Josef ©kvorecký
Fedőneve: Kalapács. Jarka beszervezése önkéntes rendőrspiclinek
(kórkép 1987-ből)
Kedveltem Jarkát, ő korrepetált matekból, az apjának volt egy kis gazdasága.
Egy ponton aggasztottak setét túlvilági kilátásai. Nem volt esélye, tisztában
volt a katolikus egyház létével, és mégis egy másik vallásban hitt /hitet
követett. Ő minden bizonnyal pokolra kerül, míg én eljuthatok a mennyországba.
Tudtam, sokkal nagyobb bizonyossággal, mint ahogy Isten szentséges kegyelmét
éreztem, hogy Jarka nélkül nem érne semmit a mennyország. Nem, nem volt
merszem azt mondani, hogy inkább mennék én is a pokolba Jarkával együtt.
A pokolnak egy olyan képe lebegett a szemem előtt, amilyennek Joyce lefestette/ábrázolta.
A nap sötétre vált, nyomorúság és kétségbeesés, amit csak egy gyerek és
talán az idős kor ismerhet. Jarka hiányát az én mennyországomban nem enyhíthetné
még Isten jelenléte/ottléte sem. Idővel régi jó haverokká váltunk, és azok
is maradtunk.
- Haver, tanácsra volna szükségem – mondta nekem aznap a szép barokk
Szent Margit kisbazilikára néző prágai lakásomban, basilica minor: nem
tudom, mit jelent ez az egyházi terminológiában, de az ifjúság, bensőség
zamata van benne; minor, mint az édes gyümölcs, Marie.
- Miről van szó?
- Arról van szó – felelte Jarka –, hogy bajban vagyok.
- Már megint? – csodálkoztam, mert ez sorozatos volt nála, bajban volt
már nem is egyszer: így jött el hozzám a bájos Margitra néző szép kilátású
lakásomba – nem, várjunk csak, ez akkor volt, amikor az özvegy Ledvinová
asszonynál vettem ki szobát – jóval azelőtt – teljesen szét volt csúszva,
mert eltitkolt valamit a felesége elől, és ember feletti erővel magára
vette a titkos gyerektartás terhét, havi négyszáz koronát a másik anyának,
egy rendes nőnek, aki nem árulta el őt, de kellett neki a havi négyszáz
korona. Hogyan képes valaki a szocializmusban havi extra négyszázat keresni
azon a fix fizetésen felül (amelynek az összegével a felesége tökéletesen
tisztában volt)?
- Hogyan csinálod? – kérdeztem a teljesen kikészült Jarkától, és a
teljesen kikészült Jarka elmagyarázta, hogy könyvelőként fusizik három
kisipari szövetkezetnek, de a felesége csak egyről tud, és besegít egy
népitánccsoportnak a szülőfalujában; a feleségének meg azt mondta, hogy
azért jár oda, hogy a mamáját meglátogassa, a teljességgel kimerült Jarka
és ez a sziszifuszi szikla néhány nevetséges mozdulat, néhány ziháló tornagyakorlat,
a gyönyör néhány pillanatának ellentételezéseként. Ezt a sziklát görgette
a vállán Jarka 18 évig, amíg a gyerek felnőtt (a gyermek édes kölyöknek
bizonyult), és hála az istenek kegyének, a saját szívósságának és a gyermekét
egyedül nevelő anya erős jellemének (majd utóbb a férje erős jellemének
is, aki úgy gondolta, hogy jól jön ez a kis mellékes), Jarka felesége soha
nem jött rá a dologra. Később persze már könnyebb volt: nem számolt be
neki két újabb fizetésemelésről, aminek köszönhetően aztán megengedhette
magának, hogy ne csinálja tovább az egyik szövetkezet könyvelését.
És mégis – semmi, ami emberi, nem idegen tőlem – azzal együtt,
hogy ha én írtam volna, senki nem hinné el – Jarka nem lankadt, fáradhatatlan
versenyló volt, a Kundera fajtájából, egy igazi kalapács, csak azt nem
tudom biztosan, mikor kezdett el kalapálni, de mikor is lehetett, te jó
ég, még hatodikos korunkban, mert hatodikos korunk előtt nem lehetett,
akkor jöttem rá, hogy miért röhögte el magát, amikor hatodikosokként
elsétáltunk Pan Černoch drogériája előtt az ismerős OLLA GUMMI!!? domború
hirdetéssel, amelyre hosszasan rácsodálkoztam, talán a kérdőjel miatt,
mert egyébként nem szenteltem különösebb figyelmet a hirdetéseknek, és
elgondolkodva megjegyeztem, „Tudod, tényleg kíváncsi vagyok, mi lehet az
az OLLA GUMMI!!?”, és Jarka majd megpukkadt a nevetéstől, de sosem fedte
fel előttem ennek a hirdetésnek a titkát.
Addigra már én is szerelmes voltam lányokba, Ičkába, akinek segítettem
egy mesterséges légmellet beszerezni tíz évvel később. Úgy jöttem rá, ahogy
a polgári családok gyermekeinek többsége, mivel otthon homályban hagyták
ezeket a dolgokat: a fiúvécé falán olvastam a Sokol Filmszínházban. Pontosan
ott volt, a moziban, hogy átélhettem az éretté válás revelációját, és mivel
ez nem egy regény, ahol ilyesmiről nem esik szó, legalábbis az erényes
nagyokosok szerint (mint ahogy tudjuk, hogy Anna Kareninának is kellett
a klotyóra járni, erről mégsem esik említés Lev Nyikolájevics regényében,
a szó még csak elő sem fordul, bár elég bevett kifejezés…), úgyhogy, mivel
ez nem egy regény, hanem egy patho-biográfia, szó szerint fogom idézni
a falfirkát:
„Pina, fa’ együtt ba’, abból lesz a kisbaba”. Egy mérföldkő volt ez
az érlelődésem útján. Nem tehetek róla, ez volt odafirkantva a többi szokásos
bökvers közé, és így tudtam meg.
Akkoriban azonban ez valahogy nem hagyott mélyebb nyomot bennem, lehet,
hogy nem találkoztam ilyen mérföldkővel azelőtt, és valahogy nem vitt előbbre
egy tapodtat sem. A lányok nem ezt jelentették a számomra, sem Irena, sem
Marie. Úgy látszik, egy kissé el voltam maradva. Az biztos, hogy nagyon
sóvárogtam utána. De ha megkaptam volna, amire vágytam, a tudásom arra
vonatkozóan, hogy mihez kezdjek Ičkával, megmaradt volna az elvont teória
síkján. Ilyen volt az én csodálatos fiatalságom abban a csodálatos városban,
Kostelecben.
Jarka persze tudta, mire vonatkozott a kérdőjel. Jarka, a Kalapács
csak kalapált és kalapált, és már ott volt most másodszor is nálam, kibámulva
az ablakon, amely a minor bazilikára nézett, és azt mondta:
- Nem OLYAN fajta baj van már megint. Most sokkal rémesebb baj van.
Az egyetlen dolog, amire még a házasságon kívüli apaságnál is
rémesebb bajként gondolni tudtam, az a nemi betegség. (Dr. Eichler
ijesztgetett ezzel minket valahányszor a nemi felvilágosítás szerepelt
a tantervben; úgyhogy az én fejemben a szex nem olyan édes szamócákkal
kapcsolódott össze, mint Marie vagy Irena, hanem az olyan szörnyű ragályokkal,
amelyeket olyan helyeken szedhet össze az ember, mint a Hurok, a Főutcán.
Ez volt az, amiért sarkon fordultam, és gyáván megfutamodtam, amikor a
bandánkból az összes fiú együtt bevonult oda jó egy évvel azután, hogy
a doktor felvilágosított bennünket. Egy rosszlány kijött, megragadta Lexát
és engem, én megléptem. Amennyire vissza tudok emlékezni, Lexa nem kapott
semmiféle betegséget. Ami azt illeti, éppenséggel még a hírhedt bityzi
koncentrációs tábort is túlélte.
- Van egy orvos barátom – vigasztaltam Jarkát, de mint kiderült, egyáltalán
nem orvosra volt szüksége. Arról volt szó, hogy kiszállásra ment Zeleny
Hradecbe, minden elő volt készítve és el volt rendezve, a kollégája (nőnemű,
házas) külön szobát vett ki, tényleg, a megfáradt hóhéroknak abban a korszakában
így vétkeztek az emberek a tízparancsolat ellen: tíz perccel azután, hogy
bejelentkezett a szállodai recepción, Jarka fogta a szobája kulcsát,
és egyenesen a kolleganője szobájába indult, így bonyolították a házasságon
kívüli liezonokat a megfáradt hóhérok és az akut lakáshiány korában. Aztán
következett egy rövid menet ugyanabból a fajta nevetséges testgyakorlatból,
ami egy korábbi esetben 18 év sziszifuszi munkát hozott rá, és amikor ennek
a fizikai műveletnek az akusztikai aspektusa a csúcsponthoz közeledett,
arra gondolt, hogy a dörömbölés a szállodai szoba ajtaján talán egy indiszkrét
szállóvendégtől származik, akit zavarnak ezek a hangok. Hamarosan helyrezökkentették
ebből a tévedéséből: „Kinyitni! Rendőrség!” Egy fordított sztriptíz következett
és két férfi belépője, akik a személyazonosságikat kérték. Civilben voltak,
nyugodtak voltak és tárgyilagosak voltak, az egyetlen megjegyzés, amit
tettek, annyi volt (Jarka személyazonosságiját nézegetve): „Önnek a 12-es
szobában kéne lennie, elvtárs!” Távoztak, és a testgyakorlás vágya nemkülönben.
A következő két hétben Jarka a saját levében főtt, aztán jött egy telefonhívás,
és ezt követte egy találkozó a két férfival egy szűk irodában. És egy értekezés
a besúgás klasszikus elméletéről: „Minket nem érdekelnek a reakciósok.
Vagy a progresszívek. Minket kizárólag az ingadozók érdekelnek, a bizonytalanok,
a megbízhatatlanok. Mindössze annyit kérünk magától, hogy járuljon hozzá
ahhoz, hogy a magunk módján segítsünk nekik. Nem tudunk nekik hathatós
segítséget nyújtani, ha nem rendelkezünk róluk elegendő információval.”
A modern pedagógia klasszikus elmélete. Nem kevésbé klasszikus folytatással:
„Egy hete van rá, hogy gondolkozzon. Persze, ha nem érdekli, a feleségét
majd érdekelni fogja, hogy mit művelt két héttel ezelőtt egy szállodai
szobában valaki másnak a feleségével.”
- Apám, mit csináljak? – kérdezte Jarka (klasszikusan).
Csak később jöttem rá (mindig később kapcsolok), milyen túláradó bizonyítéka
volt a barátságunknak, hogy a bizalmába avatott – és nem véletlenül, megszegve
hallgatási fogadalmát („Írja alá, hogy megesküszik, nem beszél senkinek
arról, ami köztünk elhangzott.”). Hát persze, nem tanácsolhattam
neki azt, hogy fogadja el az ajánlatukat, és ezt persze nem is ezt várta
tőlem.
Csak három lehetőséget láttam.
- Mondd el a feleségednek. Nem lesz kellemes, de akkor nem tudnak mivel
zsarolni.
- Azt nem tehetem – jelentette ki Jarka. Persze, hogy nem, láttam be,
(addigra) 14 éven át görgetni a gyerektartás szikláját, mind értelmetlenné
vált volna.
- Ja, hát tényleg nem – mondtam.
- Mit tudnak velem csinálni? – kérdezte.
- Nehéz megmondani. Valószínűleg semmi súlyosabbat, mint hogy megmondják
a feleségednek. És szólnak neki a másik nőről is. Biztosan tudnak róla,
nyilván őrizgették a megfelelő alkalomra, az alkalom pedig elérkezettnek
látszik.
Jarka elsápadt, sárga ujjai(erős dohányos volt, már messziről
bűzlött a bagótól, a lányok mégis odavoltak érte, pedig a csókja olyan
lehetett, mint vizet inni egy mosatlan hamutartóból), szóval a sárga ujjai
úgy remegtek, hogy égő cigarettája leesett a padlóra, majd némi klasszikus
pragmatizmusról árulkodó kijelentést tett:
- Vagy nem csinálnak semmit, fogadok, hogy ezt egy csomó emberrel
megpróbálják, és ha sumákolsz, szarban vagy. Vagy megmondják az asszonynak
– a felszedett cigaretta megszűnt remegni – és akkor mindennek vége. –
Most a cigaretta már megállíthatatlanul remegett. (Sose tudtam megérteni,
miért fél annyira a feleségétől: kedves, csinos kis ápolónő volt. Szerintem
ő maga sem volt olyan szentéletű. Az egyetlen magyarázat az lehet, hogy
Jarka annyira szerette őt, hogy nem akart neki fájdalmat okozni, de figyelembe
véve kicsapongásai mértékét, ez sem látszott nagyon valószínűnek. De akkor
meg milyen magyarázat adódhat?
- Még az is megfordult a fejemben, hogy aláírok nekik, és aztán hamis
jelentéseket adok, jókat a jófejekről és rosszakat a pártgörényekről. De
valószínűleg rájönnének, és aztán mégiscsak elmennének az asszonyhoz.
Ami még megmaradt a spanglijából, megint leesett a földre, fölvette
és újra meggyújtotta. Remegő ujjakkal tette be reszkető ajkai közé, de
megint leesett a padlóra, még jó, hogy nem volt szőnyegünk.
- Nem, ezt nem tanácsolom – mondtam. – A legjobb, ha megpróbálod elfelejteni
őket. Nincs kizárva, hogy ők is megfeledkeznek rólad.
És így is történt. Legalábbis…
Úgy három hónappal remegő dilemmázását követően beleszaladtam a Národny
körúton. Próbált úgy tenni, mintha nem vett volna észre, de nem hagytam.
Beültünk a Slavia kávéházba, ő folyton körbetekintgetett, mintha attól
tartana, hogy sziú harcosok támadnak rá a bozótból.
Amint leültünk, rögtön rágyújtott – azaz rögtön megpróbált rágyújtani,
de nem sikerült összehozni a gyufa lángját a cigarettával. Végül én gyújtottam
meg neki az öngyújtómmal.
- Kösz.
- Na mi van?
- Mivel? Úgy érted AZZAL?
- Igen, AZZAL.
A pincér hozott neki egy pohár bort, amibe Jarka haladéktalanul belehamuzott.
Barna karikák sötétlettek a szeme körül, lehet, hogy a nikotin kezdett
átütni rajta.
- Elmondtad a feleségednek, igaz?
- Isten őrizz!
Ez láthatólag megint visszazökkentette, megint úgy vizslatta körbe
a kávéházat, mintha valami forgó periszkópon át nézné. A hangja rekedtesre
váltott. Hosszút szippantott a cigarettájából, a leeső hamu mennyisége
ihatatlanná tette a borát.
- Ezek… ahogy mondtad is…
- Elfeledkeztek rólad, igaz?
Azon volt, hogy elnyomja a cigarettáját a hamutartóban, de az ölébe
esett. Már eléggé ki volt készülve. Jobban mondva: már eléggé meg volt
szorongatva.
- Na látod? – vetettem oda biztatóan. – Megmondtam. Minden rendbejött,
nem igaz?
Tett egy hiábavaló kísérletet, hogy kortyoljon egyet a tönkretett borából,
aztán feladta, letette a poharát, és mindenesetre megigazította a nyakkendőjét.
- Ja. – mondta.
Az órámra néztem, azt mondtam, hogy szerkesztőségi ülésre kell mennem.
Otthagytam meggyújthatatlan cigarettáival, összehamuzott borával és (nyilvánvalóan)
borongós gondolataival.
De alig egy évre rá meggyengült „azok” hatalma a prágai tavasz és Dubček
beköszöntével, úgyhogy ez mind érdektelenné vált, legalábbis voltak más
dolgok, amiktől főhetett a fejünk egy jó év múlva. Jarka ezt már nem várta
meg. Még mielőtt a testvéri tankok motorjának lett volna ideje kihűlni,
a feleségével együtt meglépett a zsaruk elől, meg sem állt Svédországig.
Úgy hallottam, ott kalapálgat nagy lelkesen azóta is, a sok kalapács országában.
KARÁDI ÉVA FORDÍITÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|