Lucian Dan Teodorovici
Libakeresés
Egyik nap valaki ellopta hét darab, szabadon kószáló libánkat. A mi
utcánkban még megmaradt néhány füves folt, ezért a falusiak rendszerint
szabadon engedték a libákat és a rucákat. Sosem keveredtek össze, ettől
nem kellett tartani, a libáknak és a rucáknak is van nyájszellemük, vagy
valami ilyesmi, ami a madaraknál szokott lenni, külön csoportban ácsorogtak,
mindegyik ott, ahol kibújt a tojásból. Nem beszélve arról, hogy a falusiak
óvatosságból különféle jeleket festettek a libák-rucák szárnyára. A mieink
jobbszárnyán afféle vesszőcske virított, mint a Nike híres emblémája. Persze,
abban az időben még nem tudtam, hogy néz ki a Nike emblémája, s nem hiszem,
hogy nagyapámék is tudtak volna róla.
Nagyapa káromkodott, mikor meggyőződött, hogy a libák tényleg eltűntek.
Aztán házról házra járt, hogy megkeresse őket. Én ott mentem mellette,
inkább csak kíváncsiságból, noha nagyapa bizonyára azért vitt magával,
mert egy nyolc éves gyereknek még nincs elromolva a szeme, s olyasmit is
észrevesz, amit egy hatvan éves öregember már nem. Végül kiderült, hogy
nagyapa jól gondolkodott, mikor magával vitt. Miközben ő a szomszéd udvarán
beszélgetett, én pedig a kapu előtt pattogtattam kissé unottan a labdámat,
megjelent egyik barátom, egy nyúlszájú, foghíjas fiú. Elmondtam neki, hogy
ellopták a libáinkat, mire ő így válaszolt:
– Asszem, tudom, ki lopta el őket. Ott voltak, ni, az utca szarkán
– mondta selypítve, és mutatta is a kezével, merre látta a libákat. – Ész
akkor megjelent az a cigány, aki egyszer elvette a labdánkat, mikor a vaszútállomász
melletti pályán fociztunk – tette hozzá. – Vessző volt a kezében, sz láttam,
hogy terelgeti a libákat fölfelé, a víztorony felé. Nem tudtam, hogy miféle
libákat terelget, de láttam rajtuk a jeleket. Mondtam isz magamnak, mi
a fene, a cigányok nem szoktak jeleket feszteni a libákra.
Beszaladtam az udvarra, ahol nagyapa még javában trécselt, hogy jöjjön
már végre. Nagyapa letácsolt, hogy hagyjak neki békét, valamit még meg
kell beszélnie a gazdával, de mikor meghallotta, hogy „szagot fogtam”,
hirtelen elköszönt a szomszédtól, s már szaladt is utánam. Nyúlszájú és
foghíjas barátom neki is elmondta, amit tudott, mire nagyapa rettenetesen
ideges lett. Barátom leírása alapján rájött, hogy ismeri az illető cigányt,
aki nem-tudom-kinek a fia.
A víztorony épp arrafelé esett, ahol a dombok közt megbúvó cigánytelep
felé kanyargott az út. Senki nem vette magának a bátorságot, hogy bemerészkedjen
abba a zónába, mert abban az időben a cigányok még mintha más világban
éltek volna. Még a milicista se törődött velük. Káromkodni és gumibottal
fenyegetőzni bezzeg tudott, ha valamelyik szomszéd furcsa jeleket pingált
a libák szárnyára, de azt mondta, hogy a cigányok nem az ő problémája,
csináljanak maguknak saját milíciát, ha akarnak. Nagyapa viszont nem félt
a cigányoktól, nagyon sok barátja volt közöttük, mert jegyellenőr volt
a vasútnál. Vagy „főnök úr”, ahogy a cigányok hívták. Az idők folyamán
rengeteg cigánynak megengedte, hogy ingyen utazzon a vonaton ide-oda, ezért
a cigányok hálásak voltak neki, s mindig „Adjisten, főnök úr!”-ral köszöntötték,
ha találkoztak. Eddigi szolgálataiért is tisztelték, de leginkább azért,
mert még mindig rá voltak szorulva a jóindulatára. Nagyapának ugyanis még
volt pár éve a nyugdíjig. Egyik alkalommal például, amikor eltűnt a szomszédunk
tehene, aki nagyapa barátja volt, nagyapa egyedül ment a cigányokhoz, s
alig két óra múlva már vezette is kötőféken a tehenet. Mondom, a cigányok
tisztelték nagyapát.
Most káromkodott, mert a mi libáinkról volt szó, s nem valamelyik szomszéd
tehenéről. Aztán rám parancsolt, hogy menjek haza, ő meg elmegy a libák
után. Csakhogy én nem akartam hazamenni. Nagyapa rám is pipa lett, azt
mondta, kapok kettőt a seggemre, hogy nem felejtem el. Én persze elővettem
a jól bevált módszert, átöleltem a hasát, s könyörögtem, hogy vigyen magával.
Nagyapa odavolt értem, ezért csak annyit mondott:
– Jól van, kisporonty! De el ne kóborolj tőlem, mert nem kettőt, hanem
tízet kapsz a seggedre. És nem kotyogsz belé, mikor a cigányokkal tárgyalok,
rendben?
Az az igazság, hogy nagyapa sosem bántott volna, még egy pofont se
kaptam tőle, nemhogy kettőt vagy tízet a seggemre. De folyton fenyegetőzött,
s én néha, fogalmam sincs, miért, tényleg berezeltem. Most arra gondolok,
hogy talán a hangjától féltem. Nagyapának mély, basszus hangja volt, amitől
úgy tűnt, hogy tényleg megteszi, amit meg akar tenni.
Megérkeztünk a cigánytelepre. Néhány düledező viskó fogadott, amiket
korábban csak távolról láttam. Még az utcán is olyan furcsa szag terjengett,
valamiféle szúrós szag, amilyen régi és nyirkos helyeken szokott lenni.
Csodálkoztam is rendesen, s arra gondoltam, mennyit fogok bölcsködni a
barátaimnak, hogy voltam a cigányoknál, s hogy láttam egy csomó mindent,
amit ők sosem fognak látni. Ugyanakkor büszke voltam nagyapára, mert a
többi szülő és nagyszülő bizony semmi pénzért nem merészkedett volna a
cigányok közé – főleg egy gyerek társaságában.
Nem messze előttünk, az utca jobb oldalán, az egyik udvarban, kisebb
csődületet láttam. Férfiakat és nőket vegyesen. Azt hittem, hogy mi is
oda megyünk, mert ahogy közeledtünk, nagyapa folyton a csődületet bámulta.
De egy házzal elébb nagyapa megállt a régi, korhadt léckerítés előtt, kiakasztotta
a kampót a kiskapun, majd belépett az udvarra, maga után vonszolva engem
is. Az udvaron kutya helyett egy sovány disznó fogadott, amelyik a ház
küszöbje alatt turkált az orrával. Az ajtó is ferdén állt, csak egyik sarokvasa
volt ép, s ahogy a disznó az ajtótokot emelgette, rezgett az egész tákolmány,
mintha ki akarna esni a helyéből. Nagyapa belerúgott a disznóba, az fölvisított,
fölnézett nagyapára, de nem moccant egy tapodtat sem. Akkor nagyapa még
egyet belerúgott. A disznó félreballagott, visítva persze, nekem pedig
nevethetnékem volt, mert a disznó elég viccesen nézett ki. Két méternyit
mehetett odébb, s onnan nézte nagyapát dühösen. Nagyapa ököllel megdöngette
az ajtót, hogy már azt hittem, az ajtó tényleg ki fog esni a helyéből.
Nem esett ki, hanem kinyílt. Az ajtónyílásban megjelent egy öreg cigány,
néhány tincs fehér haj kilátszott a kalapja alól.
– Na mija? – kérdezte.
– Adjisten – mondta nagyapa.
– Ahá – intett a cigány. – Adjisten, főnök úr!
Aztán elhallgatott, s nézte nagyapát, aki mintha egy kissé zavarban
lett volna, nem tudta, hogy kezdje el a mondókáját.
– Na mija? – kérdezte a cigány.
– Khm – mondta nagyapa –, nem jönnél ki egy kicsit? Beszélni akarok
veled.
A cigány átnézett a szomszéd udvarra, ahol a csődület volt, megingatta
a fejét, levette a kalapját, igazított rajta, majd visszatette a fejére,
s ismét nagyapára nézett.
– Dehogynem – mondta.
Nagyapa félreállt az útból, a cigány kilépett az udvarra, becsukta
maga mögött az ajtót, majd egy rönkre mutatott, amely ott hevert az udvaron,
hogy oda leülhetünk. A cigány körülnézett, mintha keresne valamit a tekintetével,
aztán meglátta a favágócsutakot, mellette a fejszével. A csutakon is, a
fejszén is vérnyomok voltak, de a cigány nem zavartatta magát, odahozta
a csutakot a rönk mellé, aztán leült, egyenesen bele a vértócsába.
– Na mija? – kérdezte. – Mi szél hozott erre, főnök úr? Mert nem jókedvedben
jöttél, ugye?
– Nem – bólintott nagyapa. – Otthon is volna épp elég dolgom.
– S akkor?
– Nézd – vakarta meg a fejét nagyapa –, valaki mondott nekem valamit
a fiadról.
– S akkor?
– Van nekem vagy hét libám – kezdte nagyapa. – S azok ma szőrén-szálán
eltűntek.
Az öreg cigány összevonta a szemöldökét. A kalapjához nyúlt, majd levette
a fejéről.
– Valaki azt mondta, hogy látta a fiadat, ahogy errefelé terelte a
libákat.
A cigány fölállt. Egyik kezével legyintett, mintha azt akarta volna
mondani, hogy „most mi a fenét csináljak?”, a másik kezében pedig, ahogy
már mondtam, ott volt a kalapja. Aztán földhöz vágta a kalapot. A disznó
rögtön szaglászni kezdte a kalapot, a cigány pedig egy isteneset rúgott
a hasába, hogy szegény pára visítva menekült. Aztán a cigány bement a házba.
Nagyapára néztem, megrántottam a kézelőjét, hogy figyeljen rám.
– Miért ment be a házba? – kérdeztem.
– Fogd be a szád! – mondta nagyapa.
Alig fejezte be, a ferde ajtó kinyílt, s kilépett rajta az öreg cigány,
maga után vonszolva a fiát, aki elvette a labdánkat, mikor a vasútállomás
melletti pályán fociztunk. Megálltak előttünk, az öreg pedig hatalmas nyaklevest
adott a fiatalabbnak.
– Jujuj, dádé! – ordított a fiatal cigány. – Ezt métt kaptam?
– Kurvanyádat, hülye kölyke! – mondta az apja. – A főnök úr lúdjait
csórtad el. Hogy basznád szájba anyádat, ha nem tudsz gondókozni!
Lekent neki még egy nyaklevest, majd jól seggbe rúgta. Kezdtem berezelni,
megszórítottam nagyapa kezét, aztán éreztem, hogy ő is megszorítja az enyémet,
úgyhogy megnyugodtam.
Az öreg még mindig a fiát püfölte, az meg ordított: „Hé, dádé, hagyd
má’ abba!”. Két nyakleves közt olyan gyűlölködve nézett rám, hogy megállt
bennem az ütő, s ismét megszorítottam nagyapa kezét, amire ő ugyanúgy válaszolt.
Tudtam, hogy nem érhet baj. Végrevalahára az öregből elszállt a méreg,
vagy csak elfáradt, tény, hogy adott még a fiának egy nyaklevest, majd
beküldte a házba. Letörölte a verejtéket a homlokáról, körülnézett, köpött
egyet, lehajolt, fölvette a kalapot, aztán visszajött hozzánk, s leült
a véres csutakra.
– Most micsinájak, főnök úr? – mondta. – Nem tudtam, hogy a te lúdjaidat
csórta el.
– Nos – mondta nagyapa –, add vissza őket, s el van felejtve a dolog.
Az öreg búbánatos képpel tette föl a kalapját.
– Má’ hogyne adnám vissza – mondta. – Mind az ötöt.
– Most mondtam, hogy hét libám van.
– Hét volt – mondta a cigány. – Haljak meg, ha nem hét volt.
– S akkor?
– S akkor, s akkor! Kettőt levágtam már, mert nem tudtam, hogy a te
lúdjait, főnök úr! Itt van, ni – mutatott a csutakra –, láthatod, hogy
levágtam őket.
A friss vér lefolyt a csutak oldalán, az öreg cigány belenyúlt az ujjával
a vérbe, mi pedig az ujját néztük, hogy tényleg friss-e a vér.
– Kettőt? – kérdezte csodálkozva nagyapa.
– Honnan a halál anyjából tudtam volna? – mondta az öreg, és az ajtó
felé fordult. – Kitekertem volna a kölyök nyakát, ha tudom! – Majd ismét
ránk nézett. – Nem tudtam, főnök úr! Az asszony levest főz belőlük, még
ott vannak a kályhán.
– Kettőből? – kérdezte ugyanolyan csodálkozva nagyapa.
Az öreg széttárta a karját:
– Ha má’ itt vótak...
Nagyapa fölsóhajtott.
– Hát akkor hazaviszem azt az ötöt – mondta. – S valahogy megoldjuk
a másik kettő ügyét is.
Megörültem, hogy hamarosan vége lesz az egésznek, mert az öreg arcán
láttam, hogy tényleg sajnálja a dolgot, s biztos voltam benne, hogy a két
liba ügye is elintéződik. De mielőtt még örvendezni kezdhettem volna, a
szomszéd udvarban, ahol a csődület volt, felordított valaki. Mindannyian
arrafelé néztünk. Nagyapa fölemelkedett, hogy átlásson a cigány feje fölött,
én meg kissé oldalra dőltem, hogy ellássak a cigány mellett. A cigány is
hátrafordította a fejét.
A másik udvarban két izmos cigány egy harmadik, alaposan összevert
cigányt vonszolt az udvar közepére. Vagy harminc méterre voltak, mégis
tisztán látszott, hogy a harmadikat alaposan elverték már. Az udvar közepén
ledobták a porba. Az egyik lehajolt és letépte az inget a földön heverő
férfiról, a másik pedig elővett egy ostort, amilyennel a lovakat szokták
hajtani, és korbácsolni kezdte a földön heverő férfit. Szörnyen megrémültem.
Korábban elengedtem volt nagyapa kezét, mikor elhajoltam tőle, hogy elláthassak
a cigány mellett. Most tehát rémülten tapogatóztam a keze után.
– Hé, ne bámészkodj! – mondta nagyapa. – Nincs jobb dolgod? Nézd inkább
a disznót!
A disznó ott álldogált a rönk mellett, fölemelt orral szaglászta a
levegőt.
Az öreg cigány fölállt a csutakról.
– Nem a mi dolgunk – mondta nagyapának.
Megfogta a csutakot, s bevitte a viskó oldala mellé, takarásba.
– Hát akkor – mondta nagyapa –, ha ideadod a libákat, mi mennénk is.
– Ülj csak le, főnök úr – mondta mondta a cigány. – Rosszkor érkeztél.
Nem szerencsés ilyenkor lúdakat terelgetni az utcában.
Nagyapa is fölállt, megfogta a kezemet, és elvezetett a ház mögé. Nekidőltünk
a falnak.
– Nincs egy szivarad, főnök úr? – kérdezte a cigány, mikor leült a
csutakjára.
– De van – mondta nagyapa.
Elővett egy csomag Mărăşeşti cigarettát, két ujjal kihúzott egy szálat,
s átnyújtotta a cigánynak. Aztán előhúzott még egy szálat. Nagyapa nem
cigarettázott. Jobban mondva: csak nagyon ritkán. Amikor muszáj volt. Szerencsére
kevés ilyen esemény volt az életében. Végül egy doboz gyufát húzott elő,
meggyújtotta a Mărăşeşti-jét, majd tüzet adott a cigánynak is. Csöndben
dohányoztak egy darabig.
– Mi történik odaát? – kérdezte nagyapa, fejével a szomszéd udvar felé
intve.
Odaátról áthallattszott az ostorcsapások hangja és a földön fekvő férfi
ordítása.
– Olyan miénkféle dolgok – mondta a cigány.
Kissé előrehajoltam, hogy átlássak a szomszéd udvarba. A földön ott
feküdt a cigány, és ordított.
– Nem az én dolgom – folytatta a cigány. – A családja döngeti. Ha hülye
volt, hát megérdemli – tette hozzá.
Nagyapa visszahúzta a fejemet.
– Te meg mit csinálsz? Nincs egyéb dolgod? Nézd inkább a disznót!
A disznóra néztem. Odajött a cigány mellé, aki most ültében belerúgott
egyet.
– Elmenj innét! – mondta a disznónak, és kiköpött az állat felé. –
Menj az anyád istenibe.
Szívott egy slukkot, a disznó pedig eloldalgott.
– De mégis, mi történt? – kíváncsiskodott nagyapa.
– Fehérnépezés – mondta a cigány. – Itt a gyerek, nem mondhatom el.
Most ítélkeznek fölötte.
– Mondjad csak – mondta nagyapa. – A gyerek már nagyfiú.
– Mit mondhatnék? Tartotta volna otthon a faszát. Kajtár az eleje,
s elment fehérnépezni.
– Aha – mondta nagyapa, én viszont nem értettem semmit. – S ilyen szigorúan
ítélkeznek fölötte? Nem kívánhatja meg az ember a...
S mutatta, hogy mire gondol.
– Dehogynem – mondta a cigány. – Csak nem a mi férjes asszonyainkét...
– Aha – mondta nagyapa, s végre én is kapiskálni kezdtem, miről van
szó. – S rajtakapták?
– Még rosszabb történt – mondta a cigány. – De ha olyan hülye! Berúgott,
s eljárt a szája. Hogy ő egy tizenhét éves férjes asszonnyal, de nem mondta
meg melyikkel. Nekünk viszont csak négy tizenhét éves férjes asszonyunk
van. Az a négy, ott ni.
Mutatta is az ujjával. Nagyapa előrehajolt. Én is kikukucskáltam a
ház mögül. Az ajtóban tényleg négy asszony állt, akik a földön fekvő férfit
nézték. Nem sírtak, még csak meg se voltak ijedve. Csak álltak az ajtóban.
A földön fekvő férfi már nem is kiabált, csak feküdt ott, s látni lehetett,
harminc méterről is, hogy csurom vér.
– Egyik asszony se vallott. S most az asszonyok családja segít a másik
családnak, hogy mondja meg a hülyéje, melyik asszonnyal volt. Nem akarja
megmondani, nem tudom, hogy miért nem. Én megmondanám, nem lennék hülye,
hogy védjem a kurvát. De ő hülye. Addig ütik, amíg megmondja.
– S ha nem mondja meg, mi történik vele? Meddig ütik még?
– Amíg megmondja.
– S ha nem mondja meg? Addig ütik, amíg belehal?
– Az ő baja. Ha olyan hülye, hogy nem mondja meg...
– S az asszonnyal mi történne, ha kiderülne a dolog?
– Izé – legyintett a cigány. – Törvényünk van nekünk erre. A férje
saját kezűleg akasztaná fel.
– Aha – mondta nagyapa.
– Nem a mi dolgunk – mondta a cigány. Aztán eldobta a csikket, s eltaposta
a lyukas cipőjével. – De ilyenkor nem szerencsés lúdat terelni az utcán.
Csettintett a szájával, s a fejét ingatta.
– Nem tudom, miért nem mondja meg. De nem a mi dolgunk, ugye?
– Nem – ismerte el nagyapa.
– Nekünk a két lúd ügyét kell elintéznünk.
– Idefigyelj – mondta nagyapa –, ajánlok én valamit. Elküldöd a fiadat,
hogy dolgozzon nálam a mezőn. Két napot mindegyik libáért. A krumpliföldemen.
A cigány ismét levette a kalapját, s megvakarta a fejét.
– Elég lusta.
– Lusta vagy nem lusta, szerintem így elintézzük az ügyet – vonta meg
a vállát nagyapa.
– Négy napot? – kérdezte a cigány.
– Négyet.
– Van még egy szivarad?
Nagyapa ismét előhúzta a Mărăşeşti-s csomagot. Kihúzott egy szálat,
és átnyújtotta a cigánynak. Majd elővette a gyufásdobozt, és tüzet adott.
Én ismét előrehajoltam. A két izmos cigány fölemelte a földről a harmadikat.
A ház felé vonszolták. Nekitámasztották a ház oldalának. A véres cigánynak
összecsuklottak a lábai, és seggre huppant. Majd oldalra dőlt, hátával
bekenve a falat, a négy cigányasszony lába elé. Az egyik izmos cigány hasba
rúgta, a másik ököllel az arcába vágott. Egy pillanatra becsuktam a szemem,
mintegy arra vártam, hogy meghallom a cigány ordítását, de nem hallottam
semmit. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy az a cigány, amelyik korábban
hasba rúgta a bűnöst, egy kést vesz elő, majd mond valamit az asszonyoknak,
arcuk előtt rázva a kést. Azok ijedten rebbentek vissza a kés elől, de
most sem szóltak semmit. A cigány földobta a levegőbe a kést, aztán ördögi
ügyesen elkapta a markolatát, pengéjével lefelé. Lehajolt a földön fekvő
cigány fölé.
– Ne nézz oda! – mondta nagyapa. – Mi a fenét csinálsz? Nézd, milyen
buta az a disznó!
Megfogta az ingemet, és visszahúzott magához. A disznó lefeküdt a rönk
mellé, úgy súrlódott hozzá. Meg voltam ijedve, egyáltalán nem találtam
viccesnek a dolgot. De továbbra is a disznót kellett néznem, csöndben,
szótlanul, mert nagyapa nem engedte, hogy a szomszédos udvar felé bámuljak.
A cigány nem mondott semmit. Nézte a földet, és szívta a Mărăşeşti-jét.
Csak néha-néha csettintett a szájával, aztán néhányszor kiköpött. Egyszer
csak elkezdett hörögni. Ádám-csutkája furcsán ugrált föl-le, föl-le, miközben
köhögött. Mintha egy golyó gurult volna ide-oda a ráncos bőr alatt. Mint
egy igazi élőlény. Mondjuk, egy egér a szőnyeg alatt. Miután befejezte
a köhögést, kért még egy szál cigarettát nagyapától, aki megismételve előbbi
mozdulatait, harmadszor is teljesítette a cigány kívánságát. S a cigány
csöndben elszívta a harmadik cigarettát is. Csak néha-néha fordította fejét
a szomszédos udvar felé. Miután eldobta a harmadik csikket is, fölállt,
s így szólt nagyapához:
– Asszem, most már indulhatsz, főnök úr. Gyere, adjam oda a lúdjaidat.
Nagyapa elindult utána a ketrec felé. Én is menni akartam, de nagyapa
visszaparancsolt:
– Te maradj itt – mondta. – Mindjárt jövök.
Csakhogy a disznó eltűnt valamerre. A ház ajtaja tárva-nyitva volt,
azt hittem, hogy a disznó bement a házba, mert máshová nem mehetett. S
ahogy egy lépést előremerészkedtem, átnéztem a szomszédos udvarra.
Senki nem volt már az udvaron. Senki, aki lábon állt volna. Csak az
összevert cigány feküdt az ajtó előtt. A többiek eltűntek. Előrementem,
egészen a kerítésig. Az összevert cigánynak csurom vér volt az arca, most
már tisztán láttam. S nemcsak az arca volt véres. Deréktól felfelé vörös
csíkok szabdalták, egész felsőtestét megalvadt vér borította. Egyik lába
természetellenes visszatörve hevert a teste alatt. S egyedül volt ott,
mozdulatlanul. Jobban nem tudtam szemügyre venni, mert a libák gágogva
szaladtak nagyapa előtt.
– Mi a fenét csinálsz ott? – förmedt rám nagyapa. – Megmondtam, hogy
maradj a disznóval a ház mellett!
– Eltűnt a disznó – válaszoltam.
Nagyapa szétnézett, s látta, hogy a disznó tényleg nincs az udvaron.
Háta mögött ott lépkedett a cigány. Nagyapa kezében vessző volt, hogy legyen
mivel terelni a libákat, mert azok csak gágogtak, de sehogy sem akartak
a kiskapu felé menni. Odaálltam segíteni nagyapának.
– Csak érjünk haza, meglátod, hogy elnadrágollak, mert nem fogadtál
szót! – mondta nagyapa.
A cigány kinyitotta a kiskaput, a libák szétszéledtek az utcán. Gyorsan
utánuk léptem, nagyapa még megállt a kapunál, és kezet fogott a cigánnyal.
– Akkor négy napot, úgy, ahogy megyegyeztünk – mondta nagyapa.
A cigány bólintott, hogy rendben.
– Sajnálom, főnök úr! – mondta. – Nem tudtam, hogy a te lúdjaid.
– Hagyd csak, ezen nem veszünk össze – mondta nagyapa.
– Hát akkor... minden jót, főnök úr – mondta az öreg cigány.
Nagyapa két ujját a halántékához emelte, köszönt, majd terelni kezdte
a libákat az utcán. Hallgatagon lépkedtem mellette, oldalazva, hol jobbra,
hol balra, hogy a libák ne széledjenek szét. Aztán kiértünk a cigánytelepről,
előttünk pedig föltűnt a viztorony. Csak akkor szólalt meg nagyapa.
– Na mi van, kisporonty? – kérdezte.
Szerette így becézni a kisunokáját. Kisporontynak.
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|