Még ma sem tudok, valahányszor csak a világ egy unalmas és szerencsétlen előadásnak tűnik a szememben,  ellenállni a kísértésnek, hogy visszaemlékezzek arra az időszakra, amikor – a szükségtől vezérelve – kénytelen voltam elsajátítani a kötéltáncosok nehéz művészetét. 
Ezekben a szerintem rendkívüli esztendőkben, amelyeket néha-néha gyászos események árnyékoltak be, folyamatosan mélabúsnak éreztem magam, s hiába próbáltam menekülni ebből az állapotból, végül mindig visszaestem. Ez a melankólia esetenként reménytelenségbe váltott át. De nem érdemes ilyen messze mennünk, ez nem a legjobb pillanat arra, hogy összevessem jelenlegi helyzetemet az akkorival, sem arra, hogy felemésszen a múlt emlékezete. 
Elég, ha csak azt mondom, hogy nem úgy emlékszem vissza erre az időre, mint életem különösebben boldog korszakára, ugyanakkor nem tudom elfelejteni azokat az órákat sem, amelyeket António Augusto Millhouse Pascal társaságában töltöttem.
Két évvel ezelőtt valamelyik újság egy olyan árverésről adott hírt, ahol többek között azokra az iratokra lehetett licitálni, amelyeket az előbb említett úr –  akinél több mint két évtizeden át dolgoztam – elhalálozott kertészének házában találtak. Megtudván a hírt, nyugtalan lettem, s szinte dühöngtem az esetleges következmények miatt. Elkerülhetetlennek láttam, hogy aki megőrzésre átvette a hagyatékot, hozzányúljon  azokhoz az iratokhoz, amelyeket én rendeztem és kezeltem a Tempo birtokon töltött év alatt, és figyelmes átolvasás után rá kell hogy jöjjön, semmi sem úgy történt, ahogy azt gondolták.
Tulajdonképpen meglepett, hogy ez eddig még miért nem következett be. Vajon miként lehetséges az, hogy régi munkaadóm jó hírén még nem esett folt, s hogy nevét még nem hurcolták meg?
Ismeretlenség övezte ezt a férfit. Nem csoda, hiszen élete egy meghatározott szakaszától kezdve csak egy bizonyos magánszféra befolyásos személyiségeivel érintkezett. De ők is csak felületesen ismerték, és ha esetleg emlékeztek a nevére, akkor is csupán egy torzképet őriztek róla, hiszen igazi művészete voltaképpen rejtve maradt előttük. Egy nap majd azok űznek gúnyt belőle, akik most inkább elátkozzák, semhogy  bevallják, hogy nem értik. Milhouse Pascal angol anya és francia apa gyermekeként Portugáliában született, de élete nagy részét vándorlással töltötte. Élt Spanyolországban a polgárháború idején, Angliában Churchill alatt, az Egyesült Államokban a náci rendszer bukása után. Úgy tűnik, mintha egyszerre mindenhol ugyanakkor sehol sem, csak a történések árnyékában létezett volna. Ezeknek az eseményeknek egy bizonyos részét magam is tanúsíthatom. Ha a közeli jövőben a ténykedéseit illetően nem várt változatok látnának napvilágot, annak az a magyarázata, hogy akikkel közeli kapcsolatban állt, és ismerték ennek az aszkétának az elkötelezettségét, eddig titokban tartották, amit tudtak. A többiek viszont rejtélyesnek, különcnek és ki tudja, akár szélhámosnak is fogják majd nevezni.
Én magam sem tudtam sok mindent róla. Fiatal korom azonban lehetővé tette a számomra, hogy olyan dolgokat próbáljak ki, amelyeknek, ha másoktól értesülnék felőlük, nem sok hitelt adnék. Bizonyos, hogy sokba került nekem szenvedéllyel teli létezésem többi pillanata, de lehetőségem nyílt arra, hogy a házában élve megfigyelhessem azokat az eljárásokat és csodás módszereket, amelyekkel a valóságot átalakította és befolyásolta: mondhatni manipulálta azokat, akik az évek során a szolgálatait igénybe vették.
Nem sokkal az árverés után a Diário de Notícias egyik újságírónője, aki a bűnügyi rendőrség folyamatban lévő ügyeiről készített riportot, érdeklődni kezdett ennek az embernek a titokzatos története iránt, és általa felfedni nem kívánt forrásokon keresztül eljutott hozzám. A riporterek rámenős és behízelgő modorában fogott vallatóra, ami valójában a foglalkozásával járó tulajdonság, ezért nem róhatom fel neki. Most, hogy az a férfi már halott, azt mondtam, nem látom akadályát annak, hogy mindent elmeséljek neki. Így is tettem. Három órán keresztül beszélgettünk, miközben visszapörgettem ismerősöm életének utolsó éveit, amelyek elválaszthatatlanul az enyémhez, a családjáéhoz, Camilához, Gustavóhoz, Ninához, Artúrhoz, valamint az 1982-ben tett utazásához kapcsolódtak. Ez pedig csak megerősítette mindazt, amit én már jó ideje sejtettem, vagyis annak a lehetetlenségét, hogy bizonyos dolgok megtörténte után úgy éljük a hétköznapokat, mint azelőtt. Nem gondolom, hogy a kezdők kíváncsiságával felvértezett fiatal újságírónő elhitte volna a nagy részét annak, amit elmeséltem. Folyamatosan azt kérdezte, vannak-e bizonyítékaim, de amint majd önök is rájönnek, lehetetlen volt azoknak a napoknak bármely dokumentumát megőrizni ? kivéve persze azokat, amelyek ismeretlen helyre és kezek közé kerültek –,  így azt válaszoltam, hogy ha egy nap megjelenteti a történetet, akkor azt jóhiszeműen kell tennie. Két éven keresztül minden nap megvettem az újságot, de az ügyről egy sor sem látott napvilágot.
A beszélgetést követő időben megértettem, hogy szükségszerű volt elmondanom tapasztalataimat. Nem érdekes, hogy mindebből mi az igazság, és mi az, ami az emlékezet korlátai miatt – elkerülhetetlen módon – csupán fikció. Végső soron maga a valóság a fikció tárgya. A legfontosabb, hogy megszabaduljak a fantazmagóriáktól, hiszen rám telepednek azoknak a történéseknek a sötét árnyai, amelyeket, bátorság hiányában, nem tudtam lezárni. Ez elsősorban az álmaimban mutatkozik meg. A közvélekedéssel ellentétben, nekem úgy tűnik, hogy az álmok nem vágyaink, hanem a borzalmak, legszörnyűbb félelmeink tükörképei. Egy olyan életé, amely bizonyos időszakokban be is teljesülhetne, ha nem lennénk olyan hihetetlenül gyávák.
 

              FELKAI PIROSKA FORDÍTÁSA