Tóth Krisztina
Szerda dél
(magyarul kezdett hozzájuk beszélni)
Dimitriosz egész úton nem szólt egy szót sem. A lába közé fogta a hatalmas
batyut, és nyitott szemmel aludt. Domna, a felesége és a két gyerek otthon
maradtak a rokonoknál, de Dimitriosz ígéretet kapott, hogy egy hónapon
belül őket is elhozzák. Nakisznak, aki mellette bóbiskolt, még nem volt
családja, pedig már huszonöt is elmúlt. Ő három lánytestvérét és öreg szüleit
hagyta Kasztoriában. A platón összesen nyolcan ültek, a határnál négy fekete
teherautó érte be, aztán veszítette el újra egymást. Gyerek egyiken se
utazott, a kicsiktől két héttel korábban, még a Preszpánál elbúcsúztak.
Piszkos, tetves, izzadt volt mindenki, a csomagok meg sárosak
a hosszú úttól.
Az élelmük elfogyott, a dohánnyal spórolni kellett. Éjjelente próbáltak
aludni, nappal figyelték a földeket. Nem volt rossz vidék, nagyra nőtt
a kukorica, és szépen termett a szőlő.
Az utóbbi napokban megeredt az eső, szünet nélkül kopogott a
vásznon. A ponyva valamelyest védte őket, de a ruhájuk átnedvesedett. Nakisz
kifordította a kabátját, és a gyűrődésekből szedegette a tetveket. Az öreg
Mihalisz nézte, és a folyamatosan ingatta a fejét, mintha átvette volna
a Tátra ritmusát.
Az esőre aztán ádáz, fülledt meleg jött, a száradó ruhák és párolgó
testek bűzleni kezdtek a platón. Közeledtek az ismeretlen úti célhoz. Alattomosan,
oldalról sütött a nap, nagyokat zökkentek a kanyaroknál. Mindenkinek elnehezült
a feje az éhségtől, a kialvatlanságtól meg a kipufogógáztól.
Délre járt, amikor bekanyarodtak egy kisváros főterére. Ismeretlen,
különös feliratok előtt haladtak el. A görögök megbámulták a húsboltot,
megnézték a nagy, barokk templomot és a teljesen egyformának tűnő, egykedvű
asszonyokat. A téren áthaladó helyiek megtorpantak, gyanakodva méregették
a szovjet teherautót: aznap már ez volt a harmadik. Elcsigázott férfiak
hunyorogtak kifelé a ponyva alól, senki nem adott jelet nekik, hogy szálljanak
le.
Végül jött egy zöld kabátos ember, és hosszan, kiabálva egyeztetett
a sofőrrel. Egyikük se tudott jól oroszul, így a tárgyalást mutogatással
meg hangerővel egészítették ki. Megkerülték a párolgó kocsit, integettek,
hogy gyerünk, gyerünk, mindenki lefelé.
Az utasok lekászálódtak, álltak a batyukkal, aztán bizonytalanul
megindultak a zöldkabátos után. Átmentek a téren, elhaladtak a boltból
bámészkodó nők mellett, majd beterelték őket egy sóderos udvarra. Hátul
egy kutya fékevesztetten ugatta a jövevényeket, amíg a lépcsőházból kilépő
nyurga kamasz rá nem ordított. Onnantól csak meghunyászkodva morgott. Rejtély,
hogy mit keresett a korcs egy iskola udvarán, és hogy hova lettek maguk
az iskolások. Egyáltalán, az egész kisváros kihaltnak tűnt, az őgyelgő
lakosok pedig olyan zavarodottnak, mintha nem is ide tartoznának.
¬– Milyen nap van ma?¬ – kérdezte hirtelen Joannisz.
– ¬Szerda. Szerda dél. –¬ felelte Marku, aki napok óta nem szólt
egy szót se, de összehúzott szemmel, ugrásra készen figyelt. Számolta a
napokat, számolta a határátkeléseket, aztán mozgó szájjal megszámolta a
kukoricaföldeket és a megmaradt dohányt. Fejben azt is kiszámolta, hány
unokatestvére született, beleértve a gyerekként elhaltakat is.
¬– Most szerda dél van¬ – ismételte meg komoran.
Nakisz visszaszaladt a kapuhoz, meg akarta nézni, hogy elment-e
a teherautó, de a pufajkás férfi kiabálva visszaparancsolta a többiekhez.
A csomagokat az udvaron hagyták, és bevonultak egy tornaterembe. A földön
már mindenütt görögök feküdtek, nagyrészt ismeretlenek. Mihalisz fölismert
egy ősz szakállú férfit, aki az ő vidékükről származott, és még nála is
öregebb volt. Zeysznek hívták, aznap reggel érkezett. Elmondta, hogy megmosakodni
még nem lehetett, de vizet már osztottak, és nem tudja, maradhatnak-e itt,
vagy tovább kell utazniuk. A legtöbben úgy próbáltak elhelyezkedni, hogy
éjszakára is kényelmes helyük legyen, de hamarosan belépett egy szűk szemű
férfi, és magyarul kezdett hozzájuk beszélni. A pufajkás közben eltűnt.
Senki nem értette, mit akar, tanácstalanul figyelték a negyvenes,
széles arcú figurát. A hangja árnyalattal erősebb volt a határozottnál,
de a kiéhezett utasok nem a leplezett zavart, csak az ingerültséget hallották
ki belőle. Hosszan, pattogva beszélt hozzájuk, aztán mutogatott, hogy álljanak
sorba. Feltápászkodtak a helyükről, gondolták, jó, akkor most az újonnan
jöttek is megkapják a vizüket, ott állt az egész csapat.
A férfi átvezette őket egy hosszú betonhodályba, amelynek a falára
táncoló, szoknyás iskolás lányok és hajladozó parasztok voltak festve.
Középen hosszú faasztalok álltak hosszában egymáshoz tolva, ám teríték
nem volt rajtuk.
Leültek sorban a padokra, levették a sapkájukat.
Aztán nem történt semmi. Ültek, fogták a sapkát, nézegettek a konyha
felé. A tejüveg mögül időnként kipillantott egy-egy riadt, fehér köpenyes
nő, de senki nem jött elő. Mikor már vagy harminc perce ültek így, és víz
se érkezett, Marku felállt, és megindult az ajtó felé. Nem volt fenyegető
a járása, de Dimitriosz megfogta a karját, és a szemébe nézett. Marku némán
visszaült, mindenki az ajtót bámulta.
Hamarosan megjelent egy alacsony, szeplős asszony, és csőrös
műanyag kancsókat rakott végig az asztalon valami piros folyadékkal. Poharat
továbbra se hozott. Mihalisz beleszagolt, mondott valamit. Végigfutott
a moraj a várakozókon:
– Nem bor.
Közben megérkeztek a színes műanyag poharak is, sután iszogatták belőle
a málnaszörpöt.
Híg volt, furcsa ízű, de csillapította kicsit a szomjúságukat. Sokan
a fal mellett álló mosdóból vizet engedtek rá. Közben eltelt egy újabb
kínos negyedóra, aztán megjelent egy csontos, fejkendős nő, és kopogva
műanyag tányérokat meg villákat rakott végig az asztalon. Nem nézett fel,
nem is szólt senkihez, ha nem fért oda valamelyik helyhez, lerakta középre
az eszcájgot a szalvétával együtt. Nem sokkal ezután megjelent az előbbi
szeplős asszony és egy kövér, idősebb konyhásnő: hatalmas alumíniumlábast
cipeltek ki csoszogva. Aztán egy másikat is. Letették őket az asztal két
ellentétes végén.
A férfiak mozgolódni kezdtek, várták az adagjukat. A két nő
azonban nem szolgálta ki őket, visszamentek a fehér ajtó mögé, és onnan
figyelték, mit tesznek a vendégek. Azok vártak egy ideig, aztán Nakisz
fölemelkedett, és belenézett az edényekbe.
¬Tészta.
Ketten osztottak a két végen. Először az öregeknek, utána sorban a
többieknek.
Már éppen nekiláttak volna, mikor újra megjelent az előbbi csontos,
fejkendős nő, aki a tányérokat kihozta. Két kezében két púpozott tálat
tartott, lecsapta őket az alsó és felső asztalvégre, aztán visszaklaffogott
hátra. Fapapucsot viselt és fehér bokazoknit, mint egy ápolónő. A tálakban
szürke por állt, nem lehetett érteni, mire való.
Néhányan elkezdték enni a tésztájukat, mások még vártak a húsra.
Nakisz a tálat nézegette. Szétmorzsolt egy kis port az ujja között.
¬Hamu.
¬– Biztos ezzel kell majd elmosogatni¬ – mondta Markus.
A másik végen Dimitriosz hajolt a tál fölé és beleszagolt.
¬– Föld –¬ nyugtázta szigorúan.
Joannisz már majdnem az egész tésztát befalta, mikor kijött együtt
a szeplős és a fejkendős asszony. A szeplős piros arccal topogott, a magasabb
viszont fennhangon magyarázni kezdett valamit, mint aki kicsit mérges.
A tálakra mutogatott, és egyetlen szót ismételgetett, aztán széles mozdulatokat
tett a karjával, mint aki ki akarja innen söpörni a vendégeket. Zavartan
hallgatták a férfiak, néztek egymásra tanácstalanul. A nő ingatta a fejét,
aztán váratlanul megindult, és mielőtt kezüket védekezőn a tányér fölé
tarthatták volna, elkezdte beszennyezni a tésztájukat a porral. A szeplős
a másik oldalon ugyanezt tette, hamar végeztek mind az összessel. Röviden
visszanéztek, mint aki parancsot teljesített, aztán megint visszavonultak.
Pár másodpercig csönd volt, majd Dimitriosz megszólalt:
– ¬Földet szórtak rá!
¬– Földet szórtak rá, hogy ne tudjuk megenni –¬ futott végig
az asztalon.
Marku lecsapta a villát, dühösen nézett maga elé, a többiek inkább
csalódottan bámulták az adagjukat.
¬– Nem akarják, hogy itt maradjunk –¬ mondta ki Joannisz.¬ –
Meggyalázzák az ételünket.
Dimitriosz olyan éhes volt, hogy akár földdel együtt is megette volna
a tésztát, de visszafogta magát, és várta, mit határoznak a többiek.
¬– Álljunk fel és menjünk! ¬– nyomta a sapkáját az asztalra Nakisz.
Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, napok óta nem láttak meleg ételt.
Végül az öreg Zeysz felállt, fogta a tányért, és méltóságteljesen,
egyenes tartással megindult a fal mellett. Mindenki azt hitte, kiönti valahová
az egészet, vagy egyszerűen visszaviszi hátra az asszonyoknak.
De nem. Megállt a zománcozott fali csapnál, és nagy, ráncos kezét
a tányérra borítva mosni kezdte a tésztát. Ázott le róla a fekete föld,
hamarosan csak a vizes szálak maradtak. Felállt erre a többi görög is,
és szép sorban odajárultak a csaphoz, lemosták az adagjukat. Aztán merev
derékkal visszaültek a helyükre. A konyhások sugdolózva figyeltek, senki
nem mert előjönni.
Ettek a görögök, aztán tanácskoztak. Ahogy csillapodott az éhük,
úgy nőtt bennük a keserűség. Felálltak, súlyos hallgatással átvonultak
a tornaterembe. Mire a zöld pufajkás férfi megérkezett, már az udvaron
sorakoztak, fenyegetően, felmálházva. Az egyik kövér konyhásnő kirohant,
bevonszolta a pufajkást, és riadtan mutatta neki az ebédlőben a mosdót.
Teli volt lehullott tésztacsíkokkal, a lefolyót pedig, mintha
zsíros hamu ült volna meg benne, teljesen eltömítette a mák.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|