erre emlékszem csak. Nem tudom, őmiatta-e, de hosszú időre elment a kedvem a költészettől. A vers az volt, amit be kellett magolni és elszavalni, és nevetnem kellett, amikor a tévében néha láttam a kenetteljes arcú néniket. Azért se tetszett biztos, mert az év végén, jutalom gyanánt, állandóan csak iskolai versválogatásokat kaptam (az olcsóbbakból, ugye). Életem első költője nem volt más, mint Jean-Jacques Cousteau. A tévében láttam: leereszkedett a mélybe és lefilmezett egy bámulatos világot, ami még a szemcsés fekete-fehér képernyőn is élt. Mindenféle teremtményekről magyarázott, nekem úgy tűnt, nagyon átszellemülten. Talán a különös mélyvízi zaj tette, amely összekeveredett a szkafanderben a lélegzet hangjaival. Fejembe vettem, hogy készítek egy szkafandert (tudósnak valót), és folyton alámerültem magamba, mélyre, korallerdőkben úsztam, halrajok között (igaziból csak jóval később tanultam meg úszni). Valójában csakis a belső szkafandernek köszönhetem, hogy képes vagyok írni.
 
 

 A pince

Ha nem írnék
legszívesebben teljes erőmből dalolnék
valahol, ahol senki de senki se hallja.
Ha alaposan belegondolok, azóta írok, mióta nyolc éves koromban
minden örömömet belelalláztam a nagyapámék pincéjébe.

Nem, herr Goethe,
az írás nem „a beszéd meghaladása”,

az írás

a bennünk élő zenét vetíti ki.
 

       SZABÓ T. ANNA FORDÍTÁSAI